Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)
1869-03-28 / 71. szám
Marquis: De hisz én éppen nem róla beszéltem, ostoba! No, de hagyjuk ezt. Mondd csak Frontig miután a véletlen rákényszerít, hogy az ebédet társaságban töltsem, félek, nehogy öltözetem, a helyzethez képest, kissé hanyag vagy szigorú legyen. Nincs valami öltözetem, ami inkább .. . azaz, hogy kevésbbé . . . ? Frontin: Kevésbbé egyhangú lenne ? Marquis: Az. Anélkül, hogy a sötét színektől távoznám, amelyek helyzetemhez illők, azt hiszem, illendő volna, ha öltözetemet kissé alkalmaznám a — Frontin: De hiszen a marquis úrnak meg van még a gyöngyszín öltözete is. Marquis: De hát gyöngyszínben lehet gyászolni, Frontin ? Frontin: Bizonyosan, marquis úr! Marquis: Majd meggondolom, mert ez sehogy sem áll jól. De mi jut eszembe, Frontin! Úgy vettem észre, hogy a gróf és a grófné műértők a festészetben ; megvallom, hogy ha ezt előre tudom, azonnal elvitettem volna ezt a képet (az egyik képre mutat), hiszen nekünk elég jó, mert minket emlék köt hozzá , de az idegen szem bizonyosan nevetségesnek találja. Frontin: Úgy hát elviszem, marquis úr, (egy székre áll.) Marquis: Majd aztán visszatesszük. Frontin: Vissza, vissza, persze hogy vissza. Marquis: Tedd a régiségtárba. Frontin: Értem, marquis úr (félre) föl a padlásra. Marquis: Most pedig, jer Frontin, váltsunk ruhát. Frontin Menjünk! (a marquis után megy dúdolva és a képen dobolva, melyet hóna alatt visz.) HARMADIK KÉP. Ugyanazon díszlet. (Lisette egyedül, majd Frontin.) Lisette (bokrétát köt és dalol): Esik, esik, pásztorkám, Hajtsd haza a nyájat. Frontin (hátul): Itt van ! (nyugtalanul körülnéz) Pszt, pszt! Lisette (megrázkódva): Ah! jóságos isten! Frontin (vigyázva, lábujjhegyen előre jő): Kisasszony nem fél, hogy ha a virágok arcához oly közel érnek, elhervadnak féltékenységükben ? Lisette: Hát maga nem fél, hogy ha gazdája meglátja ugyanazon archoz oly közel, kidobja az ajtón ? Nézze! éppen ott jön! Frontin (ijedten hátrál): Jaj ! Lisette: No, no, ne féljen, bátor vitéz, csak vak lárma volt! Gazdája még mindig asztalnál ül ürnom mellett, s ha jól sejtem, épp úgy áthatva idétlen fogadásai által, mint ön. Frontin: Gondolja, kisasszony ? Lisette: Meglehet. Szegény feje, most még többet sóhajt, mint valaha, csakhogy nekem úgy tetszik, hogy sóhajas irányt változtattak. Frontin: Ah, kisasszony, ha bizonyos lehetnék ebben! Lisette: Tudja-e, Frontin úr, hogy hova tovább gondolkozom, mindinkább meggyőződöm arról, hogy a férfi csúnya faja az állatoknak, telve hibával, csalárdsággal és állhatatlansággal. És — hogy csak önről szóljak, ki azt képzeli, hogy csekély kellemeimet érzelmeivel megtiszteli — Fronkin: Oh! úgy van, kisasszony, megtisztelem szivem mélyéből, esküszöm! Lisette: Meg, de nem oly mértékben, hogy kedves kis érdekeit szem elől téveszsze, azon jóféle ezer livre jövedelmet, melyet azért kap, hogy támogassa az úgynevezett kétségbeesést. Ah! Frontin úr, ha valaha szeretnem kellene valakit, mindenekelőtt azt kívánnám, hogy annak a bizonyos valakinek legyen bátorsága véleményét . . . Frontin (belevág): De hisz nekem van, kisaszszony, nekem van! Lisette: És dűljön bár össze a világ, lennénk a kitörő vulkán tetején, mégis azt kívánnám, hogy szivének egész szerelmével lábaim előtt fetrengjen. Frontin (Lisette lábaihoz borúl): Legyen, itt vagyok kisasszony, élve halva, ott vagyok. (a marquis megjelenik hátul.) Lisette: A marquis! Most az egyszer éppen jókor ! Menekülön, aki tud! (a képtárba szalad.) Turin vasárnap. Márc. 23. Az egész héten át ködös, borús, kellemetlen idő volt, csupán vasárnap reggel, mintha a természet is ünnepelni akarna, véte le az ég hétköznapi szürke ruháját, feltűzte mellére érdemjelét: a napot s a fényes hajnal kíséretében jelent meg a Superga fölött, beragyogva a fehér alpesek havas és jeges sziklái közé. Ily fényes idő elevenebbé teszi az emberek kedélyét is. Megnyíltak a házak ablakai, s mint leple alól