Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-18 / 240. szám
és szobájába ment, hol ruhástól az ágyra veté magát. Éjfél után a terrasseon női ruha suhogás hallatszott. Wladimir az ablakhoz sietett. Ismét minden csöndes volt. Hirtelen az árnyék mélyéből Olga ugrott elő és Wladimirt karon ragadt. — Ím, a te gonosz sejtelmed! — nevetett ő. Wladimir nem válaszolt, besegíté őt a szobába, bizalmatlanul tekintett le a kertbe és azután az ablakot bezárta. Ezalatt Olga már helyet foglalt. — Félsz tőlem ? — kérdé enyelegve. — No hisz van okod rá. — És hirtelen fehér karjait, mint hurok, Wladimir nyaka köré fűzte, és hevesen magához voná. — Oly melegem van, — szólt kis idő múlva, — nyisd ki az ablakot. Wladimir fejét rázta. — Mi bajod? — kiáltott ezüst csengésű nevetéssel. — Azt hiszem, te félsz férjemtől ? Fölkelt, kinyitá az ablakot és ismét Wladimirhoz simult. — Kérlek távozz ! — esdekelt Wladimir remegő hangon. — Csak nem óhajtod ezt komolyan ? — válaszolta. — Ha csak parányit szeretsz is, kérlek távozz, — az égre távozz ! Olga csak fejét rázogatta és gondtalanul játszott kedvese hajfürtéivel. Ekkor Wladimir heves mozdulattal fordult az ablak felé. Olga összeborzadt és fejét gyorsan félrefordítá. Már késő volt. Férje állott előtte. Olga némán, megmeredten dőlt vissza székébe, míg Wladimir egy ugrással Mihály és neje közt termett. — Nem szükség őt védelmezned, — szólt Mihály hidegen, — én nem bántam őt. Menj szobádba Olga, — kis beszédünk van együtt. Csöndesen hagyta el a szobát, mialatt kimondhatlanul fájón tekintett Wladimirra, ki földöntúli lánggal szemeiben, kisérte távoztát. Azután hálószobájába zárkózott és néma, tompa fájdalommal hanyatlott ágyára. Kis idő múlva férjét hallá szobájába lépni, azután egy ló dobogását — és azután sokáig minden csöndes volt. Végre férje ment végig, feszes, határozott lépteivel a folyosón, fekete paripája az udvaron vihogott, — még néhány kisteljes perc, és tova vágtatott. Már hajnalodott. A világosság bágyadt homálylyal hatolt a szobába. Olga kiment. — Senki sincs itt ? — kiáltott. Minden csöndes volt. A nyitott lépcsőzetre sietett és kiáltását ismétlé. Ekkor jött a kozák ásítozva, álmos szemekkel az udvarból. — Hol van Wladimir ? — kérdé Olga. — És hol van urad? — Az úr néhány levelet irt, — válaszolt a kozák közönyösen, mialatt egy szalmaszálat rágicsált, azután kilovagolt, Wladimir úr pedig még korábban eltávozott. Most már tudta, hogy vívni fognak, visszatántorgott szobájába, lábai minden lépésnél összeroskadással fenyegették, vére ereiben megfagyott, sírni nem tudott. A feszület előtt, mely ágya fölött lógott, térdre roskad, összeszoritott ökleivel homlokát veri, reménye , hogy Wladimir férjét, gyermekei atyját meg fogja ölni, térdel és imádkozik------------mígnem egy lovag vágtat végig az utcán és az úri lak előtt megáll. Aggódva figyel, fejét a földre hajtva, minden vére lüktet, nem mer helyéből mozdúlni. Léptek hallatszanak------------a halálverejték fut végig rajta. Férje volt. Most előtte állott. ff — Ő meghalt, — szólt Mihály, s hangja veszreszketett, — im itt egy levél, neked szól, a becsületnek elég van téve. Most már mehetsz, ha akarsz.