Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-21 / 42. szám

W­AVREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta: Riesére Henrik. (Folytatás). — Vannak bizonyos dolgok, melyeknél fogva az lehetne. Furcsa fiú. A kollégiumban jó pajtások voltunk, több mint tizenöt éve megváltunk, s azóta most találkozunk először. Minél többet beszélek vele, annál inkább bámulom. Tud mindent és sem­mit. A nőkrül sajátságos fogalmai és nézetei van­nak, melyekben olykor megdöbbentő az igazság. A mi világunkról a legkisebb tudattal sem bír. Majd­nem hihetetlen hősi tettei mellett, melyeket véghez vitt, túl szerény, mondhatnám bátortalan. Alighogy ezeket bevégezte Leiritz, midőn a szolga fölnyitotta az ajtót s bejelente a Sylphe pa­rancsnokát. Gaston Daily tengerésztiszti egyenruhájába volt öltözve. Közép magasságú ember volt. Hosszú, gön­dör haja dús fürtökben körözte magas, nyílt homlo­kát, mely a többi napsugártól és viharoktól elbar­­nult arcokhoz képest igen fehérnek tűnt föl. Szemei szilárd, nyugodt kifejezéssel birtak; finom arcvoná­sai, egyenes orra, kellemes vágású szája őszinteséget és jóindulatot árultak el. — Jó napot parancsnok, — fogadó barátságos hangon Lucienne, éppen önt emlegették, még­pe­dig, a­mi hát mögött ritkán történik, magaszta­­lólag. — A­hogy akarjuk, — dörmögő Ksannec úr. D’Arremont kisasszony feléje fordult. — Én hallottam, — szólt — mit mondott; csak­hogy Leinitz úr annál inkább dicsérte a parancsnok urat, mivel megtagadta tőle azokat a tulajdonokat, melyekre a mai fiatalság legtöbbet ad. — És melyek azok ? — fürkészte Bertalan. Leinitz közbe szólt: — Barátom Ksánnec, öntül tapintatlanság a kisasszonyt vallatni; ön nem is sejti, mit fog a kis­asszony felelni. — Ön tán tudja ? — kérdé Lucienne. — Igen. — Tehát feleljen helyettem. — Kegyed azt akarta mondani, — kezdő An­tal, hogy mi a legszabadabb, a legkorlátlanabb fesz­telenségben keresünk dicsőséget, hogy minden meg­különböztetés nélkül beszélünk lovakról s asszo­nyokról, s hogy ez utóbbiak közül éppen azokat emeljük ki, kik legkevésbbé érdemelnek dicséretet. Csakhogy kisasszony nem gondolt arra, hogy ez éppen szerénységünk bizonyítéka, mert a legmaga­sabb helyen meg szokták vetni bókjainkat, s ezért nem tolakodunk. Mi csak nagy fáradsággal, s még így is, ki tudja, lehetnénk-e szerencsés udvarlói hölgyeinknek, sőt kénytelenek volnánk egészen ki­zárni magunkat körükből, ha nem akadnának olya­nok, mint kegyed például, kik, nehogy végkép is­tállóinkra és a korcsmákra legyünk kárhoztatva, megtűrnek közelekben azon elnézésnél fogva, mely­­lyel hibáinkat tekintik. A mi fesztelen magunk vise­­lete ezért a hála, melyre kegye följogosít. Lei­itz egy pillanatra elhallgatott, hogy észlel­hesse a hatást, mit szavai előidéztek. Beszédében volt kellem és könnyűség, de bizonyos szemtelen udvariasság és gúnyos tisztelet is. Lucienne egy kissé zavarba jött s válasz nél­kül hagyva a mondottakat, Gastonhoz és Durand asszonyhoz közeledők, kik egy albumot forgattak. — Ah, — szólt barátnőjéhez, — a Gueyssac asszony arcképét nézed? — Igen, hogy elsoványodott! — Nemde ? — vágott bele Leiritz, — és nem mondaná az ember, ha a sétányon látj­a, hanem itt Venusnak van öltözve, ah, mily elragadó szép ebben a fehér jelmezben! — Eh! — szólt Julie, — éppen ilyen. — Hanem, — kiáltott fel Éiannec Bertalan Lu­­ciennere tekintve s igen érthető célzással, mert nem utánozzák a hölgyek a vadászó Diana alakját ? Ah, mily fönséges volna az ! — Azért nem, — felelt Leiritz, — mert félnek, nehogy bizonyos Acteonok meglássák őket. — Itt egy pillanatra csönd állott be, melyet a lovag jötte zavart meg. — Hozza-e nekem Dourbal urat ? — kérdé Lu­cienne. — Nem még kisasszony. Jelenleg számadásai­val van elfoglalva; éppen millió összegeket adott össze , midőn elhagytam. Egy negyedóra múlva itt lesz. — Jól van, Uraim, — szólt Lucienne, — nem tar­tóztatom fel önöket tovább. Menjenek a fürdőbe. Ön lovag, nyújtsa karját Durand asszonynak. Én bevá­rom Dourbal urat, s itt marasztom még a