Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-18 / 240. szám

és szobájába ment, hol ruhástól az ágyra veté magát. Éjfél után a terrasseon női ruha suhogás hal­latszott. Wladimir az ablakhoz sietett. Ismét minden csöndes volt. Hirtelen az árnyék mélyéből Olga ug­rott elő és Wladimirt karon ragadt. — Ím, a te gonosz sejtelmed! — nevetett ő. Wladimir nem válaszolt, besegíté őt a szobába, bizalmatlanul tekintett le a kertbe és azután az ab­lakot bezárta. Ezalatt Olga már helyet foglalt. — Félsz tőlem ? — kérdé enyelegve. — No hisz van okod rá. — És hirtelen fehér karjait, mint hurok, Wladimir nyaka köré fűzte, és hevesen ma­gához voná. — Oly melegem van, — szólt kis idő múlva, — nyisd ki az ablakot. Wladimir fejét rázta. — Mi bajod? — kiáltott ezüst csengésű neve­téssel. — Azt hiszem, te félsz férjemtől ? Fölkelt, kinyitá az ablakot és ismét Wladimirhoz simult. — Kérlek távozz ! — esdekelt Wladimir re­megő hangon. — Csak nem óhajtod ezt komolyan ? — vála­szolt­a. — Ha csak parányit szeretsz is, kérlek távozz, — az égre távozz ! Olga csak fejét rázogatta és gondtalanul játszott kedvese hajfürtéivel. Ekkor Wladimir heves mozdulattal fordult az ablak felé. Olga összeborzadt és fejét gyorsan félre­­fordítá. Már késő volt. Férje állott előtte. Olga némán, megmeredten dőlt vissza székébe, míg Wladimir egy ugrással Mihály és neje közt ter­mett. — Nem szükség őt védelmezned, — szólt Mi­hály hidegen, — én nem bántam őt. Menj szobádba Olga, — kis beszédünk van együtt. Csöndesen hagyta el a szobát, mialatt kimond­­hatlanul fájón tekintett Wladimirra, ki földöntúli láng­gal szemeiben, kisérte távoztát. Azután hálószobá­jába zárkózott és néma, tompa fájdalommal hanyat­lott ágyára. Kis idő múlva férjét hallá szobájába lépni, az­után egy ló dobogását — és azután sokáig minden csöndes volt. Végre férje ment végig, feszes, határozott lép­teivel a folyosón, fekete paripája az udvaron viho­gott, — még néhány kisteljes perc, és tova vág­tatott. Már hajnalodott. A világosság bágyadt homály­­lyal hatolt a szobába. Olga kiment. — Senki sincs itt ? — kiáltott. Minden csöndes volt. A nyitott lépcsőzetre sie­tett és kiáltását ismétlé. Ekkor jött a kozák ásítozva, álmos szemekkel az udvarból. — Hol van Wladimir ? — kérdé Olga. — És hol van urad? — Az úr néhány levelet irt, — válaszolt a ko­zák közönyösen, mialatt egy szalmaszálat rágicsált, azután kilovagolt,­­ Wladimir úr pedig még koráb­ban eltávozott. Most már tudta, hogy vívni fognak, vissza­tán­torgott szobájába, lábai minden lépésnél összeroska­­dással fenyegették, vére ereiben megfagyott, sírni nem tudott. A feszület előtt, mely ágya fölött lógott, térdre roskad, összeszoritott ökleivel homlokát veri, re­ménye , hogy Wladimir férjét, gyermekei atyját meg fogja ölni, térdel és imádkozik------------míg­nem egy lovag vágtat végig az utcán és az úri lak előtt megáll. Aggódva figyel, fejét a földre hajtva, minden vére lüktet, nem mer helyéből mozdúlni. Léptek hallatszanak------------a halálverejték fut végig rajta. Férje volt. Most előtte állott. ff — Ő meghalt, — szólt Mihály, s hangja vesz­­reszketett, — im itt egy levél, neked szól, a be­csületnek elég van téve. Most már mehetsz, ha akarsz.