Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-17 / 212. szám
A bölcsőtül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-túl. (Folytatás.) VIII. „Kedvesem, ne menjünk egy kissé ki a rétre?“ mondá Margit a pitvar előtt ülve, s dalolva. Szép verőfényes napok járnak, most ugyan hamar betakaríthatjuk a szénát. Még három nap s minden födél alatt lesz.“ Arne gyermekkorában nem sokat adott a mesékre; legjobban szerette atyja frivol nótáit dalolni. Most mint felnőtt fiatal ember, mesék után vágyakozott. A népmondákat figyelemmel tanulta; e mellett vallásos könyveket s szent beszédeket is olvasott. Ebben az időben nagyon nyájasnak látszott, hanem kedélyét különös vágy lepte meg; nem költött többé dalokat, csak alá s föl bolyongott, maga sem tudván mi forr agyában. Sok helységet most igen szépnek, regényesnek talált a környéken, melyeket az előtt figyelmére sem méltatott. Az időben, midőn társaival a bérmálás szentségét fölvette, gyakran játszottak valami nagy viz mellett, melyet a Fekete tóna neveztek, mély és sötét vizéért. '1 most mindig erre a nagy vizre gondolt, egy este le is ment a viz szélére. Egy bokor mögé ült, mindjárt a lelkészlak előtt. Ez egy magas meredékes lejtőn feküdt, mely a legmagasabb szikláról húzódott alá; a másik parton szintén ilyen meredek volt, ahonnan mindkét oldalról nagy árnyék esett a vízre, a közepén pedig egy világos vonal látszott, mely ezüstként csillogott. Minden csöndben volt, a nap is leáldozott, csak a harang-kongás szaktta meg kis időre a néma csendet. Arne nem nézett át, mindig a víz fenekére függeszté tekintetét, mely a nap megtört sugaraitól még mindig ragyogott. A két szikla közt egy nagy völgy is volt, amelynek oldalát a habok folytonosan csapkodták. A két szikla, mint két kar hajlott egymás felé s a köztük levő tó, valami bölcsőnek látszott. A völgyben házak is valának, a házak mellett nagy udvarokkal, honnan nagy füst-gomolyok szálltak ég felé; a rétek zöldültek s füstölögtek, a csolnakokon nagyban szálliták a szénát és füvet a partra. Látta látni-futni az embereket, de semmi zajt nem hallott. A szem aztán innen is elfordult a tovább húzódó őserdő felé. Ezen át utat talált magának, melyen keresztül vékony porfelhő ötlött szemébe. Arne figyelemmel kísérte e porfelhőt épp a vele szemben levő pontig; itt megszűnt az erdő, a sziklák egészen széttárultak és ismét házak látszottak, még nagyobbak mint amott a völgy kezdeténél. A magas ablakok és vörös szín emelték az épületek csinjét. Itt még a a nap sem áldozott le, és a rétes mező arany-tengerben úszott, a legkisebb játszó gyermek alakja sem veszett el a szem elől. A kis gyermekek a fehér homokban játszottak a parton. Egyszerre aztán sötét, zord lett az egész vidék, a veres házak megbámultak, a rétek fekete zöldes színt öltöttek, a homok hamuszínű lett, a gyermekek, mint kis tuskók látszottak, az egész láthatár felé homályos köd borult s a napot is elsötétít. Arne a vízbe tekintett, s az egész jelenetet, mint panorámában látta a viz tükrében. A réti hegyek, mintha bölcsőben ringatóztak volna, a házak feltárult ajtain ki és befutkároztak a gyermekek. Mindezt a vízben visszatükrözve látta. Meseként tűnt fel előtte amit látott, melyet képzelme egész mesevilággá tágított. A tünde alakok jöttek és ismét eltűntek, mint a tündérlakók. Egyszerre emberi hangokat hallott. „Üljünk le ide, míg anyád eljö; a lelkészné is csak elkészül egyszer dolgával.