* * * Többet nem hallott, mintha víz tódult volna füleibe, és földre omlott. Midőn magához tért, még mindig azon a helyen feküdt, első tekintete a feszületre tévedt. Semmire sem emlékezett, ami körüle történt, csak végtelen sivár és sötét volt fejében, és szíve sebzett. Ekkor megpillanta a levelet, merőn nézte lapjait, és lassan-lassan visszatértek gondolatai, de fájdalmában mint egy megkövülve hevert, könyei nem jöttek szemébe és majdnem részvétlenül bontotta föl a levelet és olvasó: „Szeretett hölgyem! Te voltál mindenem, életem, boldogságom, becsületem. Értted hibáztam, érted vétkeztem, tagadtam meg jobb meggyőződésemet. Amit tettem az komoly bűnhödést követel. Midőn e sorokat olvasod, sorsom befejeztetett. Ne sírj érttem. Életemet te egy éven keresztül annyi szerelem és boldogsággal halmoztad el, hogy fölér egy egész ember életével. Köszönet érezte. Légy boldog, s ha nem lehetsz többé az, légy becsületes és teljesítsd kötelességedet, Őrizd meg emlékemet. Isten veled. Mindörökké Wladimirod. Olga némán összehajta a levelet, fölkelt, felöltözött és hozzá fogott holmijének csomagolásához. Azonnal el akarta hagyni férje házát. Ekkor a corridoron meghallotta gyermekei zaját, fölszakitá az ajtót s a mint ujjongva nyaka köré repültek, térdre esett zokogva előttük, és a bőröndök ott maradtak tárva-nyitva. Wladimirt a Tulowa mellett levő nyírfa erdőben találták meg. Az a legcsöndesebb hely tiz mértföldnyi kerületben. A kerület mezőpásztora , — hisz Lipót ismeri őt, — az öreg Iván akadt rá, midőn az erdőséget bejárta. Hanyatt feküdt, mellében a golyó és kezében a pisztolylyal. Egy levelet találtak nála olyat, milyet mindenki írni szokott ki élet és halálra vív, így tehát előre kicsinált dolog volt, hogy maga lőtte főbe magát, és azután eltemették az árokba, kívül a temető falán. Ami ezután következik, az mindennapi közönséges valami, de mégis a többihez tartozik. Olga utálta férjét egész lelke mélyéből, és mégis nála maradt; a fájdalom majdnem őrültté tette, gyakran pokoli gyűlöletet érzett, már felhúzta a pisztoly sárkányát, melylyel ő Wladimirt agyonlőtte, hogy férjét megölje, — és ő mégis nála maradt, mert nem birja elviselni, hogy ne szerettessék, és jól esik neki, hogy Mihály szereti őt, hogy szenved azon borzasztó gondolat alatt hogy, ő az övé és mégsem az övé! Az élet neki gyakran igen terhes. Ez idő óta sajátságos halványság ömlik el arcán; szive beteg és holdas éjeken vándorolnia kell szünetlen, „mindörökké!“ Olga hallgatott. — Most tud Lipót mindent, szólt azután csendes, fájdalmas megadással, — most érteni fogja Olgát és — hallgat. Kezemet esküre emeltem föl. — Ő nem fogja elárulni, jól tudom, — szólt ő — jó éjszakát.— A kakas másodszor kukorikált, kelet felől egy tejszerű vonal világosul. Mennem kell. Azután lassan távozott, felséges termetét fölegyenesitve és kezeit végig húzva dús haján, úgy hogy az ujjai alatt sercegett és szikrázott. Az ablakban még egyszer visszafordult és ujját ajkára szorító. Azután eltűnt. Sokáig figyeltem, ágyamat elhagytam és az ablakhoz léptem. Körültem semmi sem volt, mint a hold alá folyó ezüst sugárai és a hajnalodni készülő éj mély csöndje. * * * Midőn reggel a kis étterembe léptem, a házigazda feszólitott a reggelit társaságában elkölteni. — Reggeli után magam fogom önnek az utat megmutatni, — szólott ő előzékenyen.. — Hol marad úrnőnk ? — kérdem tétovázva. — Nem rosszul érzi magát, — válaszolt meglehetős hanyagon. — Heves migraineben szenved, és főleg holdtöltekor. Nem tud ön ez ellen valami orvosságot , barátom ? Egy öreg asszony savanyú ugorkát javasolt, mit tart ön felőle ? Csak az erdő túlsó részén búcsúztunk el egymástól. Minden szíves meghívása dacára sem voltam képes többé fölkeresni családját és azóta is mindig, valahányszor éjjel az úrilak sötét nyárfái előtt elkocsizom, valami fájdalmas borzadály fog el. Olgát többé nem láttam, de álmomban gyakran megjelenik felséges, átlátszó alakja, nemes halvány arcával, zárt szemeivel és bomlott, dús hajával. Fordította: Csukássi József. Száz év előtt és most. .. Hajnalra harangoznak. Nemzetes özvegy Kovács Péterné nagyasszony fölébred : „Uram Jézus segélj ! Panni! gyújts világot!