Fővárosi Lapok 1868. december (277-299. szám)

1868-12-01 / 277. szám

277-dik sz. Kedd, december 1. Madó-M­iatal: P«»t, barfktok­ tM» 1. Ötödik árfolyam 1868. Előfizetési díj: f­étévre...............8 firt. S :gjedirTe .... 4 írt t­ejjelen a ünnep utáni napokat kivéve minden­­t­p, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkeszti! Íred«: Lispót utca 34. *■. l­». ea Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................7 k*. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhivásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvétébre. Lapunkat az .Athenaeum“ cimű társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. AZ ÉN IDEÁLOM. — Bimbósi ügyvédjelölt elbeszélése után — Közli: Bús Vitéz. (Folytatás.) Már most, a dolgok ilyetén állapotában, képzel­heted főnököm elragadtatását, a mint az eljegyzést megelőző föntebbi nap estéjén, úgy 9 óra tájban, a büszke Júlia lép be szállására. A büszke Júlia nála! Nála, kinek társaságában még a színházba sem ment volna el soha,------és hozzá ily késő este! Ti poéták sokat tudtak elképzelni, de azt még sem tudnád te elképzelni, mint érezte erre Tátray Béla magát. Fejét vesztve rohant a bájos szép leány, Gold­berg Júlia elé. Én a szomszéd szobában dolgoztam egy sürgős pörben, szóról szóra hallottam a köztük folyt be­szédet. — Azért jöttem, hogy ön férfias nemességéhez intézzem szavaimat, — mondá Júlia, be sem várva, hogy Tátray Béla szóljon, ki talán nem is tudott volna szót találni elragadó meglepetésében. Hangja szilárdan csengett, nem reszketve csep­pet sem. Hallottam, hogy e közben Tátray Béla karszé­ket gördített eléje. — Parancsoljon velem szép jegyesem. — A holnapi eljegyzés nem történhetik meg, fontos okok gátolják. De atyám hajthatatlan, tehát ön nemes érzelméhez fordulok. — Én nem mondok le kegyedről. — Le kell mondania, én mást szeretek. — Feledni fogja kegyed e mást. — Soha sem fogom feledni! Érti ön, soha! — Még­sem mond le ? — Nem. — Iszonyú ember! — Hogy nem mondok le más kedvéért a ke­gyed szép kezéről ? — Le kell mondania, — kiáltá szenvedélyesen Júlia, — mert tudja meg-----­Hangja azonban elakadt. (Csak nagyobbra len­ne szokás csinálni a kulcslyukakat, bizonyosan elra­gadó szép lehetett ebben a pillanatban az a haragvó leány). — Mit parancsol megtudni szép jegyesem ? — kérdé édes udvariassággal Tátray Béla. — Tudja meg, hogy az a más, kit szeretek, atyja azon gyermeknek-----­— Melyik gyermeknek, szép jegyesem ? — Kinek . . .kinek én nem sokára anyja leszek! Az utóbbi szavaknál bizonyosan zsebkendőjét szoríthatta arcára, mert szavai nagyon eltompulva hangzottak hozzám. Tátray Béla nem felelt mindjárt, képzelhetni, hogy nem lehet ilyesmire mindjárt felelni. — Nem tesz semmit, — mondá szünet múlva,— azon gyermek az én nevemet viselendi. Erre egy karszék hirtelen heves gördítését bal­tám, (mintha valaki fellökte volna azt a széket, a­melyen ült). Hihetőleg Júlia ugrott föl sebesen a magáéról. — Még így is nőül akar ön venni engem ? — így is. — Páratlan lovag! — mondá élesen Julia, aztán egészen megvetőleg, mintegy magában: — mily élhe­tetlenség ! — Ellenkezőleg szép jegyesem, ez élelmesség. Hallom, hogy Júlia szó nélkül az ajtó felé tán­torog. — Nyomorult ember, — fordult vissza onnét, — de azért megmutatom, nem lesz te az én gyermekem atyja! Tátray Béla utána kiáltott. Úgy látszott, valami hirtelen gondolata támadt. — Megálljon kegyed egy szóra! Ezzel, mielőtt Goldberg Júliának ideje lett volna kilépni a szobából, hirtelen fölránta azon szoba ajta­ját, melyben én voltam. — Amice, Bimbósi, — mondá csengő éles han­gon, — ön tanúskodni fog, hogy Goldberg Júlia kis­asszonyt ma este tíz óra után látta lakásomból tá­vozni. Júlia, hihetőleg megszédülve ez újabb élel­mességre, pillanatra arcára szorította kezeit, de a következő percben ismét visszanyervén önuralmát, szótlan távozott,­­ nem vevén észre a félhomály­ban a lépcsőn és akkor fölérkezett alakot, mely a mint őt megpillantó, hirtelen megfordúlt, s hanyat­­homlok rohant vissza le a lépcsőn. Tudod ki volt ? — Fenyves. Az eljegyzés kü­szöbön léte alkalmából bizonyosan ő is lebeszélő szándékkal jöhetett Tátray Bélához, de ily késő órán imádottját látván kilépni annak szobájából, s hihetőleg mindent gondolván hirtelenében, csak a valót nem : kétségbeesésben rohant el —bizonyosan a Dunába. V. Te, az a Fenyves csakugyan a Dunába futott. Tátray Béla inasa, kit utána küldtünk, hogy kérdezné meg tőle, mit akart, mindenütt utána futva, mielőtt beérhette volna, egyszer csak látta, hogy a Duna partjánál levetette magát. Egy“csalnak éppen akkor indult