Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-12 / 208. szám
A bölcsetül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-tól. (Folytatás.) Nils úgy feküdt előtte, mint előbb , merevülten, szemeit, s száját kinyitva. Kezei úgy hevertek egymás mellett, mintha imára akarta volna összekulcsolni, de már nem maradt ideje rá. Az anya legelőször is összetevő kezeit, aztán így szólt: „Hadd vizsgáljam meg, nézzek még egyszer szemei közé,“ és a kandallóhoz ment, hol a tűz alvó félben volt. Arne nem mert egyedül hátramaradni, azonnal sietett anyja után. Margit nagy viaszgyertyát adott fia kezébe és ismét a halott mellé állott, míg Arne a gyertyával világított. „Meghalt, valóban meghalt! mondá a jó asszony, félek, hogy gonosz órájában érte utól a halál.“ Arne keze annyira reszketett, hogy reszketegségében egy nagy tűzszikrát hullatott atyja ruhájára, és nem vette észre. Anyja sírt, és mire sem gondolt. Egyszerre rettenetes szokatlan szagot érez, s ijedten riad föl. Arne is csak most látta, hogy atyja ég, rádobta gyertyáját, s ájultan bukott a földre. Az egész szoba közben forgott körülte, asztal, ágy, székek úgy nyargaltak, mintha valaki kergette volna- A balta mindent össze-vissza vágott, és Nils mester fölkelt helyéről s feléje tartott; ekkor aztán minden, ami csak a szobában volt, feléje tartott. E percben valami hús érinté ábrázatát; a fiú fölkiáltott, és ismét eszméletre tért. Első pillantását atyjára veté, ha még mindig ott fekszik-e ? Meggyőződvén s világosan emlékezvén, hogy atyja nem él, oly vidáman érzi magát, mintha új élet szállt volna ereibe. Anyja elolta a lángoló ruhát, s elrendező a halottas ágyat. „Fogd meg apádat, hisz elég erős vagy, hadd fektessem ide az ágyba, hogy nyugodtan fekhessék.“ Arne megfogta a halottat s betették a puha ágyba. Margit lecsuká férje szemeit és száját, kiteríté s imára kulcsolá kezeit. Ezután mindketten megálltak, s némán függeszték tekintetüket a halottra. Már éjfél után volt, s hajnalig kelte mellette virasztaniok. Arne felélesztő a tüzet a kandallóban, anyja oda ült a tűzhöz, így ülvén elgondolkozott a keserves napokról, melyeket Nilssel töltött, s magában áldotta istent a történtekért. „De mégis volt egy pár boldog napom is,“ mondá magában vigasztalólag. Arne éppen szemközt ült anyjával. Margit ismét rákezde: „Ily véget kelle lelnie! Nem élt úgy, mint kellett volna, ez volt büntetése.“ Odapillantott az ágyra. „Isten akarja, hogy megkapjam jutalmamat a kiállott szenvedésekért. Arne sohse feledd, hogy mindent miattad szenvedtem!“ Most a gyermek is elkezdett sírni. „De nem is fogsz úgy-e soha elhagyni, szólt zokogva az anya, te vagy egyetlen örömem a világon!“ - „Sohsem hagylak el, isten előtt esküszöm !“ kiáltó Arne oly hangosan, mintha több éve gondolkozott volna már arról, mit most kimondott. Anyjához akart rohanni, hogy nyakába boruljon, de nem volt ereje. Margit nyugodtabb lett, szeliden pillantott a halottra. „Mégsem volt olyan nagyon rosz, a világ bánt vele rosszul, Isten majd kegyesebb lesz iránta.“ S aztán tovább folytatá: „Imádkozzunk értte. Ha tudnék, valami zsoltárt énekelnék fölötte, de lásd, neked oly szép hangod van Arne, ülj oda s énekelj valamit.