Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)

1869-01-14 / 10. szám

kinyomattal, mint midőn kalapjának karimája csak barna szakállát engedé látni. De hogy ugyanaz, arról meg volt győződve. És aztán lelkében fölme­rült, hogy e keztyűtlen kézen, mely köpenyét vállára segíté, ugyanez a sajátságos fényű gyűrű csillo­gott. Igen, igen, de ez egyszerű, szinehagyott ruhába öltözött nevelőnőbe, hogy ismerte vol­na meg ama ragyogó lényt, ki karjain egykor a fény, kedv és zenével telt termeken tova repült ? Selyem lágyságú arc, illatos fürtök és a sugárzó arany szinü ruha, mely topáz ékszerének csillogását is visszacsillogni látszott! Miss Schaffer egy pillantást vetett a szemközti falon függő tükörbe: nem, ő ko­moly, öreg képben maga sem ismert magára. Midőn tekintetét ismét elfordítá, futólagosan mrs Edisto­­non pihenteté meg. Mrs Ediston mosolygott, kávéját keverte és ízlelé. Egy rabszolga elővezette mr Roanoke lovát, melyen naponként körül szokta nyargalni a rizsföl­deket, s a reggelinek vége volt, a­nélkül, hogy egy szót váltottak volna. Magdaléna különben könnyen beletalálta magát új helyzetébe, a­mi nem is volt valami súlyos köte­lezettségekkel egybekötve. Az átalános tanórákon kívül még Clara zenészeti leckéit kisérte figyelem­mel. Bob­otor Roanoke taníta görögül. Pár napig sok baja volt Ally és Essievel. Makrancos volt mind a kettő, de midőn az erős, de könnyű kezet ismerni ta­­nulták, örömest meghajoltak alatta, s míg miss Schaf­fer Roanoke-Fieldben lakott, nem ragaszkodott senki hivebben hozzá, mint e két eleven, vidám kis jószág. Rob férfiúi méltóságával összeegyeztethetlennek tarta a gouvernantei fölényt és egészen vissza­húzódott. Miss Clara Ediston legelőbb szerette meg Magdalé­nát. E tizenhét éves leányka művelése már a „köny­vek olvasásáig“ haladt és közbe nagyon szeszélyes rohamai voltak, melyeket mrs. Ediston egy sötét szo­bába való záratás által gondolt orvosolhatni. Ha ki­­szabadult, miss Schäfferhez repült, szenvedélyes sza­vakkal elpanasztá sorsát, de egy keringő csakhamar megvigasztalta, sőt ez utóbbi eljátszása által arra is rávette Magdaléna, hogy a szokott oktatási órákban is részt vett. Ily körülmények között az ősz helyet adott a télnek, a­nélkül, hogy Magdalena az idő gyors repü­lését észrevette volna. Nem volt neki oka megjegyez­ni az eseményeket, és miután az idő még mindegyre májusi volt, elfelejté, hogy a naptár decembert jelez. Csöppet sem volt állásával jobban kibékülve, mint kezdetben, csakhogy erősebben vértezi körül magát. Mrs Edistons nem tarthatta nagyobb távolságban magától a nevelőnőt, mint a nevelőnő magát más Edistontól. És a­mi mi Roanéket illeti, nem emlékezett, vajon a szokásos udvarias megszólításokon kivül egy szót is váltott volna vele. Magdalena kivül esett ter­vei körén,úgy tekinté­tt, mint alárendeltet, s nyugodt tisztelettel bánt vele, mely Magdalena szemében meg­vetésként tűnt föl. A sűrűn érkezett látogatóknak ter­mészetesen sejtelmük sem volt létezéséről. Az asztal­nál nem igen vesztegette az időt, a veranda alatt, vagy az elfogadó teremben soha sem volt látható; az iskola­szobában, ha mis Ediston őt fölkereste, vagy mi Roanoke jött Bob-ot a göröggel gyötörni: úgy fo­gadta őket, mint egy királynő, saját földjét érezvén lábai alatt. — Miért nem jön le kegyed soha sem, ha ven­dégeink vannak, Miss Schaffer ? kérdé Essie egy lá­bon ugrálva, a másikkal pedig a levegőben baland­­­rozva. — Mind a két lábbal Essie. — Ah igen, elfeledtem. Nos miért nem jön le hát ? Ma este tánc lesz. Odalent fix­elnek.*) —• Hogy mondta ? — Úgy véltem — ah, miss Schaffer, hogy is kellett volna csak mondanom. — Mit dolgoznak odalenn ? — A magaslatot igazgatják. — Lássa, így kellett volna mindjárt mondania. — A magaslatot igazgatják a zenészek számára. Nem tud kegyed táncolni? Vagy talán nem szeret ? — De igen, örömest táncolok. — Ah én is! !