* * * Többet nem hallott, mintha víz tódult volna fü­leibe, és földre omlott. Midőn magához tért, még mindig azon a helyen feküdt, első tekintete a feszületre tévedt. Semmire sem emlékezett, a­mi körüle tör­tént, csak végtelen sivár és sötét volt fejében, és szíve sebzett. Ekkor megpillanta a levelet, merőn nézte lap­jait, és lassan-lassan visszatértek gondolatai, de fáj­dalmában mint egy megkövülve hevert, könyei nem jöttek szemébe és majdnem részvétlenül bontotta föl a levelet és olvasó: „Szeretett hölgyem! Te voltál mindenem, éle­tem, boldogságom, becsületem. Értted hibáztam, ér­ted vétkeztem, tagadtam meg jobb meggyőződése­met. A­mit tettem az komoly bűnhödést kö­vetel. Midőn e sorokat olvasod, sorsom befejeztetett. Ne sírj érttem. Életemet te egy éven keresztül annyi szerelem és boldogsággal halmoztad el, hogy föl­ér egy egész ember életével. Köszönet érezte. Légy boldog, s ha nem lehetsz többé az, légy becsületes és teljesítsd kötelességedet, Őrizd meg emlékemet. Isten veled. Mind­örökké Wladimirod. Olga némán összehajta a levelet, fölkelt, fel­öltözött és hozzá fogott holmijének csomagolásához. Azonnal el akarta hagyni férje házát. Ekkor a corridoron meghallotta gyermekei za­ját, fölszakitá az ajtót s a mint ujjongva nyaka köré repültek, térdre esett zokogva előttük,­­ és a bő­röndök ott maradtak tárva-nyitva. Wladimirt a Tulowa mellett levő nyírfa erdőben találták meg. Az a legcsöndesebb hely tiz mértföl­d­­nyi kerületben. A kerület mezőpásztora , — hisz Lipót ismeri őt, — az öreg Iván akadt rá, midőn az erdőséget bejárta. Hanyatt feküdt, mellében a golyó és kezében a pisztolylyal. Egy levelet találtak nála olyat, milyet mindenki írni szokott ki élet és halálra vív, így tehát előre kicsinált dolog volt, hogy maga lőtte főbe magát, és azután eltemették az árokba, kívül a temető falán. A­mi ezután következik, az mindennapi közön­séges valami, de mégis a többihez tartozik. Olga utálta férjét egész lelke mélyéből, és még­is nála maradt; a fájdalom majdnem őrültté tette, gyakran pokoli gyűlöletet érzett, már felhúzta a pisz­toly sárkányát, melylyel ő Wladimirt agyonlőtte, hogy férjét megölje, — és ő mégis nála maradt, mert nem birja elviselni, hogy ne szerettessék, és jól esik neki, hogy Mihály szereti őt, hogy szenved azon bor­zasztó gondolat alatt hogy, ő az övé és mégsem az övé! Az élet neki gyakran igen terhes. Ez idő óta sajátságos hal­ványság ömlik el arcán; szive beteg és holdas éjeken vándorolnia kell szü­netlen, „mindörökké!“ Olga hallgatott. — Most tud Lipót mindent, szólt azután csen­des, fájdalmas megadással, — most érteni fogja Olgát és — hallgat. Kezemet esküre emeltem föl. — Ő nem fogja elárulni, jól tudom, — szólt ő — jó éjszakát.— A kakas másodszor kukorikált, kelet felől egy tej­szerű vonal világosul. Mennem kell. Azután lassan távozott, felséges termetét fölegye­­nesitve és kezeit végig húzva dús haján, úgy hogy az ujjai alatt sercegett és szikrázott. Az ablakban még egyszer visszafordult és ujját ajkára szorító. Azután eltűnt. Sokáig figyeltem, ágyamat elhagytam és az ablakhoz léptem. Körültem semmi sem volt, mint a hold alá folyó ezüst­ sugárai és a hajnalodni készülő éj mély csöndje. * * * Midőn reggel a kis étterembe léptem, a házi­gazda feszólitott a reggelit társaságában elkölteni. — Reggeli után magam fogom önnek az utat meg­mutatni, — szólott ő előzékenyen.. — Hol marad úrnőnk ? — kérdem tétovázva. — Nem rosszul érzi magát, — válaszolt megle­hetős hanyagon. — Heves migraineben szenved, és főleg holdtöltekor. Nem tud ön ez ellen valami or­vosságot , barátom ? Egy öreg asszony savanyú ugorkát javasolt, mit tart ön felőle ? Csak az erdő túlsó részén búcsúztunk el egy­mástól. Minden szíves meghívása dacára sem voltam képes többé fölkeresni családját és azóta is mindig, valahányszor éjjel az úrilak sötét nyárfái előtt elko­­csizom, valami fájdalmas borzadály fog el. Olgát többé nem láttam, de álmomban gyakran megjelenik felséges, átlátszó alakja, nemes halvány arcával, zárt szemeivel és bomlott, dús hajával. Fordította: Csukássi József. Száz év előtt és most. .. Hajnalra harangoznak. Nemzetes özvegy Kovács Péterné nagyasszony fölébred : „Uram Jézus segélj ! Panni! gyújts világot!