Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-23 / 116. szám

116-ik sz. Vasárnap, május 23. Kladó-hivatal: Pest, bar atcok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................6 fit. Negyedévrg .... 4 fit. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. A pásztorsíp megszólalt... A pásztorsíp megszólalt újra, S vezet a múltnak vérnyomán. — Éppen mint akkor: fut az árnyék — Oh csak e dalt ne hallanám! És jön, mint akkor jött a szellő, És szórja a kert illatát: Nincs menekvés ! Oh visz az emlék, A régi ábránd, régi vágy. Mosolygó volt a nyári alkony: Ott, ott ültek a fák alatt, Holló fürtje az ifjú keblén: Oh, hogy ez emlék megmaradt! Szemén az éj, arcán a hajnal, Szava égeté lelkemet; Sötét tenger Betét sarából Vettem föl, mint a gyöngyszemet. S mit kelle látnom ? . . . Ifjú vállán Hanyagul pihent jobb keze. Mosolygott, aztán lesüté szemét, Merengni látszott s könnyeze. A pásztorsíp megszólalt éppen, S az ifjú vadon néze rá : Itt a hely, hol én eljegyeztem, És ott, hol az meggyilkolá. Meggyilkoló és rátiport — és Vad őrjöngéssel kacagott, Majd összeomlott, átkarolta — Egy történet és két halott! S a pásztorsíp megszólal újra, És visz a múltnak vérnyomán Egész a sírok fenekére le — Oh csak e dalt ne hallanám ! Szelestey László. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) Én egyedül maradtam a háziasszonynyal. — Mi lelte a hercegnőt? — kérdem tőle. —• Kedve jött aludni menni. — szólt a háziasszony, teljes erejéből nevetve. Én boszankodtam, elkeseredtem s nem akartam üres szalmát csépelni. Fölhasználtam az első alkalmat, mikor Lidia, szokása szerint, ültéből föl­ugrott s mint valami eszeveszett, kirohant a szobá­ból. Képzelheti kegyed, mily érzések vonultak telke­men át. Rég, rég óta sóvárogtam én e pillanat után, és épp akkor zavartattam meg, midőn már szivét ki­tárni készült, és most sem fejthettem meg a talányt s még ki sem beszélhetem jól magamat. Ez rettene­tes ! Egész éjen át nem tudtam aludni, s korán reggel már Gorodkovhoz mentem , hogy udvariatlansá­gomért bocsánatot kérjek, de nem fogadtattam el. Épp igy jártam másnap és harmadnap is. Kérdezősködtem a háznak minden egyes tagja után; a szolgák azt erősíték, hogy — istennek hála — mindnyájan egés­­ségesek és kikocsiztak. De ez nem volt igaz ; a ko­csik az udvaron állottak, következéskép a háziak­nak otthon kellett lenniök. Ez tehát annyit jelentett, hogy a látogatást az uraság nem akarja elfogadni. Nem tudtam, mitevő legyek. Már éppen elhatárzom magamat, hogy levelet írok neki s hibáimat beis­merem, de az attól való aggály, hogy sorsomat egyetlen egy szó dönti el, anélkül, hogy alkalmam lenne a hercegnőt előre elkészíteni, visszatarta ettől. Egy este Gorodkovval egy általam is ismert csa­ládnál találkoztam; nekibátorodtam, hozzá köze­ledve kezdem­ magamat udvariatlanságom miatt mentegetni; de ő szokott mosolyával félbeszakasz­­tott, mondván: „Oh kérem, kérem, mi jut önnek eszébe ? Kár a miatt egy szót is vesztegetni! Legyen e tekintetben teljesen nyugodt !” Még több ehez ha­sonlót mondott, s aztán mással eredt beszédbe. Több­ször nem volt alkalmam vele társalgást kezdeni, és e pillanatban nem is leendett hoz­­á erőm. Azonban föltettem magamban, hogy másnap meglátogatom őt, de ekkor sem bocsáttatom be hozzá. Én kétségbe voltam esve s nem voltam tisztában