Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)
1869-01-14 / 10. szám
kinyomattal, mint midőn kalapjának karimája csak barna szakállát engedé látni. De hogy ugyanaz, arról meg volt győződve. És aztán lelkében fölmerült, hogy e keztyűtlen kézen, mely köpenyét vállára segíté, ugyanez a sajátságos fényű gyűrű csillogott. Igen, igen, de ez egyszerű, szinehagyott ruhába öltözött nevelőnőbe, hogy ismerte volna meg ama ragyogó lényt, ki karjain egykor a fény, kedv és zenével telt termeken tova repült ? Selyem lágyságú arc, illatos fürtök és a sugárzó arany szinü ruha, mely topáz ékszerének csillogását is visszacsillogni látszott! Miss Schaffer egy pillantást vetett a szemközti falon függő tükörbe: nem, ő komoly, öreg képben maga sem ismert magára. Midőn tekintetét ismét elfordítá, futólagosan mrs Edistonon pihenteté meg. Mrs Ediston mosolygott, kávéját keverte és ízlelé. Egy rabszolga elővezette mr Roanoke lovát, melyen naponként körül szokta nyargalni a rizsföldeket, s a reggelinek vége volt, anélkül, hogy egy szót váltottak volna. Magdaléna különben könnyen beletalálta magát új helyzetébe, ami nem is volt valami súlyos kötelezettségekkel egybekötve. Az átalános tanórákon kívül még Clara zenészeti leckéit kisérte figyelemmel. Bobotor Roanoke taníta görögül. Pár napig sok baja volt Ally és Essievel. Makrancos volt mind a kettő, de midőn az erős, de könnyű kezet ismerni tanulták, örömest meghajoltak alatta, s míg miss Schaffer Roanoke-Fieldben lakott, nem ragaszkodott senki hivebben hozzá, mint e két eleven, vidám kis jószág. Rob férfiúi méltóságával összeegyeztethetlennek tarta a gouvernantei fölényt és egészen visszahúzódott. Miss Clara Ediston legelőbb szerette meg Magdalénát. E tizenhét éves leányka művelése már a „könyvek olvasásáig“ haladt és közbe nagyon szeszélyes rohamai voltak, melyeket mrs. Ediston egy sötét szobába való záratás által gondolt orvosolhatni. Ha kiszabadult, miss Schäfferhez repült, szenvedélyes szavakkal elpanasztá sorsát, de egy keringő csakhamar megvigasztalta, sőt ez utóbbi eljátszása által arra is rávette Magdaléna, hogy a szokott oktatási órákban is részt vett. Ily körülmények között az ősz helyet adott a télnek, anélkül, hogy Magdalena az idő gyors repülését észrevette volna. Nem volt neki oka megjegyezni az eseményeket, és miután az idő még mindegyre májusi volt, elfelejté, hogy a naptár decembert jelez. Csöppet sem volt állásával jobban kibékülve, mint kezdetben, csakhogy erősebben vértezi körül magát. Mrs Edistons nem tarthatta nagyobb távolságban magától a nevelőnőt, mint a nevelőnő magát más Edistontól. És ami mi Roanéket illeti, nem emlékezett, vajon a szokásos udvarias megszólításokon kivül egy szót is váltott volna vele. Magdalena kivül esett tervei körén,úgy tekintétt, mint alárendeltet, s nyugodt tisztelettel bánt vele, mely Magdalena szemében megvetésként tűnt föl. A sűrűn érkezett látogatóknak természetesen sejtelmük sem volt létezéséről. Az asztalnál nem igen vesztegette az időt, a veranda alatt, vagy az elfogadó teremben soha sem volt látható; az iskolaszobában, ha mis Ediston őt fölkereste, vagy mi Roanoke jött Bob-ot a göröggel gyötörni: úgy fogadta őket, mint egy királynő, saját földjét érezvén lábai alatt. — Miért nem jön le kegyed soha sem, ha vendégeink vannak, Miss Schaffer ? kérdé Essie egy lábon ugrálva, a másikkal pedig a levegőben balandrozva. — Mind a két lábbal Essie. — Ah igen, elfeledtem. Nos miért nem jön le hát ? Ma este tánc lesz. Odalent fixelnek.*) —• Hogy mondta ? — Úgy véltem — ah, miss Schaffer, hogy is kellett volna csak mondanom. — Mit dolgoznak odalenn ? — A magaslatot igazgatják. — Lássa, így kellett volna mindjárt mondania. — A magaslatot igazgatják a zenészek számára. Nem tud kegyed táncolni? Vagy talán nem szeret ? — De igen, örömest táncolok. — Ah én is! !