Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-01 / 122. szám

42-ik sz. Kedd, junius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen a finnek utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................T kt. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 tar. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) — Köztiszteletben álló férfi­t! — kiálta föl. — Én pedig ismétlem, hogy ő becstelen, gonoszlelkü ember! — Miképen bizonyíthatja ezt kegyed be? — kérdd végre türelmét vesztve az elnök. — Miképen ? — kiálta föl ismét a hercegnő, — nekem erre csalhatlan bizonyítványom van. Ígérje meg ön nekem becsületszavára, hogy a titkot soha sem fedezi föl senki előtt, mit most önnel közölni fogok! — Lovagi becsületemet kötöm le erre ke­gyednek. A hercegnő még habozott egy pillanatig, végre erőt vett magán. — Istenem ! még ez áldozat is szükséges! Ol­vassa e levelet uram! — szólt, átnyújtva ezt az el­nöknek. Gorodkov levele a kazáni kerületi főnökhöz. „Tisztelt uram és drága barátom Ivanovics Tamás! Nagyon lekötelezve érzem magamat ön irá­nyában, hogy megbízásomat teljesíteni szíveskedett. Ön valóban bebizonyítá hozzám való barátságát és hajlamát. Tanúsított jóakarata különösen fölbátorít ama kérelemre, hogy mindenekelőtt egyedül olvassa át e soraimat, mert nagyon is magántermészetű az, mit önnel közleni akarok, épp ezért nem küldtem postán, hanem biztos egyéntől levelemet. Legelőször is arra figyelmeztetem önt, hogy az ügyek folyamát illető­leg, az érdekeimre vonatkozó legkisebb részletek fe­lől biztos tudomást óhajtok nyerni. Ez azonban fö­lötte kényes pont, s épp ezért jövő leveleimben nem szándékom nagyon fölvilágosítólag írni, minthogy ez nem mindig tanácsos, ahonnan én kedves bará­tom e levél után képes lesz magát tájékozni arról, mit jövőben csak sejtetve fogok írni. Többször föl­kértem önt már drága barátom, hogy az Aniszovka falu melletti erdőt (mely a két nővérnek tulajdona) mielőbb adja el, és ön mindamellett is azt írja, hogy dacára ennek, felfüggesztő az eladást, mivel a kí­nált árat csekély lette, s félt, hogy talán azóta megvál­toztattam ebbeli szándékomat. A barátság e bizony­ságáért fogadja szíves köszönetemet, de helyzetem nem engedi, hogy más jelentkező vásárlókra vár­hassak. Kényszerülve vagyok e tekintetben önnel nyíltan szólni,, természetesen a legnagyobb titoktar­tás pecsétje alatt. E viszonyok festéséből át fogja ön látni, kedves barátom, mennyire kell sietnem, mert a szerencse, — mint azt már régi bölcsek megjegyez­ték — olyan portéka, mely könnyen kisiklik ke­zeink közül. Ön jól tudhatja kedves barátom, hogy én sem házzal, sem udvarral nem bírok. Hogy tehát sorsomon könnyítsek s elemehessek, feleség felől kellett gondoskodnom, végre nyertem is egy nőt, igaz, hogy meglehetősen együgyüt, de a­ki nem szegény, mint ön is tudja. Jelen helyzetem éppen nem rosz, a legjobb úton haladok, vannak pártfogóim, előkelő rokonságom, s hála istennek, módomban van, nem csupán magamnak, de barátaimnak is használni, ha­nem édes barátom, csak járjon el teljes erővel ügyem­ben , hiszen ön jól tudja, hogy a világon semmi sem állandó, s az embernek a jövővől is kell gondolkoz­nia. Ha nem meghal — mitől isten őrizzen! — ismét hoppon maradok, s szegény leszek, mint a templom egere. Igaz, hogy van egy gyermekünk, de e gyer­mek is — mit ne