Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)

1869-07-01 / 147. szám

147-ik 87. Csütörtök, julius 1. Kiadó-hivatal: Pes­t, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési i­ij: Félévre...................8 írt. Ne­gyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. „Jaj ! királyom, drága férjem, Iszonyú a rettegésem ! Hogy szerettem, hogy örzöttem, Tejbe vajba fürösztöttem! Jaj ! nevét hogy kiabáltuk, Hogy kerestük! É­s nem találtuk. A tó partján, a mezőben, A vágásban, mély erdőben ! Tűvé tettük a bokorba, Én magam és a komoran. Lám, a tövis hogy meglépett, A ruhámat, a csipkémet, Kis ujjamat meg is szúrta — Bekötötte a komoraa. El is vesztem fél cipőmet, És a selyem nagykendőmet. El is váltunk tévelyegve, Keresztúton jöttünk egybe. Éhes medve jött balkézre, Szerencsére nem vett észre . Jött két farkas is balkézre, Hogy elbújtam, nem vett észre. Jaj, miért nem téptek össze, Mint hogy szíved tépjem össze ! A te lányod ! — a mi lányunk ! A nagyobbik, a bálványunk ! Ah az epret hárman szedtük, Ketten jöttünk — elvesztettük. Ha a medve Összetépte ? — Jaj, mit adnék oda értte ! Odaadnám a bajtümet, Koronámat, jegygyűrűmet, Egyik szemem, mind két szemem : Az élet se kell már nekem! Én valók a mostohája — Mit mond a rosz világ szája ? A furulyácska. Irigykedtem, gyűlölködtem — Azt is mondja tán felőlem : Hogy megöltem trónusodért! Kit én szültem, kis­lányodért! Pedig tudod, hogy szerettem : Mind a kettőt én etettem! S ha valaki elszöktette ? Elrabolta, nem e­tette. Ki ad könnyet, vajha adna, Szívem, lelkem nem szakadna !“ .Jaj, ne szólj már­ feleségem, Minden szavad gyilok nékem. Fuss keresni, ország népe, A földön van, vagy az égbe ! Hogy mindnyája csak keresse, A hírnököm hadd hirdesse: Ki csak hi­rét hozza, Szavam nem átkozza, Félország a díja, Nem lesz annak díjja. A ki halva hozza, Szívem nem átkozza, Ássa meg síromat, Vegye országomat! A ki hozza élve, Legyen áldott érttel Vegye országomat Vegye a lányomat. Ha hirét se hallom, Utána kell halnom, Nincs szivemnek írja, Tegyetek a sírba!1 ,„Gyászos ország gyászos ura, Én vagyok a pásztor fia ; Én őrzöm a kecskenyájat, Fujdogálom furulyámat. De bús annak a nótája , Ki a nyáját nem találja. Elvesztettem, s hogy kerestem, Furulyám­a, elvesztettem. A tó partján búsan jártam, Estharangszót hogy bevárjam ; A nyájat is tán a szomja, Vagy az isten, oda hozza. Majdhogy sírtam, úgy búsultam ! Egy kis víztől megújultam, Ám jávorra tűn szemembe, Egy bokorból emelkedve, A levelét hogy hullatja, Minden ágát hogy lehajtja ! Ha a szellő megingatja S a levelét megforgatja : Veres, mintha véres volna, S fehér, mintha halott volna. Egyik ága le volt törve, Talán az a seb gyötörte. Vettem azt a törött ágat S kifaragtam furulyának. Majdhogy sírtam, úgy busultam Belefújva megindultam! Csoda ennek a hatalma : A nyájat is oda csalta. Fújjad, fújjad én királyom, És királyné nagyasszonyom ! A szív baja gyógy­úl tőle, Szétoszlik a levegőbe.“* ,Fújjad, fújjad, édes apám ! Bánatodra, örömedre, Édes balzsam ez szivedre. Voltam én is király lánya, Királylányból jávorfácska Jávorfából furulyácska !‘ A királynak édes könye — A szív gyöngye, bús öröme. „Fújjad, fújjad, én gyilkosom ! Eperszedve megölétek, Egy bokorba temetétek. Voltam én is király lánya, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska!“ Mikor fújja mostohája, Halványan néz ura rája ; De halványabb mostohája, Mig haragra gyúl orcája. Átkozódva csapja földre, Száz darabra összetörte. Száz­ darabja forr egymásba, Lesz belőle furulyácska, Furulyából király lánya, Égnek földnek szép csodája, Apja nem hisz sem szemének, Sem fülének, sem szivének; De hisz lánya két karjának, Könnye, csókja trízárjának. Annak adja, a ki hozta. Mostoháját megátkozza. A királyné vérpadra lép, Pásztorfiú a trónra lép . Itt is, ott is örül a nép. Szigligeti Ede. A legyőzött büszkeség. (Beszély.) Irta : 1­. Szaf­imary Károly. A délibáb. A késő ősz komor köde ült a vidéken. A vándormadarak, mintha érezték volna, — s talán előérezték is — szokottnál korábban hagyták el Erdély alsó részét, s a havasok rabló-szárnyasai, talán újra természeti ösztönből, százával röpködtek a jégben, vegyülve a falvak mellékét ellepő hollók­kal, melyek szomorú károgásukkal Poe Edgár moz­dulatlan, kétségbeesést jelző komor madarára emlé­keztettek. A fák lombjai már rég földön hevertek, s ember és állat szagérzékét valami különös fojtó fü­stszag kintá, mely a légkörben volt elvegyülve, a nélkül, hogy eredetét sejteni lehetett, volna. Este­felé volt, s a havasok mögé hanyatló nap e füsttel vegyült köd fátyolán csak egy vérvörös tá­nyérnak