Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-23 / 43. szám

múlom, hogy sértve nem érzik magukat, sőt moso­lyaik vagy hallgatásuk azt árulja el, hogy az ilyesmi tetszik nekik; ilyenkor aztán kénytelen vagyok azt hinni, hogy nincs igazam, vagy hogy a legostobább ember vagyok a világon. Hallgatás állt be, s Lucienne sokáig semmit se szólt. — Van önnek családja? — kérdé végre. — Nincs, egészen egyedül vagyok. — De ön férfi s a legszebb életpálya van nyitva előtte. Mondja meg nekem igazán, mit tesz az, ten­gerésznek lenni. Úgy látszik, hogy Lucienne örömmel hall­gatta Gastont s hagyta beszélni, mi­közben szemeit le nem vette róla. — Soknak közülünk, — kezdő ez, — nem egyéb a tengerészet, mint az életfentartás egyik módja. Némelyeknek, mint nekem is, — de azt hiszem, hogy ez csak addig tart, mig fiatalok vagyunk, — férfias, reményteljes pálya, mely rögös és kellemes egyszersmind, ellentétekben gazdag, s melyhez az ember minden erejével és egész jövője vágyaival ra­gaszkodik. Nagy kezdet vég nélkül, folytonos ka­landozás, mely a legviszontagságosabb, mégis a leg­­bájolóbb. Az ember magára van hagyatva és ezt nagyon érzi; de a tenger elringatja szivünk minden baját, minden fájdalmait, vagy jő egy vihar, mely mindent elfelejtet velünk. Végtére is van egy hajó, vannak pajtások, matrózok, és e jó társak annyira a mennyire helyét pótolják a nő vagy barátok forrón szerető szivének, mi nem csupán gyönyör, hanem életemnek legfőbb boldogsága lenne. — Az élet, uram, — felelt Lucienne kissé izga­tottan, — hasonlít némi részben a tengerhez. Itt is biztos cél és határ nélkül bolyong az ember, s ha egyszer neki indult, többé vissza nem térhet. Míg az olyan nők, mint Julie, kiknek férjük és családjuk van, legfölebb pillanatokra lehetnek veszélynek kitéve, addig én , ki gazdag , de egyedül va­gyok, ki visszavonulni nem tudok, folytonos küz­désre, folytonos harcra vagyok utalva az élet ellen, és e harcok nem feledtetik szívünk fájdalmait. Fe­jünkön virágkoszorú van, de minden lépten tövisbe hágunk, mégis el kell titkoli bajainkat s büszke homlokot és mosolygó ajkakat kell mutatnunk. — Kisasszony, — szólt Gaston megindult han­gon, — kegyed boldogtalan. — Oh uram, — válaszolt Lucienne, — én nem akarom, hogy ön sajnálkozzék rajtam; igaz, hogy nem vagyok oly szerencsés, mint a tengerészek, kik a kék hullámok fölött bölcs megnyugvással nélkülö­zik az élet örömeit s megelégszenek azzal, mit a sors oda dob nekik.­­ — Én nem annyira a valódi boldogságot, mint az élet apró gyönyöreit értettem, — szólt élénken Gaston. Lucienne fölkelt. — Na, Courbal úr, úgy látszik, nem jó, de Ön, — folytató bájoló hangon, — ön vissza fog jönni, nemde ? Nemsokára meglátogat úgy-e ? Majd be­szélgetünk még. Gaston meghajtotta magát. — Ön nagyon kegyes, kisasszony. — Várjunk csak, — szólt Lucienne, — kisérjen el a fürdőbe. Ezzel becsöngette szobaleányát, ki kalapját és köpenyét hozta be; aztán a mint felkészült, ,— ké­rem a karját parancsnok, — szólt, — s te Mari, menj előre s hozd rendbe fürdőszobámat. III. Gaston majd mindennap meglátogatá d’Arre­­mont kisasszonyt. Még nem tudta, szereti-e , de érezte, hogy ellenállhatlanul vonzódik hozzá. Rende­sen