És Essie a székek között szelesen keringeni kezdett. — A lábakat ne hányja vesse oly erősen Essie, kissé több nyugalommal, — szólt Magdaléna. Mert Essie, mint valami bohóc, minden szabály nélkül, kénye-kedve szerint ugrándozott. — És miért ? Hisz nem csinálok én semmi zajt, lármát ? — kérdé csodálkozva. Lefordíthatlan amerikai szó, körülbelül annyit tesz, mint nálunk »izé. “ — Nem azért, de a mozdulatoknak gyöngédebbeknek kell lenni, így körülbelül. Néhány pillanat múlva aztán miss Schaffer kipirult arccal egyik fölbomlott hajfonatát erősíti föl; saját magát is meglepte, hogyan volt képes a legvigabb dalok egyikét dúdolni, és a melódia mellett Essievel a szobát körül keringeni. — Oh miss Schaffer, kegyed még jobban táncol, mint a mama! — kiáltott föl a gyermek lelkesülten— Jöjjön le hozzánk és táncoljon velem ma éjjel! — Ma éjjel önök ágyukba fognak lefeküdni, nekem pedig rajzolásaikat kell átnéznem, Essie. ! — Oh nem, mi mindig fenn maradunk, ha társaság gyűl össze nálunk, hogy mint a mama mondja, megtanuljuk, miként kell majd később magunkat viselni. Igazán nem akar lejönni, miss Schaffer ? — Nem. Önök pedig csak haladjanak saját útjukon. — És miért nem ? — kérdé tovább egész kitartással Essie. — Miért nem ? ismétlé Magdaléna, miközben rajzonját félre tette ,mert a tánc korszaka rám nézve már elmúlt. — Elmúlt ? És miért múlt el ? — Elvesztem papucsaimat, — mondá félmosollyal Magdaléna. „Ne keresd a papucsokat, A nélkül is jöhetsz hozzám !” A folyosón egy idegen hang kezdé énekelni ez ismeretes dalt. Azután távozó léptek zaja hallatszott, és Magdalénában azon kellemetlen gyanú támadt, hogy e jelenetnek egy nem rejtett tanúja is volt De ha Geoffrey Roanoke megengedte is magának, hogy leskelődjék, az bizonyára csak tévedésből történhetett, azonban sokkal valószínűbb volt, hogy elhaladva az ajtó előtt, csupán e szavak ütték meg füleit. És nem sokára rá, mintha ez aggodalmakat akarta volna eloszlatni, komolyan, mint Rhadamanthus, megjelent mr Roanake, rendre utasítá az engedetlen Bobot, némán meghatta magát miss Schaffer előtt, és a gyermek elméjét egy rendhagyó ige hajtogatásával törekedett élesíteni. (Folyt köv.) Az első vegyes kiállítás, a képzőművészeti társulat műcsarnokában. Olvasóink méltán kérdhetik, mit értünk „vegyes“ kiállítás alatt! Ezúttal oly tárlatot, melyben külföldi és hazai művek vegyesen vannak kiállítva. Külföldiek is ? Az orsz. magyar képzőművészeti társulat tehát kivetkőzött kizárólagos nemzeti jelleméből, mely a hazai közvélemény szerint fennállása és gyarapodásának talpköve volt? Igen, kivetkőzött belőle — de éppen a nemzeti művészet haladása és a hazai műkedvelő közönség érdekében. Csak így hangozhatik a jóhiszemű, lelkiismeretes válasz a fentebbi capitosus kérdésre, mely hogy veszélyessé ne válhassék a társulatra nézve, komoly kötelességünknek tartjuk mindjárt fölmerültekor a magyarázó és igazoló tényeket is felsorolni. Ez igazoló tények elseje és legfőbbje az, hogy a magyarországi műegylet, társulatunk ez idősbik testvérre, hosszú vajúdások után bukása széléhez eljutott. E bukás okait itt nem akarjuk részletezni. Elég arra utalnunk, hogy az egylet ügyvezetésében lábra kapó üzérszellem, mely a közönség érdekével mitsem gondolva, az utóbbi években csupán nyereségre számított magánvállalat színében tüntette föl az egyletet a külföldi művészek előtt, nemcsak ezeket riasztá vissza műveik beküldésétől, hanem a hazai művészetpártoló közönséget is elidegeníté magától. Az egylet kimúlása tehát nem aggkórságból származó természetes halál, hanem botrányos öngyilkosság, mely éppen országos emelkedésünk jelen pillanatában kétszeres homályt fogna vetni mivelt nemzeti hírünkre, mert a külföld kétségen kívül arra fogja magyarázni e bukást, hogy ime a magyar nemzet önhittségében elégnek tartja saját kicsi művészetét, s az idegen művészet termékei ellen khinai falakat emel határain. E botránynak akarta elejét venni az orsz. magy. képzőműv. társulat, midőn múlt évi közgyűlésében, alapszabályain