Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-08 / 79. szám
Verner felelni akart; a kosban néhány ló dobogását hallá, amint távolról közeledtek. Azonnal eszébe jutottak a várnagy szavai a litvánok közellétéről; kifutott a szobából, a ház ajtajára rá tolta a reteszt, s visszatérvén Birutához, mondá. Ezek alkalmasint prédára kiküldött litvánok, s ki tudja, nem értted-e ? De karom őrizni fog, ha csak kívánod a védelmet. Büszke tekintet volt Biruta egyetlen válasza a keresztes gyanúsító véleményére. — Ha úgy van, akkor nem félek, — folytatá Verner. Van velem néhány lovasom, kik a szomszéd ligetbe vonultak el. — De atyám ! — kiálta Biruta. — Azon nehezen segíthetünk , de bízzunk benne, hogy nem esik az ellenség kezébe. — Kénytelen vagyok tehát magamat védeni, — mond Biruta, s levevén atyja kardját és fját a falról, az ablak közelébe rejtőzött. Nem sokára meggyőződtek, hogy Werner nem tévedett; két csapat litván lovas bukkant ki az erdőbül; az egyik távolabb állt meg, a másik egy pillanatban körülvette a házat. Erős kopogás az ajtón. — Nyisd ki Vaigune barátunk ! — szólalt meg valaki mély hangon. Mint barátok jövünk, lányodnak fejedelmünkkel eljegyzése ügyében. Nyisd ki az ajtót, s add ki fiatal úrnőnket! —Hallod? nyisd ki, különben olyan menyegzős szövétneket gyújtunk, hogy Johannisburgig elvilágit. Mig a litvánok vezetője ekkér beszélt, Biruta megfeszítvén az ijat s rá tevén a nyilat, az ablakhoz akart közeledni, hogy megküldje a kész feleletet. Verner azonban megsugá neki: az istenért, ne tedd azt. Legyünk csöndesek, míg lovasaim elő nem jönek, máskép elveszünk. — Nyisd ki ! — ismétlé a litván a ház előtt. — Nyisd ki, vagy kifeszítjük az ajtót! — Tegyünk lajtorjákat az ablakokhoz! — kiálták mások. — Csak kisértsétek ezt meg, mondá Verner halkan, kirántva kardját, s bal karjára csavarva köpenyét, és megjelent az ablakban. Biruta mellette állt. — Hahaha! német is van a házban! — kiáltanak a litvánok. — Lajtorjákat, lajtorjákat gyorsan! — s elviszszük a galambot és az ölyvet. E közben Biruta íjáról lepattant a nyíl, s a létrát vivő litvánt érte; mások vették föl, de az elsőt, ki az ablakhoz kapaszkodott, Verner kardja földre zuhintotta, s e pillanatban a lovasok, meghallva a litvánok zaját, kirohantak a sűrűségből, s az ilyen megrohanást nem váró vendégeket futásra kényszerítők. Verner, lovára ugorva, üldözni akarta a futókat, hogy kikémlelje az ellenséges szándékot. De hiába, a litvánok sehol sem állapodva meg, vágtatva futottak szét a mezőn, s a közel erdőkben eltűntek. Visszatérve Birutához, ezt nehéz gondolatokba merülten találta. — Ez Kejsztutmüve —mond keserűen, — csak nem e gazok zsákmánya lettél! E tettről megismerhetni a pogányt; megsajnálta, hogy nemesszivünek tanúsította magát; ez nem lovagias tett! — Ne ócsárold őt kihallgatlanúl, Verner! — feddé őt Biruta, — honnan tudod, hogy ez az ő akaratjából történt? — Ideje, uram, hogy a várba visszatérjünk, — mondá a lovasok vezetője, a szobába lépve. — A pogányok visszatérhetnének, a várnagy pedig szigorún meghagyta, hogy egészségedre ügyeljünk. — Mindjárt megyek! — felelt Verner, távozásra adva jelt a zsoldosnak. Reményiem, nem leszesz elhagyatva, Biruta; reményiem, hogy a várnagy, látva a veszélyt, a lánynak menedéket nyújt a várban. — Isten veled, Verner! — mond Biruta. — Én maradok, s várni fogom atyámat; nem félek én a litvánok visszatérésétől. Menj, s légy egészséges és boldog! — így fogunk-e búcsúzni ? — kiálta Verner, le nem küzdhetve érzését. Veszélyben hagyjalak-e el, s az elválás ily hideg szivét vigyem el örökre magammal emlékül ? Nem, Biruta, tőled igy lehetetlen elválnom. — Váljunk el csöndesen, Verner! Minek hoszszabbítsuk e szomorú órát? Váljunk el hamar — talán mindenkorra. — Bizat , ha most mindenkorra elválunk, — kiálta Werner, — ha többé meg nem látlak, akarom, hogy tudd meg, igen, tudd meg, hogy szeretlek! El akartam oltasni e tüzet, azonban mégis ég lelkemben, és érzem, hogy nem szűnik meg