Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-21 / 42. szám
WAVREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta: Riesére Henrik. (Folytatás). — Vannak bizonyos dolgok, melyeknél fogva az lehetne. Furcsa fiú. A kollégiumban jó pajtások voltunk, több mint tizenöt éve megváltunk, s azóta most találkozunk először. Minél többet beszélek vele, annál inkább bámulom. Tud mindent és semmit. A nőkrül sajátságos fogalmai és nézetei vannak, melyekben olykor megdöbbentő az igazság. A mi világunkról a legkisebb tudattal sem bír. Majdnem hihetetlen hősi tettei mellett, melyeket véghez vitt, túl szerény, mondhatnám bátortalan. Alighogy ezeket bevégezte Leiritz, midőn a szolga fölnyitotta az ajtót s bejelente a Sylphe parancsnokát. Gaston Daily tengerésztiszti egyenruhájába volt öltözve. Közép magasságú ember volt. Hosszú, göndör haja dús fürtökben körözte magas, nyílt homlokát, mely a többi napsugártól és viharoktól elbarnult arcokhoz képest igen fehérnek tűnt föl. Szemei szilárd, nyugodt kifejezéssel birtak; finom arcvonásai, egyenes orra, kellemes vágású szája őszinteséget és jóindulatot árultak el. — Jó napot parancsnok, — fogadó barátságos hangon Lucienne, éppen önt emlegették, mégpedig, ami hát mögött ritkán történik, magasztalólag. — Ahogy akarjuk, — dörmögő Ksannec úr. D’Arremont kisasszony feléje fordult. — Én hallottam, — szólt — mit mondott; csakhogy Leinitz úr annál inkább dicsérte a parancsnok urat, mivel megtagadta tőle azokat a tulajdonokat, melyekre a mai fiatalság legtöbbet ad. — És melyek azok ? — fürkészte Bertalan. Leinitz közbe szólt: — Barátom Ksánnec, öntül tapintatlanság a kisasszonyt vallatni; ön nem is sejti, mit fog a kisasszony felelni. — Ön tán tudja ? — kérdé Lucienne. — Igen. — Tehát feleljen helyettem. — Kegyed azt akarta mondani, — kezdő Antal, hogy mi a legszabadabb, a legkorlátlanabb fesztelenségben keresünk dicsőséget, hogy minden megkülönböztetés nélkül beszélünk lovakról s asszonyokról, s hogy ez utóbbiak közül éppen azokat emeljük ki, kik legkevésbbé érdemelnek dicséretet. Csakhogy kisasszony nem gondolt arra, hogy ez éppen szerénységünk bizonyítéka, mert a legmagasabb helyen meg szokták vetni bókjainkat, s ezért nem tolakodunk. Mi csak nagy fáradsággal, s még így is, ki tudja, lehetnénk-e szerencsés udvarlói hölgyeinknek, sőt kénytelenek volnánk egészen kizárni magunkat körükből, ha nem akadnának olyanok, mint kegyed például, kik, nehogy végkép istállóinkra és a korcsmákra legyünk kárhoztatva, megtűrnek közelekben azon elnézésnél fogva, melylyel hibáinkat tekintik. A mi fesztelen magunk viselete ezért a hála, melyre kegye följogosít. Leiitz egy pillanatra elhallgatott, hogy észlelhesse a hatást, mit szavai előidéztek. Beszédében volt kellem és könnyűség, de bizonyos szemtelen udvariasság és gúnyos tisztelet is. Lucienne egy kissé zavarba jött s válasz nélkül hagyva a mondottakat, Gastonhoz és Durand asszonyhoz közeledők, kik egy albumot forgattak. — Ah, — szólt barátnőjéhez, — a Gueyssac asszony arcképét nézed? — Igen, hogy elsoványodott! — Nemde ? — vágott bele Leiritz, — és nem mondaná az ember, ha a sétányon látja, hanem itt Venusnak van öltözve, ah, mily elragadó szép ebben a fehér jelmezben! — Eh! — szólt Julie, — éppen ilyen. — Hanem, — kiáltott fel Éiannec Bertalan Luciennere tekintve s igen érthető célzással, mert nem utánozzák a hölgyek a vadászó Diana alakját ? Ah, mily fönséges volna az ! — Azért nem, — felelt Leiritz, — mert félnek, nehogy bizonyos Acteonok meglássák őket. — Itt egy pillanatra csönd állott be, melyet a lovag jötte zavart meg. — Hozza-e nekem Dourbal urat ? — kérdé Lucienne. — Nem még kisasszony. Jelenleg számadásaival van elfoglalva; éppen millió összegeket adott össze , midőn elhagytam. Egy negyedóra múlva itt lesz. — Jól van, Uraim, — szólt Lucienne, — nem tartóztatom fel önöket tovább. Menjenek a fürdőbe. Ön lovag, nyújtsa karját Durand asszonynak. Én bevárom Dourbal urat, s itt marasztom még