Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-19 / 112. szám

— Az égre! Anatol ne maradj itt, megölöd ma­gadat te szerencsétlen ! E benyomások, melyek em­lékeidet fölelevenitik, sebedet, mely kimerit, föltépik, te meg nem mentheted őt s magad elveszesz. Anatol nem hallgatott rám, lesütött fővel haladt tovább. Szegény lányka ! mormogá, és egyedül csak valami csoda mentheti őt meg. De az isten nem tesz többé csodákat! Te katona valál, láttad a halált be ezutánt tartani a csatamezőn, láttál szép és deli ifjakat az élet derekán letörve, sőt legdrágább reményeid füstbe menésére is elegendő volt egy perc, de valid meg barátom, ismersz-e valami iszonyúbbat e föl­­nyúlt virágok életénél, a­kik fájdalom közepett jön­nek a világra, s meghalnak, a nélkül, hogy a boldog­ságot ismerték volna. Tekints Emiliára: termete haj­lott, fekete szemei bágyadtak, s arca, melyet a vér csak gyéren szinez, halvány és megnyúlt. Azt hiszed, hogy a szegény gyermek nem tudja mi sors vár rá ? Tükre minden nap elmondja azt neki. S gondolod, hogy ő nem ismeri a halál ama előfutárjait, az égő lázas bőséget, mely mellét emészti, a halk, száraz köhögést, mely vérrel festi foga ivarját. Nézd meg jól, midőn anyjával megy, a szegény nővel, a­ki le­heletével szeretné föléleszteni a karjai között hervadó gyermeket. Tekints a lényre, te eltalálod és megér­ted fájdalmaikat, s nem mondod többé: Távozz! Mivel egyedül magam vagyok, a­ki némi vigaszt nyújthatok e haldoklónak, anyja és én egyedül va­gyunk e közönyösek közepett, a­kik­et érthetjük. Emilia mindig gyönge lévén, egy perce sem volt bol­dog. Mint gyermek csupán tekintetével követhető társnői játékát, mint ifjú lány keserű könyeket hul­lathatott, üde és mosolygó barátnőit táncvigalmakra ékítvén. Oh én értem őt, midőn karomra támasz­kodva a hegyek hófödte csúcsai felé tekint, midőn a kék égre föltekint a lelke ismeretlen régiókban lát­szik tévedezni. Gondolatja a földtől, melyet teste nem sokára elhagy, megválik; az öröklétről álmodik­, melynek mérhetlen rejtélyei előtte fölnyitandnak. Eme szegény, elgyöngült, szenvedő lélek kimondhat­­lan vigaszt lelhet a vallás ölében. Ha a szenvedés isten tagadásra nem vezet, fölemeli a lelket. Azon fáj­dalmas válságok közepett, melyeken átmentem, mi­dőn előttem elájulni láttam egyetlen kincsemet e föl­dön, azt a ki ifjú éveim társa volt, midőn egy napon fölébredvén, egyedül éreztem magamat a világon, kétkedtem, hogy van isteni gondviselés, megátkozom a végzetet. Oh barátom! ha tudnád, mennyi kint szenvedtem át álmatlan éjszakáimban, mennyi hosszú és fájdalmas órákat, melyek alatt sírjaikban keresem föl ifjúságom emlékeit s a boldogságról­ álmaimat. Gyermekéveimre gondolok, ama kedves szép évekre, melyeket mindnyájan oly jogosan sajnálunk. Mert ha a kenyér nem mindig fehér is a család aszta­lán, ha talán nincsen is mindig bőségben, a gyermek legalább gond és könyük nélkül eszi azt. És aztán a gyermekkor búja oly naiv és oly könnyen vigasztal­ható. Egy virág, egy fűszál, egy madár tolla sok köny fölszárítására elegendő. A gyermek nem ismeri sem a dölyföt, sem a dicsvágyat, a szegény emberi­ség ez örökös kínzóit. Mit érdekli ez a gazdagság, a dicsőség ? A mezőség oly zöld és a patak oly kék! Miután eléggé fölzaklattam emlékezetemet, a jelenbe tekintek, vonzalmat, szeretetet keresek magam körül, éreztem, hogy szükséges szivemet beszélni engedni, a húsz éves sziveknek mindig annyi