Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-08 / 258. szám

258-dik sz. Vasárnap, november 8. Kiadló»i­ivatal: Pest, barátok­ tere 7. ra. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Fálevre..................8 fin. Negyedévre .... 4 írt Magyarén a n­ónap utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-b c ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit­­or....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Őszi ének. Eljött az ősz, sárgul a fáknak Lombja, s kezd is már hullani. Csak kórója van a virágnak, A melyre már hiába szállnak Az őszi nap sugarai. Már nem hozza a nap életre A rózsát se, az is kihal. Sokáig hó alá temetve Fog dermedten aludni szerte, Többi virág­társaival. A kis fürge dalos madárka Nem cseveg a bokrok között, A gólya is régen elszálla Messze, egy más meleg hazába, A fecske is elköltözött. Hervad minden, alig van élet A letarolt mezők felett, Haldoklani kezd a természet, Bájai mind jobban enyésznek, Közel érzi a zord telet. Az ősz jöttét, oh én is érzem, Nem oly meleg többé a lég, S el-elborúl lelkem sötéten, Ápolgatva e hosszú éjben A hervatag csalárd reményt. Hajh­­­mily sokszor megcsalt már engem, És én még is hiszek neki; Mert nem hagyott kétségbe esnem Még eddig: hát kell, hogy szeressem, Bár szeszélylyel van is teli. Még hallgatok a biztatóra, Hisz azt súgja folyvást nekem: Éjfél után ütt még az óra, Várj nyugodtan a viradóra, Higyy, remélj és tűrj csöndesen ! Mezei József: A­KIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Kvassay Ede. (Folytatás.) XXVIII. November 7-dikén ünnepélyes bevonulást tartunk Nápolyba, mely alkalommal Garibaldi a király jobb­ján ült a kocsiban. A magyar légió zászlószentelési ünnepélye után, midőn a csapatok már szétoszlottak, egy széles mellig délceg huszár hadnagy ugrat elém, kardjával sza­­bályszerüleg üdvözölve. Ernő barátomra ismertem. Midőn Szombathy Ottó felől tudakozódtam, azt mondá, hogy e barátunk Ancona bevétele után, a Jesi mellett történt előőrsi összeütközés alkalmával ép azon percben esett le a két golyó által megse­besítve — lováról, midőn az e közben a pápaikhoz visszatért Wild kapitánynak az egyik fülét szabdalta le. Most egymás mellett fekszenek az osimoi kórház­ban. Wild, ha felgyógyul, mint szardiniai szökevény haditörvényszék elé kerül. Otto szintén a magyar légióba lett beosztva, de még meg nem érkezhetett. A többi pesti bajtársak közül csak négy-ötről nyerhettem felvilágosítást. Midőn Ernő lakása előtt megálltunk, nagyon is­merősnek tetszett nekem ama közhuszár arca, ki jártatás végett lovainkat átvette. Azt hittem, hogy előbb lancieri volt, azon hős fiuk egyike, kik Fanti táborából fel Olaszországon keresztül, Garibaldi seregéhez kisértek. A huszár is bámulva nézett rám. — Somogyi fiú, — világosita fel, Ernő, — a Ba­laton mellékéről. — Hát maga az Károly ? — kérdem örömmel. — Veröfényesről ? Ilyen az ember. Verőfényes boldogságom teme­tője volt,­­ örültem, hogy egy embert látok onnan. — Igenis, Szentes Károly a nevem, és gróf Szentkápolnay e nagyméltóságánál szolgáltam, — válaszolt a megszólított. — Az a nagyságos úr, ki az ifjú méltóságos grófnőt a Balatonból húzta ki. Hogyne ismerném. — Hát még a Balatonban is fürödtél vele, — jegyzé meg Ernő, kissé parlagias tréfával, de jószi­­vüen, mint mindig. — Ennek a tiszteletére néhány üveg jó bort hozatok a pincéből. Ernő a lépcsőn felsietett, a huszár pedig még jobban rám bámult, mintha ő is azt akarná tőlem kérdeni, a mit én kérdeztem tőle, t. i. „miként került ide?“ Miután a lovakat egy más lovásznak átadta, el­beszélte nekem, hogy a gróf elcsapta házától, mert oly vakmerő volt, az inasszobában Garibaldi arcké­pét felfüggeszteni, s azért annál keresett menedéket, a ki miatt szolgálatát veszté. — Mind szép dolog, de hogy jutott át a hatá­ron? — kérdem. — Herceg Fedrigotti egyik vadászának az út­levelével, mely úgy „véletlenül akadt“ fehérneműm közé, — válaszolta. , Hogy újra Fedrigotti nevét kellett hallanom ! Mit is törődöm vele, — gondolom. Mit idézem föl a rosz emlékeket! Ha boldogságom oda van, leg­alább maradjon meg nyugalmam Mindazáltal végig hallgattam a volt­ inas elbeszélését. — Miután a nagyságos úr — mondá, — oly vá­­ratlanul, a nélkül, hogy valaki tudta volna, elhagyta a kastélyt, az ifjú grófnő lakosztályába zárkózott, ki sem jött másnap a vendégekhez, és egy egész hétig nem mutatta magát. A következő napokon mint a komornától