Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-22 / 91. szám
Znyics szent tüze égett, a kapu előtt összegyülekekezett, vagy a szomszéd erdő fáira mászott nép arca . vidor zsibaja arról tanúskodott, milyen örömmel és gyönyörűséggel várta a régen látott áldozatot. Kejsztuton kívül senki sem tudta még Krivetta határozatát, hogy a foglyok közül csupán egynek kell meghalnia; ennélfogva mindnyájan halálra készültek. Pap nem létében egymásnak kölcsönösen meggyónván, megesküdtek, hogy férfiasan fognak tűrni, mint Krisztus követőihez illik. Kevésbbé vallásos gondolatokkal foglalatoskodott Otto várnagy és Vindeki Verner, kik Gasztold közbenjárására külön és valamivel kényelmesebb börtönben voltak elhelyezve. Már viradni kezdett, s ők még mindig a Rajna fölötti puszta várról, a nonnenwerthi zárdáról és Mária testvérről beszélgettek. Eközben a vas paizs hangja, mint fölkelésre és reggeli imádságra figyelmeztető jel, emlékeztető a beszélgetőket, hogy életük utósó napja kezdődik. A várnagy fölkelvén helyéről, vndoran tekintett az égre, s az ifjúhoz közeledve, ünnepélyes hangon mondá: — Megérkezett tehát végre azon pillanat, midőn szivem legmélyebb titkát felfedezhetem előtted. Szentül megtartottam fogadásomat életem utósó napjáig; lemondtam az élet legnagyobb öröméről. Hadd, Werner, nem halsz meg névtelenül, elhagyott árva gyanánt, megtudod, kik szüleid, hogy őket megismerhesd az öröklétben. Halálod előtt atyád keblén fogsz nyugodni, s megnyered atyád áldását! Jöjj ide, kedves fiam ! — kiáltá, kitárva karjait. Én vagyok atyád; Mária testvér pedig anyád volt. — Fiam ! — folytatá a várnagy, midőn a megindúlt ifjú, nem lévén képes szólni, némán borúit keblére, — huszonhárom évig küzdöttem magammal, ezerszer tártam ki lélekben karjaimat utánad, de nem volt szabad, hogy szivemhez szorítsalak. Bátorságod és erényeid vigasztalással törték meg szivemet; de nem mertelek atyai ölelésemmel jutalmazni! Ma azonban, a halál órájában, vége e szörnyű küzdelemnek, ma teljesíthetem lelkem azon forró vágyát, kiüríthetem fenékig azon gyönyör kelyhét, melyet annyi éven keresztül nem illetvén, szomjamat annál inkább ingerelte. Árvaságban, egyedül éltünk, hála istennek, hogy együtt halunk meg. — Hála istennek ! — ismétlő buzgón Verner. Áldott a halál órája, életem legboldogabb órája! Nem csak tehát sejtelmem; nem tudva, voltál-e valaha atya, fiúi szeretettel ragaszkodtam hozzád ; de azon idő óta, hogy Mária testvérről beszéltél, úgy látszott mindig, mintha fiatok volnék ; csupán hallgatásod, atyám, ébresztett ismét kételyt bennem. — Kénytelen voltam hallgatni; a nagymester kívánsága volt az; követelte ezt fogadásom és a te javad. Mint fiamat be nem fogadhattak a német rend tagjául; kénytelen voltam tehát hallgatni. De hagyjuk a múltat, s éljünk inkább a kölcsönös boldogság pillanatának. Jöjj, fiam, az atyai kebelre, egy pillanatra se távozzál tőlem ! Oh bár így egyesülten mehetnénk halálra! — Erős karral ölellek át! — mondá Verner, és senki sem fog tőlem elszakítani. — Tévedsz, fiam, felele szomorún a várnagy. Fölfegyverkezve, lóháton kell meghalnunk, mindenikünknek külön máglyán. De halld ! Ha jelt adnak, ugyanazon pillanatban rohanunk tűsbe, te itt, én ott, úgy nem fogjuk érezni az elválás fájdalmát, hogy a halál örökre egyesítsen. — A halál fog egyesíteni! ismétlő Verner. Várjon vele is egyesít-e valaha? — Vele ? és te mégis gondolsz rá ? — mondá az öreg, nem titkolva a fájdalmas érintést, melyet e szavak okoztak. — Bocsáss meg, atyám ! válaszola Werner. Szerelmemet földi kötelességemnek feláldoztam; de milyen fogadás tilthatja meg óhajtanom, hogy lelkeink a mennyben egyesüljenek ? — Nézd, már virrad ? — mond az öreg. Emeljük szemeinket és lelkeinket istenhez, kinek itélő- széke előtt nem sokára megjelenünk. Fiú és apa egyszerre borultak térdre. Az öreg hangosan mondá az imádságot, melyet Werner alázatosan és ájtatosan mondott utána halkan. Elvégezték, s legyőzetve érzésüktől, még egyszer egymás nyakába estek, mialatt a börtön ajtaja csikorgott, s néhány vajdelota lépett be, kisértetve