Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-23 / 43. szám
múlom, hogy sértve nem érzik magukat, sőt mosolyaik vagy hallgatásuk azt árulja el, hogy az ilyesmi tetszik nekik; ilyenkor aztán kénytelen vagyok azt hinni, hogy nincs igazam, vagy hogy a legostobább ember vagyok a világon. Hallgatás állt be, s Lucienne sokáig semmit se szólt. — Van önnek családja? — kérdé végre. — Nincs, egészen egyedül vagyok. — De ön férfi s a legszebb életpálya van nyitva előtte. Mondja meg nekem igazán, mit tesz az, tengerésznek lenni. Úgy látszik, hogy Lucienne örömmel hallgatta Gastont s hagyta beszélni, miközben szemeit le nem vette róla. — Soknak közülünk, — kezdő ez, — nem egyéb a tengerészet, mint az életfentartás egyik módja. Némelyeknek, mint nekem is, — de azt hiszem, hogy ez csak addig tart, mig fiatalok vagyunk, — férfias, reményteljes pálya, mely rögös és kellemes egyszersmind, ellentétekben gazdag, s melyhez az ember minden erejével és egész jövője vágyaival ragaszkodik. Nagy kezdet vég nélkül, folytonos kalandozás, mely a legviszontagságosabb, mégis a legbájolóbb. Az ember magára van hagyatva és ezt nagyon érzi; de a tenger elringatja szivünk minden baját, minden fájdalmait, vagy jő egy vihar, mely mindent elfelejtet velünk. Végtére is van egy hajó, vannak pajtások, matrózok, és e jó társak annyira a mennyire helyét pótolják a nő vagy barátok forrón szerető szivének, mi nem csupán gyönyör, hanem életemnek legfőbb boldogsága lenne. — Az élet, uram, — felelt Lucienne kissé izgatottan, — hasonlít némi részben a tengerhez. Itt is biztos cél és határ nélkül bolyong az ember, s ha egyszer neki indult, többé vissza nem térhet. Míg az olyan nők, mint Julie, kiknek férjük és családjuk van, legfölebb pillanatokra lehetnek veszélynek kitéve, addig én , ki gazdag , de egyedül vagyok, ki visszavonulni nem tudok, folytonos küzdésre, folytonos harcra vagyok utalva az élet ellen, és e harcok nem feledtetik szívünk fájdalmait. Fejünkön virágkoszorú van, de minden lépten tövisbe hágunk, mégis el kell titkoli bajainkat s büszke homlokot és mosolygó ajkakat kell mutatnunk. — Kisasszony, — szólt Gaston megindult hangon, — kegyed boldogtalan. — Oh uram, — válaszolt Lucienne, — én nem akarom, hogy ön sajnálkozzék rajtam; igaz, hogy nem vagyok oly szerencsés, mint a tengerészek, kik a kék hullámok fölött bölcs megnyugvással nélkülözik az élet örömeit s megelégszenek azzal, mit a sors oda dob nekik. — Én nem annyira a valódi boldogságot, mint az élet apró gyönyöreit értettem, — szólt élénken Gaston. Lucienne fölkelt. — Na, Courbal úr, úgy látszik, nem jó, de Ön, — folytató bájoló hangon, — ön vissza fog jönni, nemde ? Nemsokára meglátogat úgy-e ? Majd beszélgetünk még. Gaston meghajtotta magát. — Ön nagyon kegyes, kisasszony. — Várjunk csak, — szólt Lucienne, — kisérjen el a fürdőbe. Ezzel becsöngette szobaleányát, ki kalapját és köpenyét hozta be; aztán a mint felkészült, ,— kérem a karját parancsnok, — szólt, — s te Mari, menj előre s hozd rendbe fürdőszobámat. III. Gaston majd mindennap meglátogatá d’Arremont kisasszonyt. Még nem tudta, szereti-e , de érezte, hogy ellenállhatlanul vonzódik hozzá. Rendesen két órakor délután hagyta el hajóját s ilyenkor többnyire a terrasse lépcsőjénél kötötte ki csónakját, hol a habok Petit-Chateau falait mossák, különben bárhol is kiszállt a partra. Ha aztán gyalog tovább ment, édes érzelmek fogták el keblét, s olykor mélyen elgondolkozott. Jól ismerte Lucienne jeles tulajdonait, de heves és minden nyűgtől irtózó természete nem kevéssé nyugtalanította. Sohasem képzelte, hogy egykor hasonló nőt fogna szerethetni. Mégis gyorsította lépteit s sietve közeledett a kastély felé. Mari jól fogadta s bevezető a társalgó terembe. Itt majd egy negyedórát kellett várnia, mig d’Arremont kisasszony megjelent. A várakozás nem volt neki kellemetlen. Tudta, hogy ő mindjárt belép, körültekintett s a tárgyak oly barátságosaknak tűntek föl előtte. A nagy virágcserepek édes illatot terjesztettek szét a teremben, hol a lebocsátott függönyöktől félhomály borongott. A néma csönd vágyni és félni készte Gastont. Rosette, a kis öleb felugrott mellé a pamlagra s kedélyesen simogatni hagyta magát. Ha a