tágítva, műcsarnokát a külföldi műtermékek előtt is megnyitni elhatározá. E bölcs és hazafias határozata által, villámhárítója lett nem csak a külföld által ellenünk méltán emelhető panaszoknak, hanem azon félszegségnek és egyoldalúságnak is, mely okvetlen befészkelte volna magát mind a hazai művészeti termelésbe, mind pedig a közönség műszlésébe, ha a külföldi műtermékek szemléletétől hosszabb ideig elzárkózunk, úgy tett a társulat, mint az a jóra való ember, ki elhúnyt testvére tartozását elvállalja; egyrészt becsületérzésből, hogy a közös név, melyet ő is visel, szenny nélkül maradjon, másrészt azon erkölcsi érzéstől indíttatva, hogy a hitelezők ne károsodjanak. Az orsz. m. képzőművészeti társulat ezúttal csakugyan megmentette az ország becsületét, s a hazai műélvező közönség nagy részét megóvta a károsodástól. Mert kétséget sem szenved, hogy a külföldi művészetnek, valamint a zenében és irodalomban, úgy a festvényekben is volt, és van jelenleg is, közönsége Magyarországon. Mutatja ezt csak azon egy körülmény is, hogy a bukott „magyarországi műegyletnek” virágzó korában 5000, tehát ötször annyi tagja volt, mint amennyi jelenleg az orsz. magy. képzőművészeti társulatnak van. S ez igen természetes. Magyarországnak alig van néhány ipartermelési ága, melyből a közvetlen életszükségek ellátásán kívül magasabb rendű kedvteléseink kielégítése kitelnék. Évenkint milliók árán importálunk a külföldről számtalan fényűzési cikket, a nemes fajú ménektől kezdve, ezernemű piperecikken, fegyvereken, borokon át, le a varrótűig s az imádságos könyvekbe való kis szentképekig. Mindezen szükségletek ellátására termelésünk elégtelen, csupán a képzőművészeti tárgyakban érné be az ország saját igen szűkkörű termelésével, melynek fejlesztésére eddig még kevesebbet tett, mint akár a mesterséges haltenyésztés vagy a vadászati törvények szabályozása érdekében! Ezt nem hihetjük. Az a részvétcsökkenés tehát, mely a „magyarországi műegylet“-nek sírját ásta, mint fentebb is kimondtuk, csak visszahatása volt az egylet rész sáfárkodásának, mely vége felé már csak képkereskedők útján összeszerzett silány művekből álló tárlatot rendezett tagjainak. Míg jobb kiállításokat rendezett, részvényeseknek nem volt hijjában. Mindazonáltal a hosszú pangás ideje alatt sesokakban meghűlt a részvét melege, mely folytonos táplálékot kíván, s ez aggasztó körülményben gyökerezik az orsz. magyar képzőműv. társulat kényes helyzete, melybe azáltal jutott, hogy országos művészeti érdekek megmentése céljából a bukott testvér ügyeit felvállalta Első vegyes tárlata megnyílt ugyan, de ez első könnyen utósó is lehetne, ha a társulat töretlen hitű buzgalmát a közönség közönyével lehűtené, anyagi támogatásával cserben hagyná. E pontot nem azért érintem, mintha kedvem tennék khóristáskodni ama szokásos gyászkarban, melylyel lapjaink hazai művészetünk minden mozzanatát kisérni szükségesnek látják. Sőt ellenkezőleg. Az ország minden műkedvelője pirulni kénytelen gyakran ama mendikáns könyörhajhászat miatt, melyben a jóakaratú művészetpártolás nálunk nyilatkozni,szokott. Én hatásosabbnak tartom ily esetben az értelemhez szólani, mint a szív érzelmeire hivatkozni. Az értelem pedig nincs szűkében oly érveknek, melyek a mellett bizonyítanak, hogy most már egyetlen társulatunk, mely önmagában pontosítja össze az egész magyarországi műkiállítás ügyét, országos fontosságú intézet, melynek fönnállása és gyarapodása mindnyájunk érdekében fekszik. A társulat ügyeit értelmes és buzgó választmány intézi, mely feladatának tiszta fogalmával bir, s annak megfelelni helyes tapintattal és kellő önzéstelenséggel igyekszik. De a társulati teendők tágult mérveivel nem halad arányosan a közönség részvéte, támogatása. E szomorú állítás igaz volta a legegyszerűbb számvetésből is ki fog derülni. A társulati tagok száma évek óta nem igen haladja meg az ezeret, s ezeknek egyharmada rend- 36