“ Arne előhozta az imakönyvet, meggyújta még egy viaszgyertyát, s egyik kezében a gyertyavilággal másikban az imakönyvvel leült a halottas ágyhoz s énekelte: „Haragodnak mennykövet, Éles, hegyes tőrét Ne szórd reánk uram !“ V. Párisi tárcák. (Sept. 7.) I. (Dr. K.*) Az idény kezd kanyarodni az ősz felé, s a párisiak esténkint lassan-lassan odahagyják boulevardjaikat — hol két álló hét óta vitatják, hogy a császár csakugyan oly nagyon rosszul van-e ? s az eddig szünetelt színházakat keresik föl. Mert Páriában az estét csak a beteg és szobatudós tölti szobájában. A „Theátre lyrique“ tovább is szerencsét próbál Wagner „Rienzi“-jével, melyről a bírálat eddigelé mindent elmondott, amit csak lehetett. Egyik lap megtámadta, a másik védelmezte. Itt nevetség tárgyává tették, amott mint mesteri művet mutatták be. Annyi bizonyos, hogy egy dalmű sem létezik, melyben oly sok volna az ellentétesség, mint „Rienzi“-ben. Zajos zenéje néhol önmagát lármázza túl, úgy hogy alig érthetünk meg valamit belőle. De sem a túlságos bámulóknak, sem a gyalázóknak nincs igazuk, s köztük fekszik az igazság. Páris azonban sohasem fogja szívéből szeretni meg a jövő zenéjét, mert ez a közönség a dalművekben szórakozást keres, nem pedig fáradságot. Ez a közönség egész más arculattal bír, midőn a „Theátre-lyrique“-ben „Rienzi“-t adják elő, s ismét egészen mással, ha Rossini, Mozart, Boildieu vagy Auber valamely művét hallgatja. Ezek az ő kedvencei, Wagnerért csak erőlteti magát. Midőn „Rienzi“-t adják elő, minden hallgató előre nyújtja nyakát, összehúzza homlokát, hegyezi fülét s minden módon odairányozza figyelmét, hogy a mesterien vagy mesterkélten szőtt dallamokat és zenekari kombinációkat valamikép megérthesse. Ellenben egész nyájassággal mosolyog, midőn kedvenc zeneköltőivel társalog. Ilyenkor a hangok csodaszerű varázsa mindenkit elragad, mert mindenki megerőltetés nélkül élvez. Wagner nagy szellem ugyan, de érzületeit és eszméit alig bírja a közönséggel megosztani. Nincsen is nagy közönsége, hanem mindenütt csak egy kisebb műértő köre van, kiknek a zene édes tudomány. Arne őrizte tovább a juhokat, bárányokat, télen át olvasgatott, és ha a nyár eljött ismét kiment a marhával a legelőre. Már tizenkilenc éves múlt, közel volt a húsz évhez s még mindig pásztorkodott. A lelkész hozzá szent, vállalna tanítóságot, „mert tehetségéből s tudományából sok jó háromolhatnék a falura.“ Arne mit sem felelt a felszólításra, hanem másnap, midőn a juhokat s bárányokat újra kihajtá, következő dalt dúdolgatá magában: „Kis bárányim fel a hegyre szaporán, Rögös az út, nehéz a hegy oldalán; Jó legelő vár reátok oda fenn, Zsibbadástól láthatok majd kipihen. A „Theátre Ambigu“-ban napról napra halasztgatnak egy művet, melynek eléggé bizarr címe ez: „Couteause d'or.