Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-19 / 112. szám
— Az égre! Anatol ne maradj itt, megölöd magadat te szerencsétlen ! E benyomások, melyek emlékeidet fölelevenitik, sebedet, mely kimerit, föltépik, te meg nem mentheted őt s magad elveszesz. Anatol nem hallgatott rám, lesütött fővel haladt tovább. Szegény lányka ! mormogá, és egyedül csak valami csoda mentheti őt meg. De az isten nem tesz többé csodákat! Te katona valál, láttad a halált be ezutánt tartani a csatamezőn, láttál szép és deli ifjakat az élet derekán letörve, sőt legdrágább reményeid füstbe menésére is elegendő volt egy perc, de valid meg barátom, ismersz-e valami iszonyúbbat e fölnyúlt virágok életénél, akik fájdalom közepett jönnek a világra, s meghalnak, a nélkül, hogy a boldogságot ismerték volna. Tekints Emiliára: termete hajlott, fekete szemei bágyadtak, s arca, melyet a vér csak gyéren szinez, halvány és megnyúlt. Azt hiszed, hogy a szegény gyermek nem tudja mi sors vár rá ? Tükre minden nap elmondja azt neki. S gondolod, hogy ő nem ismeri a halál ama előfutárjait, az égő lázas bőséget, mely mellét emészti, a halk, száraz köhögést, mely vérrel festi foga ivarját. Nézd meg jól, midőn anyjával megy, a szegény nővel, aki leheletével szeretné föléleszteni a karjai között hervadó gyermeket. Tekints a lényre, te eltalálod és megérted fájdalmaikat, s nem mondod többé: Távozz! Mivel egyedül magam vagyok, aki némi vigaszt nyújthatok e haldoklónak, anyja és én egyedül vagyunk e közönyösek közepett, akiket érthetjük. Emilia mindig gyönge lévén, egy perce sem volt boldog. Mint gyermek csupán tekintetével követhető társnői játékát, mint ifjú lány keserű könyeket hullathatott, üde és mosolygó barátnőit táncvigalmakra ékítvén. Oh én értem őt, midőn karomra támaszkodva a hegyek hófödte csúcsai felé tekint, midőn a kék égre föltekint a lelke ismeretlen régiókban látszik tévedezni. Gondolatja a földtől, melyet teste nem sokára elhagy, megválik; az öröklétről álmodik, melynek mérhetlen rejtélyei előtte fölnyitandnak. Eme szegény, elgyöngült, szenvedő lélek kimondhatlan vigaszt lelhet a vallás ölében. Ha a szenvedés isten tagadásra nem vezet, fölemeli a lelket. Azon fájdalmas válságok közepett, melyeken átmentem, midőn előttem elájulni láttam egyetlen kincsemet e földön, azt a ki ifjú éveim társa volt, midőn egy napon fölébredvén, egyedül éreztem magamat a világon, kétkedtem, hogy van isteni gondviselés, megátkozom a végzetet. Oh barátom! ha tudnád, mennyi kint szenvedtem át álmatlan éjszakáimban, mennyi hosszú és fájdalmas órákat, melyek alatt sírjaikban keresem föl ifjúságom emlékeit s a boldogságról álmaimat. Gyermekéveimre gondolok, ama kedves szép évekre, melyeket mindnyájan oly jogosan sajnálunk. Mert ha a kenyér nem mindig fehér is a család asztalán, ha talán nincsen is mindig bőségben, a gyermek legalább gond és könyük nélkül eszi azt. És aztán a gyermekkor búja oly naiv és oly könnyen vigasztalható. Egy virág, egy fűszál, egy madár tolla sok köny fölszárítására elegendő. A gyermek nem ismeri sem a dölyföt, sem a dicsvágyat, a szegény emberiség ez örökös kínzóit. Mit érdekli ez a gazdagság, a dicsőség ? A mezőség oly zöld és a patak oly kék! Miután eléggé fölzaklattam emlékezetemet, a jelenbe tekintek, vonzalmat, szeretetet keresek magam körül, éreztem, hogy szükséges szivemet beszélni engedni, a húsz éves sziveknek mindig annyi