Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-25 / 45. szám
45-dik SZ. Csütörtök, február 25. Mi*doshitai: Pest, barátok tere 7. n. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lápát utca 34. sz. l-icem. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 90 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. EGY NEMES SZÍT. (Beszély.) Irta: Lanka Gusztáv. L A Szathmár városától délnek, Madarászfalun és Erdőd mezővárosán át, a sósi majorság mellett, egész a Bükk aljáig terjedő és húzódó vonal tagadhatlanul egyike az ország legszebb és legregényesb vidékeinek. Alighogy az utas a megye székhelyétől háromnegyed órányira fekvő Homorod nevű csárdát elhagyva, a hasonnevű vizen épült kőhídon átment, vagy áthajtatott, azonnal a két oldalt erdővel szegélyezett, úgynevezett Vadasi liget árnyas csapásaiba érkezik, melyeken át, különösen tavaszon, nyáron és őszön, illatos légkörben, madárcsevegés vagy hal között addig halad, mig a madarászi fordulónál nyitott és szabad tájra érkezve, a legszebb panoráma bontakozik ki szemei előtt. 18** július 14-dikén e ponton állott meg egy hat tagból álló lovastársaság, leszálloit lováról, s az izzadságtól párolgó állatokat egyetlen egyén gondviselése alá helyezve, társalgott kedélyesen és gyönyörködött a nyugvó nap vérpiros sugaraiban fürdő vidékben. Keletnek a halmokat és alacsonyabb begylejtőket benőtt szőlők és cserjék; nyugatnak a zöld mezőkkel és sárguló vetésekkel tarkáló róna, melynek határszegélyei messziről kikelő erdőségben vesztek el; délnek az erdődi várnak páraködben úszó, csillogó tornyai, megragadó képet nyújtanak. Az utazók, kik életökben először haladtak e vidéken, el voltak ragadtatva. Öten — négy férfiú és egy nőszemély, — tagjai voltak az az időben Szathmárt működő Gautier-féle lovartársulatnak, s egyikök meghívására Erdődre igyekeztek, bizonyos Senail nevű pálinkaházi uradalmi tiszt látogatására, ki a meghívónak távolról rokona, de igen régi barátja és kedves embere volt. A hatodik, ki a lovakat tartotta, magyarországi születésű volt, nem rég fölfogadott szolga a társulatnál. Miss Adél — társai úgy szólták a kirándulásukban résztvevőt — külsejéről, de különösen könynyűsége és arca frisseségéről ítélve, alig lehetett több 17—18 évesnél, és gondtalan él halomra fektetett buja szőke fürteivel, s a hosszú szempillák alól szelíden fénylő nagy kék szemeivel, nem kicsiny, de vastag és piros szegélyű nedves ajkaival, egyenes, rövidke orrával, alabastrom fogaival azon ingerlő alakokra emlékeztetett, minőket Rubens szokott és szeretett néha festeni. A férfiak közül az egyik, az olasz Scalpierri vaskos és erős termetével, s hollófekete bajszával és barkójával, a második egy németalföldi, vidor arcával s csaknem fehér fürteivel, a harmadik és negyedik sas-orruk és magasságukkal tűntek ki. — A vidék szépségétől elragadtatva, legelső Adél szólalt meg : — Melyik járt az urak közül a Campan völgyében, a piranei magaslatok közt ? — Én évek előtt több hónapig időztem Saint- Sauveur-ben, — válaszolt az egyik magas termetű ■asorrú, éppen az, ki távol rokonságban és közel barátságban állt Senaillal, s kinek meghívására a többi e kéjkirándulásban részt vehetett, — nemde a miss azt akarja mondani, hogy e táj s a Campan völgye közt nagy hasonlatosság van ? — Igen, igen, Sammart! ön eltalálta gondolatomat. Édes fájdalom tölti el keblemet, ha a Campan völgy szebb napjaira visszaemlékezem, mi legalább most aligha megtörtént volna, ha ez ahhoz hasonló vidék nem bontakozik ki szemeink előtt. — A tájakat, ha még oly szépek is, könnyen feledjük, ha élő, lelkes tárgyak nem kötik le szíveinket, — jegyzi meg Scalpierri nem minden célzás nélkül. — Talán csak nem hiszi monsieur Scalpierri, hogy én egyedül az erdőkben, ligetekben, halmokban, és a Gavarni vízesésében gyönyörködtem ? — Irigylem a halandót, ki bármi csekély helyet nyert a miss emlékében. — Scalpierri! ön nem is gondolja, mily vészes vágyat fejezett ki. Az, akiről én ugyanazon tájjal együtt szoktam megemlékezni, Bagnéres köztemetőjében nyugszik. — Oh! oh, Scalpierri éppen tegnap nyilatkoztatta ki, mikor lováról az előadás alatt hányat esett, hogy még nem szeretne meghalni, — szólt Sammart mosolyogva. — Igaz! Mily szomorú volna meghalni, mielőtt az ember szeretett, és viszont szerettetett volna. — Ezeket mondva, Adélt kereste föl tekintetével. Adél a táj szemléletébe volt elmélyedve. — Senail benn a várban lakik ? — Úgy tudom, hogy éppen a tornyok valamelyikében ! — Gyermekkori vágyam volt, s úgy érzem, e vágy ifjúságomba is elkísért, valami regényes régi várban, vagy kastélyban lakhatni! — A miss még fiatal és szép, vágyai könnyen teljesülhetnek. — A