Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)

1869-04-08 / 79. szám

Verner felelni akart; a kosban néhány ló dobo­gását hallá, a­mint távolról közeledtek. Azonnal eszébe jutottak a várnagy szavai a litvánok közellé­­téről; kifutott a szobából, a ház ajtajára rá tolta a reteszt, s visszatérvén Birutához, mondá. Ezek al­kalmasint prédára kiküldött litvánok, s ki tudja, nem értted-e­ ? De karom őrizni fog, ha csak kívánod a vé­delmet. Büszke tekintet volt Biruta egyetlen válasza a keresztes gyanúsító véleményére. — Ha úgy van, akkor nem félek, — folytatá Verner. Van velem néhány lovasom, kik a szomszéd ligetbe vonultak el. — De atyám ! — kiálta Biruta. — Azon nehezen segíthetünk , de bízzunk benne, hogy nem esik az ellenség kezébe. — Kénytelen vagyok tehát magamat védeni, — mond Biruta, s levevén atyja kardját és fját a falról, az ablak közelébe rejtőzött. Nem sokára meg­győződtek, hogy Werner nem tévedett; két csapat litván lovas bukkant ki az erdőbül; az egyik távo­labb állt meg, a másik egy pillanatban körülvette a házat. Erős kopogás az ajtón. — Nyisd ki Vaigune barátunk ! — szólalt meg valaki mély hangon. Mint barátok jövünk, lányodnak fejedelmünkkel eljegyzése ügyében. Nyisd ki az aj­tót, s add ki fiatal úrnőnket! —Hallod? nyisd ki, különben olyan menyegzős szövétneket gyújtunk, hogy Johannisburgig elvilágit. Mig a litvánok vezetője ekkér beszélt, Biruta megfeszítvén az ijat s rá tevén a nyilat, az ablakhoz akart közeledni, hogy megküldje a kész feleletet. Verner azonban megsugá neki: az istenért, ne tedd azt. Legyünk csöndesek, míg lovasaim elő nem jönek, máskép elveszünk. — Nyisd ki ! — ismétlé a litván a ház előtt. — Nyisd ki, vagy kifeszítjük az ajtót! — Te­gyünk lajtorjákat az ablakokhoz! — kiálták mások. — Csak kisértsétek ezt meg, mondá Verner hal­kan, kirántva kardját, s bal karjára csavarva köpe­nyét, és megjelent az ablakban. Biruta mellette állt. — Hahaha! német is van a házban! — kiálta­­nak a litvánok. — Lajtorjákat, lajtorjákat gyorsan! — s elvisz­­szük a galambot és az ölyvet. E közben Biruta íjáról lepattant a nyíl, s a lét­rát vivő litvánt érte; mások vették föl, de az elsőt, ki az ablakhoz kapaszkodott, Verner kardja földre zuhintotta, s e pillanatban a lovasok, meghallva a litvánok zaját, kirohantak a sűrűségből, s az ilyen megrohanást nem váró vendégeket futásra kény­szerítők. Verner, lovára ugorva, üldözni akarta a futókat, hogy kikémlelje az ellenséges szándékot. De hiába, a litvánok sehol sem állapodva meg, vágtatva fu­tottak szét a mezőn, s a közel erdőkben el­tűntek. Visszatérve Birutához, ezt nehéz gondolatokba merülten találta. — Ez Kejsztutmüve —mond keserűen, — csak nem e gazok zsákmánya lettél! E tettről megismer­hetni a pogányt; megsajnálta, hogy nemesszivünek tanúsította magát; ez nem lovagias tett! — Ne ócsárold őt kihallgatlanúl, Verner! — feddé őt Biruta, — honnan tudod, hogy ez az ő akaratjából történt? — Ideje, uram, hogy a várba visszatérjünk, — mondá a lovasok vezetője, a szobába lépve. — A po­­gányok visszatérhetnének, a várnagy pedig szigorún meghagyta, hogy egészségedre ügyeljünk. — Mindjárt megyek! — felelt Verner, távo­zásra adva jelt a zsoldosnak. Reményiem, nem le­­szesz elhagyatva, Biruta; reményiem, hogy a vár­nagy, látva a veszélyt, a lánynak menedéket nyújt a várban. — Isten veled, Verner! — mond Biruta. — Én maradok, s várni fogom atyámat; nem félek én a litvánok visszatérésétől. Menj, s légy egészséges és boldog! — így fogunk-e búcsúzni ? — kiálta Verner, le nem küzdhetve érzését. Veszélyben hagyjalak-e el, s az elválás ily hideg szivét vigyem el örökre magammal emlékül ? Nem, Biruta, tőled igy lehe­tetlen elválnom. — Váljunk el csöndesen, Verner! Minek hosz­­szabbítsuk e szomorú órát? Váljunk el hamar — talán mindenkorra. — Bizat , ha most mindenkorra elválunk, — kiálta Werner, — ha többé meg nem látlak, akarom, hogy tudd meg, igen, tudd meg, hogy szeretlek! El akartam oltasni e tüzet, azonban mégis ég lelkem­ben, és érzem, hogy nem szűnik