adjon isten, — meghalhat; de ha élni fog is, akkor sincs semmim, mert az ő kegyéből kell élnem. De még ez nem volna nagy baj, tisztelt barátom, hanem a gondnokság! Én függetlenül, sajá­tomból szeretnék élni; ért én engem kétségkívül drága barátom! Ezért óhajtom én az erdőnek eladá­sát siettetni, ha csekély árt ígérnek is azért, csakhogy a kedvező alkalmat el ne szalaszszam, s készpénz jöjjön kezeim közé, mert tudhatja Ön, hogy pénzzel birni nem bolondság! És aztán, hogy önnek nyiltan bevalljam, nem is látom át, hogy a jószágnak másik felét mért hagynám figyelmen kívül, miután isten a legkedvezőbb alkalmat juttatja kezemhez, s még ahoz, ha meggondolom, hogy a két osztályrész együtt szép birtokocska, mig kétfelé hasítva, már szerfölött sokat veszitne becséből. E tekintetben azonban az ügy, — ismétlem önnek édes barátom, — a legké­nyesebb természetű. Lássa ön, sógornőm férjhez me­het. Ért ön engem? Igaz ugyan —é­s engedjen meg­ ön e kifejezésért, — ő minden áron nyakamra tolja magát. Én természetesen, mint becsületes ember, nem akarom e gyöngeségét fölhasználni , de másfelől e körülményt, ha komolyan szemlélem a dolgot, ügyem­re nézve előnyösnek kell tartanom. Ámbár azt is szem előtt kell tartanom, hogy én neki férje nem lehetek, és ki tudja, nem hizelgi-e be magát nála valamely uracska, és akkor — tudhatja én édes barátom — ügyem igen kedvezőtlenné válnék. Okvetlenül föl kell használnom az időt, még pedig addig, mig a két nővér birtoka osztatlan állapotban van s annak ke­zelésére a fölhatalmazás kezeim közt van. Minden­,­z esetre sietnünk kell. Én mindenkép félhetek terveim­­ meghiusulásától, akár megy férjhez nővérem, akár s nem. Ki tudja, mi nem jöhet közbe ? Én tartok az emberek nyelvétől s a botránytól, hiszen ön jól tudja, hogy tekintélyes egyén vagyok, s önbecsérzettel bí­rok, és ennélfogva azt óhajtanám, hogy semmit se vethessenek szememre, mert jó hírnevemet minden­nek elébe teszem. Én e sorokat önnek, mint legjobb barátomnak írom, s nagyon kérem, semmisítse meg e levelet, s ha válaszol ön, ügyeimről mindig képes ki­fejezésekben szóljon. Mihelyt az erdőt eladta, tisztelt barátom, azonnal akként intézkedjék, a­mint önt er­ről már tudósítom. De az ég nevére, siessen ön a a mennyire lehet, ne kímélje a pénzt, ha szükséges, csak ügyem gyorsan lefolyhasson. Mielőtt az eladási okmány kiállíttatnék, kérdezze meg ön Fedorov Kelement, nem akarná-e magát megváltani? s ha igen, küldje a pénzt azonnal, mert különben majd tudni fogom, mikép bánjak el vele. Isten önnel, tisztelt barátom! Bocsásson meg, hogy megbízásaimmal terhelem, de mit tehetünk róla! Jó embereknek segíteni kell egymást! Én tisz­tességes és becsületes ember vagyok, és soha sem fogok saját hasznomért meg nem engedhető módok­hoz nyúlni; míg más­felől balgaság volna, ha azt, mire most kilátásom van, előnyömre föl nem hasz­nálnám. Ismétlem kérésemet, semmisítse meg ön e levelemet. Ki egyébiránt teljes tisztelettel maradok önnek őszinte barátja és kész szolgája Gorodkow Wladimir.