Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-08 / 258. szám
258-dik sz. Vasárnap, november 8. Kiadló»iivatal: Pest, barátok tere 7. ra. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Fálevre..................8 fin. Negyedévre .... 4 írt Magyarén a nónap utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-b c ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petitor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Őszi ének. Eljött az ősz, sárgul a fáknak Lombja, s kezd is már hullani. Csak kórója van a virágnak, A melyre már hiába szállnak Az őszi nap sugarai. Már nem hozza a nap életre A rózsát se, az is kihal. Sokáig hó alá temetve Fog dermedten aludni szerte, Többi virágtársaival. A kis fürge dalos madárka Nem cseveg a bokrok között, A gólya is régen elszálla Messze, egy más meleg hazába, A fecske is elköltözött. Hervad minden, alig van élet A letarolt mezők felett, Haldoklani kezd a természet, Bájai mind jobban enyésznek, Közel érzi a zord telet. Az ősz jöttét, oh én is érzem, Nem oly meleg többé a lég, S el-elborúl lelkem sötéten, Ápolgatva e hosszú éjben A hervatag csalárd reményt. Hajhmily sokszor megcsalt már engem, És én még is hiszek neki; Mert nem hagyott kétségbe esnem Még eddig: hát kell, hogy szeressem, Bár szeszélylyel van is teli. Még hallgatok a biztatóra, Hisz azt súgja folyvást nekem: Éjfél után ütt még az óra, Várj nyugodtan a viradóra, Higyy, remélj és tűrj csöndesen ! Mezei József: AKIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Kvassay Ede. (Folytatás.) XXVIII. November 7-dikén ünnepélyes bevonulást tartunk Nápolyba, mely alkalommal Garibaldi a király jobbján ült a kocsiban. A magyar légió zászlószentelési ünnepélye után, midőn a csapatok már szétoszlottak, egy széles mellig délceg huszár hadnagy ugrat elém, kardjával szabályszerüleg üdvözölve. Ernő barátomra ismertem. Midőn Szombathy Ottó felől tudakozódtam, azt mondá, hogy e barátunk Ancona bevétele után, a Jesi mellett történt előőrsi összeütközés alkalmával ép azon percben esett le a két golyó által megsebesítve — lováról, midőn az e közben a pápaikhoz visszatért Wild kapitánynak az egyik fülét szabdalta le. Most egymás mellett fekszenek az osimoi kórházban. Wild, ha felgyógyul, mint szardiniai szökevény haditörvényszék elé kerül. Otto szintén a magyar légióba lett beosztva, de még meg nem érkezhetett. A többi pesti bajtársak közül csak négy-ötről nyerhettem felvilágosítást. Midőn Ernő lakása előtt megálltunk, nagyon ismerősnek tetszett nekem ama közhuszár arca, ki jártatás végett lovainkat átvette. Azt hittem, hogy előbb lancieri volt, azon hős fiuk egyike, kik Fanti táborából fel Olaszországon keresztül, Garibaldi seregéhez kisértek. A huszár is bámulva nézett rám. — Somogyi fiú, — világosita fel, Ernő, — a Balaton mellékéről. — Hát maga az Károly ? — kérdem örömmel. — Veröfényesről ? Ilyen az ember. Verőfényes boldogságom temetője volt, örültem, hogy egy embert látok onnan. — Igenis, Szentes Károly a nevem, és gróf Szentkápolnay e nagyméltóságánál szolgáltam, — válaszolt a megszólított. — Az a nagyságos úr, ki az ifjú méltóságos grófnőt a Balatonból húzta ki. Hogyne ismerném. — Hát még a Balatonban is fürödtél vele, — jegyzé meg Ernő, kissé parlagias tréfával, de jószivüen, mint mindig. — Ennek a tiszteletére néhány üveg jó bort hozatok a pincéből. Ernő a lépcsőn felsietett, a huszár pedig még jobban rám bámult, mintha ő is azt akarná tőlem kérdeni, a mit én kérdeztem tőle, t. i. „miként került ide?“ Miután a lovakat egy más lovásznak átadta, elbeszélte nekem, hogy a gróf elcsapta házától, mert oly vakmerő volt, az inasszobában Garibaldi arcképét felfüggeszteni, s azért annál keresett menedéket, a ki miatt szolgálatát veszté. — Mind szép dolog, de hogy jutott át a határon? — kérdem. — Herceg Fedrigotti egyik vadászának az útlevelével, mely úgy „véletlenül akadt“ fehérneműm közé, — válaszolta. , Hogy újra Fedrigotti nevét kellett hallanom ! Mit is törődöm vele, — gondolom. Mit idézem föl a rosz emlékeket! Ha boldogságom oda van, legalább maradjon meg nyugalmam Mindazáltal végig hallgattam a volt inas elbeszélését. — Miután a nagyságos úr — mondá, — oly váratlanul, a nélkül, hogy valaki tudta volna, elhagyta a kastélyt, az ifjú grófnő lakosztályába zárkózott, ki sem jött másnap a vendégekhez, és egy egész hétig nem mutatta magát. A következő napokon mint a