a virág, itt-ott mosolygó lányok arca tűnt elő, kicsalatva a napsugarak által. Az utcák csakhamar népesedni kezdtek, s megszólaltak a jó idő hirdetői: a sípládák, bezongorázva a várost, egyik végétől a másikig. Én is kalapot vettem tehát, s bár sütött a nap, kissé hűvösnek tartom még az időt, s téli kabátomba bújva jelentem meg a napernyős világban, és mert föltettem magamban, hogy amit látok, megírom, s ha lesz valami érdekes személy, azt pedig kiírom, jobban figyeltem mindenre, mint szokás szerint, s önkénytelenül úgy belejöttem a bámulásba, hogy a ki látott, bátran ki is nevethetett, ha úgy tartotta kedve. Legelőször is végig gyalogoltam a St. Lazarro utcán, melyben lakom, és láttam a mindennapinál mindennapibb dolgokat, a többi közt egy hölgyet, ki sárga selyem zsinóron vezette nagy nyírott pudliját, nyakán kék szalaggal. Ha még annyi eb lett volna is Turinban, szalag volt mindeniknek nyakán, amit hétköznap soha se vettem észre. Megemlítem itt azt is, hogy akinek Turinban kedve van ebet hordani magával, azt bizony zsinegen, szalagon, vagy más valamin kell vezetnie, dacára annak, hogy szájkosárral is el vannak látva. Itt már adót is fizetnek az ebektől, s talán azért is állnak őlennük oly nagy becsben, hogy még vasárnapi szalagot is kapnak. A St. Lazarre utcából a Filibert-térre mentem, hol a nevezett savoyai király nagy lovas szobra áll bronzból. Egyik legszebb szobra ez nemcsak Turinnak, hanem az egész Olaszországnak. Ez a tér egy pompás négyszögletű piac, melyen hétköznap keresztül kasul járnak az emberek, anélkül, hogy egymásra tekintenének; most azonban nem ment át itt egyetlen egy sem, hanem sétált valamennyi, és pedig oly kényesen, mintha legalább is egy-egy savoyai király lett volna mindenik. Teljes gálában van a polgár is, a katonaság is. Tiszt és közlegény ragyogó aranyos és ezüstös csákókban, vagy ha egyéb nem ragyoghat, mint például a közlegénynek csákóján, tehát ragyog a „schirmleder,“ melynek szerencsét- lenségemre nem tudom a magyar nevét. Az olasz katonaság igen szép, különösen a tüzérség, s némelyikre, aki például egy kissé kackiásabban hordja magát, rá lehet fogni az uraságot; de vannak aztán nehézkes járású, durva arcú fickók, kik bármint kényeskednek is a kikerélt és porozott mandurban, s bármennyire fedi is nagy kezüket a fehér keztyű, rögtön kinézi az ember belőlük az egykori szennyes és rongyos olasz parasztot, vagy öszvérhajzsárt. Ezen a Filibert-téren vasárnap sokféle badarságot láthat az ember. Itt egy kutyáját táncoltató olasz nyeggeti repedt hegedűjét, s forgatja szemét jobbra balra : vájjon melyik bámulónak a zsebéből nézhetne ki néhány centimet vagy sout, s a két lábon járó keserves kutyát úgy oda kommandirozza a nézők előtt ismeretlen jelek által, hogy az ember csak azt veszi észre: ime előtte áll Signor Pudli és hajtogatja magát mindaddig, míg a gyanított sou a zsebből az ő tollas kalapjába nem vándorol. Alig megyünk azonban innen néhány lépést, ismét találkozunk egy másik csoporttal, s halljuk, mint hadarászott nyelvével egy kopott öltözetű szakállas ember, s mutogat két másik emberre, a kik (nem a kik ugyan, hanem a mik, mert fából vannak,) megfelelnek ám az emberek kérdéseire, sőt ha úgy kívánja a magas publikum, még táncolnak is egyet. Amott egy harmadik csoport, ahol madarak exercitoznak . Ott egy negyedik, ahol majmok ugrándoznak, és igy tovább. Ily helyeken aztán nemcsak a munkás és iparos, de az úri osztály is megáll bámulni, egyátalában nem tartván rangján alul eső dolognak a nézést, miután még a majomtól is lehet tanulni valamit. Magyarországban ezt már nem tennék. Ott szégyen olyasmit tenni, amit a plebs is tehet. Ott a kék vér mindenféleképp szereti magát megkülönböztetni. A Filibert-térről aztán mentem a vasúti épület előtt való sétányra, hol egy ugrókútból meglehetősen magasra szökött a víz, melynek a hulló gyöngyeiben verebek fürödtek, jelentvén, hogy siessünk használni a jó időt, mert eső