lovag véletlenül bejött, néhány hízelgő szó után ismét magára hagyta a parancsnokot. Végre nyílt az ajtó s Lucienne belépett. Büszkén, de kellemmel jött, kezet nyújtott Gastonnak s hosszan szemeibe nézett. Ez észrevette, hogy vele egészen más, mint többi udvarlóival szemközt, s erre kissé hiú kezdett lenni. Leültek egymás mellé, aztán csevegtek a legnagyobb bensőséggel és odaengedéssel. Úgy tetszett nekik, mintha már régi idők óta ismernék egymást. Hallgattak, mosolyogtak és újra beszéltek. Meg volt bennük a költészet minden heve, minden gyöngédsége és minden odaadása. Elmondták egymásnak mindazt, mi szépet és nemest életükben láttak és tapasztaltak. Ha olykor pillanatra elnémultak, az óra ütött. Lucienne és Gaston csodálkoztak, hogy oly gyorsan múlik az idő. Végre is a parancsnoknak távozni kellett és d’Arremont kisasszony ilyenkor magára öltve humuszát, a mezőkön át vagy a part hosszában elkísérte a Pornicba vezető útig. Leginkább kedvelték mindketten a tenger partját. Augusztus vége elközelgett; már hat órakor leszállt a csöndes alkony az óriás sziklák fölé, míg az elfáradt nap rózsafelhői közé nyugodott. Volt e szirtek közt egy, mely a többi közül kimeredt s széles, lapos tetejével kihajlott a tenger színe fölé. Erre egy keresztet tűztek a vidék lakói, annak emlékére, hogy néhány év előtt egy fiatal leányka onnan lecsúszott s a tengerbe fúlt. Mindössze egy név és a dátum volt rajta olvasható. E gyászos emlék sem Gastont sem Luciennet nem illette, mégis midőn először mentek együtt, arra mindkettőjüknek eszébe jutott az élet és szerelem múlandósága. Ez a hely volt az, hol az út elvált, s honnan Luciennenek haza, Gastonnak pedig hajójára kellett térni. Itt, úgy látszott, hogy korán volt még búcsút venni, s aztán Gaston újra visszakisérte d’Arremont kisasszonyt egészen a kastélyig; ha a parancsnokot valami fontos kötelesség teljesítése nem várta, Lucienne többnyire letartóztatta. S aztán kedélyesen együtt vacsorának Rose-Croix lovag társaságában, kiétkezés után rendesen a kaszinóba ment még s ott fejezte be az napi pályafutását. (Folyt, köv.) Élő faóriások. — Az „AU the year round“ után. — „Egy fa sem nőhet az égig“, szokta mondani az angol, ha azt akarja kifejezni, hogy e világon mindennek ki van szabva határa. — Ki tagadhatná, hogy a térnagyságnak, erőnek, a szerves testek növésének, mint az élettartamának, körül van írva célja, melyen túl nem haladhat. Vannak, melyek céljukat korán elérik, sőt vannak teremtmények, melyek nem is élnek tovább egy óránál, és e rövid idő alatt fejlődésük és rendeltetésük minden processusán átesnek. Másoknál ismét hosszabbra nyúlik a határvonal, és némely állatok száz esztendeig, sőt tovább is élnek; de azért előbb vagy utóbb ezeknél is beáll a fordulópont, t. i. azon idő, melyben a növés megszűnik, s az élet visszafelé halad. A fák, a növényélet némely óriásai azonban az ellenkezőt látszanak bebizonyítani akarni. Igaz ugyan, hogy idővel ezek is elérik céljukat, és szintúgy, mint minden egyéb, a múlandóság örvényébe merülnek, mégis igen sok olyanra akadunk közöttük, melyekről nehéz meghatározni, hogy mikor vagy egyátalában megszűnnek valaha életükben terjeszkedni és magasodni. Libanon cédrusai között van néhány „mohos főtörzs“, melyekről az a monda kering, hogy még Salamon király idejéből valók. — Dandini 1580-ban még 23-at látott ilyet; Pococke 15-öt, Burckhardt 1800-ban 12-öt, most már, mint Lorent J. A. „Vándorlások keleten“ című művében értesít, s Lamartine is megerősíti, csak 7 áll, és ezek is alacsonyabb hegyen. Hiram idejében az egész Libanont cédrusok borították, és Hiram, Dávid király palotájának és a templomnak építéséhez szükségelt fát innét vágatta. A fiatal fák alakja hasonlít a fenyőkhöz, nyúlánk sudaruk egyenesen nyúlik a magasba, s csak fönt képez tűleveleivel gúla alakú koronát. A régi cédrusok azonban embermagasságban több erős ágra nőttek szét, melyek eleinte csak kevéssé nyúlnak el, de lassan kint oszírányosan terjeszkedve, 47 láb átmérőjű tért árnyaltak be. A hét régi fa közül a legvastagabb 36 va, a legvékonyabb 30 láb vastagságú. A százados események ezen őstanúi egyenesen és büszkén emelkedve dacolnak az idők viszontagságaival, míg a