Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-30 / 121. szám
121-ik sz. Vasárnap, május 30 Kiadó-hivatai: Pest, barátok tere 7.sz. Hatodik évfolyam 1869. (előfizetési díj: Félévre..................6 frt. Negyedén* .... 4 Art. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ev. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit ■or...................... kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kr. A megcsalt menyasszony. Tisza partján lélekvesztő, Abba lép egy üldözött nő, Köteleit feloldozza. Az örvénynek irányozza. Kelet felől bora közéig, Mennydörög, hogy a föld is reng, Zúg a vihar, de a lányka Se nem hallja, se nem látja. Evezőjét vizbe veti, Koszorúját eltemeti, Letérdel, úgy imádkozik, Irgalomért fohászkodik. És a vihar elcsöndesül, Távol egy kis harang csendül, Felhőágyán kel föl a hold, Csupa csillag lesz az égbolt. De a szívnek vad viharja, A szegény lányt tovább hajtja, Leszáll a viz fenekére, Gyötrelmének ott a vége. S minden csöndes, minden néma, Csak egy bús madár nyög néha. Erdélyi József: EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewakytöt. (Folytatás.) Kazanban egyszer egy államhivatalnokokból álló kis társaság beázott együtt. Mind megannyi hivatalban megőszült tisztviselők voltak itt jelen, s néhány nő, köztük a mi Ivanovna Máriánk is. A társalgás komoly dolgok felől folyt; elmondák, hogy ez s ez mikép emelkedett előbbre hivatalában, szóba jöttek a szerencse kegyeltjei és kik élen eszük és okosságuk által haladtak elé. — Nos, — szólt egy ezredorvos, ki a tréfának igen nagy barátja volt, s a szó köztünk maradjon, kissé Ivanovna Máriának is tette a szépet — én minap egy esetről értesültem, mely a ravaszság netovábbjának tartható! Minap, midőn boldogult fivéremnek iratait átvevem, a ki kerületi főnök volt,) egy levélre akadtam, egy moszkvai főbb hivatalnok levelére s meg kell vallanom, e férfi valódi remek ötletet tüntete föl! Ugyan mit gondolnak önök, mi volt amaz ötlet? Volt neki egy sógornője, —nejének nővére, — a lány nem szegénye a vagyon fölött osztozkodtak. A kettőnek része — úgy látszik — nem megvetendő vagyont képez, és a férfi már meglehetősen elgazdálkodott abban; azonban attól tart, mikép megtörténhetik, hogy ennek a szívtelen leánynak egyszer eszébe jut férjhez menni s férje majd követelni találja hitvesének örökségét, melyet neki két tagba hasitani nem nagy kedve lenne. Miképen lehessen e bajnak elejét venni ? Ugyan mit képzelnek önök, hogyan kellett a sógor úrnak eljárni ? Mindenki gondolkozott. — Hát csak úgy, hogy a sógornőtől potom áron vétetett meg osztályrésze, — szólt egy öreg főtörvényszéki tanácsos. — Nem találta el Ignasics úr, — szólt az orvos, — az efélék már csak elavult mesterfogások. Most már okosabbak és finomabb cselszövőkké váltak az emberek. Ha a maz emlitett hölgy osztályrésze potom áron sajátíttatnék el, mindenki ezt latolgatná és az ember elvégre rész hirbejőne. Mai időben az essélyes ember egészen más úton-módon jár el a dologban s oly ravaszul szövi a hálót, hogy sem lehet nyomára jönni. Képzeljék csak uraim, minő ötlete volt neki. Ő szivét igyekezett sógornéjának meghódítani és sikerült is a leánynak fejét meghódítani; minden kérő elől elzárja az utat, s e közben kénye-kedve szerint gazdálkodik az osztatlan állapotban levő birtokban, korlátlan hatalmat gyakorol ■ a jobbágyok fölött, eladogatja őket, birtokrészeket , cserélget el, s jobbágyokat fölszabadító leveleket osztogat ki jó pénzért. Az ilyet nevezem én aztán ! ügyes fickónak! Ivanovna Mária összerázkódott. Az orvos ez elbeszélésénél — mint ő maga mondá nekem — , mintha tőrt döftek volna szívébe, de izgatottságát sikerült legyőznie. Minő ékesszólással hatott Ivanovna Mária udvvarlójára, nem tudom, elég az hozzá, hogy néhány nap múlva a kérdéses levél kezei közt volt, s azonnal ■ megküldé azt Moszkvába Seneidának. E közben Lidia minden nap roszabbul lett. Az orvosok sorvasztó kórt jelzenek s még számos latin, francia és német néven emlitve azt föl, azon vigasztaló megjegyzést tették hozzá, hogy e nő kigyógyithatlan betegségben szenved. Egy alkalommal, midőn Seneida az előszobába kilépett, hogy egy orvosi vényt a gyógyszertárba küldjön, egy idegen férfi lépett be, ily kérdést tévén: — Nemde itt lakik Petrovna Seneida hercegnő ? — Mit kiván ön tőle ? — kérdezé a hercegnő. — Meg vagyok bízva, — válaszolt az idegen, — hogy neki egy nagy fontosságú levelet kézbesítsek. — Adja ön át ama levelet. — Csak