Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-10 / 233. szám

— Egy nő, ki élvezetet talál az agyoncsigázott állat halálos félelmében, az vagy szívtelen vagy hiányzik benne a szellem. E pillanatban a szegény hiú nő lelkén bizonyos daemoni, borzasztó, legyőzhetlen gyűlölet vett erőt, de még­sem ez, valami más érzés. Némán nézett a fiatal­emberre. Ez elég jelentékenynek tűnt fel előtte arra, hogy férjét kínozhassa vele. E gondolat villant meg agyában, s többre nem volt szüksége. És e férfiú elég merész volt a közönyöst játszani vele szem­közt. Bűnhődjék ezért. Nem kérdezősködött to­vább. E férfiú volt az első, ki vele így beszélt, ki hi­degen, csaknem ellenséges érzülettel fogadta. És mégis annyi jóság ragyogott szemében. Reszketett a boszútól, és mégis alig vette figye­lembe, s a táncteremben s az asztalnál mindig mások­kal mulatott. Úgy tett, mintha nem is volna a vilá­gon és mégis bántotta, hogy e férfi szerepet ját­szik a társaságban. Még sohase érezte magát oly fe­szesen. Megtudta, hogy bizonyos Podolew Wladimir­­nak hívják, kiről az időtájt sokat beszéltek, s kinek nevét mindenütt tisztelettel említék. — Wladimir udvariatlan volt ön iránt, — mond a házi­asszony, egy szép, okos nő, ki parasztleány­kából Zawarc földbirtokos neje lett, — már ez neki modora, szokatlan magaviselettel bir, s épen ezért különös ember, mindent más szemüvegen néz, mint mi, mélyebben, áthatóbban; szelleme előtt legalább úgy látszik, semmi sem maradhat titokban. Ön bizo­nyára jobb véleménynyel lesz felőle, ha közelebbről megismerte őt. És a büszke nő, ki az esküket és imádtatást mindössze is megvető szempillantással kisérte, oda ment e férfiúhoz, és megszólította őt. — Ön megsértett engemet, — kezdő remegő, halvány ajakkal; tovább nem bírta, lélegzenie kel­lett. — Az igazság mindig fáj, — viszonz­ Wladi­mir, de megbecsülhetetlen gyógyerő a beteg lel­kek számára, — és tekintete a nő szivébe fúródott. — Ön azon megjegyzést tette, — folytató Olga elfojtott hangon, — hogy nem igen látszom gondol­kodni. Én gondolkodtam az ön szavai fölött s most kérem önt, magyarázza meg azokat, mert nem értem. — Mi módon magyarázzam meg önnek azokat? — válaszolt Wladimir közönyösen. — Ön azt tartja, hogy az embernek nem áll jogában megölni az állatokat ? — kérdé Olga gú­nyos szempillantással. Wladimir mosolygott. — Igazi asszonyi logika, — mondá. — Hisz az ölésről szó sem volt, csak a gyötrés és kínzásról. Jog­ról egyébiránt e világon szó sem lehet, a szükség az, mely mindenek fölött uralkodik. Az embernek utó­végre is élni kell, és ölni, hogy éljen. Ha növényzet­ből táplálja magát, szintén öl, mert a növényzet is él. Az embernek kell állatot ölni, de ne tegyen többet, mint a­mi szükséges, ne kínozzon, mert az állatok­nak is van akaratuk, érzésük, eszük, mint nekünk, tudnak gondolkozni, ha nem is úgy, mint mi, kik gyönyört találunk kínlódásaikban, mely semmivel se jobb, mint gladiátorokat gyilkoltatni le a cirku­szokban. A nő, ki halálra képes kínozni egy állatot, semmivel sem több előttem azoknál a kegyetlen vestál nőknél, kiknek kezökben volt az élet és ha­lál s oly örömmel és annyiszor fordították föl tenye­rüket. Az ily nő idővel emberi áldozatoktól sem fog visszariadni, mert az a kis ész, mely bennünket az állatoktól megkülönböztet, a nőknél úgy sem igen sokat vet a latba.