fiatalok, habár a maroniták fejszéje kíméli, évtizedek múltával kivesznek. Az őscédrusokhoz valláskülönbség nélkül elzarándokol minden keleti nép. Átalánosan szentnek tartják, sőt maguk a muzulmánok is, kik különben az ereklyéket nem igen nagy tiszteletben tartják, semmiért se sértenék meg e fákat. A nép között ugyanis az a monda él, hogy Jophatának, ki egy őscédrust kivágott, minden nyája elhullott. Nem kevésbbé hatalmas óriási cédrus áll az új világrészben is, California egyik hegyén. Földszinti területe 92 láb; 4 láb magasságban 88 láb; 14 lábnyi magasságban 61 láb sat. Magassága 285 láb, s derekát semmi olyféle kinövés nem díszteleníti, mint milyen az ily vastag fákon többnyire látható. Valódi díszpéldánya a tiszta, kifogástalan növésnek. Életkora, a gyűrüdzések után ítélve, 2520 év lehet. Van ezen kívül Californiában egy cyprusfajú úgynevezett vörös fa is. Utazók beszélik, hogy ott a 300 lábnyi magas és 40—50 láb derékvastagságú fák nem is tartoznak a ritkaságok közé. Különösen sok óriási fával bír Austrália. Mondják, egy angol mértföldnyi területen van legalább negyven, melyeknek vastagsági területe 130 láb, és melyeknek súlya mintegy 9000 mázsára becsülhető. Nevezetesen Vandiemenslandban találtak nem rég oly eukalypt nemű fákat, melyeknek magassága a 300 lábat is meghaladja. Victoria királynő kertfelügyelője, W. Hocker, egy Hobar-Tovenban lévő barátjának leveléből a következő érdekes jegyzeteket közöli: „Éppen most jövök két fának megtekintésétől vissza, melyek az eddig megmértek között a legnagyobbak. Mindkettő a Wellingtonfajúak közé tartozik, melyeket itt swamp-gumo (mocsár-mézga-fák) néven ismernek. Botanikus nevüket nem tudom,de mindenesetre sokkal inkább megérdemlik az óriási nevezetet (gigantea), mint az így jelzett eukalyptus faj, melyeknek héja adja a telep számára a timárcsert. A fák egyike kidőlt, s így pontosan meg lehetett mérni. Derekát alsó ágáig 220 láb hosszúnak találták. Koronája már le volt törve s rothadásnak indulva, de mindemellett a törzs végéig még 64 lábra terjedt, s a fennállott fa lehetett 300 láb magasságú. Gyökerénél 30 láb, az alsó ágánál 12 láb volt átmérője. E része több épületfát adott volna, mint a legnagyobb tölgyfa minden ágaival. Összes súlyát mintegy 8000 mázsára lehetett becsülni. A másik még fönnálló és egészen ép fa, mely mintegy végtelen torony emelkedett az ég felé, földön fölül három lábnyira 102, és egészen alant 130 láb területű volt. Magasságát az erdő sűrűsége miatt nem mérhettem meg, iszonyúnak kell lenni. Néhány száz lépésnyire távolabb megmértem egy harmadik fát, melynek kevülete a földtől három lábnyire 60 láb volt, s mintegy 130 láb magasságban lehetett legalább is 40 láb.“ Az eukalyptok, melyek közül néhány faj botanikus kertjeinkben a levelek különféleségeáltal vonja magára a szemlélő figyelmét, közel állanak a myrtusokhoz és metrosidorosokhoz, mely utóbbiak a kemény és nehéz, a vízben elmerülő ébenfát szolgáltatják. Kérgének a myrtushoz hasonló szaga van, mely szagot a vele cserzett bőr is magába veszi. Az angol tímárok is használják e kéreg kivonatát, mert a cserző anyag az eukaliptokban kétszer oly erős, mint a tölgyben. Az óriási norfolki fenyörül (columnia pinifolia), mely szintén Ausztráliában honos, tudva van, hogy folytonosan növekszik. Egy ily csodafa sudarának legfelső ágából készült meglehetős nagy szelencével bir Blumenboches tanár is. Az északamerikai erdőkben, különösen a Missisippi mellett, szintén rendkívül nagy fák találtattak. „Némelyek — mondja egy utazó, — üregesek, név szerint a saskomorok. Tenessében, a sűrű erdő heljében egy családapára bukkantam, ki egész családjával — nejével és két gyermekével — egy ily üreges fában lakott, s konyhája is abban volt. Az 1840-diki télen magam is, midőn a Missisippi partján utaztam, két barátommal és hármunk lovaival egy ily üreges fában szállottunk meg éjjelre, s elegendő helyünk volt benne.“ Ily tanyákat azonban nem csak az új világrészben lehet találni. Az enyészhetlen adansoniának üregeiben, melynek átmérője gyakran 30 lábnyi, éveken át számos néger család lakik. A talán e növényóriások tenyészésében az ó világ nem áll hátrább az új világrésznél. Az indiai baniána fa, mely 170