Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-03 / 124. szám
124-ik sz. Csütörtök, június 3. Kiadó-hivatal: Pest, baritok-técre 7. Hatodik évfolyam 1869. Előületési díj: Félévre 6 frt Negyedévre .... 4 frt. Hegyelem a ünnep utáni ■apókat kivéve minden■ap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ■a mi- i ................——mssmmsmm » Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ea. Hirdetési díj: Negyed hasábot petit ■or....................... ha Bélyegdíj minden igtatáskor . ... 80 tx. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojetcskytől. (Folytatás.) Ily pör megindításánál szükségesnek látta Seneida, hogy bizonyos tőkével rendelkezzék, s elhatárza hogy a jószág megosztására nézve mielőbb intézkedéseket tesz, s ezenkivül még egy harmadik pert is indított ama károknak megtérítése végett, melyeket Gorodkov birtokában okozott. Minden szalonban és irodában ezek voltak a beszéd tárgyai. Kinevették és gúnyolák a hölgyet, ki ily — nemét megtagadó — lépéseket nem átal tenni,poharokba mélyedni s ügyvédekkel értekezni. Pletykák és rágalmazások még ezerféle sértő mesét koholtak a hercegnőre, melyeknek mindenike bírt a valóságnak némi színezetével. Midőn az ügy teljes folyamatában volt, érkezett meg S . . . herceg, a két nővérnek nagybátyja, Páriából Moszkvába. Seneida mint megmentője felé tárta ki karjait; elbeszélte neki a történteket, élénken és hímezés nélkül. Az öreg herceg, különc és keresett modorú férfi, külföldi rendjellel díszített fahéjszín frakkjában először nem értette a dolgot, de azon melegség, a melylyel azt húga magyarázta, fölhevité fagyos lelkét, ő is tűzbe jött, a nélkül, hogy alapjában érezte volna miért, s ily szavakban tört ki: „Comment donc! nous lui ferons rendre gorge, parbleu!“ (Nyakát szegjük neki!) Egy barátomnak igen találó, helyes megjegyzése veit az, hogy vannak nálunk a vidéken emberek, kik igen okosak, ha franciául beszélnek, és szerfölött ostobákká s közönségesekké válnak, mihelyt oroszul társalognak. Ez sajátságosan hangzik, de igaz, és ez könnyen megmagyarázható. Mi nem tanulmányozzuk az idegen nyelvet, hanem könyv nélkül betanulunk ezerféle szólásmódot, melyet okos emberektől e nyelven hallottunk. Jól beszélni franciául, nálunk annyit tesz, mint a kész mondatokat ismételve hangoztatni. Az idegen szólásmódok akadályozzák az öntudatos gondolkozást, és egyúttal fölöslegessé teszik; úgy tetszik ilyenkor, mintha idegen szellem csevegése hatolna a társalgásba és ámítana minket. Úgy tetszik, mintha valami okosság volna e beszéd, pedig fordítsuk át csak orosz nyelvre, akkor látjuk, hogy az egész üres csevegés, mely sem ide, sem oda nem alkalmazható. Eféle emberek közé tartozott a herceg. Alig téve be lábát a szalonokba, mindenki Seneidáról panaszkodott neki. Az öreg herceg meghökkent, alig beszélt keveset a szakemberekkel, egészen elveszté fejét, s csak egy állott előtte tisztán, t. i. az, hogy húga igen nevetséges, illemellenes szerepet játszik, mint ő magát franciáés kifejezé: „uns role ridicule et peu convenable. “ A herceg kötelességének tartotta, mint idős rokon lépni föl, s kezdé Seneidát a szükséges tanácsokkal ellátni, még pedig a legtisztább francia nyelven azon különös kiejtéssel és hangnyomattal, mely a született franciánál is nagyon unalmas. De bár franciául és így igen érthetőleg adta is tanácsait Seneidának, még sem győzhette őt meg. A hercegnő erélylyel folytató a megkezdett pört, és igy a főúri körökben újabb üldözőjére akadt saját nagybátyjában. Ha valaki a herceg előtt a kérdéses ügyet reggel fölemlité, ő vállat vont s biztoaita felőle mindenkit, hogy ő ez ügyet illetőleg mossa a kezét, és este sóhajtozva ment színházba francia vígjátékok szemlélésére. Egy napon Seneida hercegnőhöz ügyvéde lépett be. — Hercegnő, — szólt ez, — kegyednek, ha ügye sikerét óhajtja, ünnepélyes esküt kell letennie. Én kötelességemnek tartom kegyedet értesíteni, hogy ellenfele ez eskületételtől nem akar elállni, mert azt mondja, hogy neki, mint atyának, gyermeke javáért mindent el kell követnie. — És mikép szokott ez eskü történni ? — A hercegnőnek egész ünnepélyességgel a templomba kell mennie és nyilvánosan megesküdni, hogy az, mit a váltóra nézve állít, igaz. A hercegnő csaknem megdermedt e fölvilágosításra. Ez már nagyon is sok volt ! De erélye nem hagyta el, ez áldozatot is kész volt meghozni nővérének gyermekéért. De egy váratlan esemény, mely szinte hihetetlennek látszik, de amely a gondviselés akarata szerint a legbonyolultabb kérdéseket is megoldja, fölmente őt ez áldozat hozatalától. Gorodkow egy sétakocsizás alkalmával fölborult s halálos sérülést kapott. Utósa leheleténél nem akart, vagy nem tudott már Seneidától bocsánatot kérni. Gorodkow halála jogot adott a boldogtalan hölgynek, hogy a gyermeket gondjai alá vehesse; föltette magában, hogy soha sem megy férjhez, s