lobogni soha. Férfiasan küzdöttem szivemmel s hallgatásra kényszeritem. De most, az elválás percében, föl kellett tárnom előtted, máskép szétrepedt volna. Most már tudod, mit kerestem nálad, — és mit nem találtam. A barátság szerény kárpótlás a szerelemért. — És mégis be kell vele érned; a rend vitéze többet nem kívánhat. — S ha e köpenyt nem viselném? — kérdé az ifjú gyorsan, reszketve egész testében. — Ha ? — Akkor sem, Vindeki Werner! Szeretlek, mint testvéremet, de szivem igazán csak olyan férfiúért lángolhatna, kiben elnyomott honfitársaim védőjét szemlélném, ki magát hazám jólétéért feláldozná. — Mint a szamogiták fejedelme, nemde ? — Igen, mint a szamogiták fejedelme, — feleli Biruta. — Csak olyan férfi diadalmaskodhatnék szivemen. Ő litván és barát, — te idegen és elnyomó vagy. Láng vonult végig Verner arcán, midőn e szavakat hallá; de észlelhető volt, hogy a lány érzéseit ő is helyesli. — Azonban nyugtasd meg magadat, barátom! — teve hozzá Biruta; — legyen Kejsztut bármi nagy, meg lehetsz győződve, hogy inkább meghalok, mintsem az ő rabszolgája legyek. Ha véletlenül megtörténnék, — csatában a szerencse változó, — ha megtörténnék, hogy kötelességed sérelme nélkül velejét tehetné], tedd meg azt irántam való barátságból. Megígéred ezt, Verner? A váratlan kívánat által meglepett Verner néhány percig gondolkodni látszott, de fölvetve szemeit a földről, hová irányozva voltak, a lány kérdő tekintetével találkoztak s fölkiálta : ígérem ! és kezét nyújtá. De alig érinté Biruta kezét, sebes tűz futotta el szivét; csaknem eszméleten kívül vonta melléhez, s ajkai homlokát illeték. Áldd meg, angyal, életemet! — kiálta, s mielőtt Biruta a búcsúszót viszonozhatta volna, Verner már lovon ült, s ezt sarkantyújával megszorítva, mint a vihar rohant el útján. — Isten kisérjen! — kiáltá Biruta, az ablakból tekintve a távozó után. Sokáig állt még gondolatokba merülten az ablaknál, az íjra támaszkodva, míg megérkezett atyjának szava felébresztő ábrándjaiból. — Vaigune, szokása ellenére, csupán hideg fejbólintással üdvözlő, s nyájas szavak helyett keservesen mondá: Készülj útra, szerencsétlen, holnap el kell hagynod e vidéket! (Folyt, köv.) A „E a t r i ea (Sardou drámája.) Sardout — vígjátékai után, melyek sok élvezetes estét szereztek a magyar színház közönségének is, s nálunk majdnem úgy ismerik, mint Franciaországban, s ezért nem tartjuk fölöslegesnek új drámai kísérletét is bemutatni, illetőleg megismertetni, annyival inkább, mert már fordítják, s így valószínűleg a nemzeti színpadon is meg fogjuk látni. E színdarab meséje a következő: A németalföldiek Alba zsarnoksága alatt nyögnek. Az emberek soha sincsenek biztosságban az iránt, vájjon a másik órában bármily csekély gyanúból nem fogatja-e el és legjobb esetben nem akasztatja-e föl az Álba által sugalmazott vérbiróság? E vérbiróság előtt áll Ryspor gróf is, azzal vádoltatva, hogy szövetségben áll az orániai herceggel, ki — mint a történelemből tudjuk, — a németalföldi nép szabadságáért küzdő hősök legtöbbike. A gyanúra okot az szolgáltatott, hogy a gróf három éjen keresztül nem volt honn, mit Alba kémei igen jól tudtak. Egy kapitány azonban megesküszik, hogy a gróf a kérdéses éjeken odahaza volt, s hogy esküjének nagyobb hitert adjon, elbeszéli, miszerint részegen menvén hazafelé, a gróf laba előtt összekopódott egy férfiúval, kit a grófnő lakosztályából látott kijönni, a kivel megvívott s annak keze fejét meg is vagdalta. E vallomás folytán Ryspor gróf megszabtál vérbiróság elítélése alól, hogy sötétebb telki mardosás martaléka legyen. Tele bosszúval és lelkében sötét gyanúval megy haza, s nejét Dolorest megtámadja, hűtlenségét szemére vetve. Neje a vadakra zzal felel, hogy s pirulás nélkül bevallja tiltott szerelmi viszonyát; azt azonban elhallgatja, hogy kedvese éppen a Rysoor legkedvesebb barátja, Karloo. — Hűtlenségét azzal akarja igazolni, hogy Rysoor is hűtlen hozzá, mert jobban szereti nálánál hazáját, s mert egy