komornától hallottam — több levelet írt a nagyságos úrnak (engem értett), de nem tudván címét, nem küldhette el. A fiú észrevehette az édes hatást, mit e szavai tettek, mert kissé vontatottan s halkabban folytatá: — Két hét múlva herceg Fedrigotti megérkezett. Rövidre nyírt haja közt széles, fekete tapasz volt látható. A gróf úr rendkívül szívesen fogadta. Sokat mentek együtt vadászni és sokat sétáltak egymással a kertben. — És Adrienne grófnő ? — kérdem türelmetlenül. — Eleintén keveset volt a herceggel; de néhány nap múlva együtt voltak egy agarászaton báró Szobráncynál; később pedig sokat lovagoltak együtt, és a tisztelendő úr egy nagy ebéd alkalmával a herceget deák nyelven úgy köszönte fel, mint a verőfényesi egyház jövendő kegyuraságát. Egy fényes estély is volt nálunk, melyre Pestről is jöttek vendégek. Ezen a napon — mondák — jegyezte el Fedrigotti herceg Adrienne grófnőt. Többet nem tudok, mert másnap a gróf úr elcsapott. — Fickó! — kiáltok, dühösen roppantva lábaimmal. — Parancsol ezredes uram! — kérdé a huszár, és merészen szemem közé nézett. — Egy aranyat nyomtam a huszár markába és fölsiettem, hogy egy palack borba temessek minden rosz emléket. XXIX. Bevonulásunk tiszteletére fényes bál volt Nápolyban Cairoli hercegnél, melyen egy órára a király is megjelent. Garibaldi azonban okosabbnak tarta lefeküdni, és egy fiatal, polkára született segédtiszte által ugráltatta le a rá eső táncrészletet. A király pedig képviseltetésére engem látszott megtisztelni akarni, midőn e szavakkal felém fordult: — Be szomorú ön ezredes! Én úgy találom, hogy ön sokkal vigabb arcot vág a bombák tüzében, mint itt a repülő rózsák közt ? Magam is azt tapasztaltam, hogy az ágyúdörgés jobb zenekar füleimnek, mint a tánczene. Mélyen maghattam maga it, és igenlőleg mosolyogtam a király szavaira. A keringő lázas, mámorító zenéje hangzott és én, kardomra támaszkodva, mint szobor álltam a táncolók sorai közt. — Bajtárs, te úgy állsz itt, mint egy szomorú fűzfa, mint egy új Ritter Foggenburg, kedvese ablaka előtt, — mondá a fiatal, öles termetű Cambiaggio Alfréd, Garibaldi ifjú segédtisztje, ki alig bírta a verejtéket letörülni homlokáról. — Ajánlom táncosnőidnek, — viszonzám nevetve, — hogy esernyőt vegyenek, ha táncolni akarnak veled, mert az eső csak úgy szakad le homlokodról, mintha kannából öntenék. — Jobb lesz, — jegyzé meg az előbbi kissé boszúsan, — ha te is a hölgyek felé tekintesz. Ugyan ne tedd magad oly érdekesnek hideg fitymálásoddal. — Előre, — mondá az ifjabb Cairoli, a háziúr öccse, enyelegve, — azért hogy a legfiatalabb ezredes vagy, bátran táncolhatsz, meg nem árt méltóságodnak. Nézd, hogy járja az öreg De Mira tábornok. — Úgy van, — mondá a fiatal Umberto herceg , — nézze a szép Rivola hercegnő, mint üldözi önt szüntelen ábrándos szemeivel. Caminoli marquesa pedig már kétszer kérdezett, hogy mi baja van önnek ? A bájos Maracchi comtesse pedig alig várja a füzértáncot, hogy önt választhassa. — Hagyják Andor barátomat, — mondá a hozzánk közel álló Ledneky ezredes, ki mint pápai szökkevényt pártfogása alá vett, — hisz négy hó előtt halt meg édesanyja. Hálás tekintetet veték öreg barátomra. A fiatal herceg pedig sem várta az etiquette-et, hogy neki hozzák oda a táncsosnőt, kivel táncolni akart, hanem maga ment a fiatal comtessához, kit az imént említett, átfogta karcsú derekát, a tánc árjaiba sodra magát, s ott számlálta meg kebelén a szép Ginetta szívdobbanásait. A diadalmas olasz király és a leendő „Unita Italia“ jövő uralkodója kevesebb feszszel társalogtak, mint Reuss-Greitz-Schleitz-Lobenstein fejedelmi prince, kinek egész armádiája harminchat emberből, tíz ló és két ágyúból áll. Midőn láttam, hogy a király közeledik, ki ma oly jó kedélyben volt, hogy föltehettem róla, miként karomon fogva maga vezet egy táncosnőhöz : fölkerestem tüzes „camerado“-mat, ki ép mellettem tette le a szép Rivola hercegnőt, s úgy csapta és fúrta körülé a szelet, hogy lovagi kötelességemnek tartom a szegény asszonyt elszólítani oldala mellől. Egy pillanat múlva mint forgószél, a sebes polkát lejtő sorok közé vegyültem. A hórihorgas, szeleburdi camerado, — Cambiaggio Alfréd, — a cédrus termetű Caminoli marquisnővel karján — túl akart tenni rajtam, s erővel gyorsabban iparkodott a termet körültáncolni nálam; de midőn a kanyarulatnál megelőzni igyekezett, akaratlanul úgy megtaszított elálló könyökével.