Fővárosi Lapok 1868. december (277-299. szám)
1868-12-03 / 279. szám
Shakespeare a magyar irodalomban. .(K. Gy.) Shakespeare megismertetése a magyar irodalomban egykorú annak újjászületésével. Kazinczy Ferenc nyelvünk ujjáteremtésén dolgozva, midőn a „hitetleneknek“ be akarta bizonyítani, hogy a magyar nyelv mindennemű fogalmak, tárgyak és eszmék kifejezésére alkalmas : e célra a világirodalom legkülönneműbb műveinek átültetése alkalmával többi közt Shakespeare „Hamletijét is lefordítá. Ez volt a legelső bemutatása Shakespeare-nek a magyar olvasóközönség előtt. E bemutatásnak azonban oly eredménye, mely ösztönül szolgált volna Shakespearenek további megismertetésére, nem volt; részint azért, mivel Kazinczy ezt nem magáért a műért, hanem csak nyelvészeti célból, eszközként fordítá, s nem is az eredetiből, hanem a német színpadokra alkalmazott és tetemesen megcsonkított szöveg után; részint azért nem, mert Shakespeare élvezésére a magyar közönség ízlése megérve még nem volt, es lévén az ferdítve az akkor, minden belbecs nélküli német érzelgős darabok által, mihez azon körülmény is járult, hogy magyar színművészet azon időben még alig létezett. Kazinczy kísérlete után Shakespeare műveivel sokáig egyátalában nem találkozunk. E század második tizedének közepe táján fölmerül ugyan neve, de csak futólag, s e fölmerülés csak annyiban érdekes, mert látjuk belőle, hogy Shakespeare költészete már színirodalmunk zsenge korában is gondolkodás tárgyául szolgált egy magyar költőnek. Ugyanis Kisfaludy Sándor, midőn 1814-ben hazafias színművét, „Hunyadi János“-t közrebocsátó, az abban nagyon is túlzott hűséggel és bőséggel használt történelmi részeket Shakespearere való hivatkozás által iparkodik igazolni. Élőbeszédének erre vonatkozó pontját érdekesnek látjuk ide jegyezni „A történet előadásában Pálmát, Heltayt és Fesslert követtem. Ez utólat annyira, hogy egész dialógusok találtatnak belőle szabad jámbusokban írt drámámban. Ha a világnak legnagyobb dramatikusa, Shakespeare, a legszegényebb krónikákból is egész dialógusokat vehetett drámáiba (vonatkozás Shakespeare történeti tragédiáira,) miért ne tehetném én azt, mit bele valónak, illőnek találtam?“ E nyilatkozat mindenesetre téves felfogás s abból eredő ferde következtetés eredménye , de ami igen könnyen megmagyarázható. — Kisfaludynak minden e nembeli munkája azt árulja el, hogy nem birt drámaírói érzékkel, s így igen természetesen azt sem tudta, mi követendő Shakespeareben, és mi nem. Egyébiránt ezt ő maga is elismeri, midőn ezeket mondja: „drámámat nem úgy írtam, mint poéta, hanem mint hazafi, ki hazájának tehetsége szerint szolgálni kíván.“ E „hazafias“ álláspont jellemzi az ezutáni és a Kisfaludy Károly által képviselt színköltészetünket is. Költőink, mivel nem bírtak azzal, nem is iparkodtak drámai mélységet adni darabjaiknak, mit Kisfaludy Károly művei leginkább bizonyítanak. Ő, noha nagy színműírói tehetséggel volt megáldva — a vígjáték terén—a valódi tragikum iránt legkevesebb érzékkel sem bírt. Komoly darabjai, megfelőleg az akkori műszlésnek, nem egyebek, mint felvonásokba, párbeszédekbe osztott, s hatásra számított „hazafias“ darabok. Későbbi művein, de legkivált „Csák“ on, némi törekvés látszik ugyan a magasabb tragikum felé, mit mi — s talán nem minden alap nélkül — Shakespeare olvasgatásának vagyunk hajlandók tulajdonítani. Az akkori írók dráma-érzék hiánya, s ennélfogva a valódi tragédia-költő művei iránti érzéketlenség miatt, de különösen az akkori politikai s irodalmi viszonyok közt, melyek egészen másnemű műveket óhajtottak , alig lehetett Shakespeare átültetésére gondolni, s meg kell elégednünk, ha akadt egy-egy író, ki Shakespeare egyes műveinek fordítása vagy ismertetése által a valódi tragikum iránti érzéket felébreszteni törekedett. Erre igen jó befolyással lehetett volna Döbrentei Gábor „Macbeth“-je 1830-ban. D e darabon kivül több jeles angol színész, nevezetesen Garrick és Quin életrajzát, továbbá azon angol krónika fordítását is közlé, melyből Shakespeare merítette „Macbeth“ anyagját. Ezen kívül úgy látszik, hogy e művet színpadi előadásra is szánta, mivel a szerinte bele nem illő sikamlós részeket s fölösleges jeleneteket a szövegből kihagyta, s azokat külön, a darab végéhez csatolta. További színészetünk akkori fejletlenségét s a közönség müszlésének v kezdetlegességét szem előtt tartván, egy figyelemreméltó cikket is írt művéhez e címmel: „Mire ügyelne az olvasó Macbeth és a lady karaktere körül?