És Essie a székek között szelesen keringeni kezdett. — A lábakat ne hányja vesse oly erősen Essie, kissé több nyugalommal, — szólt Magdaléna. Mert Essie, mint valami bohóc, minden szabály nélkül, kénye-kedve szerint ugrándozott. — És miért ? Hisz nem csinálok én se­mmi zajt, lármát ? — kérdé csodálkozva. Lefordíthatlan amerikai szó, körülbelül annyit tesz, mint nálunk »izé. “ — Nem azért, de a mozdulatoknak gyöngédeb­­beknek kell lenni, így körülbelül. Néhány pillanat múlva aztán miss Schaffer kipi­­rult arccal egyik fölbomlott hajfonatát erősíti föl; saját magát is meglepte, hogyan volt képes a legvigabb dalok egyikét dúdolni, és a melódia mellett Essievel a szobát körül keringeni. — Oh miss Schaffer, kegyed még jobban táncol, mint a mama! — kiáltott föl a gyermek lelkesülten­­— Jöjjön le hozzánk és táncoljon velem ma éjjel! — Ma éjjel önök ágyukba fognak lefeküdni, nekem pedig rajzolásaikat kell átnéznem, Essie. ! — Oh nem, mi mindig fenn maradunk, ha társa­­ság gyűl össze nálunk, hogy mint a mama mondja, megtanuljuk, miként kell majd később magunkat viselni. Igazán nem akar lejönni, miss Schaffer ? — Nem. Önök pedig csak haladjanak saját út­­jukon. — És miért nem ? — kérdé tovább egész kitar­tással Essie. — Miért nem ? ismétlé Magdaléna, miközben rajzonját félre tette ,mert a tánc korszaka rám nézve már elmúlt. — Elmúlt ? És miért múlt el ? — Elvesztem papucsaimat, — mondá félmosol­­­­lyal Magdaléna. „Ne keresd a papucsokat, A nélkül is jöhetsz hozzám !” A folyosón egy idegen hang kezdé énekelni ez ismeretes dalt. Azután távozó léptek zaja hallatszott, és Magdalénában azon kellemetlen gyanú támadt, hogy e jelenetnek egy nem rejtett tanúja is­ volt De ha Geoffrey Roanoke megengedte is magának, hogy leskelődjék, az bizonyára csak tévedésből történhe­tett, azonban sokkal valószínűbb volt, hogy elhaladva az ajtó előtt, csupán e szavak ütték meg füleit. És nem sokára rá, mintha ez aggodalmakat akarta volna el­oszlatni, komolyan, mint Rhadamanthus, megjelent mr Roanake, rendre utasítá az engedetlen Bobot, né­mán meghatta magát miss Schaffer előtt, és a gyer­mek elméjét egy rendhagyó ige hajtogatásával töre­kedett élesíteni. (Folyt köv.) Az első vegyes kiállítás, a képzőművészeti társulat műcsarnokában. Olvasóink méltán kérdhetik, mit értünk „v­e­­gyes“ kiállítás alatt! Ezúttal oly tárlatot, melyben külföldi és hazai művek vegyesen vannak kiállítva. Külföldiek is ? Az orsz. magyar képzőművészeti társulat tehát kivetkőzött kizárólagos nemzeti jelle­méből, mely a hazai közvélemény szerint fennállása és gyarapodásának talpköve volt? Igen, kivetkőzött belőle — de éppen a nemzeti művészet haladása és a hazai műkedvelő közönség érdekében. Csak így hangozhatik a jó­hiszemű, lelkiismere­tes válasz a fentebbi capitosus kérdésre, mely hogy veszélyessé ne válhassék a társulatra nézve, komoly kötelességünknek tartjuk mindjárt fölmerültekor a magyarázó és igazoló tényeket is felsorolni. Ez igazoló tények elseje és legfőbbje az, hogy a magyarországi műegylet, társulatunk ez idősbik testvérre, hosszú vajúdások után bukása széléhez el­jutott. E bukás okait itt nem akarjuk részletezni. Elég arra utalnunk, hogy az egylet ügyvezetésében lábra kapó üzérszellem, mely a közönség érdekével mit­­sem gondolva, az utóbbi években csupán nyereségre számított magánvállalat színében tüntette föl az egy­letet a külföldi művészek előtt, nemcsak ezeket ri­­asztá vissza műveik beküldésétől, hanem a hazai művészetpártoló közönséget is elidegeníté magától. Az egylet kimúlása tehát nem aggkórságból származó természetes halál, hanem botrányos öngyil­kosság, mely éppen országos emelkedésünk jelen pillanatában kétszeres homályt fogna vetni mivelt nemzeti hírünkre, mert a külföld kétségen kívül arra fogja magyarázni e bukást, hogy ime a magyar nem­zet önhittségében elégnek tartja saját kicsi művésze­tét, s az idegen művészet termékei ellen khinai fala­kat emel határain. E botránynak akarta elejét venni az orsz. magy. képzőműv. társulat, midőn múlt évi közgyűlésében, alapszabályain