parancsno­kot, úgy is alig szóltam vele egy-két szót. D’Arremont kisasszony és Daisy magukra ma­radtak. Lucienne a pamlagra ült, helyet mutatván maga mellett Gastonnak. — Üljön le kérem, parancsnok úr, — mondá neki, egy keveset cseveghetünk. Nem unta magát előbb ? Alig szólt. — Nem kisasszony, hanem, megvallom, én éle­tem nagy részét a tengeren töltöttem, s nem találom magam a porunci vidám körökben. Szoktatnom kell magamat, — téve hozzá nevetve. — Tehát az ön barátjának, Lebnitznak igaza van, midőn azt mondja, hogy ön magába zárkózott, tartózkodó. — Bocsánat kisasszony, szólt közbe élénken Gaston, Leiritz nem barátom, csupán jó cimbora, ki­vel véletlenül találkoztam itt. Midőn a kollégiumban együtt voltunk, már akkor szeretett oktatásokat adni s most is jó tanácsainak egész záporával árasz­tott el; lehet, hogy igaza van, de én óvást teszek. — Mi ellen ? — A nőkről való vélekedései a modora ellen, melylyel irányukban élni szokott. Mi tengerészek sokkal magasabban képzeljük őket, semmint róluk ítéletet mondani bátorkodnánk. Mi a nőket a költé­szet legfelsőbb fokán szemléljük, s nem akarjuk, hogy onnan lejebb szállítsa őket valaki. Lucienne mélyen Gastonra nézett. — Parancsnok úr, — szólt hozzá, — ön még alig ismer engem, de ha még addig észre nem vet­te, úgy csakhamar észre fogja venni, hogy nekem vagy nagy hibám, vagy nagy előnyöm: a független­ség. Ön nem fejezte ki előttem minden gondolatját. Ön nem szereti azt sem, ha a nők maguk leszállnak arról a magaslatról, hová őket helyezte; legyen őszinte, mint én. Gaston zavarba jött s röviden ezt felelte: — Igaz. (Folyt, köv.) A bécsi életből, ív. — Febr. 18. — (Böjti vigalmak. — Mi minden nem történt hamvazó szerda óta. — Februári corso. — A hitszónoklatok. — A kö­zönség, a hírlapok, a prédikátorok. — Tisztelendő Wiesin­­ger atya. — Subaric Milan. — A munkások kérdése. — Lehfeld. — Strampfer. — „Theavirág.“ — Orpheum. — Miss Swan. — Löwe Róbert.) Ha valaki mai tárcalevelünket kissé álmosnak találná, akkor — mielőtt pálcát törne fölöttünk — kérjük, szíveskedjék tekintetbe venni, hogy az utóbbi két éven egy mákszemnyi Morpheuszt sem láttunk. A tegnapelőtti „technikus-frízérkén“ egész reggelig volt alkalmunk tapasztalni, minő példás óvatosság­gal jártak el a műegyetemi ifjak, midőn minden hölgynek „ villanyhordó“-alakú táncrendet nyújtot­tak át; mert a fölhevült arcokból és ittas szemekből annyi villanyos szikra szökött ki, hogy eme, villa­nyosságot fölfogó gépecske hiányában még valami szerencsétlen exprósió is történhetett volna. Tegnap pedig engedtünk a meghívásnak, melyet a „würtem­­bergi banda“ karmestere­­intézett hozzánk, és meg­látogattuk a kedélyes bált, melyet az ezred zenekara maga rendezett, abból a szempontból indulván ki, hogy a sok heti hegedülés, fuvolázás és megtáncolta­­tás után fütyüljenek egyszer mások, s táncoljanak egyszer ők maguk. Pedig ma a hamvas böjt kilencedik napja van, és — mialatt tollunk elperceg a papíron — a vezek­­lési id­ő kétszáznegyedik óráját írjuk! És Bécs még mindig áll! Hamvazó szerdán a „mimosa pudica“ érzékenységével bíró vár- és dal­színház szent csarnokában Thalia és Euterpe - nagyságaik kecses mosolylyal hajtották meg magu­kat a számosan összegyűlt nagyérdemű közönség előtt,­­ és Bécset a föld még sem nyelte el. Ham­vazó szerdán Hernals táján a szabadban álarcos me­netet rendeztek. Hamvazó szerda óta nyilvánosan és privátim sírnak-rínak a hegedűk, szakadnak az at­­lac-e­sők, a fecskefarkak esténkint újból kirukkol­nak a „Nachtparádé“-ra, — és dacára annak, hogy ez istentelen eljárás emberemlékezet óta először most megy végbe itten. Bécset még mindig nem érte utól­­ Sodom­a és Gomorrha szomorú sorsa; az ég csator­náda­­ sem kén, sem szurok nem hull alá ; sőt ellen­kezőleg, mintha a mennyei hatalmak is örvendené­nek a földi jó­kedvnek, a nap e héten rendkívüli nyájassággal mosolyog, és febr. 18-dikán oly meleg sugarakat szór a bűnös emberiségre, hogy május el­­sejeknek is beillenének. És a bűnös emberiség üstökön ragadja a