meg lobogni soha. Férfiasan küzdöttem szivemmel s hallgatásra kény­­szeritem. De most, az elválás percében, föl kellett tárnom előtted, máskép szétrepedt volna. Most már tudod, mit kerestem nálad, — és mit nem találtam. A barátság szerény kárpótlás a szerelemért. — És mégis be kell vele érned; a rend vitéze többet nem kívánhat. — S ha e köpenyt nem viselném? — kérdé az ifjú gyorsan, reszketve egész testében. — Ha ? — Akkor sem, Vindeki Werner! Sze­retlek, mint testvéremet, de szivem igazán csak olyan férfiúért lángolhatna, kiben elnyomott honfi­társaim védőjét szemlélném, ki magát hazám jólé­téért feláldozná. — Mint a szamogiták fejedelme, nemde ? — Igen, mint a szamogiták fejedelme, — feleli Biruta. — Csak olyan férfi diadalmaskodhatnék szivemen. Ő litván és barát, —­ te idegen és elnyomó vagy. Láng vonult végig Verner arcán, midőn e sza­vakat hallá; de észlelhető volt, hogy a lány érzé­seit ő is helyesli. — Azonban nyugtasd meg magadat, barátom! — teve hozzá Biruta; — legyen Kejsztut bármi nagy, meg lehetsz győződve, hogy inkább megha­lok, mintsem az ő rabszolgája legyek. Ha véletlenül megtörténnék, — csatában a szerencse változó, — ha megtörténnék, hogy kötelességed sérelme nélkül velejét tehetné], tedd meg azt irántam való barát­ságból. Megígéred ezt, Verner? A váratlan kívánat által meglepett Verner né­hány percig gondolkodni látszott, de fölvetve sze­meit a földről, hová irányozva voltak, a lány kérdő tekintetével találkoztak s fölkiálta : ígérem ! és ke­zét nyújtá. De alig érinté Biruta kezét, sebes tűz fu­totta el szivét; csaknem eszméleten kívül vonta mel­léhez, s ajkai homlokát illeték. Áldd meg, angyal, életemet! — kiálta, s mielőtt Biruta a búcsúszót vi­szonozhatta volna, Verner már lovon ült, s ezt sar­kantyújával megszorítva, mint a vihar rohant el útján. — Isten kisérjen! — kiáltá Biruta, az ablakból tekintve a távozó után. Sokáig állt még gondolatokba merülten az ab­laknál, az íjra támaszkodva, míg megérkezett atyjá­nak szava felébresztő ábrándjaiból. — Vaigune, szokása ellenére, csupán hideg fejbólintással üd­vözlő, s nyájas szavak helyett keservesen mondá: Készülj útra, szerencsétlen, holnap el kell hagynod e vidéket! (Folyt, köv.) A „E a t r i e­a (Sardou drámája.) Sardout — vígjátékai után, melyek sok élve­zetes estét szereztek a magyar színház közönségének is, s nálunk majdnem úgy ismerik, mint Francia­­országban, s ezért nem tartjuk fölöslegesnek új drá­mai kísérletét is bemutatni, illetőleg megismertetni, annyival inkább, mert már fordítják, s így való­színűleg a nemzeti színpadon is meg fogjuk látni. E színdarab meséje a következő: A németalföldiek Alba zsarnoksága alatt nyög­nek. Az emberek soha sincsenek biztosságban az iránt, vájjon a másik órában bármily csekély gyanú­ból nem fogatja-e el és legjobb esetben nem akasz­­tatja-e föl az Álba által sugalmazott vérbiróság? E vérbiróság előtt áll Ryspor gróf is, azzal vádoltatva, hogy szövetségben áll az orániai herceggel, ki — mint a történelemből tudjuk, — a németalföldi nép szabadságáért küzdő hősök legtöbbike. A gyanúra okot az szolgáltatott, hogy a gróf három éjen keresz­tül nem volt honn, mit Alba kémei igen jól tudtak. Egy kapitány azonban megesküszik, hogy a gróf a kérdéses éjeken odahaza volt, s hogy esküjének na­gyobb hitert adjon, elbeszéli, miszerint részegen men­­vén hazafelé, a gróf laba előtt összekopódott egy férfiúval, kit a grófnő lakosztályából látott kijönni, a kivel megvívott s annak keze fejét meg is vagdalta. E vallomás folytán Ryspor gróf megszabt­ál vér­biróság elítélése alól, hogy sötétebb telki mardosás martaléka legyen. Tele bosszúval és lelkében sötét gyanúval megy haza, s nejét Dolorest megtámadja, hűtlenségét szemére vetve. Neje a vadakra zzal felel, hogy s pirulás nélkül bevallja tiltott szerelmi viszonyát; azt azonban elhallgatja, hogy kedvese éppen a Rysoor legkedvesebb barátja, Karloo. — Hűtlenségét azzal akarja igazolni, hogy Rysoor is hűtlen hozzá, mert jobban szereti nálánál hazáját, s mert egy spanyol