a parancsnokot, úgy is alig szóltam vele egy-két szót. D’Arremont kisasszony és Daisy magukra maradtak. Lucienne a pamlagra ült, helyet mutatván maga mellett Gastonnak. — Üljön le kérem, parancsnok úr, — mondá neki, egy keveset cseveghetünk. Nem unta magát előbb ? Alig szólt. — Nem kisasszony, hanem, megvallom, én életem nagy részét a tengeren töltöttem, s nem találom magam a porunci vidám körökben. Szoktatnom kell magamat, — téve hozzá nevetve. — Tehát az ön barátjának, Lebnitznak igaza van, midőn azt mondja, hogy ön magába zárkózott, tartózkodó. — Bocsánat kisasszony, szólt közbe élénken Gaston, Leiritz nem barátom, csupán jó cimbora, kivel véletlenül találkoztam itt. Midőn a kollégiumban együtt voltunk, már akkor szeretett oktatásokat adni s most is jó tanácsainak egész záporával árasztott el; lehet, hogy igaza van, de én óvást teszek. — Mi ellen ? — A nőkről való vélekedései a modora ellen, melylyel irányukban élni szokott. Mi tengerészek sokkal magasabban képzeljük őket, semmint róluk ítéletet mondani bátorkodnánk. Mi a nőket a költészet legfelsőbb fokán szemléljük, s nem akarjuk, hogy onnan lejebb szállítsa őket valaki. Lucienne mélyen Gastonra nézett. — Parancsnok úr, — szólt hozzá, — ön még alig ismer engem, de ha még addig észre nem vette, úgy csakhamar észre fogja venni, hogy nekem vagy nagy hibám, vagy nagy előnyöm: a függetlenség. Ön nem fejezte ki előttem minden gondolatját. Ön nem szereti azt sem, ha a nők maguk leszállnak arról a magaslatról, hová őket helyezte; legyen őszinte, mint én. Gaston zavarba jött s röviden ezt felelte: — Igaz. (Folyt, köv.) A bécsi életből, ív. — Febr. 18. — (Böjti vigalmak. — Mi minden nem történt hamvazó szerda óta. — Februári corso. — A hitszónoklatok. — A közönség, a hírlapok, a prédikátorok. — Tisztelendő Wiesinger atya. — Subaric Milan. — A munkások kérdése. — Lehfeld. — Strampfer. — „Theavirág.“ — Orpheum. — Miss Swan. — Löwe Róbert.) Ha valaki mai tárcalevelünket kissé álmosnak találná, akkor — mielőtt pálcát törne fölöttünk — kérjük, szíveskedjék tekintetbe venni, hogy az utóbbi két éven egy mákszemnyi Morpheuszt sem láttunk. A tegnapelőtti „technikus-frízérkén“ egész reggelig volt alkalmunk tapasztalni, minő példás óvatossággal jártak el a műegyetemi ifjak, midőn minden hölgynek „ villanyhordó“-alakú táncrendet nyújtottak át; mert a fölhevült arcokból és ittas szemekből annyi villanyos szikra szökött ki, hogy eme, villanyosságot fölfogó gépecske hiányában még valami szerencsétlen exprósió is történhetett volna. Tegnap pedig engedtünk a meghívásnak, melyet a „würtembergi banda“ karmestereintézett hozzánk, és meglátogattuk a kedélyes bált, melyet az ezred zenekara maga rendezett, abból a szempontból indulván ki, hogy a sok heti hegedülés, fuvolázás és megtáncoltatás után fütyüljenek egyszer mások, s táncoljanak egyszer ők maguk. Pedig ma a hamvas böjt kilencedik napja van, és — mialatt tollunk elperceg a papíron — a vezeklési idő kétszáznegyedik óráját írjuk! És Bécs még mindig áll! Hamvazó szerdán a „mimosa pudica“ érzékenységével bíró vár- és dalszínház szent csarnokában Thalia és Euterpe - nagyságaik kecses mosolylyal hajtották meg magukat a számosan összegyűlt nagyérdemű közönség előtt, és Bécset a föld még sem nyelte el. Hamvazó szerdán Hernals táján a szabadban álarcos menetet rendeztek. Hamvazó szerda óta nyilvánosan és privátim sírnak-rínak a hegedűk, szakadnak az atlac-esők, a fecskefarkak esténkint újból kirukkolnak a „Nachtparádé“-ra, — és dacára annak, hogy ez istentelen eljárás emberemlékezet óta először most megy végbe itten. Bécset még mindig nem érte utól Sodoma és Gomorrha szomorú sorsa; az ég csatornáda sem kén, sem szurok nem hull alá ; sőt ellenkezőleg, mintha a mennyei hatalmak is örvendenének a földi jókedvnek, a nap e héten rendkívüli nyájassággal mosolyog, és febr. 18-dikán oly meleg sugarakat szór a bűnös emberiségre, hogy május elsejeknek is beillenének. És a bűnös emberiség üstökön ragadja