Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-23 / 244. szám
244-dik sz. Péntek, október 23. 81-46*hivatal: Pest, barátok tere 1. m. Ötödik évfolyam 1888. fi Klőfeetesi díj: Félévre...................8 fel Negyedévre ... 4 frí Stegtalen a ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szereszai iroda: Lipétitea 34. ex. I-Acea Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat tajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvétebre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Nem várok én nyugodalmat.... Nem várok én nyugodalmat, Örök küzdelem az élet! A ki fáradt, a ki gyönge, Megpihenhet, sírba térhet. Én míg lehet: küzdök, élek ! Küzdök, ámde nem azért, hogygyűljön a sok kincs halomra ; Arany, ezüst nem köt engem, Soh se vágytam ilyen lomra ; Lelkemet más hajtja, vonja. . . Mosolyoghat e beszéden Sok derék úr, telt zsebével, Kinek minden vágya meg van, Ha jól alszik, jól ebédel, S aztán játszik az ebével. Gyönge lelkek olyanok, mint A mocsár, a tó növénye ; úgy tud élni csak, ha a nedv A bőség torkáig éré ; Sík mezőben meg nem élne. Szebb világ az én világom ; Itt arany ezüst nem érték ; Örökszép és örökigaz, Ez, s csak ez mindenre mérték, S boldogak, kik ezt fölérték ! Eszméimmel hogyha néha Én e mértéket fölérem, Sújthat a sors, megsebezhet. Sebeimből hullhat vérem , Kín között is édes élnem. Várady Gusztáv: AKIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Kvassay Ede. I. Ha utatok a felföldre visz, es az országúthoz közel fekvő, ódonszerü szentkápolnai kastély és park mellett kocsiztok el, ne feledjétek e három szót elmondani : „Uram, irgalmazz neki!“ Meglehet e parkban egy fehérbe öltözött nőalakot fogtok megpillantani, amint zilált, hosszú fürtökkel keresztül-kasul fut a parkban, szüntelen ezt nyögve, susogva, kiáltva : — Hol van az én Andorom ? Hol van, hol ? — !7 És ezt több nyelven mindaddig ismétli, mig hangja el nem akad, s teste el nem fárad ; és ez csak akkor történik, midőn a kastély órája tompán, rémesen éjfélt üt, mire a fiatal nő: „eljött, eljött a vőlegényem“ — szavakkal, örömtől sugárzó arccal a kastélyba fut. A kastély ajtaja pedig becsukódik utána és csönd lesz ismét. De az az Andor nem jön. Különben, ha eljöne is, a szegény nő nem tudna róla semmit, mert amint szobájába ér, csaknem élettelenül, népszerüleg engedi át magát komornájának, s miután ez levetkőzteté, szótlanul a nyoszolyára hanyatlik, s csak másnap délfelé ébred föl. Ekkor gitárt kér, melynek kíséretében a leguidorabb francia, majd a legmélabúsabb hazai dalokat énekli, melyeket agg komornája s egy megtört külsejű, ősz férfi sóhajtva, könyek közt végig hallgatnak; este aztán újra kimegy a parkba Andorrát keresni. De egyszer, a midőn Andor — az említett agg férfi, e nő atyjának kérelmére — ilyen tájban csakugyan eljött, és az atya öt leányához vezeté : ez elfödte arcát kezeivel, s így kiálta fel. — Ez nem ő ? Nem, nem. Ez ember szive kemény szikladarab, kő, mely szivemet nyomja. Menj, távozzál, mert szétreped szivem. S erre kétségbeesett sikorral atyja nyakába borúlt, s reszketve hebegé: — Jó atyám, védelmezi! Másnap aztán ideglázba esett, mely után téboly rohamai erősbek lettek s több hóba került, mig előbbi csöndesebb állapotát visszanyerő. Ezóta Andor nála nem jelent meg. Ez az Andor — fájdalom ! — én vagyok. Ez a nő pedig Adrienne, az én első és utósó szerelmem. Benne kezdődött és végződött életem. Kimondtam azt a szót, melyet lelkileg tönkre téve, engem pedig mindenkép megtört. Harminckét éves vagyok, a fejem félig őszbe borult, homlokomon sűrű barázdák ; arcom sápadt, színtelen, gyógyíthatlan szívbajban szenvedek. Minden percben jöhet oly görcs, szívemet szétszakítja, állapotom iszonyú, de mégsem akarok öngyilkos lenni. Nem azért, mintha el nem ismerném, hogy ha a törvénynek, mint idegen emberek kifolyásának, joga van idegen emberek élete és halála fölött rendelkezni, úgy annál inkább határozhat az ember saját élete és halála fölött, hanem azért, mert az öngyilkosságot a gyávaság egy nemének tartom. Tudok oly katonát, ki félelemből lőtte magát agyon a csata előtt. Casertánál történt. 