“ Előadása már egy hét óta késik egy sajátszerű körülmény miatt. Ugyanis leghatásosb jelenetében az erdőben alvó hőst egy párduc rohanja meg, mely a közel levő hegyről fut le, és mihelyt észreveszi a nyugvó hőst, néhány pillanatra megáll, hogy aztán annál gyorsabban, egy ugrással ragadhassa torkon. E jelenét hatni fog, kiváltkép a hősre, fogja gondolni az olvasó. Korátsem ! Abban a pillanatban, midőn a szini hős lefekszik, ész-revétlenül egy állatszelidítő fogja helyettesíteni, kinek a párduc nem árt mindaddig, míg meg nem dühödik, mint a szegény Lucas oroszlánjai, melyeket most egy „történeti ritkaságokat“ gyűjtő angol roppant összegért akar megvenni. — Amint itt említem, úgy kellene a kérdéses jelenetnek lefolyni. De a szelídítő minden előadásért 100 ftot követelt. M. Billion pedig a „Theatre Ambigu“ igazgatója, meggondolva azt, hogy a színpad a lelemények tere, a párduc szerepét rábízta a kutyájára, ami által nemcsak a kiadások csökkennek, hanem az előadás is könnyebb leend, mert nincs szükség a hős ideiglenes pótlására. A színész ugyanis a félelmes mozzanatban fogai közé vesz egy darabka cukrot, mit a párducbőrbe öltözött kutya onnan ki fog ragadni. A kutya, akarom mondani: a párduc már többször ismételte szerepét a hős legnagyobb megelégedésére. — Nos hát, — kérdi az olvasó, — miért késnek a előadásával ? — Csupán csak azért, mert mostanáig nem tudták visszatartóztatni a párducot, hogy ne — ugasson. De mégis, mindezek dacára, e hó 11-ére tűzték ki a „Couteause d’or“ legelső előadását. A többi színház ez ideig még az utósó előtti idényben megállapított játékrendjéhez maradt hű. Ennek oka valószínűleg az, hogy a színművészek be akarják várni az időt, míg a párisiak ismét odahagyják Bádent, Hamburgot, Trouvillet, Vichyt sat, s visszaérkeznek ez új Babylonba. De nem egyedül a színműirók, hanem a többiek is pihennek, s a most megjelenő művek oly gyérek és silányak, hogy a lapok alig emlékeznek meg róluk. Az egyedüli mű, mely közelebb nagyobb figyelmet gerjesztett, a lengyel származású Biemzynsky ily című munkája: „La Somatologie de la femme“, vagyis tanulmány a nők erőiről. Íme néhány kalász belőle: „A nő egy homokóra, mely két görebből áll: az egyik feje, másik szíve; ha az egyik terve van, a másik üres. A gyöngeség fölötti uralom vele született tulajdona; e fegyverrel ösztönszerűleg kínozza magát; ha akarja, sokkal gyöngébbnek képes föltűnni, mint a minő valósággal; ő a törpéből óriást csinál és az óriást lefegyverzi. Szépség kellem nélkül, horgony csalétek nélkül. — A szerelem csak egy szóval bír, s ez „szeretlek“; ha azt mondja „imádlak“, már nem tudja mit beszél. — Mit jelent e szó szeretni ? Azt, hogy noha négykézlábra jutt tottunk, azt hisszük, csak térdre estünk. — A nő szerelmi titkainak elbeszélését sohasem kezdi e szóval: „én szeretek“, hanem azt mondja: „ő szeret“ és gyakran csak is ez igaz. — Szerelme bebizonyítása végett a spanyol bűntettet, az olasz merényletet követ el, az angol öngyilkossági szándékot mutat, a francia valami tréfát csinál, a lengyel pedig vitézségével mindenütt győz.