szolgáiktól, kik keresztes vitézi fegyverzetet és köpenyeket hoztak, melyeket a halálra ítélteknek föl kellett ölteniök. — Öltözzetek hamar! — mondák, — ti az isteneknek szenteltek, ti boldogok, kik még ma Perún színét meglátjátok; kérjétek, hogy minket is hamar hívjon magához. Siessetek, hogy a legközelebbi pajzsra ütéskor készen legyetek. Mindkét lovag férfias bátorsággal öltözött, milyent csak keresztény tanúsíthat halála órájában; fölvették a rend köpenyét, megcsókolták a kereszt szent jelét, s a paizsra ütéskor egészen készen voltak. Másodízben is megrendült a paizs hangja, s vele együtt a börtönök ajtaja előtt a lovak dobogása és nyerítése volt hallható. — Nem az én lovam nyerítése az, — mond szomorún a várnagy. — jó hogy elesett a csatatéren , annyi győzelmet és veszélyt osztott meg velem, hogy kénytelen vagyok azon örülni, hogy kínomat nem fogja megosztani. — Gyorsan ! Várnak rátok ! — mondá az érkezett vajdelet. A várnagy Vernerrel utána indult. Kiérve a toronyból tizenegy testvért, pillantottak meg, már felöltözötteket, mint a csatára, csupán kard és kopja nélkül, sorban álltak, mindenik a maga lovánál. A várnagy, mint elöljáró, valamennyit megáldotta, a többiek, mint testvérek, megcsókolván egymást, elbúcsúztak, s felülvén lovaikra, várták a harmadik jelt, hogy az áldozat helyére menjenek. XX. Olgerd és Kejsztut, maguk közé vévén Birutát, környezve rokon fejedelmektől és udvaruktól, harci kürtök harsogása közt léptek ki a fejedelmi palotából, s üdvözöltetve az úton a nép örömkiáltásaitól, a szent térre mentek, hol a számukra készített helyet elfoglalták. Biruta kezdetben vonakodott tanúja lenni a gyűlölt áldozatnak , sőt Kejsztut szilárd ígérete, hogy a foglyok egyike sem, annál kevésbbé Vindeki Verner hal meg, habár védelmükre erőszakot kellene is használni, nem volt képes őt megnyugtatni. Borzasztó sejtelem foglalta el lelkét, és csupán Kejsztut azon állítása, hogy az ő távollétét az istenek megvetésének tekintenék, mi a népet fölingerelvén, megkönnyítené a vajdelotoknak azt a fejedelmek ellen föllázítani — birható rá, hogy őt kövesse. Mihelyt a fejedelmek helyöket elfoglalták, előlépett egy fehérbe öltözött vajdelota, s a kopja tompa végével hármat ütött az oszlopra akasztott nagy pajzsra. Átalános csönd állt be. — Krive az istenekkel tanácskozik, mondá, senki se merészkedjék Perún megbízottját fontos foglalatosságában háborgatni! A nép arcra borult, alig mervén lélekzeni. A néppel borított tágas téren siri csönd uralkodott, a fejedelmek is lehajtották fejüket. Újabb hármas ütés a pajzson felkelte a földön fekvő népet, s ugyanakkor a harci kürtök harsogása jelenté a foglyok közeledtét. A keresztesek, élükön a várnagygyal, leeresztett tollas sisakkal könnyűden mentek be a kapun ; utánok Kejsztut lovassága jött a vajdelotok őrsége elé, s csöndesen állt rendbe a máglyák előtt. (Folyt. köv.) 362 «■.....mi iibii ih—m————gggffgi E. Kovács Gyula költeményei. (Pest, 1869. Kiadta Szépfaludi Ö. Ferenc. Aigner és Rautmann bizománya.) (Sz.—s) A tanulmányok és visszaemlékezések bőségének az irodalom, s kiválólag a költészet terén kettős hatása van napjainkban. A valódi tehetség, ha ízlése vagy legalább ösztöne van ahhoz, hogy eltalálja és követni tudja a helyes utat, tagadhatlanul nyer általa; míg más részről azt sem lehet elvitatnunk, hogy a mondvacsinált ihletnélküli dolgozatok szaporítására, s a burjánként sarjadzó „ifjú tehetségek“ táplálására mi sincs nagyobb hatással — a viszszaemlékezéseknél Ezek készlete valóságos termékenyítő föld a hétköznapiság számára, s ezek birtokában támadnak ama költemények, melyekben a bensőség hiányát egy egy új alakba öltöztetett eszmeszikra, gondolat, — a béltartalom és külalak öszszeolvadásának hézagait a csinos forma, ügyes és folyékony verselés nem pótolja, hanem csupán helyettesíti. Ily gonddal, de költői év és hév nélkül készült költeményekkel gyakorta találkozunk szépirodalmi lapjainkban, sőt mutathatnánk újabban megjelent versgyűjteményre is, melyben az eszmeszegénység és a valódi inspiráció hiánya eléggé ügyesen és tetszetősen