­­ — Köszönöm ezt önnek, — mond Olga, miután egy darabig mereven nézett maga elé. —• Most azon­ban mulassunk kissé. És ezzel Wladimir karjába kapaszkodott, s vissza­vezetteté magát a terembe. Valahányszor ezután az ajtóban állt s Olga más karján előtte elrepült, nagy,­epedő barna szemeiből egy meleg napfényes tekintetet vetett feléje. Vala­hányszor választani kellett, mindig őt választá, igye­kezett őt a szavak gombolyagjában megfogni, de Wladimir csöndes és szófukar maradt. Mikor Olga hazafelé készült, elégedetlenül bur­kolta magát bundájába s összehúzódott, mint a pók, melynek hálóját szétszakították. — De hát ki is tulajdonképen ő, ez a Podolew Wladimir? — veté kis vártáivá utána leírhatatlan kicsinyléssel. — Férfi a szó legnemesebb értelmében, — vi­szonzá Mihály, — szép birtoka van Oroszország ha­tárán a zlocoweri kerületben, itt pedig egy nagy jó­szágot bérelt ki közelébb. A haladás embere, ki előre tör, odakinn járt a külföldön, sokat tanúit, nem lomha, ki hasára engedi sütni a napot, de az esztelen, minden alapot nélkülöző újításoknak sem barátja és mindenekfölött nem divatbáb, nem asszonybolonditó, mint uracsaink többnyire. Mikor Mihály az utósó szót kimondá, Olga sze­mébe nézett. — Wladimir talán csak nem lengyel ? — Hogy is juthat ilyesmi eszedbe. Tanúit a lengyel még valaha okosat ? Orosz tetőtűl talpig. Tudnod kellene, ha nem is mondanám. És még azon éjszakán egy szegény gőgös nő törte fejét azon, miként keríthetné hálójába a hideg Wladimirt. Másnap reggel azon szilárd elhatározás­sal hagyta oda ágyát Olga, hogy magával viszi vadá­szatra. Várjon nem okoz-e férjének ezzel fájdalmat, azzal nem törődött. Neki élvezetül szolgált körülke­rütni őt a hálóval, s ha benn szorult, kínozni, gyö­törni. Azonban ez nem volt oly könnyű. Pár nappal ezután meglátogatta férjét Wladimir. Olga azt hitte, hogy őt illeti e látogatás, s a biztos győzelem mosolyával ment elébe. — Férjem a faluban van, s csak későn tér haza — mondá azon hiszemben, hogy Wladimir el fogja árulni valahogy e fölötti örömét. De ez egészen szárazon mondá: — Akkor holnap jövök. — S miért nem marad ön nálam ? — kérdé cso­dálkozva. — Azért nyargaltam át, hogy gazdaságát te­kintsem meg. Erre, azt hiszem, nem vállalkozhatik kegyed ? — Nos, hát mulattasson engem. — Arra nem vállalkozom. Kegyednek bizo­nyára nem fogna tetszeni társalgásom, arra pedig, hogy udvarias bókokat szórjak, időm nagyon drága. Az élet oly rövid s a munka és tanulnivaló oly sok. Kezeit csókolom. Eltávozott. Másnap délután ismét eljött. Olga valami új francia regényt olvasott és meg sem mozdult hinta­székében. Wladimir férjével beszélt a szomszéd szo­bában. Az ajtó be volt hajtva , hallgatózhatott volna, de nem akart. Merően könyvébe nézett, de azért még is minden szót meghallott. Egész boszú­­sággal vette észre, mily okosan, világosan s mindig a tárgyhoz szól. Semmiről sem nyilatkozott előbb, míg azt szegtől végig nem tudta. Beszédében a tárgya­kon és embereken keresztül látszott nézni. Férje több ízben ismétle: — Tőled aztán lehet tanulni, barátom. — Tudta jól, mit jelentettek e szavak férje szájából. Nem igen volt pazar a dicséret osztogatásában. Egészen besötétedett már, mikor Mihály nevé­nél szólt rá, mire a sietség bizonyos nemével lépett a szobába. A sötétségben, mint apró tüzes pontok, vilá­gítottak a férfiak szivarjai, és nem kerülte el figyelmét, hogy Wladimir fölemelkedett helyéről s meghajta magát előtte. Legalább a szivar égő vége ily forma mozdulatot árult el. Mihály a bheát kérte behozatni. Midőn a kozák megtöm­té a kis asztalkát s a lámpát meggyújtá, újra megjelent Olga s könnyű fejbiccentéssel viszonzá Wladimir köszöntését, s helyet foglalt a legköze­lebbi támlányban. A kozák hideg étkeket hordozott körül. Olga tele törté a csészéket, meggyújta papír­­cigarettjét a lámpa lángjánál és visszadőlt székébe. A férfiak aztán tartózkodás nélkül folytatták beszéd­jüket, míg Olga a füstöt nézte, mely mindegyre na­gyobb karikákban lassan elenyészett, miközben félig zárt szemekkel Wladimir hosszú, sötét szempilláin merengett. (Folyt. köv.) Coriolán. (Dr. Rötscher után.) I. „Ich bin ein Mann! Wer ist es mehr?