“ Az öreg nőcseléd, (egy szobában asszonyával,) előveszi a tűzkő taplót, csah elcsihol, míg a tapló tüzet fog, azután kéngyertyával mécset gyújt. Mindketten öltözködnek. A nagyasszony bekiált a szomszéd szobába: Fiam Gábor, kelj föl, már elharangozták a hajnalt! Gábor: Kedves nagyanyám, hagyjon még aludnom, oly jól esett az álom. Nagyasszony: Nem lehet édes fiam; apád a vármegye gyűlésén van; most te vagy a gazda, nézz a jószág után. Tudod: oculus domini saginat boves. („A gazda szeme hizlalja a marhát,a mely példaszónál s szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy száz év előtt nem egy magyar asszonyság beszélt deálal.) Gáborné : Be röstellek fölkelni. Ne keljünk még. Gábor: De ha nagyanyám parancsolta. Gáborné: Biz én még nem kelek. Mit hallgatsz te is arra az öreg asszonyra. Hisz ő mondta: te vagy a gazda. Gábor: Na csak kelj föl édes Tinim, ha nagyanyánk úgy akarja. Gáborné: De ha nem úgy akarja, ahogy én akarom. Én azt akarnám, hogy te légy úr a háznál. De itt a nagymama uralkodik. Gábor : Lásd kedvesem ! nagyanyám olyan úr a háznál, mint Mária Terézia királynő a maga országában. Nem jobban folynak-e ez asszonykirály alatt a dolgok, mint XV. Lajos alatt Franciaországban ? A nő cselédek ezalatt guzsalylyal kezökben, begyűlnek a nagyasszony szobájába. Gábor és Gáborné is. „Édes gyermekeim! Istennel kezdjük a reggelt és a munkát. Itt van, fogd édes Tinim a „Szentek Hegedűjét“, jó énekes könyv Szönyi Benjamin uram irta, az isten nyugtassa meg! Itt van, ezt az éneket diktáld a XLII. zsoltár nótájára. Tini kelletlenül diktál, s mindnyájan énekelnek a nagyasszony vezénylete alatt. — Az ének végeztével: Gábor fiam! itt az „Arany csésze“, imádkozzál elöl szép halkan, és mi utánad. Az imádság végével: Gábor fiam , most nézz a jószág után , vigyázva járjatok a lámpával. — Most pedig guzsalyhoz cselédek, majd reggelizünk, ha egy orsót tele fontunk. Reggel aztán jönnek a pásztorok. A számadó gulyás, mint legidősb cseléd, köszönt. Hosszas és kacskaringós köszöntésének vége igy szólt: „hogyha pedig az úr isten ez árnyékvilágból kiszólítaná, adjon lelkének a mennyországban örök nyugodalmat, szívesen kivánom.“ A nagyasszony viszonozza: „Köszönöm, fiaim, jó kivánságtokat.“ Most elkezdte a gulyás a veferádát a szavasmarha állapotáról, azután a csikós, juhász, végre a kanász. A jószág állapota atalán kielégítő. Mindegyik cseléd számára a nagyasszony sajátkezűleg tölt egy pohár pálinkát. Azután szíves búcsúzás, hálálkodás közt kiki dolgára megy. Az apró marha fölött szintén megtartatik a napi szemle. A nőcselédek behordták a fejés eredményét. Gábor úr referál, hogy a jószágetetésnél jelen volt. Minden jól megy. Aztán a nagyasszony különfogja menyét: „Édes leányom , sajnosan tapasztalom, hogy mind a lelkiekben, mind a gazdaságiakban igen hanyag vagy. A reggeli áhítatot immel-ámmal ásitozva végezed, melynek pedig szívből kellett vala jönie. Azért hogy városi lány voltál, de most falunk lakói, s a gazdaság után kell látnod. Nem tűrhetem, hogy délelőtt csak tevecsere, délután meg a pipere. 1958