kastélyok és várak urai nem igen emlékeznek vissza a circusok lovarnőire, ha ügyességüket megfizették vagy megtapsolták. — Akar a miss ellenkező példákról hallani. — Majd máskor Sammart, nyugodtan szeretném élvezni az örömöket, mit e kirándulás fog nyújtani. — Ha birtokosa e várat nekem ajándékozná, én azt magammal együtt a missnek ajánlanám fel. — Scalpierri! ön ma nagyon izetlen! — Bizonyosan szeretetreméltóbb volnék, ha a vár tulajdonom volna. — A monsieur bizonyosan csak oly misseket ismert, kik ha várakat vagy kastélyokat nyerhettek, az egyénekben nem nagyon válogattak. Scalpierri ajkaiba harapott, társai pedig mosolyogtak. — Hé, a lovakat! — Bizony indulhatunk ! Mentül későbben érkezünk meg, annál nagyobb alkalmatlanságot okozhatunk Senailnak. A szolga elővezeté a lovakat, s a jövő percben már nyergeikben ülve, dalolva és fütyörészve, lépésben haladt a társaság. — Éppen „ávéra“ harangoztak, midőn a vár alatti folyócska hidján átkeltek. A fasor közötti kanyarulaton, mely egyenesen a várhoz vezetett, hársak és akácok illata volt érezhető. — Minő kedves, üde lég! itt bizonyosan örömben és soká élnek az emberek! — szólt Adél, és talán jelenére gondolva — egyet sóhajtott. Fenn a domb magaslatán, közvetlen a vár bejárata előtt, hársakkal övedzett gömbölyű tér fogadá a vendégeket. Mintha mindnyájan összebeszéltek volna, egyszerre tekintenek vissza a távolba, melynek sötét pontjai a már megfutott út határait jelölék. A hold is kevéssel azelőtt bukkant elő a jobbról messze elnyúló bükkös erdőség fasudarai fölött, és fénylő sugarai aranyos kigyóként látszottak csúszkálni a lombok és ágak sűrűjében. Délnek egy fákkal és házikókkal beszórt völgyből kiemelkedve, a helység götb-alakú egyháza fehér lett. Csöndesség volt a közelben és a távolban. A természet alkonyünnepét, s a vendégek költői elragadtatását egyetlen hang se zavarta. Még maga a szolga is, ki a lovak tartásával volt elfoglalva, belemélyedt a fölkelő hold által regényessé avatott táj szemlélésébe. (Folyt. köv.) D’ AYREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta: Riviere Henrik. (Folytatás). Durand asszony néhány percig gondolkozott. — Végy bátorságot Lucienne, kezdé végre. Te látogatott, gazdag, keresett és vidám természetű nő vagy. Ha ily röviden elmondhatnám mindazt, mit rólad öt év óta beszélni hallottam. Olykor tetszett, amit mondtak, olykor védelmeztelek. Azokra az irigy és gúnyos megjegyzésekre, melyek lassankint elmérgesedtek s ma már valóságos ellenségeskedéssé fajultak, a látszat, sőt tenmagad is okot adtál. Atyád meghalt, s téged egyedül láttak állni az élet viharában, függetlenségért küzdve. Erre azt mondták, hogy veszélyes játékot üzesz, s hogy kevély vagy. De még ez mi sem lett volna,ha életmódodba helyesebb arányt tudsz hozni. Szerencsétlenségedre oly nőket és férfiakat vontál körödbe, kik igen erényesek lehetnek, de kikről a világ máskép vélekedett. Csak Priston asszonyról szólok, ki nagybátyja miatt roszhírbe keveredett, és Rose-Croix lovagról, ki kétségkívül igen szeretetreméltó öreg úr, de a ki már mintegy húsz éve más zsebéből táplálkozik. A komolyabb gondolkozású férfiak és eszélyesebb nők, kik nem elég gazdagok veled versenyezhetni, visszahúzódtak házadtól, s megszólták azt folytonos zaja és lármás mulatságai miatt. Voltak botrányok is, melyek a te termeidben vették kezdetüket. A rosz nyelvek ezen is kaptak. Meg vagyok győződve, hogy Tourniéreszel való amazonos kalandod számos férfit tön ellenségeddé. Ezek az urak igen alázatosaknak mutatják magukat a nőkkel szemközt, de azért meg nem bocsátják, ha megalázzuk őket. Ha már idős és rút lennél, egy szóra sem méltatnának. Ha udvarlóidat úgy magadhoz tudtad volna láncolni, mint tudják más nők, kiknek folytonos hízelgéssel szoktak tömjénezni, éppen azok védelmeztek volna legjobban, kiket visszautasítottál ; de te eleinte szembetűnőleg kitüntetted őket, s később a legnyiltabban tudtokra adád, hogy únod bókjaikat. Az ilyenek aztán természetesen kapva kaptak a rágalmakon, miket ellened szórhattak, azonban nem hittek el nekik mindent. Általános vélemény volt, hogy korodban, szépségeddel s okatlan élvvágyad mellett nem valami különös dolog kódolókat gyűjteni magad körül, kik napjaidat elmulassák. Ma éppen oly hajlandó mindenki téged dicsérni, mint nem. Akartad az igazságot hallani, ime előadtam. Lucienne megszakítás nélkül hallgatta végig barátnőjét. — Ha valaki, szólt lassú hangon, ki eddig nem ismert, úgy, mint te és férjed ösmertek, képes lenne engem szeretni, s aztán hallaná e rágalmakat ellenem, mit gondolsz, adna-e azoknak hitelt ? — Ha igazán szeretne, akkor nem, felelt Julie. — Azaz, folytatá Lucienne növekedő zavar