Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-10 / 233. szám
— Egy nő, ki élvezetet talál az agyoncsigázott állat halálos félelmében, az vagy szívtelen vagy hiányzik benne a szellem. E pillanatban a szegény hiú nő lelkén bizonyos daemoni, borzasztó, legyőzhetlen gyűlölet vett erőt, de mégsem ez, valami más érzés. Némán nézett a fiatalemberre. Ez elég jelentékenynek tűnt fel előtte arra, hogy férjét kínozhassa vele. E gondolat villant meg agyában, s többre nem volt szüksége. És e férfiú elég merész volt a közönyöst játszani vele szemközt. Bűnhődjék ezért. Nem kérdezősködött tovább. E férfiú volt az első, ki vele így beszélt, ki hidegen, csaknem ellenséges érzülettel fogadta. És mégis annyi jóság ragyogott szemében. Reszketett a boszútól, és mégis alig vette figyelembe, s a táncteremben s az asztalnál mindig másokkal mulatott. Úgy tett, mintha nem is volna a világon és mégis bántotta, hogy e férfi szerepet játszik a társaságban. Még sohase érezte magát oly feszesen. Megtudta, hogy bizonyos Podolew Wladimirnak hívják, kiről az időtájt sokat beszéltek, s kinek nevét mindenütt tisztelettel említék. — Wladimir udvariatlan volt ön iránt, — mond a háziasszony, egy szép, okos nő, ki parasztleánykából Zawarc földbirtokos neje lett, — már ez neki modora, szokatlan magaviselettel bir, s épen ezért különös ember, mindent más szemüvegen néz, mint mi, mélyebben, áthatóbban; szelleme előtt legalább úgy látszik, semmi sem maradhat titokban. Ön bizonyára jobb véleménynyel lesz felőle, ha közelebbről megismerte őt. És a büszke nő, ki az esküket és imádtatást mindössze is megvető szempillantással kisérte, oda ment e férfiúhoz, és megszólította őt. — Ön megsértett engemet, — kezdő remegő, halvány ajakkal; tovább nem bírta, lélegzenie kellett. — Az igazság mindig fáj, — viszonz Wladimir, de megbecsülhetetlen gyógyerő a beteg lelkek számára, — és tekintete a nő szivébe fúródott. — Ön azon megjegyzést tette, — folytató Olga elfojtott hangon, — hogy nem igen látszom gondolkodni. Én gondolkodtam az ön szavai fölött s most kérem önt, magyarázza meg azokat, mert nem értem. — Mi módon magyarázzam meg önnek azokat? — válaszolt Wladimir közönyösen. — Ön azt tartja, hogy az embernek nem áll jogában megölni az állatokat ? — kérdé Olga gúnyos szempillantással. Wladimir mosolygott. — Igazi asszonyi logika, — mondá. — Hisz az ölésről szó sem volt, csak a gyötrés és kínzásról. Jogról egyébiránt e világon szó sem lehet, a szükség az, mely mindenek fölött uralkodik. Az embernek utóvégre is élni kell, és ölni, hogy éljen. Ha növényzetből táplálja magát, szintén öl, mert a növényzet is él. Az embernek kell állatot ölni, de ne tegyen többet, mint ami szükséges, ne kínozzon, mert az állatoknak is van akaratuk, érzésük, eszük, mint nekünk, tudnak gondolkozni, ha nem is úgy, mint mi, kik gyönyört találunk kínlódásaikban, mely semmivel se jobb, mint gladiátorokat gyilkoltatni le a cirkuszokban. A nő, ki halálra képes kínozni egy állatot, semmivel sem több előttem azoknál a kegyetlen vestál nőknél, kiknek kezökben volt az élet és halál s oly örömmel és annyiszor fordították föl tenyerüket. Az ily nő idővel emberi áldozatoktól sem fog visszariadni, mert az a kis ész, mely bennünket az állatoktól megkülönböztet, a nőknél úgy sem igen sokat vet a latba. — Köszönöm ezt önnek, — mond Olga, miután egy darabig mereven nézett maga elé. —• Most azonban mulassunk kissé. És ezzel Wladimir karjába kapaszkodott, s visszavezetteté magát a terembe. Valahányszor ezután az ajtóban állt s Olga más karján előtte elrepült, nagy,epedő barna szemeiből egy meleg napfényes tekintetet vetett feléje. Valahányszor választani kellett, mindig őt választá, igyekezett őt a szavak gombolyagjában megfogni, de Wladimir csöndes és szófukar maradt. Mikor Olga hazafelé készült, elégedetlenül burkolta magát bundájába s összehúzódott, mint a