mondanivalójuk van. Mit sem leltem! Minden érzelmem eltompult a a minden oldalról környező részvétlenség szikláján. Igen! ekkor kérdezem önmagamtól, hogy mind az emberek, kiket látok, nem szív és lélek néküli gépek-e? nem a véletlen löké-e őket e földgolyóra, s nem a véletlen fogja-e őket egy napon innét elűzni ? Hidd el, igen gyakran rohanták meg agyamat öngyilkossági eszmék, de ekkor rád gondolok, rád, egyetlen barátom, s élve maradtam, hogy egy fájdalomtól megkíméljelek. Létem igen üres, igen nyomorú volt, nem akartam többé dolgozni; mit is tehettem volna ? Irlapra nyomattam volna az élet iránti megvetésemet, egy sceptikussal többet mutattam volna a világnak ? Századunk nem kedveli a reménytelenség énekét, neki örömre, kábortságra van szüksége, hogy önmagát megcsalja. Midőn Emíliát útamban találtam, megálltam, hogy csodálhassam, úgy látszott, mintha nővérem kelt volna ki sírjából. Mai napig nem vagyok egészen bizonyos benne, nem álmodom-e valami gonosz álmot. Föltártam szívemet Ferval asszony előtt, engedőimet kértem tőle őt követhetni, vigyázni vele a szegény gyermek fölött, akit a haláltól akart kicsikarni. Ez érdemes ne megértett. — Legyen ön fiam! — mondá, — mi együtt fogunk szenvedni. E nap óta elégült vagyok , őszinte vonzalommal vagyok körülvéve, és most, miután téged mellettem látlak, mi sem fog boldogságomból hiányzani. Hej! úgy is rövid teend az, mert én rosz csillagzatban születtem. Egy holdsugár világíta meg e pillanatban Acatol arcát, feszült vonásain láttam, hogy hasztalan erőlködik könyeit visszatartani. E nap óta úgy tekintem őt, mint egy menthetlenül elveszett embert. Világos volt előttem, hogy ő Ferval kisasszonyt nem fogja túlélni, ha csak, a mi azonban ha nem lehetetlen, kétes volt, más mélyebb szerelem nem győzi le e szenvedélyes vonzalmat. (Folyt köv.) 446 Bécsi élményeim. — 1847—1848. — Frankenburg Adolftól. m. Az „Életképek,“ melyet Jókai Mór tőlem örökségül átvett s nagy buzgalommal folytatott, tartalom és előfizetők dolgában még mindig első volt vetélytársai közt. A kiadóval és szerkesztővel kötött szerződésemnél fogva tisztességes jövedelmet hozott, melyet azonban a márciusi szelek szépen elsöpörtek. Nem panaszkodtam, mert mások még többet vesztettek, s azon kívül hazájuk nyomorúságát tulajdon szemeikkel kellett nézniök, a mi sokkal keservesebb volt, mint mikor az ember azt távolról tekinti, hol a sötétebb színek elmosódni s a valóságtól elmaradó képzelet prizmájában megtörni szoktak. Hogy Jókainak a szerkesztői mézes-betek nem nagy gyönyörűséget okoztak, s gyakran megpróbálták jó kedvét és türelmét, mutatja a következő levél, melyet 1847-ben utánam irt Bécsbe, amelyben valóságos s képzelt bajait oly ép, eredeti humorral sorolja elő, hogy olvasóimnak annak közlésével bizonyosan kedves időtöltést fogok szerezni. Barátom meg fog bocsátani ez indiscretióért, annál inkább, mert általa régibb hírlapirodalmunk ismeretét néhány érdekes adattal szaporíthatni vélem. A levél így szól: „Édes Adolfom! Nem tudom elgondolni, meghaltál-e, vagy a postát rabolják ki ? harmadszor írok rád levelet, sürgetőset, mint az egyptomi zsidófutás, s azokban tett kéréseimre sem szó, sem tartomány te tőled. Kértem, eszközöld ki, hogy István herceg arcképét adhassuk eredeti diszkiadásban. Ezt kell tennünk, hogy Vahot fogását ellensúlyozzuk, ki Kossuthot ígéri az első szám mellett, s furorét csinál