1860 végén és 1861 elején az olasz szabadságharcosok soraiban küzdtem. Rövid idő alatt közvitézből ezredes lettem; minden győzelemben osztályrészem volt; egyszer a király életét mentem meg; ismerte nevemet az egész sereg. S épen katonai pályám fénypontján, a dicsőség közepette, a háború zajában, midőn legkevésbbé dőlt még el ügyünk, azon szent ügy, melyért egész lelkemmel rajongtam, és kívántam, hogy minden csepp vérem egy óceánná váljék, hogy mind egyszerre ontsam ki értté, mondom, e dicső, e kétes pillanatban hagytam el katonai pályámat s tettem le a király lábaihoz kardomat és érdemjeleimet. Eljöttem a csaták fényes mezejéről ide, egy kis megyei városba, hol sem rokonom, sem jó barátom nincs, és szellős sátram helyett egy dohos levegőjű udvarszobában lakom, és négyszáz forintból élek évenként, mely egy — nem tudom, rám hogyan jutott — kis örökség kamatját képezi. És mindezt azért tevem, hogy visszautasíthassam egy nő szerelmét, egy nőét, kit oly határtalanúl szerettem, a hogy e világon még senki sem szeretett, s kiért egész éltemet, pályámat, jövőmet föláldozván, a világon mindent elkövettem, hogy bírhassam. Viszautasítom ép akkor, midőn saját élte kockáztatásával, ezer veszély közt, ő maga keresett föl, s jött utánam, hogy üdvöt, menyországot oszszon meg velem. Ne nevessetek ki: késő volna az már, s ne ítéljetek el, mert korai lenne még most, mielőtt végig hallgattatok. Ne is szánjatok, és ne higyjétek, hogy örült vagyok; az őrült elméből kihalt az emlékezet, és én híven varázslom elétekbe a múltat, híven festem érzelmeimet: szerelmet, vágyat, elkeseredést, reményt, üdvöt, megaláztatást, s azon sértett büszkeségből származott dacot, mely életem átka lett. Természettől nincs tökéletesen fásult kebel. Minden emberi lényben van egy érzelem, mely jobban ki van fejlődve a többinél, s azon arányban, melyben ez tért nyer, vesztenek a többiek. Bennem a szerelem és büszkeség, Adrienben a szerelem és hiúság voltak az uralkodó érzelmek; de eljött az idő, hol e két érzelem előbb-utóbb mindegyikünkben egyforma erőssé válván, élethalál tusára kelti egymással. Mindkettőnkben a szerelem lett a legyőzött áldozat. II. Oly időben végezvén jogi tanulmányaimat, melyben a jó érzelmű honfiak csak a legnagyobb szükség által kényszerítve vállaltak közhivatalt : anyám kívánatéra nevelőnek álltam be egy gazdag bárói családhoz, melynek leszármazási fája, mindkét ágát összevéve, nem volt oly hosszú, mint az én atyai családfámnak fele; s mégis büszkébb volt rá, mint én, ki azt a szellemi téren kiérdemelt bármily kis babérlevélért szívesen oda adtam volna, s első ősöm vérrel szerzett nemesi címerét annyira sem tartom kegyeletben, hogy gyűrűre metszve, ujjamon hordtam volna. A báró úr egyetlen figyerméke, a kis Aladár mellett, kevés teendőm lévén, nyugodtan élhettem kedvenc tanulmányom, a történelem búvárlatának. Már húsz éves koromban írtam egy történelmi művet, melyet a kritika elismeréssel fogadott. Napjaim különben egyformaságban folytak le. Egész életemben alig volt még egy más mozzanat, melyet érdemes lett volna följegyezni. Az 1859—60-diki telet a bárói családdal — mely, az említetteken kívül, a báró mellbeteg nejéből s két növendék-kisasszonyból állott — közép- és déli-Olaszországban töltvén, tavaszkor nehány hétre Párisba rándúlánk. Egy délután a pompás fogatok véget nem érő sorában, melyek a város legnépesebb utcáin keresztül a boulognei erdőbe siettek, egy remekül készített kis amerikai kocsi voná magára a figyelmet különösen. Két tüzes arab telivér volt eléje fogva, melyeket egy délceg termetű, hosszú szőke fürtös hölgy hajtott. Fehér ruhába volt öltözve, fekete díszítéssel; mellén nagy fekete ébenkereszt függött. Minden mozdulatán méltóság, úgy hogy a kocsisok ülőhelyét királynői trónná emelé. Úszott fején a gazdag szőke haj, s föl-fölsuhogott kezében az ostor, pedig a lovak nagy tüzesen belefeküdvén a zablába, oly szélgyorsan kapálták maguk alatt a földet, hogy a nyíl sem érte volna őket utól. Még egy ostorpattogás, egy fordulat, és a fogat még gyorsabban, mint eddig, egy mellékutcába robog, de a kanyarulatnál — — Az élénk Páris a szokottnál élénkebb volt, nagy néptömeg hullámzott az utcákon fel s alá. - Állj meg! . . . Az istenért. . . Mindjárt eléri . . . Állj meg! Perémkiáltások hangzottak egyszerre mindenfelől. Egy nő, körülbelől öt éves gyermekkel kezén, az utca sarkához közel, a szemközti oldalra akart átmenni, midőn ama kocsi sebes kanyarodással ez utcába fordult. Az anya gyorsan magával akarja rántani gyermekét, ez elbukik, az anya visszafordul, föl akarja emelni, de a tömeg gyűl, az út el van zárva előtte; a lovak csak néhány lépésnyi távolságban prüsszögnek, s az úrhölgy nagyot sikoltva visszaveti magát ülésében, míg kocsisa, egy apró groom, segítségével kétségbeesett erőfeszítéssel iparkodott a lovakat feltartóztatni. E percben a sűrű tömeg közt utat törtem magamnak, s a két száguldó ló elé ugorva, gyorsan kezembe kaptam a gyermeket, s aztáa félig elalélt kétségbeesett anya karjaiba vittem. A kocsi megállt, s a körüle mindig sürűdő tömeg közül néhány bortól fölhevült proletár — a könnyelmű gyors hajtás miatt — szitkokkal illeté a kétségbeesésig megijedt hölgyet, kimenekülni akarván a kellemetlen helyzetből, minden erejét összeszedé és lovai közé suhintott, mely alkalommal egyet az ittas kékzubbonyosok közül ostorával akaratlanúl arcúl vágott. — Félre hitvány csőcselék ! — kiáltók a botjával mely