mondani­valójuk van. Mit sem leltem! Minden érzelmem eltompult a a minden oldalról környező részvétlenség szikláján. Igen! ekkor kérdezem önmagamtól, hogy mind az emberek, kiket látok, nem szív és lélek néküli gé­pek-e? nem a véletlen löké-e őket e földgolyóra, s nem a véletlen fogja-e őket egy napon innét elűzni ? Hidd el, igen gyakran rohanták meg agyamat ön­gyilkossági eszmék, de ekkor rád gondolok, rád, egyetlen barátom, s élve maradtam, hogy egy fájda­lomtól megkíméljelek. Létem igen üres, igen nyo­­morú volt, nem akartam többé dolgozni; mit is te­hettem volna ? Irlapra nyomattam volna az élet iránti megvetésemet, egy sceptikussal többet mutattam volna a világnak ? Századunk nem kedveli a remény­telenség énekét, neki örömre, kábortságra van szük­sége, hogy önmagát megcsalja. Midőn Emíliát útam­­ban találtam, megálltam, hogy csodálhassam, úgy látszott, mintha nővérem kelt volna ki sírjából. Mai n­ap­ig nem vagyok egészen bizonyos benne, nem ál­modom-e valami gonosz álmot. Föltártam szívemet Ferval asszony előtt, engedőimet kértem tőle őt kö­vethetni, vigyázni vele a szegény gyermek fölött, a­kit a haláltól akart kicsikarni. Ez érdemes ne megértett. — Legyen ön fiam! — mondá, — mi együtt fo­gunk szenvedni. E nap óta elégült vagyok , őszinte vonzalommal vagyok körülvéve, és most, miután téged mellettem látlak, mi sem fog boldogságomból hiányzani. Hej! úgy is rövid teend az, mert én rosz csillagzatban születtem. Egy holdsugár világíta meg e pillanatban Aca­­tol arcát, feszült vonásain láttam, hogy hasztalan erőlködik könyeit visszatartani. E nap óta úgy tekin­­tem őt, mint egy menthetlenül elveszett embert. Vi­lágos volt előttem, hogy ő Ferval kisasszonyt nem fogja túlélni, ha csak, a mi azonban ha nem lehetet­len, kétes volt, más mélyebb szerelem nem győzi le e szenvedélyes vonzalmat. (Folyt köv.) 446 Bécsi élményeim. — 1847—1848. — Frankenburg Adolftól. m. Az „Életképek,“ melyet Jókai Mór tőlem örökségül átvett s nagy buzgalommal folytatott, tar­talom és előfizetők dolgában még mindig első volt vetély­társai közt. A kiadóval és szerkesztővel kötött szerződésemnél fogva tisztességes jövedelmet hozott, melyet azonban a márciusi szelek szépen elsöpörtek. Nem panaszkodtam, mert mások még többet vesz­tettek, s azon kívül hazájuk nyomorúságát tulajdon szemeikkel kellett nézniök, a mi sokkal keservesebb volt, mint mikor az ember azt távolról tekinti, hol a sötétebb színek elmosódni s a valóságtól elmaradó képzelet prizmájában megtörni szoktak. Hogy Jókainak a szerkesztői mézes-betek nem nagy gyönyörűséget okoztak, s gyakran meg­próbálták jó kedvét és türelmét, mutatja a következő levél, melyet 1847-ben utánam irt Bécsbe, amelyben valóságos s képzelt bajait oly ép, eredeti humorral sorolja elő, hogy olvasóimnak annak közlésével bi­zonyosan kedves időtöltést fogok szerezni. Barátom meg fog bocsátani ez indiscretióért, annál inkább, mert általa régibb hírlapirodalmunk ismeretét néhány érdekes adattal szaporíthatni vélem. A­ levél így szól: „Édes Adolfom! Nem tudom elgondolni, meg­haltál-e, vagy a postát rabolják ki ? harmadszor írok rád levelet, sürgetőset, mint az egyptomi zsidófutás, s azokban tett kéréseimre sem szó, sem tartomány te tőled. Kértem, eszközöld ki, hogy István herceg arcképét adhassuk eredeti diszkiadásban. Ezt kell tennünk, hogy Vahot fogását ellensúlyozzuk, ki Kossuthot ígéri az első szám mellett, s furorét csinál