pók, melynek hálóját szétszakították. — De hát ki is tulajdonképen ő, ez a Podolew Wladimir? — veté kis vártáivá utána leírhatatlan kicsinyléssel. — Férfi a szó legnemesebb értelmében, — viszonzá Mihály, — szép birtoka van Oroszország határán a zlocoweri kerületben, itt pedig egy nagy jószágot bérelt ki közelébb. A haladás embere, ki előre tör, odakinn járt a külföldön, sokat tanúit, nem lomha, ki hasára engedi sütni a napot, de az esztelen, minden alapot nélkülöző újításoknak sem barátja és mindenekfölött nem divatbáb, nem asszonybolonditó, mint uracsaink többnyire. Mikor Mihály az utósó szót kimondá, Olga szemébe nézett. — Wladimir talán csak nem lengyel ? — Hogy is juthat ilyesmi eszedbe. Tanúit a lengyel még valaha okosat ? Orosz tetőtűl talpig. Tudnod kellene, ha nem is mondanám. És még azon éjszakán egy szegény gőgös nő törte fejét azon, miként keríthetné hálójába a hideg Wladimirt. Másnap reggel azon szilárd elhatározással hagyta oda ágyát Olga, hogy magával viszi vadászatra. Várjon nem okoz-e férjének ezzel fájdalmat, azzal nem törődött. Neki élvezetül szolgált körülkerütni őt a hálóval, s ha benn szorult, kínozni, gyötörni. Azonban ez nem volt oly könnyű. Pár nappal ezután meglátogatta férjét Wladimir. Olga azt hitte, hogy őt illeti e látogatás, s a biztos győzelem mosolyával ment elébe. — Férjem a faluban van, s csak későn tér haza — mondá azon hiszemben, hogy Wladimir el fogja árulni valahogy e fölötti örömét. De ez egészen szárazon mondá: — Akkor holnap jövök. — S miért nem marad ön nálam ? — kérdé csodálkozva. — Azért nyargaltam át, hogy gazdaságát tekintsem meg. Erre, azt hiszem, nem vállalkozhatik kegyed ? — Nos, hát mulattasson engem. — Arra nem vállalkozom. Kegyednek bizonyára nem fogna tetszeni társalgásom, arra pedig, hogy udvarias bókokat szórjak, időm nagyon drága. Az élet oly rövid s a munka és tanulnivaló oly sok. Kezeit csókolom. Eltávozott. Másnap délután ismét eljött. Olga valami új francia regényt olvasott és meg sem mozdult hintaszékében. Wladimir férjével beszélt a szomszéd szobában. Az ajtó be volt hajtva , hallgatózhatott volna, de nem akart. Merően könyvébe nézett, de azért még is minden szót meghallott. Egész boszúsággal vette észre, mily okosan, világosan s mindig a tárgyhoz szól. Semmiről sem nyilatkozott előbb, míg azt szegtől végig nem tudta. Beszédében a tárgyakon és embereken keresztül látszott nézni. Férje több ízben ismétle: — Tőled aztán lehet tanulni, barátom. — Tudta jól, mit jelentettek e szavak férje szájából. Nem igen volt pazar a dicséret osztogatásában. Egészen besötétedett már, mikor Mihály nevénél szólt rá, mire a sietség bizonyos nemével lépett a szobába. A sötétségben, mint apró tüzes pontok, világítottak a férfiak szivarjai, és nem kerülte el figyelmét, hogy Wladimir fölemelkedett helyéről s meghajta magát előtte. Legalább a szivar égő vége ily forma mozdulatot árult el. Mihály a bheát kérte behozatni. Midőn a kozák megtömté a kis asztalkát s a lámpát meggyújtá, újra megjelent Olga s könnyű fejbiccentéssel viszonzá Wladimir köszöntését, s helyet foglalt a legközelebbi támlányban. A kozák hideg étkeket hordozott körül. Olga tele törté a csészéket, meggyújta papírcigarettjét a lámpa lángjánál és visszadőlt székébe. A férfiak aztán tartózkodás nélkül folytatták beszédjüket, míg Olga a füstöt nézte, mely mindegyre nagyobb karikákban lassan elenyészett, miközben félig zárt szemekkel Wladimir hosszú, sötét szempilláin merengett. (Folyt. köv.) Coriolán. (Dr. Rötscher után.) I. „Ich bin ein Mann! Wer ist es mehr?