ugyanazon pont tájáról, és az inas lélekszakadás oda érvén, kiabált is a sötétség miatt jól ki nem vett bennülöknek : álljanak meg, valaki a Dunába vetette magát, fogják ki, azok keresgéltek is egy darabig, de bizony hasztalan, kü­­­­lönben is ők, csolnakuk elindításával lévén elfoglalva, nem is vették észre, hogy valaki az előbbi pillanat­ban e tájon a Dunába ugrott volna. Fenyves tehát nyomtalanul a Dunába veszett. Tátray Béla másnap reggel egy bokréta kísé­retében sietett megüzenni ezt a kellemes friss újságot Júliának. Már most csak minden akadály nélkül végbe­mehet az eljegyzés ?! Azonban éppen e miatt a friss újdonság miatt nem mehetett végbe az eljegyzés. Arra a friss újdonságra Júlia olyan lázba esett, mintha ő maga is a Dunában töltötte volna az éjsza­kát, mint az a Fenyves, a­ki mérnök létére más módot is találhatott volna a Duna mélysége biztos megmérésére. És a kikiáltott jegyes e hirtelen lázában legki­sebb része sem volt ám a tettetésnek, melylyel talán mesterségesen kívánta volna elhalasztani a mai ün­nepélyt. Valóságos volt az és erős. Sokkal büszkébb volt ez a szép leány, mintsem tettetni tudott volna akár kis, akár nagy dologban. (Mi lett volna belőle, ha ily gyöngeséggel véletlenül ügyvédnek születik!) Kereken megmondta atyjának, hogy Fenyvest szereti, és nem is mutatand Tátray Béla iránt von­zalmat soha, de miután atyja, saját boldogsága ér­dekében, úgy kívánja, hogy Tátray Béláné legyen, jól van, hát az leend, ez iránt teljesen nyugodt lehet atyja. A tegnapi látogatással csak végleg tisztába kí­vánt jönni Tátrayval szemben, és ha lehet, rá­bírni őt az önkéntes lemondásra. Csakhogy, mint a tegnapi jelenet tanusítá, nem az az ölyv volt Tátray Béla ügyvéd, ki az egyszer körmei közt (jól edzett ügyvédi körmök) tartott prédát a „férfias nemes érzet“ száraz babérleveleiért, vagy akár különb árért is elbocsássa, ha a préda v­eszélyesen megmérve, többet ér. Egyébiránt az a mérnök veszedelmes lódítást okozott saltomortaléjával ezen az egész házassági tervezeten, és Tátray Béla elég meghökkenni valót találhatott már abban, hogy a nap folytában szemé­lyesen kívánván tudakozódni váratlanul rosszul lett jegyese hogyléte iránt, maga Goldberg Márkus adta tudtára, hogy nem mehet be Goldberg Júlia kisasz­­szonyhoz, valamint azt is, hogy az eljegyzés okvet­lenül elhalasztatik. (Vége köv.) AZ ARDENNI HEGYEK KISÉRTETEI. Schiücking Lévin beszélye. (Folytatás.) Homlokát az ablaktáblára nyomta, hogy az épü­let belsejébe láthasson; úgy tetszett neki, mintha oda­benn egy igen-igen hoszú folyosó lenne , mert messze lenn, egy nem látható ablakon­­át a holdvilág sütött­e mögött még jó darabig látni lehetett a folyosót, míg­nem egészen eltűnt a homályban. Pál visszatért és halk hangon súgta Szepi fülébe : „Most nézzük meg, hogy a várfalon mennyire juthatunk el —jör utánam! Aztán jól vigyázz, hogy a kövek közül le ne essék egy is lábad alatt, ne­hogy eláruljon bennünket.“ — Vigyázok én, nagyuram !“ A várfal peremén meglehetős keskeny volt az út, nappal, nyugodt kedély hangulatban is könnyen le­szédülhettek volna hőseink s menhetlenül veszve van­nak, — hát még most! Ezúttal ugyanazon irányban haladtak, mint az előbb, csak azzal a különbséggel, hogy akkor a fal tövénél mentek, most pedig annak tetején és hogy most 12, 14 lábnyival magasból te­kintettek le a hold világa által még feneketlenebbnek látszó mélységbe. Balján egy keskeny kis tér feküdt az udvarból, a palota oldalhomlokzatától határolva, aztán egy egészen kikövezett terecske, a kastély hátulja ma­­gaslott fel. Pál egyenlő magasságban volt a palota második emeletével. Az emelet hosszú ablaksora egészen sötét volt, semmi sem mutatott arra, hogy valaki lakik bennök, hiába kísértette meg Pál, hogy azon helyiséget fel­találja, a­hova övéi voltak helyezve. A holdvilág nem volt oly erős, hogy a szobákon belül valami olyan tárgyat megismerhetett volna, a­mi azok jelenlétét sejtethette vele, a­kiket éppen keresett. — Tessék vigyázni, kérem , nagyuram, — sugdosott Szepi, — nagyon pogány egy hely jön most! — Látom már, — felelt Pál tovább haladva és azt a pogány helyet kikerülve, a mi nem volt egyéb, mint egy lyuk a falon; az idő vas foga néhány követ szakított ki belőle. Tovább mentek. Elérték a kastély végét. A fal most jobbra fordult el, maguk­ alatt üres tért­­láttak, egy kis darabján kert is volt; ennek túlsó oldalán lehetett látni az őrház hátulsó felét, melynek elejét kalandoraink már a toronyból megvizsgálták. Egyik hátulsó ablakon a katonaságot ugyanazon helyzetben láthatták , mint előbb. A fal megint szöget képe-

Next