spanyol katholikus nő (Dolores az) nem szerethet egy protestáns flamandit. Rysoor le van sújtva, megrendítve egész valójában e szavak halla- ■ tára; azonban szerencsére egy még saját lelki békéjénél is fontosabb ügy: a haza ügye hívja, s ő megy. Titkon találkozik a németalföldi összeesküvőkkel, kik elhatározzák, hogy mikor és hol üt ki a lázadás; melyik hadtestet fogja Ryspor, melyiket Karlov vezérelni; és végre, hogy a forradalom kitörése a környéken váró orániai hercegnek is tudtul adassék, elhatározzák, hogy ha sikerült a lázadás, ezt erős harangozással, ellenkező esetben pedig tompa kongássá jelzendik a szerencsétlenséget A lázadás órájának közeledtével az összeesküdtek megjelennek a kitűzött helyen, s ezek közt, mint a lázadás fejei, Ryspor és Karloo a legelsők, kik egymást barátilag üdvözlik, kezet szorítva egymással. Rysoor e pillanatban észreveszi, hogy Karloo keze meg van sebezve. E fölfedezés villámként éri. Visszaemlékezik a kapitány szavaira, s minden világos lesz előtte: nejének csábítója az ő legkedvesebb barátja, Rysoor szemére lobbantja álnokságát; Karlov pedig töredelmesen bevallja, s térdre hullva kéri Rysoort, hogy ölje meg. Ez azonban a pillanat fontosságához híven, — mely nem enged magán sérelmeket megbosszúlni akkor, midőn a haza van kérdésben— megbocsát barátjának e szavakkal: „Kelj fel Karlov, én megbocsátok. Van egy szerelem, mely több egy nő szerelménél, s melyhez nem szabad hűtleneknek lennünk: ez a haza szerelme. Feledjünk el most mindent, hogy meghalhassunk érttel. Az elgesztelődés e magasztos pillanatában hallják rémülve, hogy el vannak árulva, a gyülhelyük Alba katonái által körülvéve. Alba herceg mindnyájukat elfogatja, s hogy a hiányzó orániai herceg is kezére kerüljön, parancsot ad, hogy kondizsák meg a harangokat, mintha a lázadás sikerült volna. A parancsot megviszik a toronyőrnek, ki szintén öszszeesküdt, és a harangok megkondúlnak tompa zúgással. Ez jel a hercegnek, hogy meneküljön. A szeregény toronyőr életével lakói, s a többiek, — közöttük Rysoor és Karlov is — bitófára ítéltetnek. Ki árulta el őket ? — Dolores, a Rysoor „neje, ki az egész összeesküvést részletesen ismerte. O t. I. Karloot férje boszúja elöl félte, s úgy akarta megmenteni, hogy férjét elárulta, mi által az utált frigytől is menekülni remélt. Azonban midőn Karloot is az elitéltek közt látta, kétségbeesve sietett Albához kegyelmet kérni kedvese számára, mit a herceg — beteg leánya közbenjárása folytán — nagy nehezen meg is adott. Karloo tehát szabad lesz, míg Rysport társaival együtt máglyára viszik. Mielőtt azonban kivégeztetnék, megesküdteti Karloot, hogy azt, ki őket , a hazát elárulta, meg fogja ölni. (Ő tudta, hogy az Dolores.) Karloo megesküszik, Rysoor pedig egy rejtett tőrrel kivégzi magát, s ezt a tőrt Karloo felkapva keblébe rejti, és kedveséhez siet. Mindketten szabadok lettek Rysoor halála által, s egyesülésüket semmi sem akadályozza. Csak Dolores lelkiismeretét furdalja az a tudat, hogy árulója lett férjének és honfitársainak, s ezért szabadulni óhajt e helyről, hol minden lépés csak fokozza e lelki furdalást. Menedéklevelet eszközöl ki Albától külföldre, s Karloot fölszólítja a szökésre. Ez azonban most már nem akar oly nővel egyesülni, aki képes volt férjét s egy nemzetet elárulni. Esküjéhez híven, leszúrja a nőt azzal a tőrrel, melylyel Ryspor gyilkola meg magát. E my, mennyire e vázlatból is láthatjuk, eléggé érdekes, gyaníthatólag igen megható jelenetekkel bírhat, melyek a közönséget élénken túlindíthatják. De a meséből azt is láthatjuk, hogy e dráma semmi; sem különbözik francia szabású és születésű társaitól, például a Feuillet Oktáv drámáitól, mert ebben is az anyag, a tárgy regényszerűn van feldolgozva, minden tekintet nélkül a drámai elméletre. De ami a legfigyelemreméltóbb e műben , az, hogy mintegy szakítni akarva a tragédiátg általában a drámai elmélettel, darabja főhőséül egy nemzetet, egy népet állított föl Sardou. Azaz, helyesebben 314