katholikus nő (Dolores az) nem­­ szerethet egy protestáns flamandit. Rysoor le van sújtva, megrendítve egész valójában e szavak halla- ■ tára; azonban szerencsére egy még saját lelki béké­jénél is fontosabb ügy: a haza ügye hívja, s ő megy. Titkon találkozik a németalföldi összeeskü­vőkkel, kik elhatározzák, hogy mikor és hol üt ki a lázadás; melyik hadtestet fogja Ryspor, melyiket Karlov vezérelni; és végre, hogy a forradalom kitö­rése a környéken váró orániai hercegnek is tudtul adassék, elhatározzák, hogy ha sikerült a lázadás, ezt erős harangozással, ellenkező esetben pedig tom­pa kongáss­á jelzendik a szerencsétlenséget A lázadás órájának közeledtével az összeesküd­tek megjelennek a kitűzött helyen, s ezek közt, mint a lázadás fejei, Ryspor és Karloo a legelsők, kik egymást barátilag üdvözlik, kezet szorítva egymás­sal. Rysoor e pillanatban észreveszi, hogy Karloo keze meg van sebezve. E fölfedezés villámként éri. Visszaemlékezik a kapitány szavaira, s minden vi­lágos lesz előtte: nejének csábítója az ő legkedve­sebb barátja, Rysoor szemére lobbantja álnokságát; Karlov pedig töredelmesen bevallja, s térdre hullva kéri Rysoort, hogy ölje meg. Ez azonban a pillanat fontosságához híven, — mely nem enged magán sérelmeket megbosszúlni akkor, midőn a haza van kérdésben— megbocsát barátjának e szavakkal: „Kelj fel Karlov, én megbocsátok. Van egy szerelem, mely több egy nő szerelménél, s melyhez nem sza­bad hűtleneknek lennünk: ez a haza szerelme. Feledjünk el most mindent, hogy meghalhassunk érttel. Az elgesztelődés e magasztos pillanatában hall­ják rémülve, hogy el vannak árulva, a gyülhelyük Alba katonái által körülvéve. Alba herceg mindnyá­juk­at elfogatja, s hogy a hiányzó orániai herceg is kezére kerüljön, parancsot ad, hogy kondizsák meg a harangokat, mintha a lázadás sikerült volna. A parancsot megviszik a toronyőrnek, ki szintén ösz­­szeesküdt, és a harangok megkondúlnak tompa zú­gással. Ez jel a hercegnek, hogy meneküljön. A sze­re­­­gény toronyőr életével lakói, s a többiek, — közöttük Rysoor és Karlov is — bitófára ítéltetnek. Ki árulta el őket ? — Dolores, a Rysoor „neje, ki az egész összeesküvést részletesen ismerte. O t. I. Karloot férje boszúja elöl félte, s úgy akarta meg­menteni, hogy férjét elárulta, mi által az utált frigy­től is menekülni remélt. Azonban midőn Karloot is az elitéltek közt látta, kétségbeesve sietett Albához kegyelmet kérni kedvese számára, mit a herceg — beteg leánya közbenjárása folytán — nagy nehezen meg is adott. Karloo tehát szabad lesz, míg Rysport társaival együtt máglyára viszik. Mielőtt azonban ki­­végeztetnék, megesküdteti Karloot, hogy azt, ki őket , a hazát elárulta, meg fogja ölni. (Ő tudta, hogy az Dolores.) Karloo megesküszik, Rysoor pedig egy rejtett tőrrel kivégzi magát, s ezt a tőrt Karloo fel­kapva keblébe rejti, és kedveséhez siet. Mindketten szabadok lettek Rysoor halála által, s egyesülésüket semmi sem akadályozza. Csak Dolores lelkiismere­tét furdalja az a tudat, hogy árulója lett férjének és honfitársainak, s ezért szabadulni óhajt e helyről, hol minden lépés csak fokozza e lelki furdalást. Me­nedéklevelet eszközöl ki Albától külföldre, s Karloot fölszólítja a szökésre. Ez azonban most már nem akar oly nővel egyesülni, a­ki képes volt férjét s egy nemzetet elárulni. Esküjéhez híven, leszúrja a nőt azzal a tőrrel, melylyel Ryspor gyilkola meg magát. E my, mennyire e vázlatból is láthatjuk, eléggé ér­dekes,­­ gyaníthatólag igen megható jelenetekkel bír­hat, melyek a közönséget élénken túlindíthatják. De a meséből azt is láthatjuk, hogy e dráma semmi; sem különbözik francia szabású és születésű társai­tól, például a Feuillet Oktáv drámáitól, mert ebben is az anyag, a tárgy regényszerűn van feldolgozva, minden tekintet nélkül a drámai elméletre. De a­mi a legfigyelemreméltóbb e műben , az, hogy mintegy szakítni akarva a tragédiát­g általá­ban a drámai elmélettel, darabja főhőséül egy nemze­tet, egy népet állított föl Sardou. Azaz, helyesebben 314

Next