ked­vező alkalmat, s valóságos sorsokat rendez a Prá­terben. Gyalog és lóháton, fényes fogatokon és ócs­ka komfortablekben járja be a hosszú gesztenyefa­sorokat, melyek bimbószemek hiányában még nem is nézhetik csodálkozva e rendkívüli látványt. Bizony, mégis szép ez a világ, és kár volna, ha két év múlva fenekestül elsülyedne, a­mint ezt Páter Brenner a szt. István templomának szószékéről hir­dető. A böjti prédikációk flórája teljes virágzásban áll, habár be kell vallanunk, hogy illatdúsnak éppen nem mondható. A hitszónoklatok Bécsben valóságos színi előadásokká fajultak el. A közönség nagy számmal látogatja, de nem azért, hogy vigaszt és malasztot nyerjen az igékben, hanem — bármily ke­mény legyen e szó — hogy szórakozzék, mulasson, kritizáljon. A hírlapok elküldik reportereiket, kik borgnettes vagy górcsöves szemmel meglesik a pré­dikátor minden mozdulatát, és más napra, mint va­lami új drámáról, benne van a lapokban a tegnapi hitszónoklatok tartalma, s azoknak majd gúnyos, majd komoly hangon írt kritikája, melyből itt-ott egy kis paprikás polémia sem hiányzik. És — őszintén mondhatjuk — e ferde eljárás okai magukban a szónokokban és szónoklataikban rejlik. A­helyett, hogy a vallás hatalmas erejével ra­gadnák meg a hallgatóság szívét, nyakra-főre bele­merülnek a napi kérdések, a napi politika árjába; a­helyett, hogy ihlett ájtatossággal a mennyei teremtő véletlen szeretetét hirdetnék, irtó háborút indítanak a bűnben fetrengő emberiség ellen és lángoló szen­vedélyességgel menydörögnek a pokol örökkön tartó kínjairól; a­helyett, hogy komoly feladatuknak ko­molyan felelnének meg, vezércikkeznek, adomáz­­nak, bon-mot-znak, és nem egyszer keltenek szánt­­szándékkal hangos derültséget. És ha mindezt még szellemmel, esprit-vel ten­nék ! Egyetlen jeles, nagytehetségű hitszónoka volt Bécsnek, ki — habár szintén az érintett utakon járt , de elragadó nyelve és mesteri előadása folytán bátran vetekedhetett a párisi Hyacinthe, Felix vagy Bauerrel: Klinkowström atya. Azonban ő jelenleg Strassburgban vendégszerepel, és Bécsben most a leghirhedettebb prédikátor Pater Wiesinger, a zsidókat minden szombaton az utósó porcikáig újból felfaló „Kirchenzeitung“ szerkesztője, kinek összes böjti hitszónoklatai, halomra rakva, meglehetős­e­ndomagyűjteményt képeznének. Wiesingertől Subaric Milánra csak annyiból térhetünk át, a­mennyiből ez hónapok előtt Bécsben mint „Wanderprediger“ szerepelt. Akkor még izzó lánggal égett itten a munkások kérdése, s a szenve­délyes vérű, szenvedélyes beszédű Subayic csakha­mar a munkások egyik első vezére lett. Épp egy éve, hogy megszentesíttetett az új egyleti törvény, mely­nek alapján a társulások és egyesülések napról napra mindinkább terjedő mérvben mentek végbe. Egy lé­­teztek főleg a munkások, és a féket eresztő, szaba­dabb korszak alatt néhány hónap alatt mind ledön­teni akarták azt, a­mit századok építettek, és az új kormánynyal egy nap alatt jóvá akarták tétetni mind­azt, a­mit évtizedek elmulasztottak. Noha a munkások vad lármája egy egész éven rekedt kiabálással szakítá félbe a társadalmi nyugal­mat, mi mégis alig foglalkoztunk velük, mert ők meg sokat foglalkoztak az általunk nem igen emle­getett politikával. Hetenkénti összejövetelük alkal­mával országgyűlésdit játszottak, a milliomosok va­gyonát szétosztották maguk között, a gyárosokat excommunikálták, a papokat agyonütötték, a kolos­torokat lerombolták, a nemességet eltörülték, kö­nyökig párolgó vérbe mártották izmos karjaikat, és v­itták mellette a habzó áldomást: „frisch vom Zapfen.“ Értelmes, gondolkodó, józan vezéreik visszavo­­nultak e politikai orgiák elöl, és helyet engedtek egy Pfeifernek, Leidesdorfernek, Subaricnak, kiket az utóbbi hetekben ért utol a büntető Nemezis. Az agitátorok közül kiemeljük a hétfőn lázítás és istentagadás miatt hét havi börtönre ítélt Subaric Milant. Rokonszenves, fiatal alak, szép, tele szakállal, friss, piros ajkakkal, merengő, ábrándos szemekkel. Ifjúsága dacára élete tele van kalandok- 1 166

Next