“ (B. Gy.) Midőn Shakespeare Coriolánját­, a tragé­dia e tökélyes alakját, a szó legszorosabb értelmében megérteni akarjuk, nem elég, hogy egyedül a rendi kü­lönbséget, a patríciusok és a plebejusok közti ellen­tétet tartsuk szemeink előtt, hanem szükséges, hogy ama ellentétes állás legmélyebb okáig hassunk, hogy az aristokratikus elvet végső gyökeréig bon­colja fel elménk éle. Aristokraták eredetileg a legjobbak, a legvité­zebbek, egy­szóval az állam, a társalom legkitűnőbb­jei valának. Aristokrata és hős annyira egygyé olvadt, hogy ez utóbbi csak az elsőnek mezején virult; ké­sőbb az ősi származás és a születési jog vétetett te­kintetbe. Az erkölcsi tetterőnek csak a nemes szár­mazás lehetett tüköre. E felfogás oly átalános volt, hogy maga a nem­zet nyelve sem maradt hidegen ez iránt, mert mind­azon erő és melléknevek, melyek az ember benső becsét, az erényt, a bátorságot jelölték, egyszersmind a nemes származásnak fogalmát is magukban zárták. Az aristokrácia egész eredete tehát, a termé­szeti elem és a szellem viszonyos áthatásán alapszik, még­pedig úgy, hogy a származás absolut föltéte az erénynek. A történet azon korban, melyben az állam tag­jainak joga a születés különbözőségén alapszik, nem ismer szabad, független erényt, nem ismer a szabad akaratból s a szellemből eredő erénynagyságot. Az ily korúak államai tehát, melyben a hatalom kizáró­lag a nemes származás birtokában van, méltán ne­vezhetők természeti államoknak. A népnek, a mely a születés betölthetlen örvénye által van a nemesektől elválasztva, megvetése, alá­rendeltsége csak következménye az előbbeni foga­lomnak, mely szerint továbbá, minden kísérlet, mely az egyenlőség kivívásai, az életjavak, az erény, a vitézségnek a nemesekkel való megosztására törek­szik , oly vakmerőség, melyet korlátolni kell, oly elbizakodás, mely csak porta tipró gúnynyal utasítható vissza. Azért mindannyiszor napfényre lép a nemes csipő gúnyja, metsző gőgje, valahány­szor a nem-nemes a szellemi erőket a származástól elválaszthatóknak tartja. E pontra kell emelkedünk, ha Coriolán hősi alakját föl akarjuk fogni; ezen alapszik az egész tragédia fejleménye. Coriolán nemes származáson alapuló személyes nagysága tudatában, büszkesége teljes szenvedélyé­vel küzd a népvédek és a nép túlkapásai ellen. Ő az előbb kifejtett nézet képviselője. A népvédek buz­galmában, melyet a népjog mellett fejtenek ki, csak a tömeg-uralom, az ochlochratia felforgató féktelen­ségének előmozdítását látja, a mely minden nagyság és érdemnek sirvermet ás. Coriolan természetfölötti vitézséggel bír, hazá­ján, melynek dicsőségébe saját büszkeségét helyzi, testtel és lélekkel függ; távol tőle minden hiúság, száj­hősködés ; ő a tett s nem a szó embere! A pratriciusi méltóság életével egy lévén, lelkesedéssé fejlődik ki nála, mely rombolólag hat minden, a nemesség ellen irányzott mozzanat ellen. Jaj annak, a ki saját lá­baira akarván állani, a személyes nagyságot, mely csak Coriolán osztályának öröksége, csak az ősró­­mai nemesség előjoga, a maga számára is követeli! Ilyenkor szenvedélye lerázza láncait, nem mert sze­mélyesen érzi magát korlátozva, nem, hanem mivel az ily követelés szerinte a társadalmi renddel szakí­tani akarván, a természet törvényeit felforgatja. Innen meríti Coriolán jelleme ama szilárdság s makacsságot, melylyel a népmozgalom áradatának elébe lép; innen ered mély, vesékig ható megvetése azon nép iránt, a mely szerinte egy isteni rendelmény alapját akarja megingatni, önállóságra törekedvén. A plebs, a nép gyökeréből nem nőhet, felfogása sze­rint, polgári erény, a közjóért áldozatkészség, ha­nem csak az önzés, az elbizakodás, az anarchia. De épen innen fejthető meg, épen ezen szem­pontban rejlik Coriolan hibája is. A rendi érdeket ugyanis s a rendi tudatot összeolvasztván az emberi érdekkel s az emberi tudattal, a ki a nemes szárma­záson kívül szabadságot és önállóságot követel, az előtte jogtalan s az isteni rend ellen küzd; továbbá az életnek csak egy oldalát, az igazságnak csak egy mozzanatát vévén, az egész helyett az emberi jogokat alapjában sérti. A­mily arányban nagyobbodik a népvédők ha­talma, erősbödik az egyenjogúság eszméje: épen oly arányban nő Coriolán ellenállási makacssága és — 930 —

Next