életét húgának nevelésére fordítandja. De a szalonokban azt erősítgeték, hogy ő, miután egész családját más világra küldte, immár a kegyesség álcáját ölte fel, és hogy régi bűneit eltakarja, a gyöngéden szerető rokon szerepét játsza, azonban a gyermeknek örökségét is saját hasznára fordítja. * * # Ennyit tudhattam meg Ivanovna Máriától, — folytató tovább barátom. — Magától értetik, hogy ő ezt sokkal rövidebben adta elő, mint én neked elbeszéltem, de te nagyon szeretsz részletekbe bocsátkozni, tehát mit sem akartam elhallgatni. E történet a legnagyobb kíváncsiságot ébreszté bennem ama rendkívüli nőt ismerni, ki szűk családi körében több léleknagyságot és jellemszilárdságot tanúsított, mint sok ember az életnek legmagasabb pályáján. Darnfeld grófnő keddi napokon zártkörű álcás bálokat szokott rendezni. Ily álcás vigalmak akkor divatoztak Moszkvában. Az álruhásoknak egész serege lepte el a termet, s vége nem volt az incselkedések és szerelmi kalandoknak. A régi olasz álcás vigalmak, csábos varázsaikkal, a jeges éjszakán is megszokottak lettek. Egyszer kiváncsilag szemlélgetem e tarka világot, mely körülem hullámzott, és boszúsan vonultam vissza az áliások tömegéből, kik nem hagytak nyugtot. Ekkor h£tam mögött egy hang szólalt meg: — Itt van Sisi hercegnő! — Hol, hol ? — kérdé valaki. — Ott abban a zöld dominóban, unokahúgom ül mellette. E párbeszéd elég volt nekem. Azonnal a zöld dominóhoz siettem. Soha életemben szebb termetet s oly szép piciny lábakat nem látta. Tudod pedig, hogy nek ,és leginkább ezeket a tulajdonokat szoktam leginkább tekintetbe venni. A csuha alól finom fekete haj látszott ki, s az álca alatt tüzes két szem fénye világított — Engedje meg kegyed, hogy kissé zavarba hozzam, habár arcomon nincs is álca. Leütem a hercegnő mellé s kezdem neki saját élettörténetét minden részletével idézőn A hercegnőt megremegtette beszédem, de egyszersmind elérzékenyült azon részvét és tisztelet által, melyet iránta minden szavamban tanúsitok. Midőn elhallgattam, igy szólott hozzám: — Köszönöm önnek! Higyje meg, hogy ez által a legnagyobb élvezetet szerezte számomra meg, tapasztalván, hogy a rágalom ecsetje még sem feketithetett be annyira, hogy olyanok is ne legyenek, kik szivem tisztasága felől meg vannak győződve. (Vége köv.) A BALLÉPÉS UTÁN. Belot Adolf francia beszéltje. Vannak cök, kik képesek egy ballépésre, de kik soha sem fognak ama helyzethez szokni, mely egy ily ballépésnek elkerülhetlen következménye. I. Mintegy hat hét előtt, midőn éjfél tájban haza érkeztem, a következő, trónnal írt levélkét leltem asztalomon: „Sajnálom, hogy nem találhatlak, szives barátságod éppen most különösen becses lenne rám nézve. Látogass meg holnap korán reggel. Barátod, Edmund.“ Föltevém magamban, hogy e fölhívásnak megfelelek. A barátság, mely engem Edmunddal egyesít, egyátalán nem ama napjainkban oly mindennapi viszonyok eredménye, melyek a boulevardon, a játékasztalnál, vagy Thalia valamely papnőjének bendoltjában keletkeznek; sem valamely érdekközösség kifolyása, hanem kölcsönös hajlamon és becsüzlésen alapszik. Már gyermekségünk óta ismerjük egymást; anyáink is a legbensőbb barátságban éltek, és élénk emlékemben van még anyám fájdalma Edmund anyjának halála fölött. Ifjakká serdülvén, barátságunk soha nem tagadta meg magát. Az események időszakonként elválasztottak ugyan; hetek, hónapok teltek el, anélkül, hogy egymást láttuk vagy fölkerestük volna, de egymásban nem kétkedünk soha, meg lévén győződve arról, hogy az első fölhívásra megtaláljuk egymást. Utósó találkozásunk óta már sok idő telt el, midőn legutóbb láttam , egy kiváló egyszerűséggel öltözött, áthatlanul fátyolozott hölgyet vezetett karján. Mellettem elhaladva, meg sem állott, hanem csak kezemet szokta meg; közös barátjaink emlísék, hogy kedvese van, kit senki sem ismer, és kit szorgosan rejteget mindenki elöl. Egy látogatásom nála mindenről fölvilágosított volna, de félve, hogy gyöngédtelen lehetnék, nem tevem ezt. Ha ő maga nem említi nekem viszonyát, úgy kétségkívül fontos okai lehettek a hallgatásra, és a barátság, nézetem szerint, nem ad jogot a fürkészésre. Korán reggel volt, midőn a következő nap Edmundhoz érkezem; midőn megláttam, meglepetésemet nem tudtam elpalástolni, annyira megváltozottnak tetszett előttem; de anélkül, hogy csodálkozásom folytatólagos kifejezésére avagy kérdezősködésekre időt engedett volna, hozzám sietett és kezemet megszorítva, igy szólt: — Türelmetlenül várlak már rendelkezhetni kedvemért a napnak egy részével ? — Bizonyára! — Van alant fogatod ? — Van. — Jer tehát. Lementünk; ő a kocsisnak megmondó, hová hajtson, és egy negyedóra után megál ránk a Beaujoni zárda előtt. Menet közben Edmund egyetlen szót sem intézett hozzám. Úgy látszott, mintha szomorú tűnődések martaléka lenne, és én kötelességemnek tartottam hallgatását félbe nem szakítani.