vele. Rubintom Adolfom, ez a mi dolgunk ör­dögöt ér; mi mellékletek dolgában szörnyen háta mögött vagyunk a tekintetes kollegának. Arcképeink infámisak. Lapunk későn expediálódik, oka a sok menkő politikai lap, mely dacára annak, hogy a mi lapunk már csütörtökön délben szedve van, mégis másik keddre szorítja ennek szétküldetését, úgy a menkö üt bennünket agyon, meg az előfizetők zápor­panaszai. Adolikám, segíts a dolgon, káromkodjál egyet közbe, s a képekkel ne fösvénykedjél, mert úgy a földhöz találsz ütni, hogy sohasem kelek föl többet.“ Barátom tévedett, midőn nekem a lap technical kiállításába s igy a műmellékletek dolgában is döntő befolyást tulajdonított. Ez a Landerer és Heckenast cégjét illette; engemet csak a lap tartalmáért von­hattak ide fönt felelősségre, a­mit azonban, bár az „Életképek“ (persze, hogy a censor kegyes enge­­delme mellett) többször átcsaptak a korlátolt sza­badság határain, Apponyi dicséretére legyen mondva, egyszer sem tettek. „Legutóbbi leveledet — így folytatja Jókai — vettem; önálló műveidet egyezésünk szerint (egy nyomtatott ívért 40 ft) fizetem; de levelekért pénzt ne kérj tőlem nagy férfia hazámnak, mert eddig is „schwarz“ vagyok, mint egy kéményseprő, hát még jövő évre (1848), mikor rendes dolgozó társaimon fölül Aranyt, Petőfit, Lemouton Emíliát, Tompát, s tudja a manó még kit nem kell honorálnom. Érdd be öcsém (?) havonkinti ötven pengőddel, a ha írsz levelet, a­mit kiadatni kívánsz, tehetsz mindegyik mellé vagy öt forintot, (ha tit lesz, sem bánom), ez el­len semmi kifogásom; de én ugyan meg nem sérülek azzal az illegáns gyöngédtelenséggel, hogy bécsi leveleidért a postabéren kívül egyebet fizessek, any­­nyival is inkább, mert Bécsből van már rendes leve­­­­lezőm, kinek egy ingyenlappal majd kiszúrom a szemét, s még kezet is csókol értte. — Tanulj tőlem takarékos lenni, fiam, majd hasznát veszed, ha úgy megőszülsz, mint én megőszültem fél esztendő alatt. — Tehát a teendőkről tégy, a lemondandókról pedig lemondj; nevezetesen én nekem küldj jövő évre szóló kontraktust, mert engem megint a daemonok furkál­­nak. Hazucka kiböffentette, hogy veled a lap iránt alkuban van, vagy volt, vagy lesz, szóval lehet Ez nekem nem kóser. Miután félévi kontraktusom lejárt, az ellen semmi kifogásom, hogy te lapodat oda tedd, a­honnét több jövedelmet kaphatsz, de az ellen igen, hogy egyszer vagy másszor, időközben Hazudia, vagy akárki a sárga ördög ki ne kergessen a szer­kesztésből, hanem legalább negyedévet kénytelen legyen végig várni. Különben én Hazuchának hiszek is, nem is; ezek mindent elkövetnek, (úgymint Er­délyi, Hazucha, stb.), hogy engem a szerkesztéstől elkedvetlenítsenek ; pedig láthatod, hogy az megle­hetősen elkedvetleníti az embert, ha attól kénytelen tartani, hogy minden percben lemaradhat a lóról, melyet én ugyan szerencsétlenségnek nem tartanék, de dolgozó társaimmal való szerződésem miatt mégis gonosz tréfa volna lesz az ! Hogy tehát az ellenkező­ről meggyőzz, küldj nekem szerződést, fölmondási határidővel ellátottat, pediglen mindjárt, s aztán csi­nálj nekem még vagy tíz ingyenpéldányt, hadd le­gyen kerek szám; eddig is már a fölösleges példányo­kat fizetem, pedig még több is kell, különben majd saját lapodra találsz velem együtt előfizetni.