lesz még a héten. (Ma már esik is !) Pompás épület ez a vasúti épület, aminőt kevés helyen láthatni, s nemcsak Pest, de Bécs is nagyon szégyenelhetné a magáét mellette. Ahányszor ez épület előtt elmegyek, mindannyiszor megállok bámulni, aminthogy megtevőm azt most is. Nem sokáig bámulhattam azonban az épületet, mert más bámulni való is akadt: dán Ambrozió. Ki ez a dán Ambrozió ? Aki ezt találja Turinban kérdezni, azt ugyancsak megnézik, mert dán Ambroziót nem ismerni nagy tudatlanságra mutat. Ha valaki azt mondja: még nem láttam a királyt, ezt a herceget vagy azt a nevezetes embert, föl se veszik; de ha azt mondja: még nem láttam don Ambroziót, bámulva tekint rá mindenki, mert hiszen ,don Ambrozió nagyobb ritkaság, mint egy király. Ő egy pap, aki nyilvános ellensége a pápának. Nagyon is nyilvános. Don Ambrozió vasárnap összejárja az egész Turint, kikeresi a népesebb helyeket, legyen az templomelőtt vagy akárhol, keres magának egy követ, melyre felállhasson, és amint dán Ambrozió egy köre állt, egy pillanat alatt körül van véve száz meg száz hallgatóval, a míg a templom belsejében ájtatos beszéd szól a pápa mellett, dón Ambrozió ajkairól elkevesedett gúnybeszéd szól a pápa ellen. Megtörtént már, hogy a mint a templomban lévők neszét vették, hogy kívül dón Ambrozió beszél, egyszerre valamennyi ott hagyta templomot, s a prédikátor beszélhetett az üres falaknak, míg az Ambrozió szavait ezer meg ezer ember fül hallgatta. Don Ambrozió szikár, magas ember, erős kinyomatú vonásokkal,határozott s minden kicsinységet megvető tekintettel. Úgy látszik, nem sokat gondol azzal, hogy mit beszél felőle a világ, ő beszéli azt, ami neki tetszik, de ami aztán e komoly embert nevetségessé teszi,az,hogy néha oly méregbe jön, hogy szája szintén tajtékzik az indulattól. Amint én most a vasúti épületet néztem volna, ijedve vettem észre, hogy valaki mellettem egy kőre áll , s hogy az a valaki nem más , mint don Ambrozió. Azonnal igyekeztem is kereket oldani, nehogy megszoruljak ott valahol, mert az én utam tovább vezetett, s don Ambrozió szavai aligha illenének be tárcám keretébe. 282 Második jelenet. (Frontin, marquis.) Frontin (amint a marquist meglátja, úgy tesz, mintha valamit keresne a földön.) Nem találom, kisaszszony, nem találom! Marquis: Nos! hát te mit csinálsz itt, ebben a pozitúrában. Frontin: Egy gyűrűt kerestem, marquis úr, melyet Lisette kisasszony vigyázatlanságból elejtett, de nem találom. Marquis: Úgy ? és azt hiszi Frontin úr, hogy engem élbőlendit? Frontin: Marquis úr! Marquis: Szót se! azt hiszed, nem látom, hogy e leánynak udvarolsz, hogy legünnepélyesebb fogadásaidról gyalázatosan megfeledkezel ? Ah! tehát ez az a szív, mely annyira föláldozta magát egy szerencsétlenért ; ezek azok az érzelmek, melyek oly tökéletesen hasonlítanak az enyéimhez ?! Legyen tehát Frontin úr ! Ön tudja, mily föltételek alatt tartottam házamnál, tudnia kell tehát azt is, mit kell most tennie ! (Leül, jobbra.) Frontin: Marquis úr, esküszöm. Marquis: Tartsd meg esküidet, úgy sem hiszek többé. Elég ! (Frontin lassú léptekkel távozik ; a marquis visszahívja): Frontin ! Frontin (visszajő): Marquis úr! Marquis: Frontin, kissé heveskedtem. Különben is mindennek én vagyok az oka. Talán több erőt követeltem tőled, mint amennyit az emberi természet megbír; aztán ma nem is vagyok rendes hangulatomban ; nem tudom, mi lett: bosszús vagyok. Frontin: Oh ! tudom én ; az bosszantja a marquis urat, hogy azok az idegenek oly hosszasan mulatnak a kastélyban, és ha megengedi, hogy bűnbánatomat bebizonyítsam, magam megyek a munkásokat sürgetni. Marquis (élénken): Szükségtelen! A grófné legkevésbbé sem alkalmatlan. Oh, ő nagyon diskrét nő. Sőt azt is meg kell róla vallanom, hogy a leggyöngédebb tisztelettel viseltetik helyzetem iránt. Az ebéd alatt is, nem tudom, ha észrevette-e, nem volt oly aprólékos figyelem, melyben ne részeltetett volna. Frontin : Az ám, én is észrevettem. (Vége köv.)