burkolózik mások elviselt, de jártas kézzel összetatarozott foszlányaiba. Az ilyen versek, egyenkint olvasva, sokszor közönséget teremtenek, mint teremtettek a forradalmat közvetlenül követő időszak alatt, de hatásuk csakis időhöz kötött, s magával a költővel együtt, — ki rendesen valamelyik hivatalos bureauval váltja fel a múzsák csarnokát — nem kerülhetik el közös sorsukat, — az elfeledést. A tanulmányok és visszaemlékezések hatása, ha nem párosul erőteljes, önálló költői természettel, mely képes legyen lerázni a nyűgöket, ha azok nyomasztó hatását érezi, sehol sem kártékonyabb, zsibbasztóbb, mint a lyrikusnál. A lyrai költészet, mely kiválólag és egyedül egyéni érzelmek áramlata, ez által kivetkőzik őszinteségéből, s a költemény lesz csinált virág, melynek van szine és alakja, de nincsen — a mi fő — illata. E megjegyzéseket szükségesnek láttuk előre bocsátani, nemcsak azért, mivel azok igazolására újabb költői irodalmunkból bőven idézhetnénk példákat, de főleg azért, mivel E. Kovács Gyula költeményeinek megítélésénél ezek fölemlítése nélkül kellőleg, nem tájékozhatnók magunkat. E. Kovács Gyula költeményei — előlegesen is kimondhatjuk — határozott, költői évre mutatnak. Egyes darabjaiban lehetetlen észre nem vennünk a kész anyagot, melyből az ügyes kéz csinos, megnyerő műveket alkothat, de ez anyag még simításra vár, s a kéznek, mely azon dolgozik, nincs elég biztossága. A képen egy-egy vonásból látjuk az alkotó képességet, de a beosztásnak még nincs birtokában, s a fény és árny egybeolvasztása nem mindig sikerül. A fiatal költő legszembeötlőbb s egyszersmind legelőnyösebb tulajdonsága az őszinteség. Nyíltan szól örömeiről, fájdalmairól; nem egyszer említi a pályát, melyre szenvedélye vonzotta, s költeményben ad hangot élte csaknem minden fontosabb mozzanatának. Kovács őszintesége e tekintetben gyakran a bőbeszédűségbe csap át, de ezt sem veszszük tőle rész néven, mivel kevesebb ihletéssel írt költeményeiből is kiérezzük, hogy az érzelmek hangja vele született, s nem pusztán viszhangja annak, amit egykor tanult, vagy csupán végig lapozott. A költés nála életszükség. A költészethez írja mindjárt kötete elején: Hozzád jövök, ha sajtol a nyomor, Csontkarja közt, ha csaknem roskadok, S kínszenvedésim zordon ejején Egy enyhe fény elembe nem ragyog ; Hozzád jövök, ha ifjú álmaim Tündérvilága porba, sárba hullt, Ha árva lelkem pusztult kertiben Remény virágom végkép elvirult; S bűbájos arcod nyájas fényinél Rombolt világom uj életre kél. E versszakot célzatosan idéztük. Kovács Gyula költészetének egyik leggyöngébb oldala nyilatkozik annak négy utósó sorában. Képeket hajhász a dagályossá tesz az átlátszóság rovására. Ez az ifjúkor bűne, s E. Kovács Gyula költeményeinek nagy részében föltalálhatjuk. Magkapó őszintesége gyakran ringatna édes álmodozásba, midőn hirtelen szakit a természetességgel, s messziről igyekszik előrántani képeit, hasonlatait. Költői természete az egyszerűség felé vonza, de ízlése még nem eléggé tisztult ahhoz, hogy felismerje előnyeit s ne igyekezzék mesterkélt cifraságokkal túlterhelni azt, minek főérdeme az egyszerűség. Hangulatot csaknem mindegyik költeményében találunk, de ő csak ritkán lel annak megfelelő alakot, s rendesen elnyújtja, kibővíti és szélesíti a költői eszmét, ahelyett hogy kerekdedségre törekednék. Itt egy erőtelen jelző, amott egy keresett kép rontja a forma tökélyét, sőt gyakran az is megtörténik, hogy költeményét versszakokkal is megtoldja anélkül, hogy az olvasó annak szükségét érezné. A művészi öntudat éppen nem tartozik erényei közé. Nem tudjuk , mily sorrendben vannak fölvéve költeményfüzérébe egyes darabjai; meg van-e tartva azokban a születési egymásután, vagy csupán a kiadó szeszélye fűzte össze az egyes dalokat, — de igen érdekes lenne ismerni a sorrendet, melyben e költemények keletkeztek. Ebből megismerhetnék a költő fejlődő öntudatosságát épp úgy, mint koronkénti visszaesését, így teljességgel nem tájékozhatjuk magunkat, mivel egyes, valóban csinos költemények után gyakran minden gond és ihletés nélkül készült