“ Az öreg nőcseléd, (egy szo­bában asszonyával,) előveszi a tűzkő taplót, csah el­­csihol, míg a tapló tüzet fog, azután kéngyertyával mécset gyújt. Mindketten öltözködnek. A nagyasszony bekiált a szomszéd szobába: Fiam Gábor, kelj föl, már elharangozták a hajnalt! Gábor: Kedves nagyanyám, hagyjon még alud­nom, oly jól esett az álom. Nagyasszony: Nem lehet édes fiam; apád a vár­megye gyűlésén van; most te vagy a gazda, nézz a jószág után. Tudod: oculus domini saginat boves. („A gazda szeme hizlalja a marhát,a mely példaszó­­nál s szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy száz év előtt nem egy magyar asszonyság beszélt deálal.) Gáborné : Be röstellek fölkelni. Ne keljünk még. Gábor: De ha nagyanyám parancsolta. Gáborné: Biz én még nem kelek. Mit hallgatsz te is arra az öreg asszonyra. Hisz ő mondta: te vagy a gazda. Gábor: Na csak kelj föl édes Tinim, ha nagy­anyánk úgy akarja. Gáborné: De ha nem úgy akarja, a­hogy én akarom. Én azt akarnám, hogy te légy úr a háznál. De itt a nagymama uralkodik. Gábor : Lásd kedvesem ! nagyanyám olyan úr a háznál, mint Mária Terézia királynő a maga országá­ban. Nem jobban folynak-e ez asszonykirály alatt a dolgok, mint XV. Lajos alatt Franciaországban ? A nő cselédek ezalatt guzsalylyal kezökben, begyűlnek a nagyasszony szobájába. Gábor és Gá­borné is.­­ „Édes gyermekeim! Istennel kezdjük a reggelt és a munkát. Itt van, fogd édes Tinim a „Szentek Hegedűjét“, jó énekes könyv Szönyi Benjamin uram irta, az isten nyugtassa meg! Itt van, ezt az éneket diktáld a XLII. zsoltár nótájára. Tini kelletlenül diktál, s mindnyájan énekelnek a nagyasszony vezénylete alatt. — Az ének végezté­vel: Gábor fiam! itt az „Arany csésze“, imádkozzál elöl szép halkan, és mi utánad. Az imádság végével: Gábor fiam , most nézz a jószág után , vigyázva jár­jatok a lámpával. — Most pedig guzsalyhoz cselé­dek, majd reggelizünk, ha egy orsót tele fontunk. Reggel aztán jönnek a pásztorok. A számadó gulyás, mint legidősb cseléd, köszönt. Hosszas és kacskaringós köszöntésének vége igy szólt: „hogy­ha pedig az úr isten ez árnyékvilágból kiszólítaná, adjon lelkének a mennyországban örök nyugodal­mat, szívesen kivánom.“ A nagyasszony viszonozza: „Köszönöm, fiaim, jó kivánságtokat.“ Most elkezdte a gulyás a veferádát a szavasmarha állapotáról, az­után a csikós, juhász, végre a kanász. A jószág álla­pota atalán kielégítő. Mindegyik cseléd számára a nagyasszony sajátkezűl­eg tölt egy pohár pálinkát. Azután szíves búcsúzás, hálálkodás közt kiki dol­gára megy. Az apró marha fölött szintén megtartatik a napi szemle. A nőcselédek behordták a fejés eredményét. Gábor úr referál, hogy a jószágetetésnél jelen volt. Minden jól megy. Aztán a nagyasszony különfogja menyét: „Édes leányom , sajnosan tapasztalom,­­ hogy mind a lelkiekben, mind a gazdaságiakban igen­­ hanyag vagy. A reggeli áhítatot immel-ámmal ási­­­­tozva végezed, melynek pedig szívből kellett vala­­ jönie. Azért hogy városi lány voltál, de most falun­k lakói, s a gazdaság után kell látnod. Nem tűrhetem,­­ hogy délelőtt csak tevecsere, délután meg a pipere. 1­958

Next