magammal, mi­tévő legyek. Mindennap eljártam a postára, kérde­zősködni, várjon nem jött-e kegyedtől levél? Hasz­talanul jártam! Az ég szerelméért, ne késedelmez­­zék kegyed tovább válaszával, s ne kínozzon hallga­tásával sokáig, hiszen kegyed jobban ismeri e ház családi körülményeit; magyarázza meg nekem, mit jelentenek mindez elmondottak. Vájjon csakugyan megneheztelt-e rám Seneida sógora oly mindennap előfordulható csekélységekért? Bizonyosan valami titok rejlik az egészben, melyen sikertelenül töröm a fejemet. Nem tagadhatom el kegyedtől, hogy nekem Gorodkow úrnak modora nagyon különösnek tetszik ; ő igen szép állást foglal el a társaságban, a legjobb házakhoz jár, igen finom bánásmódja van, azonban nekem az első pillanattól kezdve nem tetszett — és tudja kegyed, miért nem ? Mindig oldalogva jött a szobába, mintha éppen kénytelen leendett ott ke­resőül vonulni. Én nem szeretném őt ok nélkül vá­dolni és lehet, hogy ez átsuhanása mélyen elpalástolt aljas érzésből ered, vagy túlzott szerénység é a félénk­ségből. De bármit mondjon is kegyed, az ö kedves­sége, barátsága és engedékenysége nekem furcsának tetszik; és bár ő a világban némileg szilárd állást foglalt, mégis mindenütt igyekszik előnyeit növelni, egyetért mindenkivel abban is, a­miben nem kelle­ne, sőt még azt is megmosolyogja, a­mi nincs ingére. Az efélék szerintem túllépik a közönséges ud­variasság határát és azon pontot érik el, hol a szere­­tetreméltóság a hízelgéstől meg nem különböztethető, és hol a kipuhatolhatlan jellem mögött nehéz titkos bűnök rejthetnek. Én az oly embert, ki soha sem mond ellent, épp úgy nem értem, mint azt, ki csak kedvtelésből vitatkozik. Szóval e Gorodkovban va­lami rejtélyes lappang. Mai időben, midőn a tettetés művészete már a nevelésben kifejtetik, a nyelvtaní­tás és illem szabályainak becsepegtetése mellett, nagyon nehéz kiismerni az embereket. Egész élet­­történetét kell ismernünk a legkisebb részletekig, hogy felőle magunknak kellő fogalmat szerezzünk. Én Gorodkov múltja után, mennyire lehetséges volt, tudakozódtam, de nem hallottam felőle mást, mint azt, hogy egész életében szolgált, hivataloskodása alatt mellékjövedelmet nem sajtolt ki, hogy jól ját­­sza a „boston“-t és rejtvényeket is. De ha agyát vizsgálom, mely kabátjának gallérában tűnik el, s azon alig észrevehető ráncot, mely szemeitől halán­­tékai felé vonul, azonkívül piros mosolygó arcát , titkos ösztönöm azt súgja, hogy csak álcát visel és szive egészen más, mint a minőnek látszik. Közölje velem, kérem, mit tud felőle, s mit ítél utóbbi maga­viseletéből ; mindenekelőtt pedig tudósítson Seneida felől. Itt kegyed neki? Mit válaszolt ő ? Az istenért, ne kínozzon lassan kint halálra. Kegyed önthet belém reményt egyedül. Én nem tudom, mit képes nem lennék most tenni.“ A szegény Ivanovna Mária e levél miatt nem csekély zavarba jött. Midőn éppen felelni készült, már egy másik levél érkezett, mely következően hangzott: „Sietek önnel tudatni, hogy sorsom el van dönt­ve. Én boldog, mondhatlan boldog vagyok. Seneida elhatárza magát, hogy nőül jő hozzám. Sirok örö­mömben mint a gyermek. Kölcsönös vallomásunk nagyon sajátszerű volt. Képzelje, ez ekép történt. Miután látogatásom folytonosan visszautasíttatott, közönséges szerelmes módjára imádottamnak ablaka alatt kezdtem járkálni, de hasztalanul. A