Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-27 / 247. szám

247-dik ez. Kedden, október 27. Kiadó-ki Tatai: Pest, barsztok­ tere 7. au Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Filevre...................8 frt Negyedévre . . . 4 frt, Siegyesen a ünnep utáni alpokat kivéve minden­­ap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkeszti­ iroda: Lipót utca 34. es. l-é-­es Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................1 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „ Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 f­ jával. A­KIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST (Novella.) Írta: Kvassay Ede. (Folytatás.) A regényes felföld legelragadóbb vidékén veze­tett utunk, barátom oly sebesen hajtott, mintha el­lenség üldözte volna. Gyorsan tűntek el szemeink elöl a fenyvkoszorúzott hegyek, a szebbnél szebb kastélyok, ódon és újizlésű angol kerteikkel; elma­radt a bájos Tempevölgy, és a tarka virány, a zöldelő ormok, napsugaras, halmok lefelé csörtető cserme­lyek­ és vízeséseikkel; átszálltunk a vadregényes Gerehegyen, elmaradt, eltűnt minden, s mind csak azért, hogy a természet e ritka bájait mind egyszerre, egy ponton bámulhassuk. Előttünk volt a hófoki fürdő. Midőn megérkezünk, a nagy szálloda előtti téren játszani szokott zene hangjai már megszűntek és a fürdővendégek tarka zaja az éttermekbe kezdett gyülekezni. Barátom négy hetet szándékozván e fürdőben tölteni, már előre szobát rendelt magának, melyet, hogy rendbe hozzuk öltözékünket, legott elfoglalánk. Ernő barátom igen kedélyes, víg fiú lévén, en­gem is igen vidám hangulatba hozott. Átfutva az idegenek lajstromát, melyet neveink bejegyzése végett hozott fel a pincér, özvegy Four­cauld, született Szentkápolnay Adrienne grófnő és gróf Szentkápolnay Miklós neveit olvastam. Meg valók lepetve. De bírtam magamon ural­kodni. Azt mondom barátomnak, hogy menjen csak az étterembe; mindjárt utána megyek. Meg nem foghattam, hogy mi jutott eszébe a Szentkápolnay családnak, hogy e bár elragadólag szép fekvésű és ritka kényelemmel berendezett, de mindenesetre csak országos, s nem világnevezetessé­­gű fürdőre rándult, mely különben is, a vasúti köz­lekedés hiánya miatt, a Kő megyéhez közel eső Szent­kápolna helységhez ép oly távol esik, mint akárme­lyik csehországi fürdő. Mindamellett Hőfok még emlékezetes azon keleti fényűzésről, mit néhány év­tized előtt több előkelő felvidéki család űzött falai közt. Jelenleg sok porosz, lengyel és morva láto­gatja. A­mint Ernő elhagyta a szobát, rögtön elöcsön­­getem a pincért. — Mikor érkezett ide Foucauld grófnő ? — Hétfőn este. — Hol van jelenleg ? — Lem­­estelsz az étteremben. — Jól van. Melegem volt, szinte szédülést érzek. Felhasz­nálván tehát ez alkalmat, midőn tudtam, hogy nem találkozhatom vele, kimentem a friss levegőre s egy óranegyedig fel s alá sétáltam. Minden harmatcsöpp­­ben anyám könyeit láttam, s minden levélrezgésben sóhaját és esdő szavát hallam. — Maradj, fiam, maradj! Nincs szerencsétle­nebb, mint egy rangunk fölött álló hölgybe szeretni. Nincs szörnyűbb egy hiú, kacér nőnél. Verd ki fejed­ből azt a szerelmet! De a­mint visszafelé sietek, nem messze a kert­ajtóhoz, néhány lépés távolságra Adriennét pillan­­tom meg, a­mint egy