Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-20 / 89. szám
89-ik az. Kedd, április 20. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 1. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................5 írt. Negyedévre .... 4 írt. Megjeleli az ünnep utáni napokat kivévt, minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-soem. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 7 kr. Bélyegdíj minden igtatívkor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése a hó végén lejárt. Előfizetési ár:évnegyedre 4 frt, félévre 8 írt. Az összegek az ATHENAEUM kiadó hivatalába küldendők. A KIS CSIPKEKENDŐ. Elbeszélés. irta: Tolnai Lajos. (Folytatás.) Elővette kis bőröndjét, kissé tisztességesebb ruhát keresett, s felöltözködött csinosan, illendően, nem úgy , mint odahaza szokott , de mégis olyanformán , még nem tudott lemondani a régi szokásokról. Alkonyat után, mikor a varró leányok s szabósegédek haza takarodtak, s az egész ház elcsöndesedett, Bálint úr testvérével s a vendégleánynyal egy kis vacsora mellé ült. Egyszerű, szegényes volt a teríték, a kenyér az a nagy ládán pihenő fekete, s az étel egy kis olcsó rendű sült egy bő nyakú sörös üveg társaságában. A színpadokon nagy gazdag vacsorákat láttam már, s egy perc alatt mindennek vége volt: ez az ősz utcai vacsora sem igen tartott tovább. — Hát aztán miféle állást szeretne húgom ? — szólt becsületes résztvevő arccal a szabómester, egy kis sört juttatván a leánynak. Valéria föltekintett s szivén hideg borzalom futott keresztül. Eddig csak jöttek, utaztak, s mindent a néni igazitott el, még a passusok dolgát is, s jóllehet ama kincs éjjelen, mikor elhagyták a bárói kastélyt, tiszta ártatlan fölhevülésében szolgálatra készült, mégpedig ott, ahol az a magas barna ifjú lakik, de még eddig nem szolgált, még eddig azt a kemény prózai oldalt elkerülték valahogy, most azonban egyenesen fölszólították, hogy nos hát miféle szolgálatba állsz. Nem sirt, de könyei kicsordultak. A néni fogott hát a beszédhez, egy kissé szelidebben. — Édes angyalom, itt vagyunk, sokáig nem ülhetünk így, isten nevében hozzá kell látnunk a nehezéhez. Azt gondolnám, hagyja azt a varrást, közönséges munka az nagyon, — tanítson inkább valamit; vannak itt leánynevelő-intézetek. Valéria a fejét rázta s szégyennel gondolt arra a jelenetre, hogy hátha ott találkoznék valami ismerős leánynyal, talán rokonnal, nem — nem, inkább meghal. — Társalkodóné, — mondá a szabó — szép állás az is, azok csak az urak. Pompás koszt — hej valami ám az! S a komor képű öreg férfi gyönyörrel pödörgette őszes bajuszát. — Nem, az nem leszek — válaszolt határozottan a leány. Varrók, kötök, hímezek. Az öregek nem tudták elgondolni annak a nagy varrási buzgalomnak az okát, de a szabó azonnal szívesen fölajánlja műhelyét. — Köszönöm, nem olyat értek. Fehérneműt. — Masamódság kell neki, — magyarázá az asszony — tudom, hm. S most Kardos néni rázogatta szürkés fejét. Az is jó, szép is, — mosolygott a szabómester — pompás kereset, de csak addig, míg a leány fiatal. Hanem én sajnálnám húgomat olyan helyre. Valéria a sajátságosan hangoztatott szavakra mélyen elpirult és haragosan sütötte le szemeit. —■ Ne bántsd János, — nem masamódnak valóm. Becsületes leány, mit gondolsz ? — kiáltott fel boszankodva az öreg asszony. harmat visszautasított. — Nem kedves nini, inkább meghalok, de szobaleány nem leszek, —s élt édes kérő hangon, mintegy könyörögve a leány az öreg asszonynak. Odább mentek. — Nem édes néni, gouvernante nem leszek, ahol nem tudok, a Kardosné asszonynak ismét más állást kellett kigondolni. Egyszer ráadta magát, hogy egy lipótvárosi zsidó leánynevelő intézetben tanít, de csak ideiglenesen, míg finom kézi munkát nem kap. Az öreg Bálint úr díszes vasárnapiasait maga vezette el, mint igen közel rokonát; minden baj nélkül följutottak a második emeletre, s beléptek a várószobába, egy nagy sötét, számtalan kalappal, sállal , felső köntössel megrakott terembe. Valami szőke, homályos képű, fekete ruhás kövér felügyelőleány kinyitotta a tanterem ajtaját, a kis leányok mind oda szaladtak a nyílásra, hogy ki az a falusias kisasszony, s Valéria a sok ismerősnek tetsző arctól úgy megijedt, hogy meg sem várva, míg a bejelentő kisasszony visszajö a nagyságos tulajdonosnétól: fölkapta magát, s mint akit kergetnek, szaladt, rohant le a lépcsőkön. (Folyt, köv.) Valéria szivére minden iró egy-egy tőrszúrás akart dolgozni finom munkát, minden kínálkozó alvóit, de azért hallgatott. — Szobaleány nem lehet, — fűzé odább okoskodását a mester. — Oh, oh! te János! — Hát mi? hát nyomdászleány, kerékhajtó, papirosrakó ? Az nem szép. A leány bámulva hallotta ez új hivatalt. Nem azon a csapáson járt az össze, melyen az öregeké, ő munkát keresett, tisztességes, becsületes munkát, finom himezást, horgolást, kötést az F. és B. cég számára, oda, hol az a magas barna ifjú van. De ezt