hercegnő sem nem kocsizott ki, sem az ablakon nem nézett ki. Az emberek, kiktől hogyléte után tudakozódtam, gúnyos arccal tekintettek rám; az uraságnak ellen­szenve átszivárgott a szolgákba is, a nélkül, hogy tudnák, miért? Uruk ferdén tekintett rám, s ők ha­sonlóul tettek.. Szerencsére azonban az ezüst pénznek megvan az a hatása, hogy megnyitja az ajtót s a némát is szólásra készti; ez eszköz használata által értesültem egyszer, hogy a hercegnő a templomban van, s azonnal oda siettem. Beléptem; a templomban sötét volt, s nagy szemeröltetésbe került őt egy távoli szögletben egy oszlop mögött felismerni. Kevés em­ber volt ott. A hercegnő valószínűleg azt hitte, hogy észrevétlenül lehet itt, s áhítattal imádkozva térde­­pelt, s keservesen sírt. Én nem akartam őt zavarni, s oly helyre vonultam, honnan észre nem vehetett. Mit jelentenek e könyek ? Ájtatosság, vagy titkos­aú idézte azt elé ? Bármint lett legyen is, kötelessé­gemnek tartom most a hercegnővel beszélni. Elvár­tam az isteni tisztelet végét, s alig lépett a hercegnő a többi ottlevőkkel az előcsarnokba, azonnal hozzá csatlakoztam. Midőn a Krisztus képe előtt égő gyer­tyák fényénél arcára tekintek, megrettentem; szemei kivörösödtek, arca megsoványodott, s belfájdalom kifejezése látszott azon. — Hercegnő — szóltam hozzá, — okvetlenül váltanom kel pár szót kegyed­del. — Első pillanatban megrezzent, s ki akart sik­lani előlem, de pillanat múlva máskép gondolta meg magát, s így szólt: — Beszéljen, figyelek. Kiléptünk az egyházból a ő a kíséretére jött most előre küldte. Soha sem tetszett nekem még szebbnek, mint e perc­ben. Szép csöndes alkony volt, a nap utósó bíborfé­­nye megvilágító nemes, szellemdús arcát. Szalmaka­lapja alól fekete, finom hajfürtéi rendetlenül omlottak vállai alá. — Hercegnő — szóltam szilárd hangon, kegyed nem boldog. Erre rögtön megváltozott bútor halavány arca, s szokott büszkeségével kérdezte: — Ki jogosítá önt arra föl, hogy tőlem számot vegyen? Azon érzelem, melyet kegyed öntött belém, jogosít engem erre, és az eskü, melyet isten előtt — kihez mindketten imádkoztunk — tettem; az eskü, mely szerint én egész életemet, utósó leheletemig kegyed­nek áldozom. Jelen helyzetemben nyilván és hatá­rozottan kell szólnom. A hercegnő gondolkozásba esett, kényei megeredtek, arcának büszke kifejezé­se eltűnt s én ismét egy gyönge, fájdalomtól gyöt­­rött nőt láttam magam előtt. Egyszerre megragadta kezemet. — Mondja csak, nem ámít ön engem ? Her­cegnő ! Elhatározná-e magát nőül jönni hozzám, ha kezét megkérem ? Én a világon a legboldogabb em­ber lennék. Itt mi nem beszélhetünk efélékről, ne kérdezzen tőlem semmit, néhány óra múlva levelet kap ön tőlem. Meg akartam csókolni kezét,de hirtelen visszavonta azt és gyorsan eltávozott. Én követni akartam őt, de kezének egy mozdulatával tudatta, hogy egyedül akar menni. Mélyen gondolatokba me­rülve értem haza; bármennyire élesztett is a remény, mégis vágyaimnak ily gyors és váratlan teljesülése elkomolyított. A hercegnő magaviseletében, mint az­előtt is, volt valami sajátságos, megfejthetlen, mi fö­lött hiába törtem fejemet. Alig telhetett fél óra el, midőn következő tartalmú levelét vettem: „Én kész vagyok önnek kezemet adni, s bízom önben, mint nemes emberben; különös körülmények igénylik azonban, hogy egybekelésünk, mihelyt csak lehetség

Next