tágítva, műcsarnokát a külföldi mű­termékek előtt is megnyitni elhatározá. E bölcs és ha­zafias határozata által, villámhárítója lett nem csak a külföld által ellenünk méltán emelhető panaszok­nak, hanem azon félszegségnek és egyoldalúságnak is, mely okvetlen befészkelte volna magát mind a hazai művészeti termelésbe, mind pedig a közönség műszlésébe, ha a külföldi műtermékek szemléletétől hosszabb ideig elzárkózunk, úgy tett a társulat, mint az a jóra való ember, ki elhúnyt testvére tartozását elvállalja; egy­részt becsü­­letérzésből, hogy a közös név, melyet ő is visel, szenny nélkül maradjon, másrészt azon erkölcsi ér­zéstől indíttatva, hogy a hitelezők ne károsodja­nak. Az orsz. m. képzőművészeti társulat ezúttal csakugyan megmentette az ország becsületét, s a ha­zai műélvező közönség nagy részét megóvta a káro­sodástól. Mert kétséget sem szenved, hogy a külföldi mű­vészetnek, valamint a zenében és irodalomban, úgy a festvényekben is volt, és van jelenleg is, közönsége Magyarországon. Mutatja ezt csak azon egy körül­mény is, hogy a bukott „magyarországi műegylet­­nek” virágzó korában 5000, tehát ötször annyi tagja volt, mint a­mennyi jelenleg az orsz. magy. képzőmű­vészeti társulatnak van. S ez igen természetes. Magyarországnak alig van néhány ipartermelési ága, melyből a közvetlen életszükségek ellátásán kívül m­agasabb rendű kedv­teléseink kielégítése kitelnék. Évenkint milliók árán importálunk a külföldről számtalan fényűzési cikket, a nemes fajú ménektől kezdve, ezernemű piperecik­ken, fegyvereken, borokon át, le a varrótűig s az imádságos könyvekbe való kis szentképekig. Mind­ezen szükségletek ellátására termelésünk elégtelen, csupán a képzőművészeti tárgyakban érné be az or­szág saját igen szűkkörű termelésével, melynek fej­lesztésére eddig még kevesebbet tett, mint akár a mesterséges haltenyésztés vagy a vadászati törvények szabályozása érdekében! Ezt nem hihetjük. Az a részvétcsökkenés tehát, mely a „magyar­­országi műegylet“-nek sírját ásta, mint fentebb is ki­mondtuk, csak visszahatása volt az egylet rész sá­fárkodásának, mely vége felé már csak képkereske­dők útján összeszerzett silány művekből álló tárlatot rendezett tagjainak. Míg jobb kiállításokat rendezett, részvényeseknek nem volt hijjában. Mindazonáltal a hosszú pangás ideje alatt se­­sokakban meghűlt a részvét melege, mely folyto­nos táplálékot kíván, s ez aggasztó körülményben gyökerezik az orsz. magyar képzőműv. társulat kényes helyzete, melybe azáltal jutott, hogy országos művészeti érdekek megmentése céljából a bukott testvér ügyeit felvállalta Első vegyes tárlata megnyílt ugyan, de ez első könnyen utósó is lehetne, ha a társulat töretlen hitű buzgalmát a közönség közönyével lehűtené, anyagi támogatásával cserben hagyná. E pontot nem azért érintem, mintha kedvem tennék khóristáskodni ama szokásos gyászkarban, melylyel lapjaink hazai művészetünk minden moz­zanatát kisérni szükségesnek látják. Sőt ellenkező­leg. Az ország minden műkedvelője pirulni kényte­len gyakran ama mendikáns könyörhajhászat miatt, melyben a jóakaratú művészetpártolás nálunk nyilat­kozni,szokott. Én hatásosabbnak tartom ily esetben az érte­lemhez szólani, mint a szív érzelmeire hivatkozni. Az értelem pedig nincs szűkében oly érvek­nek, melyek a mellett bizonyítanak, hogy most már egyetlen társulatunk, mely önmagában pon­tosítja össze az egész magyarországi műkiál­­lítás ügyét, országos fontosságú intézet, melynek fönnállása és gyarapodása mindnyájunk érdekében fekszik. A társulat ügyeit értelmes és buzgó választ­mány intézi, mely feladatának tiszta fogalmával bir, s annak megfelelni helyes tapintattal és kellő önzés­­telenséggel igyekszik. De a társulati teendők tágult mérveivel nem halad arányosan a közönség részvéte, támogatása. E szomorú állítás igaz volta a legegyszerűbb számvetésből is ki fog derülni. A társulati tagok száma évek óta nem igen ha­ladja meg az ezeret, s ezeknek egy­harmada rend- 36

Next