idősb s egy fiatalabb, magas, barna férfi kíséretében a kert felé sétált. A hold fényesen sütött, s igy a gyönyörű szőke főt, melyhez hasonlót csak a mesterek vásznain lehet látni, égi fénykortól körülövezve teljes pompájában láthattam. Alakja a főhöz méltó volt, és midőn hang­ját hallom, úgy tetszett, mintha a levelek csöndes rezgése közé szeráfok hangja vegyülne. Vége volt föltett szándékomnak s komoly ter­veimnek : azt végeztem, hogy maradok. Még az este szobát fogadtam ugyanazon eme­leten, melyen Adrienne lakott. Másnap az újonnan megérkezett vendégek so­rában e nevet is olvastam : Fedrigotti Livius herceg. Ő volt ama barna férfi, kivel Adrienne azon az este a kertben sétált. VI. E fürdőhely — mint mondám — Felső-Magyar­­ország egyik legszebb pontját képezi. Egy kis para­dicsom a nagy paradicsomban. Magas hegyektől fél­körben övezett völgyben fekszik, szabad oldalán tág kilátással a zónára, és ezen keresztül a messze ma­gasló hegyek vállain pihenő láthatárra. Sötétebb kék itt az égbolt, zöldebb árnyú a falevél, nappal rózsa­felhő aranyköddel játszik, s éjjel a csillagok fénye­sebben ragyognak, mint bárhol a világon, akkor leg­alább így gondolom. Most is e helyre szeretnék menni meghalni. Nem annyira a természet bájai és az ásványos viz gyógyhatása, hanem tiz éves szokás inditá Szent­kápolnay grófot arra, hogy a nyárnak egy részét csöndesen e fürdőben töltse. Különben is a gróf, mind házi, mind nyilvános életében — szintúgy a társadalom, mint a politika terén — bámulatos csökönösséggel ragaszkodott a régi szokáshoz. Egy volt azok közül, kik a 48-at meg­előző években megrögzött kitartással küzdöttek a régi konservatív politika mellett. Gyűlölte az 1848 ki alkotmány teremtőit, s kérlelhetlen ellensége volt azoknak, kik az 1849-diki küzdelmeket átharcolták. Arisztokrata volt tetőtül talpig, és a legnagyobb mértékben büszke. Sokat tartott családjára és ősei­ dicsőségére , de ép annyit makacsságig következe­tes múltjára s parlamenti hírnevére. Szerette hazáját, tiszteletreméltó honpolgár volt, csakhogy egy szá­zaddal későn született. Valóságos belső titkos taná­csos volt és királyi kamarás. Midőn másnap látogatást tettem Szentkápol­­naynál, herceg Fedrigottit találtam nála. Ő a Páris­­ban lakó nagynéne buzdítására jött Adrienne után. A grófnő a terembe lépett, s én egész testem­ben reszkettem. Hozzám jött, s nagy előzékenység, gól kezet nyújtott. — Mily különös véletlen, hogy találkozunk ! — szólt kezemet tartva. — Nem is hittem, hogy a grófnő még emlék­szik rá, miként egyszer már találkozánk, — válaszo­lók, bátorságot véve nyájas modora által. — Találkozánk ? — kérdé a hölgy. — Igen szerény kifejezés. Különben bocsásson meg, nem az én hibám, hogy ily későn rovom le önnek szivemből jövő őszinte köszönetemet,— szólt Adrienne, újra megszorítva kezemet.!. — Köszönetét meg nem érdemeltem grófnő, — s válaszolok, s attá­n félre néztem, a herceg csodálkozó , s gyanakvó tekintetével találkoztam, melyet az öreg gróf következő szavakkal iparkodott csilapitani: — Ismerted édes Adrienne már azelőtt is Lón-­­­tay urat ? — Sokkal jobb emlékező tehetségem van, — viszontá a grófnő — mint Lontay úrnak, ki egészen ellátszott feledni azon kérésemet, hogy szíveskednék mielőbb meglátogatni. De Párisban az ember