“ Míg az elnök e levelet olvasta, Seneida nem vette róla le szemeit. Ő könyv nélkül tudta annak tartalmát, s látta, midőn ez előtte csaknem ismeretlen férfinak arcába szökellt a vér, észrevette futó moso­lyát is, midőn szemei ama ponthoz értek, melyek a hercegnőre vonatkoztak. — Mennyit szenvedett ő e rövid pillanatok alatt s mennyit öregedett, szükségtelen említeni is. Midőn az elnök a levelet elolvasta, igy szólott: — Most már szolgálatára állok mindenben; rendelkezzék velem kegyed, tetszése szerint. Ugyanaz nap, oly időben, mikor Gorodkov nem volt honn, az elnök, a lelkész és két tanú lépett be Lidia szobájába. Lidia aláírta a végrendeletet, mely szerint az elnök mint gyámtárs igtattatott be ,­ukranovics Vladimir mellé, míg a gyermek Seneidának kü­lönös őrizetére s ápolására bizatott. Midőn mindennel készen voltak, s az idegen férfiak a haldokló nő szobájából kiléptek, érkezett meg Wladimir. Az elnök az ajtónál találkozott vele, hidegen üdvözölte őt, s azt mondta, hogy ő, mint ne­jének fölhatalmazottja, nem mulasztja el magát nála annak idejében jelenteni. (Folyt. köv.) DERLY ANATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des Familles“-ból. — (Folytatás.) Kételyeimet el akarván oszlatni, az ifjú hölgy­höz léptem, a ki lesütött szemmel állt ott. — Emilia, — mondom, — ön szereti Anatolt ! Fölemeld arcát, s azon méltósággal, melynek titkát egyedül a tiszta és romlatlan szivek birják, vá­laszolt : — Én egyedül istent és anyámat szeretem, ha­nem őszinte vonzalmat érzek Derly úr iránt, a ki annyi jelét adá áldozatkészségének. Én leirhatlan zavarban voltam. — Bocsánat, hebegém, azt hivom. — Legyen nyugodt, — válaszolt kezemet meg­szorítva, értem önt. Köszönet, és isten önnel! E szavakat mondva, a szálloda felé szökellt, oly élénken és könnyűden, mint egy megriasztott gazetta, sokkal nagyobb zavarban hagyván engemet, mint valaha. Valóban, mondám magamban, Weiler, lakosai­val együtt, előttem mindvégig megoldhatlan ta­lány leend. Hejh! csakhamar meg kellett a talány nyitját lelnem. Elmentem Dufour úrtól búcsút venni, a ki heve­sen rázta meg kezemet. — Ön elmegy, — mondá, — ez kellemetlen, még szép napjaink lesznek, az ősz még nem vett végbú­csút. Látogasson meg Párisban, ez igen nagy örömet fog okozni nekem is, nőmnek is. Mi igen szeretjük önt, mert ön víg cimbora; a viszontlátásra tehát! Fölmentem szobámba, s a szolga segélyével bő­röndjeimet pogyászoltam tele, mire készületemet be­­fejezem, az est már igen előhaladt, s a hold a jelleg­­telen kék égen ragyogott. A remetelakba menek. A két jegyest a havasi lak erkélyén ülve találtam, az agg őrhölgy társasá­gában, a­ki soha sem távozott Matild mellől. Két óráig beszélgettünk így mindazon ügyekről, melyeket Párisba megérkeztemkor kellendett elvé­geznem. Egészen úgy bántak velem, mint valami nagyapával, s hitemre, e szerep nekem igen tetszett. — Gondod legyen rá, hogy mise hiányozzék nőm szobájából, — mondá — Anatol; jegyzéket készí­tettem az elmaradhatatlan tárgyakról, megfelen e tárcában a többi utasítások között. S e közben iro­mányokkal teli tárcát adott át, melyeket szerfölött fontosaknak állított, s melyeknek legalább is fele tö­kéletesen fölösleges volt. Kis idő múlva Matild vont félre, hogy Anatol szobája iránt némi megbízást adjon; meglepetést akart neki készíteni, s néhány tárgy jegyzékét adá át, melyeket íróasztalán kellett találnia. Nem tudom, mért szorult össze szívem e két ifjú lény naiv örömének láttára. E boldogság túl tökéletes, állandó nem lehet, mondom magamban. Éjfélkor válnunk kellett. Matild megsimogatta arcomat. — Kedves kapitány, — mondá, — tegye mentül gyorsabban előkészületeit, hogy boldogságunk ne késleltessék.

Next