két órakor délután hagyta el hajóját s ilyenkor többnyire a terrasse lépcsőjénél kötötte ki csónakját, hol a habok Petit-Chateau falait mossák, különben bárhol is kiszállt a partra. Ha aztán gyalog tovább ment, édes érzelmek fogták el keblét, s olykor mé­lyen elgondolkozott. Jól ismerte Lucienne jeles tu­lajdonait, de heves és minden nyűgtől irtózó termé­szete nem kevéssé nyugtalanította. Sohasem képzel­te, hogy egykor hasonló nőt fogna szerethetni. Mégis gyorsította lépteit s sietve közeledett a kastély felé. Mari jól fogadta s bevezető a társalgó terembe. Itt majd egy negyedórát kellett várnia, mig d’Arremont kisasszony megjelent. A várakozás nem volt neki kellemetlen. Tudta, hogy ő mindjárt belép, körülte­kintett s a tárgyak oly barátságosaknak tűntek föl előtte. A nagy virágcserepek édes illatot terjesztet­tek szét a teremben, hol a lebocsátott függönyöktől félhomály borongott. A néma csönd vágyni és félni készte Gastont. Rosette, a kis öleb felugrott mellé a pamlagra s kedélyesen simogatni hagyta magát. Ha a lovag véletlenül bejött, néhány hízelgő szó után is­mét magára hagyta a parancsnokot. Végre nyílt az ajtó s Lucienne belépett. Büszkén, de kellemmel jött, kezet nyújtott Gastonnak s hosszan szemeibe nézett. Ez észrevette, hogy vele egészen más, mint többi ud­varlóival szemközt, s erre kissé hiú kezdett lenni. Leültek egy­más mellé, aztán csevegtek a legnagyobb bensőséggel és odaengedéssel. Úgy tetszett nekik, mintha már régi idők óta ismernék egymást. Hall­gattak, mosolyogtak és újra beszéltek. Meg volt ben­nük a költészet minden heve, minden gyöngédsége és minden odaadása. Elmondták egymásnak mind­azt, mi szépet és nemest életükben láttak és tapasz­taltak. Ha olykor pillanatra elnémultak, az óra ütött. Lucienne és Gaston csodálkoztak, hogy oly gyorsan múlik az idő. Végre is a parancsnoknak távozni kel­lett és d’Arremont kisasszony ilyenkor magára öltve humuszát, a mezőkön át vagy a part hosszában el­kísérte a Pornicba vezető útig. Leginkább kedvelték mindketten a tenger partját. Augusztus vége elkö­­zelgett; már hat órakor leszállt a csöndes alkony az óriás sziklák fölé, míg az elfáradt nap rózsafelhői közé nyugodott.­­ Volt e szirtek közt egy, mely a többi közül kimeredt s széles, lapos te­tejével kihajlott a tenger színe fölé. Erre egy keresztet tűztek a vidék lakói, annak emlékére, hogy néhány év előtt egy fiatal leányka onnan le­csúszott s a tengerbe fúlt. Mindössze egy név és a dátum volt rajta olvasható. E gyászos emlék sem Gastont sem Luciennet nem illette, mégis midőn elő­ször mentek együtt, arra mindkettőjüknek eszébe jutott az élet és szerelem múlandósága. Ez a hely volt az, hol az út elvált, s honnan Luciennenek haza, Gastonnak pedig hajójára kellett térni. Itt, úgy lát­szott, hogy korán volt még búcsút venni, s aztán Gaston újra visszakisérte d’Arremont kisasszonyt egészen a kastélyig; ha a parancsnokot valami fon­tos kötelesség teljesítése nem várta, Lucienne több­nyire letartóztatta. S aztán kedélyesen együtt vacso­rának Rose-Croix lovag társaságában, ki­étkezés után rendesen a kaszinóba ment még s ott fejezte be az napi pályafutását. (Folyt, köv.) Élő faóriások. — Az „AU the