köny­­nyen megfeledkezik. — Adrienne azután elbeszélte az egész esetet, s azt tapasztalom, hogy merész föl­lépésem a zubbonyosok irányában, mélyebb nyomot hagyott emlékezetében. — Valóban csodálkozom, hogy a grófnő rám is­mert és az egész csekélységet el nem feledte. — Ön egy emberi élet megmentését csekélység­nek nevezi? — Csak kötelesség volt, a­mit tettem, s meg­vallom, hogy csekély fáradságomba került. Külön­ben — tevém hozzá akaratlanul , jelentő hang­nyomattal — néha egy emberélet csekélység ! A herceg villogó tekintete , mit rám vetett, szintén azt látszott mondani: — Egy emberélet csekélység ! E perctől egy új szenvedély vert gyökeret bennem. — Önnek bátorsága és lélekjelenléte nélkül — folytatá a grófnő kitérőleg, atyja mellett a pamlagon helyet foglalva — örökké egy akaratlanul elköve­tett gyilkosság nyomná lelkemet. Igen kellemesen le­pett meg tehát ma reggel vett látogatójegye, melyre neve alá rejtélyesen, de mégis elég érthetően azt írta: „Pária, — sétakocsizás, — fehér rózsa.“ Nem is hittem, hogy hofitársam volt, ki e feledhetlen szolgá­latot tette nekem. A kis virág, mit önnek nyújtok, a legkisebb köszönet volt, a­mit mondhattam. — De mindenesetre elég, hogy legvakmerőbb tettekre kevüljünk érte. Alig fejezhetem be szavaimat, midőn a herceg, Adriennéhez fordulva, félbeszakított. — Úgy látszik, egész életében senki sem érde­melt meg jobban egy virágot a grófnőtől, mint Lon­tay úr, — jegyző meg csípősen Fedrigotti, kinek egy piros szegfű volt gomblyukába tűzve. — Igaza van herceg, — válaszolt a grófnő fél­vállról. Fedrigotti kivette gomblyukából a vörös szeg­fűt s az asztalra tette. Én pedig azt gondoltam : mily boldog, s mily bolond ez az olasz, és ereim lázasan lüktettek. Szentkápolnay­er­­intő tekintetet vetett Adrien nere. Boldog voltam, hogy beszélhettem vele. Másra nem is gondoltam. Volt azonban egy pillanat, midőn sajnáltam, hogy okot szolgáltattam a fellobanásra. Alig hogy szobámba érkezem, megjelent a grófnő komornyikja, s másnap ebédre hitt meg. A herceg is jelen volt ez ebéden. Ezt igen természetes­nek találtam, de mégsem tetszett nekem. A herceg igen kedvetlennek látszott. Adrienne még nyájasabb volt irántam, mint tegnap. Délután nagyobb tár­saságban a másfél órára fekvő Darvasra kocsiz­tunk, mely falu, hegyen fekvő régi várromjáról s azon nagyszerű kilátásról, melyet nyújt, országos ne­vezetesség. Fedrigotti, főfájást adván okai, nem vett részt e kirándulásban. A HAMIS ESKÜ. Wilkie Collins után. (Folytatás.) Másnap lehető sietséggel visszautaztunk. Úrnőm, miután a névtelen levél tartalmának kezdettül fogva hitelt adott, nyugodtan, legalább lát­­szólag nyugodtan hallgatta végig elbeszélésünket, és nem kis csodálkozásba ejtette, és nem csekély keserűségű csalatkozással töltötte el mr. Dar­kot, ki­jelentvén, hogy nem szándékozik tovább nyomozni a dolgot, sőt ellenkezőleg, lehető titokban kívánja azt tartani. Ismeretségünk kezdete óta most láttam legelő­ször levertnek mr. Darket, hallván, hogy nincs több teendő, és jólehet fáradsága gazdagon meg lett jutal­mazva, elégedetlenül távozott a kastélyból. — Ily dicső eset, — mondá búcsúzáskor keze­met megszorítva, ily rendkívül csinos eset! Égbekiál­tó kár a félúton megállapodni! — Ön nem tudja, — válaszolom, mily baj

Next