a kedvező alkalmat, s valóságos sorsokat rendez a Práterben. Gyalog és lóháton, fényes fogatokon és ócska komfortablekben járja be a hosszú gesztenyefasorokat, melyek bimbószemek hiányában még nem is nézhetik csodálkozva e rendkívüli látványt. Bizony, mégis szép ez a világ, és kár volna, ha két év múlva fenekestül elsülyedne, amint ezt Páter Brenner a szt. István templomának szószékéről hirdető. A böjti prédikációk flórája teljes virágzásban áll, habár be kell vallanunk, hogy illatdúsnak éppen nem mondható. A hitszónoklatok Bécsben valóságos színi előadásokká fajultak el. A közönség nagy számmal látogatja, de nem azért, hogy vigaszt és malasztot nyerjen az igékben, hanem — bármily kemény legyen e szó — hogy szórakozzék, mulasson, kritizáljon. A hírlapok elküldik reportereiket, kik borgnettes vagy górcsöves szemmel meglesik a prédikátor minden mozdulatát, és más napra, mint valami új drámáról, benne van a lapokban a tegnapi hitszónoklatok tartalma, s azoknak majd gúnyos, majd komoly hangon írt kritikája, melyből itt-ott egy kis paprikás polémia sem hiányzik. És — őszintén mondhatjuk — e ferde eljárás okai magukban a szónokokban és szónoklataikban rejlik. Ahelyett, hogy a vallás hatalmas erejével ragadnák meg a hallgatóság szívét, nyakra-főre belemerülnek a napi kérdések, a napi politika árjába; ahelyett, hogy ihlett ájtatossággal a mennyei teremtő véletlen szeretetét hirdetnék, irtó háborút indítanak a bűnben fetrengő emberiség ellen és lángoló szenvedélyességgel menydörögnek a pokol örökkön tartó kínjairól; ahelyett, hogy komoly feladatuknak komolyan felelnének meg, vezércikkeznek, adomáznak, bon-mot-znak, és nem egyszer keltenek szántszándékkal hangos derültséget. És ha mindezt még szellemmel, esprit-vel tennék ! Egyetlen jeles, nagytehetségű hitszónoka volt Bécsnek, ki — habár szintén az érintett utakon járt , de elragadó nyelve és mesteri előadása folytán bátran vetekedhetett a párisi Hyacinthe, Felix vagy Bauerrel: Klinkowström atya. Azonban ő jelenleg Strassburgban vendégszerepel, és Bécsben most a leghirhedettebb prédikátor Pater Wiesinger, a zsidókat minden szombaton az utósó porcikáig újból felfaló „Kirchenzeitung“ szerkesztője, kinek összes böjti hitszónoklatai, halomra rakva, meglehetősendomagyűjteményt képeznének. Wiesingertől Subaric Milánra csak annyiból térhetünk át, amennyiből ez hónapok előtt Bécsben mint „Wanderprediger“ szerepelt. Akkor még izzó lánggal égett itten a munkások kérdése, s a szenvedélyes vérű, szenvedélyes beszédű Subayic csakhamar a munkások egyik első vezére lett. Épp egy éve, hogy megszentesíttetett az új egyleti törvény, melynek alapján a társulások és egyesülések napról napra mindinkább terjedő mérvben mentek végbe. Egy léteztek főleg a munkások, és a féket eresztő, szabadabb korszak alatt néhány hónap alatt mind ledönteni akarták azt, amit századok építettek, és az új kormánynyal egy nap alatt jóvá akarták tétetni mindazt, amit évtizedek elmulasztottak. Noha a munkások vad lármája egy egész éven rekedt kiabálással szakítá félbe a társadalmi nyugalmat, mi mégis alig foglalkoztunk velük, mert ők meg sokat foglalkoztak az általunk nem igen emlegetett politikával. Hetenkénti összejövetelük alkalmával országgyűlésdit játszottak, a milliomosok vagyonát szétosztották maguk között, a gyárosokat excommunikálták, a papokat agyonütötték, a kolostorokat lerombolták, a nemességet eltörülték, könyökig párolgó vérbe mártották izmos karjaikat, és vitták mellette a habzó áldomást: „frisch vom Zapfen.“ Értelmes, gondolkodó, józan vezéreik visszavonultak e politikai orgiák elöl, és helyet engedtek egy Pfeifernek, Leidesdorfernek, Subaricnak, kiket az utóbbi hetekben ért utol a büntető Nemezis. Az agitátorok közül kiemeljük a hétfőn lázítás és istentagadás miatt hét havi börtönre ítélt Subaric Milant. Rokonszenves, fiatal alak, szép, tele szakállal, friss, piros ajkakkal, merengő, ábrándos szemekkel. Ifjúsága dacára élete tele van kalandok- 1 166