vele. Rubintom Adolfom, ez a mi dolgunk ördögöt ér; mi mellékletek dolgában szörnyen háta mögött vagyunk a tekintetes kollegának. Arcképeink infámisak. Lapunk későn expediálódik, oka a sok menkő politikai lap, mely dacára annak, hogy a mi lapunk már csütörtökön délben szedve van, mégis másik keddre szorítja ennek szétküldetését, úgy a menkö üt bennünket agyon, meg az előfizetők záporpanaszai. Adolikám, segíts a dolgon, káromkodjál egyet közbe, s a képekkel ne fösvénykedjél, mert úgy a földhöz találsz ütni, hogy sohasem kelek föl többet.“ Barátom tévedett, midőn nekem a lap technical kiállításába s igy a műmellékletek dolgában is döntő befolyást tulajdonított. Ez a Landerer és Heckenast cégjét illette; engemet csak a lap tartalmáért vonhattak ide fönt felelősségre, amit azonban, bár az „Életképek“ (persze, hogy a censor kegyes engedelme mellett) többször átcsaptak a korlátolt szabadság határain, Apponyi dicséretére legyen mondva, egyszer sem tettek. „Legutóbbi leveledet — így folytatja Jókai — vettem; önálló műveidet egyezésünk szerint (egy nyomtatott ívért 40 ft) fizetem; de levelekért pénzt ne kérj tőlem nagy férfia hazámnak, mert eddig is „schwarz“ vagyok, mint egy kéményseprő, hát még jövő évre (1848), mikor rendes dolgozó társaimon fölül Aranyt, Petőfit, Lemouton Emíliát, Tompát, s tudja a manó még kit nem kell honorálnom. Érdd be öcsém (?) havonkinti ötven pengőddel, a ha írsz levelet, amit kiadatni kívánsz, tehetsz mindegyik mellé vagy öt forintot, (ha tit lesz, sem bánom), ez ellen semmi kifogásom; de én ugyan meg nem sérülek azzal az illegáns gyöngédtelenséggel, hogy bécsi leveleidért a postabéren kívül egyebet fizessek, anynyival is inkább, mert Bécsből van már rendes levelezőm, kinek egy ingyenlappal majd kiszúrom a szemét, s még kezet is csókol értte. — Tanulj tőlem takarékos lenni, fiam, majd hasznát veszed, ha úgy megőszülsz, mint én megőszültem fél esztendő alatt. — Tehát a teendőkről tégy, a lemondandókról pedig lemondj; nevezetesen én nekem küldj jövő évre szóló kontraktust, mert engem megint a daemonok furkálnak. Hazucka kiböffentette, hogy veled a lap iránt alkuban van, vagy volt, vagy lesz, szóval lehet Ez nekem nem kóser. Miután félévi kontraktusom lejárt, az ellen semmi kifogásom, hogy te lapodat oda tedd, ahonnét több jövedelmet kaphatsz, de az ellen igen, hogy egyszer vagy másszor, időközben Hazudia, vagy akárki a sárga ördög ki ne kergessen a szerkesztésből, hanem legalább negyedévet kénytelen legyen végig várni. Különben én Hazuchának hiszek is, nem is; ezek mindent elkövetnek, (úgymint Erdélyi, Hazucha, stb.), hogy engem a szerkesztéstől elkedvetlenítsenek ; pedig láthatod, hogy az meglehetősen elkedvetleníti az embert, ha attól kénytelen tartani, hogy minden percben lemaradhat a lóról, melyet én ugyan szerencsétlenségnek nem tartanék, de dolgozó társaimmal való szerződésem miatt mégis gonosz tréfa volna lesz az ! Hogy tehát az ellenkezőről meggyőzz, küldj nekem szerződést, fölmondási határidővel ellátottat, pediglen mindjárt, s aztán csinálj nekem még vagy tíz ingyenpéldányt, hadd legyen kerek szám; eddig is már a fölösleges példányokat fizetem, pedig még több is kell, különben majd saját lapodra találsz velem együtt előfizetni.