csak nem mondhatja ki egyenesen. Egykor a szülői fényes háznál szégyenlette volna az efféle munkát: most az ilyenért élt halt. Itt a szomszédomban él egy magyarországi úriembernek legszebb, legkedvesebb leánya; azt mondják, otthon úgy nevelték, mint egy grófkisasszonyt, ha aludt, még a madaraknak se volt szabad arra járni egyik drága selyem új ruhája a másikat érte, egyik bálból, fürdőből a másikba vitték, a legcsinosabb, legszebb reményű ifjú emberek vették körül, s most egy nyomorult fizetésű, szegény hivatalnokkal tengődik. Ismerem őket, meg-megfordulok náluk olykor-olykor, szegénységben vannak, az szent igaz. Pedig az asszony szép, deli, hogy keresve sem találna az ember külömböt; okos is, ritka okos teremtés ; jó is, maga a tiszta ártatlanság; s nyomorog egy emberrel, akit isten tudja, hányadik asszony találna szépnek. Megvonnak maguktól mindent, ami élvezet, nem járnak sehová, barátsági dánok kevélyek, zárkózottak, hogy valamikép el ne árulják szegénységüket, holott odahaza mind a kettő csupa barátság és előzékenység. Nélkülöznek sokat, igen sokat; magam láttam, hogy az asszony szolgáló, szakácsnő minden a háznál, az ember fát vág, szobát söpör, gyereket öltöztet, tüzet rak, hanem látok egyet náluk olyat is, amit igen ritka háznál talál az ember — egyetértést, jó reménységet, bizalmat, boldogságot. Kisasszonyok, nagy nagy ára van annak az érzésnek, ami a versírók, regényírók nyelvén: szerelem ! Hosszú, szeretetteljes beszélgetés után azt gondolták az öregek : hagyjuk szegény leányt magára, majd az éjszaka elhatározhatja magát valamire. A néni átadta neki a szobát, s csöndes, bizodalmas hangon oda súgta fülébe: angyalom édes fiam, ne haragudjék, itt nem lehet ám aludni sokáig. S magára hagyták a vendéget. Valéria sokáig nem feküdt le, a kis vékony szál gyertya is rég elfogyott már, s ő még mindig ott ült a kartalan divánon; a kis félfüggöny fölött kinézett a csillagos égre, s édes áhítattal merengett azokon az apró pontocskákon, melyeket eddig Csak csillagoknak nevezett, mint ahogy a verebeket verebeknek nevezik, s most mennyei gyönyört szivott ama távoli szép ragyogványok sugaraiból. Nem félt bizott a jövőben, mellette volt Irsay úr; apjára, anyjára, testvéreire csak homályosan emlékezett, de Kardos néni oda benn aludt a másik szobában, s az örökké való isten ott lebegett a falon a szent képek között. Hitte, hogy minden jól megy, s az, ami után ő elindult, meg lesz, meg, bizonyosan. VII. Eljöttek azok a napok, amikor egy fényesen, kényesen nevelt, munkát nem ismerő kisasszony helyet keresni indult egy ismeretlen asszonynyal, de ki most kedvesebb volt előtte, mint saját édesanyja. Eleintén csak úgy próbálták a dolgot jó emberek által, tudakozódás útján; akadt is egy-egy hely, azonban Valéria, mint a ki csak az F. és B. cég számára B I R U T A. (Lengyel beszély.) Kraszevszkytól. (Folytatás.) A zászlótartó hanyatlásával a litvánok vitézsége is hanyatlott, és Schildekopf már győzelem örömében újongott, parancsolván, hogy a foglyok életét ne kíméljék, midőn rögtön kétfelől is segély jött a litvánok számára. Egyfelől Kejsztutjőtt lovasságával, elhagyván szárnyán a befejezetlen diadalt, másfelől Olgerd fejedelem szétszórt katonasága tért vissza. A többi csapatkát az ősz Gasztold vezette, kinek oldalán Biruta volt. Ezeket a fejedelemnő térítette vissza a csatába. Az ütközet idejére a hűt Gasztold őrizetére lévén bizva, ezzel azon sereg háta mögött állt, mely futásnak eredt volt. Látván, hogy az öreg kérelmének és intéseinek nem engednek, maga fogott fegyvert és kifutott a sátorból. Tekintete és lángoló szavai, melyekkel beszélt, csodahatást gyakoroltak az előítélettől elfoglalt pogányokra. Második Pogezanának, az istenek akaratja hirdetőjének tekintvén őt, lelkesedetten kiálták: — Vezess, utánad megyünk! — Többet sem kívánt, felugrott lovára, s megjelent a csapat élén. Gasztold a sorokat rendezte, s már az ellenséghez közeledtek, midőn Kejsztut útjukat állta, kiáltva: — Litvánok! nézzétek, általa küldenek nekünk az istenek győzelmet ! — s Birutához közeledve folytatá: — Nem csodálom, tettedet, Biruta, mert már ismertem lelked erejét. De irántam való szerelmedre kérlek, távozzál a veszély és véres csaták mezejéről ! Térj vissza és várj rám. — Gasztold, reád bizom életét! emlékezzél meg, hogy az legdrágább kincsem ! — És nem várva választ, a csapatok élére ugratott, saját seregét Patrikra bízván, s mint a villám rontott a keresztesekre. — Schindekopf elszántsága csodáit tüntette föl; a hol csak megfordúlt, ott győzelem volt; de a hol nem volt, ellenség foglalta el a tért. Nem kerülte ez el Kejsztut figyelmét. — Látjátok-e ott amazt a sárga lovon ? — mondá övéinek. Az a szamogiták földjének megrontója, a gyilkos Schindekopf! dicsőség annak, ki testvéreit rajta megbeszálja ! Utánam ! E pillanatban a parancsnok csapatja valamennyi nyilnak s a lovasság valamennyi sebeinek