“ — amelyben a mű fő jellemeinek lélektani alapra fektetett fejtegetésével találkozunk. Ez — mint láthatjuk — eléggé gondos s nagy hatásra számított mű kiadása más körülmények közt nagy lendületet adhatott volna a magyar Shakespearenek, azonban hogy ez nem így történt, annak maga a mű volt oka. Döbrentei ugyanis, noha előbb Kazinczy növendéke volt a nyelvújítás ügyében, később ebben saját különcködő elveit akarta érvényre juttatni, minek következtében közte és a nagy nyelvreformátor közt szakadás történt. Döbrentei azután is ragaszkodott ferde nézeteihez, s e szerencsétlen, és senki által nem pártolt elveket iparkodott keresztül vinni „Macbeth“ fordításában is. Nyelve nehézkes, kifejezései kificamodottak, s az egészen alig érezhető a költészet legkisebb szikrája. A közönség, mely már az „Aurora kör“ által használt simább nyelvhez volt szokva, ily kifejezéseket: a szavak Szélnek repítik a tett forrását; — vagy : Tőr ez, a mit látok itt, Felém nyelével, stb., — vagy: Hagymázas agytól reppent fattyazat; — vagy: Mint zsiványló Tarquin hosszukat lépik, stb. nemcsak szokatlanoknak talált, de egyátalában élvezni sem tudta, s így műve minden gond mellett is a nyelvezet miatt irodalmunkra nézve kárba veszett. Ez időtájra esik (1825—30) a magyar nyelv ápolása és tudományosságunk megállapítása iránti országos figyelem, mely — mint tudjuk — 1830-ban a tudományos akadémiát hozta létre. Az ifjú akadémia első teendői közé a magyar szépirodalom, de különösen a szinirodalom emelését és gyámolitását — 1112 — i — Most el innen! szólt Tervagne Pál. — Szepi, végezd el dolgodat jól, — csak egy két perced van, mig az őrség észre nem veszi. Ha lenn leszesz, jör utánunk, mi meg fogunk várni — Majd elmegyek én! — szólt Szepi, s hozzá látott a csapóajtó betövéséhez. Pál és Maldagham azalatt távoztak. A két utóbbi visszament, kastélyba, honnan csak nem rég jöttek ki; a lovag és Hellrath az ajtóban álltak. — Hol van Dorette ? hol van a marquis ? Felelet helyett Pál szép fiatal neje karjait érezte nyaka körül fonódva; ők is elébe jöttek a hosszú folyosón át egész az üvegajtóig. — Édes Dorettem, szegény, szegény nőm! — szólt Pál elérzékenyülve, — de jertek, jertek, még nem vagyunk szabadok, siessünk, — kövessetek —, de csöndesen, cipő nélkül — te is édes Derettem ! Sietve mentek tova a folyosón az épület végéig , ahol a lépcsőzet levezetett, az ablakon át a hold világította meg a lépcsőket. Itt legelőször is szép lassan lementek, de tovább nem, hogy az őrszobából még észre ne vegyék őket. Maga is megállt, figyelve tekintett föl a folyosó felső végéhez, szívdobogva számlálta a perceket. Egyszerre dörgő lárma verte föl az éjszaka csöndjét. VII. A fehér asszony. — Aux armes! — hangzott az őr kiáltása az udvarban. Aux armes! hogy a vár legfélreesőbb szögletében is meg lehetett hallani. — Vigyázzunk, itt az ideje, hogy menjünk) szólt Pál megrezzenve, — csak Szepi jönne már , de itt van! Az épület végében a nagy üveges ajtó egyszerre elsötétült, Szepi osont be rajta, épkézláb lefutva a toronyból, sietve futott le a lépcsőzeten. Egy pillanat alatt Pál mellett termett, azon kötéllel kezében, melylyel leereszkedett a toronyból. — Megtettél mindent, Szepi ? — Meg — felelt Szepi kurtán. — Pompás! akkor csak tovább. Most már láthatod, hogy megtettük, amit akartam, s a mi előtted lehetetlennek látszott, — a franciák mind kiszaladtak az őrszobából! Pál övéihez sietett. —• Csak tovább! szólt hozzájuk, — minden jól megy! Azon átjárat ajtójához értek nem sokára, mely, a palotát az őrszobával összekötötte. Pál az ajtóra fektette fülét és hallgatózott. Nem hallott semmi neszt. Lassan és óvatosan kinyitotta , az őrszobába léptek. Még ott állt a faggyúgyertya az asztalon, mely körül a franciák ültek, piszkos kártyák hevertek szanaszét, a vizes csöbör is ott volt a sarokban, de egy lelket sem lehetett az egész szobában látni. „Aux armes!