hallottam — több levelet írt a nagyságos úrnak (engem értett), de nem tudván címét, nem küldhette el. A fiú észrevehette az édes hatást, mit e szavai tettek, mert kissé vontatottan s halkabban folytatá: — Két hét múlva herceg Fedrigotti megérke­zett. Rövidre nyírt haja közt széles, fekete tapasz volt látható. A gróf úr rendkívül szívesen fogadta. Sokat mentek együtt vadászni és sokat sétáltak egy­mással a kertben. — És Adrienne grófnő ? — kérdem türelmet­lenül. — Eleintén keveset volt a herceggel; de néhány nap múlva együtt voltak egy agarászaton báró Szob­­ráncynál; később pedig sokat lovagoltak együtt, és a tisztelendő úr egy nagy ebéd alkalmával a her­ceget deák nyelven úgy köszönte fel, mint a verő­­fényesi egyház jövendő kegyuraságát. Egy fényes estély is volt nálunk, melyre Pestről is jöttek vendé­gek. Ezen a napon — mondák — jegyezte el Fed­rigotti herceg Adrienne grófnőt. Többet nem tudok, mert másnap a gróf úr elcsapott. — Fickó! — kiáltok, dühösen roppantva lába­immal. — Parancsol ezredes uram! — kérdé a huszár, és merészen szemem közé nézett. — Egy aranyat nyomtam a huszár markába és fölsiettem, hogy egy palack borba temessek minden rosz emléket. XXIX. Bevonulásunk tiszteletére fényes bál volt Ná­polyban Cairoli hercegnél, melyen egy órára a király is megjelent. Garibaldi azonban okosabbnak tarta lefeküdni, és egy fiatal, polkára született segédtiszte által ugrál­tatta le a rá eső táncrészletet. A király pedig képviseltetésére engem látszott megtisztelni akarni, midőn e szavakkal felém fordult: — Be szomorú ön ezredes! Én úgy találom, hogy ön sokkal vigabb arcot vág a bombák tüzében, mint itt a repülő rózsák közt ? Magam is azt tapasztaltam, hogy az ágyúdör­gés jobb zenekar füleimnek, mint a tánc­zene. Mélyen maghattam maga it, és igenlőleg moso­lyogtam a király szavaira. A keringő lázas, mámorító zenéje hangzott és én, kardomra támaszkodva, mint szobor álltam a tán­­colók sorai közt. — Baj­társ, te úgy állsz itt, mint egy szomorú fűzfa, mint egy új Ritter Foggenburg, kedvese ablaka előtt, — mondá a fiatal, öles termetű Cambiaggio Alfréd, Garibaldi ifjú segédtisztje, ki alig bírta a ve­rejtéket letörülni homlokáról. — Ajánlom táncosnőidnek, — viszonzám ne­vetve, — hogy esernyőt vegyenek, ha táncolni akar­nak veled, mert az eső csak úgy szakad le homlo­kodról, mintha kannából öntenék. — Jobb lesz, — jegyzé meg az előbbi kissé bo­­szúsan, — ha te is a hölgyek felé tekintesz. Ugyan ne tedd magad oly érdekesnek hideg fitymálásoddal. — Előre, — mondá az ifjabb Cairoli, a háziúr öc­cse, enyelegve, — azért hogy a legfiatalabb ezre­des vagy, bátran táncolhatsz, meg nem árt méltósá­godnak. Nézd, hogy járja az öreg De Mira tábornok. — Úgy van, — mondá a fiatal Um­berto herceg , — nézze a szép Rivola hercegnő, mint üldözi önt szüntelen ábrándos szemeivel. Caminoli marquesa pe­dig már kétszer kérdezett, hogy mi baja van önnek ? A bájos Maracchi comtesse pedig alig várja a füzér­­táncot, hogy önt választhassa. — Hagyják Andor barátomat, — mondá a hoz­zánk közel álló Ledneky ezredes, ki mint pápai szök­­kevényt pártfogása alá vett, — hisz négy hó előtt halt meg édes­anyja. Hálás tekintetet veték öreg barátomra. A fiatal herceg pedig sem várta az etiquette-et, hogy neki hozzák oda a táncsosnőt, kivel táncolni akart, hanem maga ment a fiatal comtessához, kit az imént említett, átfogta karcsú derekát, a tánc árjaiba sodra magát, s ott számlálta meg kebelén a szép Gi­­netta szívdobbanásait. A diadalmas olasz király és a leendő „Unita Italia“ jövő uralkodója kevesebb feszszel társalog­tak, mint Reuss-Greitz-Schleitz-Lobenstein fejedelmi prince, kinek egész armádiája harminchat emberből, tíz ló és két ágyúból áll. Midőn láttam, hogy a király közeledik, ki ma oly jó kedélyben volt, hogy föltehettem róla, miként karomon fogva maga vezet egy táncosnőhöz : fölke­restem tüzes „camerado“-mat, ki ép mellettem tette le a szép Rivola hercegnőt, s úgy csapta és fúrta kö­rülé a szelet, hogy lovagi kötelességemnek tartom a szegény asszonyt elszólítani oldala mellől. Egy pillanat múlva mint forgószél, a sebes pol­kát lejtő sorok közé vegyültem. A hórihorgas, szeleburdi camerado, — Cambi­aggio Alfréd, — a cédrus termetű Caminoli marquisnővel karján — túl akart tenni rajtam, s erővel gyorsabban iparkodott a termet körültáncolni nálam; de midőn a kanyarulatnál megelőzni igyeke­zett, akaratlanul úgy megtaszított elálló könyökével.

Next