“ — E mű — mint e kevés idézetből is látszik, — pessimistikus szellemű, s ha többet közlenénk belőle, még nőgyűlölőnek tarthatnának. Inkább tehát egy pár kis történetet közlök, melynek egyike főkép azért szép, másika pedig azért rút, mert igaz. Bús kisasszony rövid idő óta lakik Párisban, s anyja egyik jó barátnőjének fehérnemű-intézetében van alkalmazva. Jártában-keltében többször összejött egy gazdag idegennel, M. Henrival, kinek arcvonásai és külseje a legszebb keleti jelleggel bírnak. E férfiút a leány szépsége, ifjusága és finom modora egészen elragadta. Vint rendszerint történni szokott: Henrik úr a szép mosólány előtt fitogtatta kincseit. Ámde ez nem vágyott az irány után. Gondos nevelésben részesülvén és a természettől szerető és érző szívvel bírván, nem volt önző. Ő szerelmet szerelemmel viszonzott. A szerencse tetőpontján Henri is a legnagyobb gyöngédséget és a legőszintébb vonzalmat tanúsíta, és így a lassan-lassan meghitt viszony keletkezett köztük. Néhány hó múlva boldogságuk tökéletes lett, s mi sem zavarta azt. De nincs az a láng, mely ki ne aludjék s a Henri úr szive is hülni kezdett. Látogatásai ritkábbak lettek, s egy nap kijelenté, hogy nem is jön el többet. B. kisasszony megdöbbenve szótlanul hagyta távozni. Azonban tegnapelőtt este megjelent Henrinál, hogy rábirja határozata megváltoztatására. De őszinte kérelmei és forró könnyei mit sem használtak. Ekkor sebzett szívvel, megtört lélekkel ment a lány haza és rész *) Dr. Kakulay Gyula úr különféle közügyi tanulmányok végett Paksba menvén lakni, jövőre rendes levelezőként fogja tudósítani lapunk olvasóit, havonkint többször. Szerk. 1830 Piszkos, poros a völgy útja, fel innen ! Meglátszik a bárány bodros szőmiben ; Édes anyám takarót sző télire, Báránysereg vigyázzon a bőrbre. Ürge fürgén, hopp el ide, hopp oda, Fü terem a havason s nem laboda. Kis báránykám legeli, hogy kövér lehess . Öreg anyám gyönge, kell a jó leves.“ Húsz éves korában véletlenül tanúja volt anyja beszélgetésének az előbbi háztulajdonosnővel, nem tudtak megegyezni a lovon, melyet közösen kellett tartaniok. „Megvárom Arnet, hogy mit mond ő,“ szólt Margit utóljára. „Az a test, tunya, ő bizony szeretné, ha a ló is úgy össze-vissza barangolna mindenfelé, mint ő figyelme,“ viszonzá az asszony. Egyszerre elhallgatott az anya, bárha előbb jól védte is dolgát. Arne arca egy perc alatt vérpiros lett. Anyja ő miatta talán már többször is ki volt téve a gúnynak és sértegető szavaknak, gondolt magában s boszankodott, hogy ez eddig eszébe nem jutott. Miért nem szólt anyja neki már régen ? Gondolkozott e fölött, s aztán eszébe jutott, hogy anyja nagyon ritkán beszélget vele, viszont ő se anyjával. Egyátalán kivel is beszélgetett ő ? Néha vasárnap, ha otthon üldögélt, kedve kerekedett, hogy anyjának a prédikációt fölolvassa, miután ennek a szeme már nagyon meggyöngült a sírástól. Bizony sokat is sírt szegény életében. De sohsem juthatott hozzá, hogy olvashatott volna. Olykor-olykor elővette saját könyveit s hangosan akart bedőlök felolvasni anyja előtt,de ehez sem juthatott hozzá. „Bármikép legyen is, felhagyok a pásztorkodással s marhaőrzéssel, és egészen anyámnál maradok.“ Néhány napig hagyta érni e gondolatot; anyáját egész az erdő közepéig hajtá, s dalolgatott. Midőn hazament anyjához, kérte őt keresne magának egy pásztor fiút, mert most maga is derekasan hozzá akar látni a földmiveléshez. Így is történt, de az anyjának mindig intenie kellett, meg ne erőltesse magát túlságosan. Ez időben oly jó ételeket főzött számára, hogy a fiú szinte szégyelte magát, de mit sem szólott. (Folyt, köv.)