Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-22 / 243. szám

Kiadó»­ki­ratai. Fest. aarátO£út*r® 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. 243-dik sz. Csütörtök, október 22. Előfizetési díj: Félérre...............8 frt. Negyedévre . ... 4 frt Megjeleli a ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkeszti­ Iroda: Lipót utca 34. sz. I-­ő est. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 1 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. " Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvétélre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. A BÁRÓ ESETE. (Egy lőorvos naplójából.) Irta: Balázs Sándor. (Vége.) — No, no, — mondá szabadkozva Pista gye­rek, — csak nem hitték, hogy megszököm, vagy mi a fránya ? Nem mondtuk meg neki akkor, csak később. — Itt a medicina? — Itt, azaz hogy a Ráró gyomrában, mert már beadtam neki. Szegény, akkora galuskákat kapott, mint az öklöm ! — Igazán Pinta ? — Igazán hát! csak nem beszélek gyerekséget ! Hanem most menjenek be az úrfiak a szobába és feküdjenek le! már kész az ágy, reggel majd fel­költöm ! — Nem megyek én Pista, hanem itt maradok a Ráró mellett! — Használna is az valamit! s az éj­szaka hűvös. Csak menjenek be. Majd adna nekem a nagyasszony, ha valami bajuk esnék ! Nem volt mit tennünk, bementünk és lefe­küdtünk. Hanem én sohá nem tudtam elaludni. Még tíz­­­ezer is elmondtam a miatyánkot és fogadást tettem, hogy ha a Ráró majd jobban lesz, hát én is „ló­­doctor leszek,é­s minden szegény embernek ingyen fogom kigyógyítani a beteg lovát. Nem kellett Pista gyereknek költögetni bennün­ket. . . Fölébredtünk magunktól is , fölébresztett ben­nünket a kemény ágy a földön, s a függöny télén ab­lakon besütő aranyos napsugarak. Magunkra kapdostuk ruhánkat s kirohantunk. Pista Gyerek fütyörészve vakargatta a Rárót, mely vidáman­ ropogtatta az ablakot, hű társa, a Kancsi mellett. — Jobban van a Ráró ? — Jobban hát! Mondtam én, hogy nincs baj ! hanem azért csak este megyünk be Kolozsvárra, a hűvösön, mert elgyöngült szegény, s nem szeretném, hogy újból baja essék. És így történt. Nem láthattuk ugyan Rickót, de kinek jutott az közülünk eszébe ! Csak hogy a Ráró jobban van ! Soha, apánknak egyetlen távolléte alatt sem viseltük oly jól magunkat, mint ekkor. Egyetlen egyszer sem maradtunk ki az iskolából, és semmi csint sem követtünk el — azt kivéve, hogy a Ráró esetét jó anyánk előtt elhallgattuk. És jól tettük. — Minek is búsítottuk és ijesztettük volna meg sze­gényt ! Fel is dicsért apánknak úgy, hogy még ő is csudálkozott bele. — Hoztam is nekik valami nagyon szép vá­sárfiát, s örülök, hogy megérdemlik! Minő pompás vásárfia volt: egy igazi óra ! Az első igazi óra! . . . Pedig talán most érdemeltük meg legkevésbé, íme uraim, ez a Ráró esete! Azt is láthatják önök, hogy megtartottam fogadásomat, mert — lódok­tor vagyok. És nem is bántam meg soha ! Mert ha az enyémhez hasonló esetem még nem is volt, de azért sok szegény embernek beteg lovát gyógyítottam meg már, nem fogadva el más jutalmat, mint hogy „isten fizesse meg!“­.: — De hát tulajdonképen mi baja is volt hát a Rárónak ? Igaz, ezt még mindez ideig nem mondtam meg önöknek. Hanem nem baj, ha várniok kellett is egy kissé. Nekem is tovább kelle várakoznom fél esztendőnél, a­míg megtudtam. Sokszori faggatásaimra csak akkor vallotta meg Pista gyerek, hogy hát bsz igaza volt annak a szekeresnek, meg a vén korcsmárosnak, üsse meg őket a fránya, mert hát csakugyan sok kukoricát evett ám a Ráró! — Nagyon sokat ? — Meghiszem azt, egész éjjel nem evett egye­bet annál! — De hát honnan kaptad a kukoricát ? Hisz zabot vittél az útra ? — Hát . . . szereztem! — Honnan szerezted ? — Ejnye, mit faggat az úrfi, hát szereztem. Ott volt a kamra az istálló mellett, s az egyik oldal­deszkája fel volt szakítva. — Hát ki szakította fel? — Tudja a fránya! Ne firtassa annyit, csak hogy a Rárónak nem esett baja, mert bizony már magam is megijedtem volt! Szegény apám — isten nyugosztalja szegényt, talán ha élne, még most sem mertem volna elbe­szélni e történetet — soha sem értesült e kaland felöl. Pedig hányszor lett volna jó alkalom, — ha egyszersmind kurázsi is lett volna hozzá — elbe­szélni azt! Hányszor kérdezget, fejvakargatva: — Csak azt szeretném tudni, te fiam, hogyan jöttél arra a gondolatra, hogy kursmiddé légy, én már gyermekkorodban igazi