year round“ után. — „Egy fa sem nőhet az égig“, szokta mondani az angol, ha azt akarja kifejezni, hogy e világon mindennek ki van szabva határa. — Ki tagadhatná, hogy a térnagyságnak, erőnek, a szerves testek nö­vésének, mint az élet­tartamának, körül van írva célja, melyen túl nem haladhat. Vannak, melyek cél­jukat korán elérik, sőt vannak teremtmények, me­lyek nem is élnek tovább egy óránál, és e rövid idő alatt fejlődésük és rendeltetésük minden proces­­susán átesnek. Másoknál ismét hosszabbra nyúlik a határvonal, és némely állatok száz esztendeig, sőt tovább is élnek; de azért előbb vagy utóbb ezeknél is beáll a forduló­pont, t. i. azon idő, melyben a nö­vés megszűnik, s az élet visszafelé halad. A fák, a növény­élet némely óriásai azonban az ellenkezőt látszanak bebizonyítani akarni.­­ Igaz ugyan, hogy idővel ezek is elérik céljukat, és szint­úgy, mint minden egyéb, a múlandóság örvényébe merülnek, mégis igen sok olyanra akadunk közöt­tük, melyekről nehéz meghatározni, hogy mikor vagy egyátalában megszűnnek­­ valaha életükben terjeszkedni és magasodni. Libanon cédrusai között van néhány „mohos főtörzs“, melyekről az a monda kering, hogy még Salamon király idejéből valók. — Dandini 1580-ban még 23-at látott ilyet; Pococke 15-öt, Burckhardt 1800-ban 12-öt, most már, mint Lorent J. A. „Vándorlások keleten“ című művében értesít, s Lamartine is megerősíti,­­ csak 7 áll, és ezek is alacsonyabb hegyen. Hiram idejében az egész Libanont cédrusok borították, és Hiram, Dávid ki­rály palotájának és a templomnak építéséhez szük­ségelt fát innét vágatta.­­ A fiatal fák alakj­a hason­lít a fenyőkhöz, nyúlánk sudaruk egyenesen nyúlik a magasba, s csak fönt képez tűleveleivel gúla alakú koronát. A régi cédrusok azonban embermagasság­ban több erős ágra nőttek szét, melyek eleinte csak kevéssé nyúlnak el, de lassan kint oszírányosan ter­jeszkedve, 47 láb átmérőjű tért árnyaltak be. A hét régi fa közül a legvastagabb 36 va, a legvékonyabb 30 láb vastagságú. A százados események ezen ős­­tanúi egyenesen és büszkén emelkedve dacolnak az idők viszontagságaival, míg a fiatalok, habár a ma­roniták fejszéje kíméli, évtizedek múltával ki­vesznek. Az ős­cédrusokhoz valláskülönbség nélkül elza­rándokol minden keleti nép. Átalánosan szentnek tartják, sőt maguk a muzulmánok is, kik különben az ereklyéket nem igen nagy tiszteletben tartják, semmiért se sértenék meg e fákat.­­ A nép között ugyanis az a monda él, hogy Jophatának, ki egy őscédrust kivágott, minden nyája elhullott. Nem ke­­vésbbé hatalmas óriási cédrus áll az új világrészben is, California egyik hegyén. Földszinti területe 92 láb; 4 láb magasságban 88 láb; 14 lábnyi magas­ságban 61 láb sat. Magassága 285 láb, s derekát semmi olyféle kinövés nem díszteleníti, mint milyen az ily vastag fákon többnyire látható. Valódi dísz­példánya a tiszta, kifogástalan növésnek. Életkora, a gyűrüdzések után ítélve, 2520 év lehet. Van ezen kívül Californiában egy cyprusfajú úgy­nevezett vö­rös fa is. Utazók beszélik, hogy ott a 300 lábnyi ma­gas és 40—50 láb derékvastagságú fák nem is tar­toznak a ritkaságok közé. Különösen sok óriási fával bír Austrália. Mond­ják, egy angol mértföldnyi