“ kiáltott az őr, midőn valami zaj által riasztatott föl, az öreg ágyúval bajlódó Szepi verte a zajt; szemeit a torony felé irányozta s legnagyobb bámulatára ott a legkülönösebb s megmagyarázhatlanabb látvány tárult eléje. Az őr dörzsölgetni kezdte szemeit, hogy nem alszik vagy álmodik-e. Egy fehér alakon akadtak meg szemei, mely a toronyból alá függött. Úgy tetszett előtte, mintha az a fehér valami a falhoz támaszkodott volna, de hogy hol támasztotta meg lábait, azt nem vehette ki, a puszta levegőnél nem látott egyebet. A hold az őrrel szemközt világított, míg az udvart, az őrház elejét és a hosszú kaszárnya-éplületet egészen megvilágította, a toronynak felé eső része mégis sötétben maradt. A francia, normandi regruta létére, hirtelen keresztet vetett magára, ijedtében minden szenthez kezdett imádkozni, s folyvást a torony ama helyére bámulva, torka szakadtából kiáltozta: „Aux armes!“ Hogy a többi őrség egész fölhevülten, akár valami megtámadástól, vagy egyéb váratlan eseménytől tartva, kirohant — nagyon természetes. Nem is kellett sokáig kérdezősködniök, hogy miért hívták ki őket, a regruta, fegyverét karjai közt tartva, mindkét kezével a különös látvány felé mutatott. A torony körülbelül száz lépésnyire lehetett az őrháztól; a hold bizonytalan fényénél odafenn az az alak kétszeresen mesés és megmagyarázhatlan színben tűnt föl előttük! Hogy emberi alak volt, az bizonyos. Tetőtül talpig fehér lepedőkbe göngyölgetve ide-oda lebegett a levegőben; minél fogva függött? vagy min állott és hogyan jött ki a toronyból? senki sem tudta elképzelni. A mi francia katonáink, a forradalom igazi emberei, nem igen sokat törődtek ugyan a jó úristennel vagy az ördöggel, de ennél a látványnál mégis megborzadtak, s nem titkolhatták a remegést, midőn az öreg, mindenessé degradált invalidus is kirohanva, így kiáltott föl: — Ma fei, que la sainte vierge nous sauve tous, c‘est la dame blanche! — A fehér asszony ! A brassonnei fehér asszony! A legénység egy része nevetni próbált. „Vieux grognard — va au diable avec la dame blanche!“ kiáltott az egyik. De az öreg invalidás belső felháborodottságában nem tudott hallgatni. — De ha mondom, a fehér asszony nem ma jelenik itt meg először, én már saját szemeimmel többször is láttam, persze az akkor volt még, mikor — — Vissza innen ! — szólt Flippetot, az őrmester, a ki most tolakodott közéjük s a öreget félre lökte. — Jakab, add ide a puskádat, majd meglátom, hogy az a te fehér asszonyod lepottyan-e, vagy az ördög viszi el! Egy puskát adtak neki, elvette, felhúzta kakaát, célzott és azonnal nagy dörrenés vette föl minden oldalról a vár visszhangját. Egyúttal hallani lehetett a golyó visszapattanását is a fal köveiről. A füst eloszlott — és a fehér asszony most is ott lebegett, csakhogy csöndesebben, és nem rugdalózott többet. — No, az ugyan sokat is gondol a maga lövésével, — morgott az öreg invalidus. — C‘est singulier, szólt az őrmester, — ha az ember gyermek volna, még’meg is ijedhetne ettől a a fehér madárijesztőtől.— Eh Henri, Gilet suivez moi! menjünk föl a toronyba, vizsgáljuk meg a dolgot körülményesen. Te félsz Henni, még csak az kellene tavant! Flippetot a két előszólítottal keresztül ment az udvaron a torony felé, de nemcsak maguk mentek, az egész csapat követte őket. Amint a torony aljába értek és szemeiket fölvetették, két emberlábat láttak a levegőben,ide-oda lubiskolni. (Vége köv.)