“ Természetes, hogy a dologban, melyet Jókai Hazuciára nézve előhozott, egy szó sem volt igaz. Csak elkedvetleníteni akarták Jókait az ily pletykákkal a szerkesztéstől, ami nekik, mint hitték, oly „küldö-szerkesztő“-nél könnyen fog sikerülni. A „Magyar szépirodalmi szemle,“ mely engem, mint „Emlékirataim“ 3-dik kötetében elmondtam, üldözéseivel különösen megtisztelt, Jókainak sem hagyott békét, főkép midőn látta, hogy az előfizetők, kiket tőlem elhesselni akart, az új szerkesztőnél is mind egy szálig megmaradtak, a póznával sem lehetett őket elriasztani, miután az értelmes közönség a „verébijesztők“-et csak nevette. Voltak főemberei közt olyanok, kik barátságomat és erszényemet évekig igénybe vették, s később dühös ellenségeimmé váltak, mert az „Életképek“-et nem hagytam rájuk örökségül. Annyira mentek, hogy házi és családi viszonyaimat is nyilvánosságra cipelték, a egyike közülök, ki azelőtt mindennapi vendégem volt, még azt lobbanta szememre, hogy német szakácsnőt tartok s enyéimmel otthon németül beszélek. Az ily badarságra aztán legjobb volt nem felelni, a mi e jó urakat sokkal inkább bántotta, mintha a sárban fetrengtem volna velük, hol elemükben voltak! Már e tekintetben Vahot Imre sokkal őszintébb ellenünk volt. Nyíltan és nem alattomosan dolgozott kollegái ellen, s oly komikus modorban tette ezt, hogy lehetetlen volt értte megboszankodni. Mikor látta, hogy az írók lassan kint elszakadnak tőle s Jókai táborába mennek, azt hányta szemükre: csak addig voltak jó baráti, míg drágalátos pofáikat Barabás anya által levétette, a elégikus panaszokra fakadt, hogy „hová lettek a barátság azon acélkapcsai, mely századunk első tizedében több rokonszellemű íróink kebleit oly dicsőn forraszták egybe?“ Persze nem tudta, hogy Csokonaival e „barátságos“ viszony egyszer ilyesmit mondatott: „De én bizony nem bánom már, akárki mit beszéljen, sokszor rúgást ejt a szamár becsületes személyen.“ Aztán neheztelését fejezte ki, hogy az írókat már nem az önzés nélküli tiszta ügyszeretet, hanem a haszonleső önösség vezeti; hogy a tatár sem akar többé ingyen robotolni a szerkesztő uraknak, s írótársai csak addig barátai, mig pénzt tudnak tőle csikarni, s mihelyt egyszer becsukja vagy összehúzza előttük fogytig ostromlott erszényét, halálos ellenségivé válnak s iparűzési cikkelyekké aljasitott irataikat fegyverül használják ellene. S végre, miután még illő párbaszszal eldeklamálta, hogy e „drága szökevények“ közt olyanok is vannak, kiken az erkölcsi romlottság jeleit is már észrevenni lehet, kik nyakig úsznak a bűn és jellemtelenség sárfertőjében, kik fertőztetett ajkaikon szabad szellemet , német elleni gyűlöletet, s több ily „jóhangzású“ szavakat hordanak, csakhogy a hiszékeny közönséget részükre hódítva elámíthassák, dörgő philippikáját kövér „Rosinante“-ja hátáról azzal végzé be, hogy az összes írósereget sibaritáknak, sima kígyóknak, háttérbe szorítóknak, mesterembereknek, írástudóknak, farizaeusoknak, fehér koporsóknak, harlequineknek, álmartyroknak, csaljákoknak, kinevetikeknek , fertelmeknek, tintaszatócsoknak, csinált virágkészitőknek, áspisoknak a tönkreteszteknek nevező, mire Jókai egy tele humorral és satyrával írt replikában fölkiáltott: „szent Habakuk! ha nem tudná az ember, hogy Imre öcsénk tréfál, félre kellene verni minden harangot, a egyenesre verni minden harangozót.“ S igy hadonázott ő lapjának majdem minden számában —a tulajdon árnyékával; a dolog tragikomikus oldala pedig az volt, hogy míg a tisztelt kollega keservesen panaszkodott, hogy az íróknak „te