területen van legalább negyven, melyeknek vastagsági területe 130 láb, és melyeknek súlya mintegy 9000 mázsára be­csülhető. Nevezetesen Vandiemenslandban találtak nem rég oly eukalypt nemű fákat, melyeknek magassá­ga a 300 lábat is meghaladja. Victoria királynő kert­­felügyelője, W. Hocker, egy Hobar-Tovenban lévő barátjának leveléből a következő érdekes jegyzete­ket közöli: „Éppen most jövök két fának megtekintésétől­ vissza, melyek az eddig megmértek között a legna­gyobbak. Mindkettő a Wellingtonfajúak közé tarto­zik, melyeket itt swamp-gumo (mocsár-mézga-fák) né­ven ismernek. Botanikus nevüket nem tudom,de min­denesetre sokkal inkább megérdemlik az óriási neve­zetet (gigantea), mint az így jelzett eukalyptus faj, me­lyeknek héja adja a telep számára a timárcsert. A fák egyike kidőlt, s így pontosan meg lehetett mérni.­­ Derekát alsó ágáig 220 láb hosszúnak találták. Ko­ronája már le volt törve s rothadásnak indulva, de mindemellett a törzs végéig még 64 lábra terjedt, s a fennállott fa lehetett 300 láb magasságú. Gyöke­­­­rénél 30 láb, az alsó ágánál 12 láb volt átmérője. E része több épületfát adott volna, mint a legnagyobb tölgyfa minden ágaival. Összes súlyát mintegy 8000 mázsára lehetett becsülni. A másik még fönnálló és egészen ép fa, mely mintegy végtelen torony emelkedett az ég felé, föl­dön fölül három lábnyira 102, és egészen alant 130 láb területű volt.­­ Magasságát az erdő sűrűsége miatt nem mérhettem meg, iszonyúnak kell lenni. Néhány száz lépésnyire távolabb megmértem egy harmadik fát, melynek kevülete a földtől három lábnyire 60 láb volt, s mintegy 130 láb magasságban lehetett legalább is 40 láb.“ Az eukalyptok, melyek közül néhány faj bota­nikus kertjeinkben a levelek különfélesége­­által vonja magára a szemlélő figyelmét, közel állanak a myrtusokhoz és metrosidorosokhoz, mely utóbbiak a kemény és nehéz, a vízben elmerülő ébenfát szol­gáltatják. Kérgének a myrtushoz hasonló szaga van, mely szagot a vele cserzett bőr is magába veszi. Az angol tímárok is használják e kéreg kivonatát, mert a cserző anyag az eukaliptokban kétszer oly erős, mint a tölgyben. Az óriási norfolki fenyörül (columnia pinifolia), mely szintén Ausztráliában honos, tudva van, hogy folytonosan növekszik. Egy ily csodafa sudarának legfelső ágából készült meglehetős nagy szelencével bir Blumenboches tanár is. Az északamerikai erdőkben, különösen a Mis­­sisippi mellett, szintén rendkívül nagy fák találtat­tak. „Némelyek — mondja egy utazó, — üregesek, név szerint a saskomorok. Tenessében, a sűrű erdő heljében egy családapára bukkantam, ki egész csa­ládjával — nejével és két gyermekével — egy ily üreges fában lakott, s konyhája is abban volt. Az 1840-diki télen magam is, midőn a Missisippi part­ján utaztam, két barátommal és hármunk lovaival egy ily üreges fában szállottunk meg éjjelre, s ele­gendő helyünk volt benne.“ Ily tanyákat azonban nem csak az új világrész­ben lehet találni. Az enyészhetlen adansoniának üre­geiben, melynek átmérője gyakran 30 lábnyi, éve­ken át számos néger család lakik. A talán e nö­­­­vényóriások tenyészésében az ó világ nem áll hát­rább az új világrésznél. Az indiai baniána fa, mely 170

Next