neki egyedül adhatom át. — Nos, a hercegnő én vagyok. A hölgy azt vélte, hogy a levél valami megszorult kéregetőtül ered s minden habozás nélkül átvette azt. Feltörá a pecsétet s gyorsan átfutá a levél tartalmát, s annak olvasása után közel volt az ájuláshoz. Ekkor léptek hangzottak a mellékszobából, s Seneida hirtelen ruhájának zsebébe rette el a levelet. Az ismeretlen férfi ezalatt eltávozott. Aznap fejfájásról panaszkodott a hercegnő és hosszabb sétakocsizásra készült Arca halvány volt, de nyugodt. Gorodkov e halványságot a folytonos fölvirasztásnak tulajdonitá, s kérte a lányt, hogy kímélje magát. A hercegnő mosolyogva válaszolt neki: — Megkísérlem, hogy önért föntartsam egésségemet. Gorodkov gyöngéden megcsókolta kezét. A hercegnő kocsira ült s egyik barátnőjéhez hajtatott. — Egy szívességet kell érttem tenned, — szólt ehez, — jelentékeny szívességet. Fogasa be kocsidba s vezess föl engem a főurak törvényszékének elnökéhez. Seneida barátnője alig győzött magához térni bámulatából; kíváncsisága a legmagasb fokra emelkedett, de kérdezősködéseire semmi fölvilágositást nem nyert Seneida kocsija az udvarban maradt, s a két hölgy kikocsizott, a nélkül, hogy valakivel tudatták volna, hová. Midőn az elnök házánál megjelentek, Seneida a váróteremben hagyta hátra barátnőjét, míg ő határozott bátorsággal lépett be az elnökhöz. — Méltóságos úr, — szólt hozzá merész, mondhatni ünnepélyes hangon — ennek hivatása az elhagyatott árváknak védelmet nyújtani. Az elnök e szokatlan hang által meglepetve, mosolylyal kérdé: : — Mi a kívánsága, hercegnő? kinek ügyét karolta föl kegyed oly hévvel ? — Annak, kinek ügyét kívülem senki sem vállalhatja magára. De az ég szerelmére, ne nevessen ön ki, s ne csodálkozzék a fölött, mit mondani akarok! Feledje ön, hogy most egy hölgy áll előtte. Mostanában, nem messze innen, egy gonosz terv végrehajtása koholtatik, mely kijátszhatja a törvényt, de a mely szilárd akarat mellett meghiúsítható. Az elnök ámulata mindinkább fokozódott. — Annak, mit én önnek beszélek, titokban kell maradni; nővérem halálához közeig s egy árvát hagy maga után; kérem önt, legyen gyámja e gyermeknek ! — Hová gondol kegyed ? — szólt az elnök — hiszen e gyermeknek él az atyja! — Ez ember — viszont a hercegnő indulatosan — sem a kormányzóság, sem a becsületes emberek bizalmát nem érdemli. Az elnök csaknem kővé vált; gondolkozni kezdett. — De engedjen meg hercegnő, — válaszolt végre — amit kegyed mond, az nagyon erősen hangzik. Azonban, föltéve, hogy vádja igaz, én a törvények értelmében Lukanovics Vladimirt, az anyának határozott beleegyezése nélkül, a gyámságtól el nem mozdíthatom. — Az anyának beleegyezése nélkül ? — szólt nyugtalankodva a hercegnő. — Ön nemeslelkű férfi, s önnek segélyemre kell lennie. Mi szükségeltetik ehez ? — Az, hogy szeretett nővére engem végrendeletileg megbízzon, hogy férjének tutorkodása fölött őrködjem. — Akkor önnek velem kell jönnie, hogy értekezhessék vele. — De kérem, erről kegyed is értesítheti őt. — Az nem lehet, mert kétkednék szavaimban. Sőt én még többet mondok. Önnek a lelkész jelenlétében kell nővéremmel beszélnie, férje távolléte alatt. — Higgye meg hercegnő, hogy engem ez ügy a legnagyobb zavarba hoz. Nekem titkon egy haldokló nőhez kell belopóznom, hogy őt oly végrendelkezésre bírjam, mi férjére nézve, ki az egész városban köztiszteletet vívott ki,kellemetlen hatással lenne! Nem, hercegnő, kívánjon bármi mást, de ebben nem érthetek kegyeddel egyet. Seneida csaknem kétségbe esett. (Folyt. köv.) DERLY A HATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des FamillesU'ból. — (Folytatás.) Elbeszéltem neki Anatol egész életét, lerajzoltam előtte jó és bizalmas szívének minden kincsét. Mindent elmondtam neki, a mit e szegény ifjú nővére elvesztése miatt szenvedett, s mennyi befolyással birt lelkületére azon mély fájdalom, melyet e veszteség fölött érzett. Ferral kisasszonyról és azon érzelemről is beszéltem neki, melyet ő Aratolban ébresztett. Közöltem ez ifjú lány miatti aggodalmaimat, akink egéssége, véleményem szerint, sokkal gyöngébb volt, mintsem hogy Anatol házassága hírét elviselhesse. E tárgybani aggodalmaim talán alaptalanok valának, s csakis a legnagyobb visszatartással beszéltem róluk. Stern kisasszony megértett. — De végre is, — kérdés — mit tanácsol ön, hogy tegyek ? Holnaputánig kénytelen vagyok magamat elhatározni, s megvallom, hogy a kis Marietta szavai mélyen maradtak lelkembe vésve, s hogy ige