doktornak szántalak! No de ember tervez, isten végez! Nem bánom, bele­nyugszom ebbe is, csak aztán ember légy a gáton! Ha a lovak beszélni tudnának, elmondhatnák, mennyire igyekeztem jó atyámnak legalább ez egy intését hasznomra fordítani. Én magam nem szeretem a dicsekvő beszédet. A HAMIS ESKÜ. Wilkie Collins Után. (Folytatás.) H. Az említett két hónap múlva visszamentünk a Darrock kastély magányába. Ide sem érkezett semmi tudósítás uram jelen­legi tartózkodási helyéről, sem yachtjáról. Megint vagy hat hét múlt el, mígnem egy külö­nös jelenet szakíta meg életünk egyformaságát. Egy reggelen ugyanis Sarah, miután úrnőnket felöltöztette, dühtől halványan, hanem arca egyik felén mégis piros foltot hozva, jött ki a konyhába, hol én épen esetleg voltam. Csudálkozva kérdem tőle, hogy mi történt. — Mi történt? — ismétlő fogcsikorgatva, — vegye csak elő szemeit, és nézzen arcomra. Oly rég­óta szolgál már ön a madamenál és nem ismeri még keze jegyét ? Nem értettem, mit akar mondani, hanem rögtön megmagyarázta közelebbről. Úrnőm, kinek kedélyhangulata nagyon sokat szenvedett az események következtében, ama regge­len szokatlan rész kedvvel kelt föl, s a leány abbeli kérdésére, mint tölte az éjszakát, keserű panaszra fakadt rideg, magányos élete miatt.. A mulatt nő, hogy őt fölvidítsa, tréfás, de köny­­nyelmű célzást mert tenni a mr. Meekével való érint­kezésre, mi olyan haragra lobbantotta úrnőnket, hogy derekasan arcul csapta Saraht. Sarah azt is hozzá téve egyszersmind, hogy úrnőnk azonnal belátta tette helytelenségét, és hogy őt kiengesztelje, tizenkét finom batiszt zsebkendőt ajándékozott neki. E kiegyenlítés után nem tartottam lehetőnek, hogy a mulatt nő tovább is boszút tápláljon úrnőnk iránt, kit már fiatalkora óta szolgált, és ki is fejezem e nézetemet. E szavaimra oly tekintettel nézett rám Sarah, a­mily gonoszt én még sohasem láttam, és hozzá oly kegyetlen nevetésre fakadt, a­milyenre egy női ajk csak képes lehet. Aztán elfordulva tőlem, nem szólt többet e tárgyról, és később sem érinti azt többé. Hanem én e naptól fogva változást vettem észre egész lényében. Dolgát ugyan oly buzgalommal és figyelemmel végezte, mint annak­ előtte, hanem csöndesebb lett, és majdnem minden üres idejét egyedül tölte. Semmit sem találtam rajta, a­mi följogosított volna, hogy úrnőmet vigyázatra intsem, mindamellett én az utóbbi helyében a zsebkendőkön kívül még egy havi bérrel is megajándékoztam volna őt, s még azon a napon elküldtem volna a házból. E kis házi háborúságon kívül, mely akkori­ban nagyon jelentéktelennek tűnt föl, de a melynek később nagyon komoly következményei lettek, sem­mi különös nem adta magát elő az említett hat hét alatt. A hetedik hét eleje azonban hozott közbe egy eseményt, mely egyszer mindenkorra kirántott ben­nünket az egyformaságból. Egy reggelen úrnőmnek szóló levelet hozott a postás. Mialatt fölvivem, elolvastam a címzetet. Nem uram kézírása volt, s átalában, a­mint nekem látszék, nem valami művelt személye lehetett. A külseje is piszkos volt, és a pecsét egészen közönséges. Valószínűleg valami kolduló levél, gondolom, midőn a szobába léptem vele , hogy úrnőmnek átadjam. Mielőtt fölbonta, fölemelte kezét, annak jeléül, hogy valami parancsot kapok, minélfogva ne távoz­zam a szobából. Azután feltörte a pecsétet és olvasni kezdé. Alig esett azonban tekintete a sorokra, midőn elsápadt, és kezében reszketni kezdett a levél. Mindamellett végig olvasá azt, mialatt égő pír váltotta föl arcán a halványságot. Fölugrott a székről, összegyűrte kezében a pa­pírt, és többször föl s alá ment a szobában, a­nélkül, hogy észrevenni látszott volna jelenlétemet. — Semmirekellő , — mormogá elkeseredve többször. Aztán megállt, s egyszerre fölkiáltott: — De hát igaz az ? Igaz lehet ? Engem, ki az ajtónál álltam, e pillanatban meg­látván, megijedt, s újra elhalványodott. Azután elfojtott hangon parancsolt, hogy men­jek ki, és félóra múlva megint jöjek be. Én távoztam, meg lévén győződve, hogy valami nagyon gonosz híreket kaphatott férjéről, és nem kevéssé vágytam megtudni, miben álltak e hírek. Mikor megint visszatértem a szobába, úrnőm arca csak oly nyugtalan volt, mint előbb. Anélkül hogy egy szót is szólna, kezembe adott két lepecsételt levelet. Az egyik mr. Meekének szólt, a lelkészlakba, a másik Londonban lakó ügyvédének, ki egyszersmind legközelebbi rokona is volt.

Next