“ Természetes, hogy a dologban, melyet Jókai Hazuciára nézve előhozott, egy szó sem volt igaz. Csak elkedvetleníteni akarták Jókait az ily pletykák­kal a szerkesztéstől, a­mi nekik, mint hitték, oly „küldö-szerkesztő“-nél könnyen fog sikerülni. A „Magyar szépirodalmi szemle,“ mely engem, mint „Emlékirataim“ 3-dik kötetében elmondtam, üldözé­seivel különösen megtisztelt, Jókainak sem hagyott békét, főkép midőn látta, hogy az előfizetők, kiket tőlem elhesselni akart, az új szerkesztőnél is mind egy szálig megmaradtak, a póznával sem lehetett őket elriasztani, miután az értelmes közönség a „veréb­­ijesztők“-et csak nevette. Voltak főemberei közt olyanok, kik barátságomat és erszényemet évekig igénybe vették, s később dühös ellenségeimmé vál­tak, mert az „Életképek“-et nem hagytam rájuk örökségül. Annyira mentek, hogy házi és családi vi­szonyaimat is nyilvánosságra cipelték, a egyike kö­zülök, ki azelőtt mindennapi vendégem volt, még azt lobbanta szememre, hogy német szakácsnőt tartok s enyéimmel otthon németül beszélek. Az ily badarságra aztán legjobb volt nem felelni, a mi e jó urakat sok­kal inkább bántotta, mintha a sárban fetrengtem volna velük, hol elemükben voltak! Már e tekintetben Vahot Imre sokkal őszintébb ellenünk volt. Nyíltan és nem alattomosan dolgozott kollegái ellen, s oly komikus modorban tette ezt, hogy lehetetlen volt értte megboszankodni. Mikor látta, hogy az írók lassan kint elszakadnak tőle s Jókai táborába mennek, azt hányta szemükre: csak addig voltak jó baráti, míg drágalátos pofáikat Ba­rabás anya által levétette, a elégikus panaszokra fa­kadt, hogy „hová lettek a barátság azon acélkapcsai, mely századunk első tizedében több rokonszellemű íróink kebleit oly dicsőn forraszták egybe?“ Persze nem tudta, hogy Csokonaival e „barátságos“ viszony egyszer ilyesmit mondatott: „De én bizony nem bá­nom már, akárki mit beszéljen, sokszor rúgást ejt a szamár becsületes személyen.“ Aztán neheztelését fejezte ki, hogy az írókat már nem az önzés nélküli tiszta ügyszeretet, hanem a haszonleső önösség vezeti; hogy a tatár sem akar többé ingyen robotolni a szer­kesztő uraknak, s írótársai csak addig barátai, mig pénzt tudnak tőle csikarni, s mihelyt egyszer becsuk­ja vagy összehúzza előttük fogytig ostromlott erszé­nyét, halálos ellenségivé válnak s iparűzési cikke­lyekké aljasitott irataikat fegyverül használják elle­­ne. S végre, miután még illő párbaszszal eldeklamálta, hogy e „drága szökevények“ közt olyanok is vannak, kiken az erkölcsi romlottság jeleit is már észrevenni lehet, kik nyakig úsznak a bűn és jellemtelenség sár­­fertőjében, kik fertőztetett ajkaikon szabad szelle­met , német elleni gyűlöletet, s több ily „jóhangzású“ szavakat hordanak, csakhogy a hiszékeny közönséget részükre hódítva elámíthassák, dörgő philippikáját kövér „Rosinante“-ja hátáról az­zal végzé be, hogy az összes írósereget sibaritáknak, sima kígyóknak, háttérbe szorítóknak, mesterembe­reknek, írástudóknak, farizaeusoknak, fehér koporsók­­nak, harlequineknek, álmartyroknak, csaljákoknak, kinevetikeknek , fertelmeknek, tintaszatócsoknak, csinált virágkészitőknek, áspisoknak a tönkretesztek­nek nevező, mire Jókai egy tele humorral és satyrá­­val írt replikában fölkiáltott: „szent Habakuk! ha nem tudná az ember, hogy Imre öcsénk tréfál, félre kellene verni minden harangot, a egyenesre verni minden harangozót.“ S igy hadonázott ő lapjának majdem minden számában —a tulajdon árnyékával; a dolog tragiko­mikus oldala pedig az volt, hogy míg a tisztelt kol­lega keservesen panaszkodott, hogy az íróknak „te

Next