látszott, melyre káprázat nélkül nézhetett a szem, de melynek hatása kellemetlen benyomást gyakorolt az idegzetre. Eme hatás nyomása alatt lehetett azon három lovasból álló utazó társaság, mely sebes ügetésben, hosszas ideig szótlanul haladt elő a Maros völgyén, Erdélynek eme szép és regényes vidékén, mely máskor oly kellemes, melancholikus hatással van az Utasra. A társaság első és legidősb tagja, ki szép telivér angol paripán, talán a zsidói vagy boncidai hires mé­nesek genealógiai táblákkal igazolt szülöttén lovagolt, gróf Solymosy, egyike az erdélyi legtehetősebb és legbefolyásosabb főuraknak. Gróf Solymosy László a legliberálisabb erdélyi arisztokraták egyike volt. Grófi címerére kevésbbé büszke, mint őseinek jó hírére, mert amazt ő is, mint sok más, nemzeti hibáknak, emezt valódi hazafias erényeknek köszönhető. Szóval ő előbb volt hazafi, mint arisztokrata, s ez nála és körében akkor is ritk­a érdem volt. Katonásan növelt két nagyobb fiának az erdé­lyi zavarok kezdetén, azonnal föl kellett venni a piros zsinóros honvéd-attilát, s ő maga a közügyekben nagy és sikeres részt vevén, éppen azért indúlt le ily könnyű szerrel Kolozsvárról, hogy családját, mely e hirtelen támadt zivatart alig sejté, s szüretre a Hegyaljára rándúlt volt le, a bekövetkezhető rész elöl biztos helyre szállítsa. Az az ifjú ember, ki a gróf balján egy jó vérű erdélyi szürkén lovagol, Marosy Gábor, a grófi ház nevelője, a legkisebbik Solymosy gróf szeretett ta­nítója, kit a gróf pár évi ismeretség után teljes bizal­mával, mondhatni barátságával ajándékozott meg. Marosi jóval több képzettséggel birt, mint mennyit az erdélyi iskolák növendékei ez időben is örökölhettek. Ő az iskolák porával nem rázta le egyszerre a tanulásvágyat is; sőt miután a Soly­mosy család körében a műveltebb nemzetek nyelvét könnyedén elsajátította, ezt, nem mint azon körök­ben nem egy dandynak szokása, hiú fitogtatásul, ha­nem arra használta, hogy ezek nyomán e nemzetek politikai, történelmi és szépirodalmi gazdag tárházát kizsákmányolja. A gróf, bár Marosyt angolul, franciául beszélni sohasem hallotta, ismerte az ifjú ember értékét, s ha emlékezete néha ki nem segítette , nem egyszer fordult a szerény nevelőhöz, sőt egyátalában nem tartotta rangján alulinak, hogy az általa nagyra be­csült ifjúnak egyben másban tanácsát is kikérje, jól tudván, hogy jó helyütt kopogtat, valamint azt is, hogy e fölényével az sohasem fog visszaélni. Így történt, hogy azon patriarchális viszonynál fogva, mely Erdélynek ez időben nem egy főúri csa­ládjánál még fellelhető volt, Marosyt valóságos csa­ládtagai tekintették, s ő magát a szó teljes értel­mében otthon érezte. Marosy műveit és a szó teljes értelmében derék ifjú volt; de annak, ki őt öncéljai tekintetében vonta volna vizsgálat alá, nehezen tudott volna méltóan megfelelni. Akárhány ifjú volt és van ilyen, ki valamely helyzetben magát jól érezve és kedvenc foglalkozá­saival élhetve, jövőjét illetőleg úgy szólva kérdést sem tesz, s mert az éppen kevesebbet látszik ígérni, mint a­mennyire képzettségeinél fogva igénye le­hetne, arra mint kellemetlenre egyátalában nem is gondol. Ekként fogva fel a dolgot, Marosyt bátran könnyelműnek tarthatnók,­­ ha nem volna ismeretes előttünk társadalmi életünk, nem azon viszonyok, melyek újaink életét illetőleg határozók. Mit várhatott ő ? mint szegény szülők gyer­mekének legfölebb 6—7 száz forintos tanári székre lehetett kilátása, melyet addig, míg patrónusai arra nem gondoltak, úgy sem foglalhatott el, és akkor is valljuk be őszintén — nem egy jobb jövő alapítása reményében, hanem egy küzdelmes életre, mely ró­zsákat ugyan nehezen teremhet, legfölebb a hasznos tevékenység öntudatát adja meg, így hát e tekintet­ben is nehéz volna őt elítélnünk. Ő jelen helyzetében is hasznos munkát végzett, és pedig az élet nehezebb küzdelmei nélkül. De talán hosszasabban is időztünk ez előzetes bemutatásnál, melyben a külsőt illetőleg csak annyit tehetünk, hogy Solymosy gróf egy körülbelül ötve­nes, már őszbe vegyült finom arisztokrata arc, magas és tekintélyes termettel. Marosy egy legszebb korá­ban levő ifjú, sokat jelentő szemekkel, szellemdÚB kifejezésű arccal, daliás termettel. A harmadik, ki e kettőt tiszteletteljes távolban kisérte, egy napbarnította lovász­legény. A háromtagú társaság éppen egy kis völgyi útból ért ki, mely a Maros völgyébe szögellett. Azon partról, hova értek, már látszani kellett a grófi kastélynak. S látszott is valami, mi hangos fölkiáltást idézett az utasok ajkaira. Valami délibábszerü tünemény, mely szokat­­lanságánál fogva megborzasztó hatást tett rájok. (Folyt, köv.)

Next