“ (B. Gy.) Midőn Shakespeare Coriolánját, a tragédia e tökélyes alakját, a szó legszorosabb értelmében megérteni akarjuk, nem elég, hogy egyedül a rendi különbséget, a patríciusok és a plebejusok közti ellentétet tartsuk szemeink előtt, hanem szükséges, hogy ama ellentétes állás legmélyebb okáig hassunk, hogy az aristokratikus elvet végső gyökeréig boncolja fel elménk éle. Aristokraták eredetileg a legjobbak, a legvitézebbek, egyszóval az állam, a társalom legkitűnőbbjei valának. Aristokrata és hős annyira egygyé olvadt, hogy ez utóbbi csak az elsőnek mezején virult; később az ősi származás és a születési jog vétetett tekintetbe. Az erkölcsi tetterőnek csak a nemes származás lehetett tüköre. E felfogás oly átalános volt, hogy maga a nemzet nyelve sem maradt hidegen ez iránt, mert mindazon erő és melléknevek, melyek az ember benső becsét, az erényt, a bátorságot jelölték, egyszersmind a nemes származásnak fogalmát is magukban zárták. Az aristokrácia egész eredete tehát, a természeti elem és a szellem viszonyos áthatásán alapszik, mégpedig úgy, hogy a származás absolut föltéte az erénynek. A történet azon korban, melyben az állam tagjainak joga a születés különbözőségén alapszik, nem ismer szabad, független erényt, nem ismer a szabad akaratból s a szellemből eredő erénynagyságot. Az ily korúak államai tehát, melyben a hatalom kizárólag a nemes származás birtokában van, méltán nevezhetők természeti államoknak. A népnek, a mely a születés betölthetlen örvénye által van a nemesektől elválasztva, megvetése, alárendeltsége csak következménye az előbbeni fogalomnak, mely szerint továbbá, minden kísérlet, mely az egyenlőség kivívásai, az életjavak, az erény, a vitézségnek a nemesekkel való megosztására törekszik , oly vakmerőség, melyet korlátolni kell, oly elbizakodás, mely csak porta tipró gúnynyal utasítható vissza. Azért mindannyiszor napfényre lép a nemes csipő gúnyja, metsző gőgje, valahányszor a nem-nemes a szellemi erőket a származástól elválaszthatóknak tartja. E pontra kell emelkedünk, ha Coriolán hősi alakját föl akarjuk fogni; ezen alapszik az egész tragédia fejleménye. Coriolán nemes származáson alapuló személyes nagysága tudatában, büszkesége teljes szenvedélyével küzd a népvédek és a nép túlkapásai ellen. Ő az előbb kifejtett nézet képviselője. A népvédek buzgalmában, melyet a népjog mellett fejtenek ki, csak a tömeg-uralom, az ochlochratia felforgató féktelenségének előmozdítását látja, a mely minden nagyság és érdemnek sirvermet ás. Coriolan természetfölötti vitézséggel bír, hazáján, melynek dicsőségébe saját büszkeségét helyzi, testtel és lélekkel függ; távol tőle minden hiúság, szájhősködés ; ő a tett s nem a szó embere! A pratriciusi méltóság életével egy lévén, lelkesedéssé fejlődik ki nála, mely rombolólag hat minden, a nemesség ellen irányzott mozzanat ellen. Jaj annak, a ki saját lábaira akarván állani, a személyes nagyságot, mely csak Coriolán osztályának öröksége, csak az ősrómai nemesség előjoga, a maga számára is követeli! Ilyenkor szenvedélye lerázza láncait, nem mert személyesen érzi magát korlátozva, nem, hanem mivel az ily követelés szerinte a társadalmi renddel szakítani akarván, a természet törvényeit felforgatja. Innen meríti Coriolán jelleme ama szilárdság s makacsságot, melylyel a népmozgalom áradatának elébe lép; innen ered mély, vesékig ható megvetése azon nép iránt, a mely szerinte egy isteni rendelmény alapját akarja megingatni, önállóságra törekedvén. A plebs, a nép gyökeréből nem nőhet, felfogása szerint, polgári erény, a közjóért áldozatkészség, hanem csak az önzés, az elbizakodás, az anarchia. De épen innen fejthető meg, épen ezen szempontban rejlik Coriolan hibája is. A rendi érdeket ugyanis s a rendi tudatot összeolvasztván az emberi érdekkel s az emberi tudattal, a ki a nemes származáson kívül szabadságot és önállóságot követel, az előtte jogtalan s az isteni rend ellen küzd; továbbá az életnek csak egy oldalát, az igazságnak csak egy mozzanatát vévén, az egész helyett az emberi jogokat alapjában sérti. Amily arányban nagyobbodik a népvédők hatalma, erősbödik az egyenjogúság eszméje: épen oly arányban nő Coriolán ellenállási makacssága és — 930 —