“ — Arne ijedten ugrott föl; valaki éppen közelében foglalhatott helyet. „Csak még ezt az éjét szeretném itt tölteni!“ mondá egy álló alak, fuldokló zokogással; ez alak nem lehetett más mint egy felnőtt hajadon leány. „Ugyanne pityeregj, nem illő ily nagy leánynak sírni, különösen mikor anyja házához kell visszatérni.“ Gyöngéd, szelíd, férfi hang mondá e szavakat. „Hisz nem is azért sírok én.“ — „Hát miért ?“ — „Mert nem lehetek továbbra is Matilddal.“ Így hívták a lelkészné egyetlen leányát, s most jutott Arne eszébe, hogy egy pórleány neveltetett együtt a lelkész leánynyal. „Hisz úgy sem tarthat örökké.“ — „Nem is, csak még egy napot,“ válaszolá fuldokolva. — „Legjobb, ha most ismét haza jösz , — talán már késő is.“ — „Késő! Miért lenne késő ? — Sohsem hallottam ilyest.“ — „Látod te pórleány vagy s pórné leszesz; nekünk nincs módunkban cifra dámát tartani.“ „Hisz lehetnék én pórnő ha itt maradnék is.“ — »úgy beszélsz, hogy csak magad értheted meg.“ — „Hát nem jártam-e itt is mindig pórruhában ?“ — „Hisz ebből nem következik.“ — „Szőttem, fontam és főztem is.“ — „Ebből sem következik.“ — „Épp úgy is beszélek, mint te és anyám.“ „Még ebből sem következik.“ „No már akkor igazán nem tudom miből következik,“ mondá a leány nevetve. „Majd meglátjuk, de nekem úgy tetszik, máris sok van a fejedben, minek nem kellene lenni.“ — „Legfölebb, hogy néha elgondolkozom,“ szólt a leány és ismét siri eszményére, melynek megvalósítása válthatja meg egyedül az embert az örök kárhozattól. De az eszmény felé való közeledésnek nincsenek állandó törvényei, nincs az emberben, sem a társadalomban folytonos haladás, sem végzetszerűség, mindenütt az Individualismus, a szabad akarat, mely egyaránt képes haladásra és bukásra; egyébiránt a különböző végzetek közt sincs semmi solidaritás ; mindenik magáért kell, hogy dolgozzék és egyéni üdvéért éljen. Ez a két philosophicus költő közös tana, mint látjuk rendkívül orthodox“ — jegyzi meg nagyon helyesen Noel. Mert a társadalmi haladást és solidaritást tagadni, az eredendő bűnt elismerni, annyi, mint az új kor minden vívmányát tagadni nemcsak élet és tudományban, hanem magában az emberiség phisiológiájában is— pedig ez még Poe Edgarnak és Baudelairenek sem bocsátható meg. Baudelaire aesthetikai nézpontja is azonos a Poe Edgaréval. Mindketten egy mű fő szépségét azon benyomásban keresik, melyet reánk gyakorol; mindkettőjük szerint a szép nem képzelhető a különösség bizonyos vegyülete nélkül, és mindketten egyenlő fontosságot helyeznek a legkisebb részletekre való gondra. Semmit sem kell elhanyagolni, mi az egész hatására befolyhat, semmi sincs ad libitum, a cél feltétlen souveraenitása előtt egy eszköz se lehet közömbös, egy művészeti mű egy feladat, melyben egyik ismeretlennek sem kell meghatározatlanul maradnia. A „Fleurs du Mal“-on kívül a „Paradis artificiels et Petits Poemes en prose“ említendők. A „Paradis artificiels“ magában foglal egy eredeti tanulmányt a haschichról, Thomas de Quincey „The confessions of an English opium eater“ (Egy angol opiumevő vallomásai) című könyvének elemzését. A költemény bizarr, érdekes, eleven színekkel van e méreg hatása leírva, az angol könyve pedig az ópium rabszolgájának hol nevetséges, hol rettentő látványait tárja fel. „Les Veuves, deux de pauvres, Fausse monnaie, kezdett. — „Oh te kis együgyű teremtés.“ — „No ezt sem mondta a lelkész úr soha.“ — „Mondom hát én.“ —„Együgyü ? ez annyi mint málészáju; én nem akarok málészáju lenni!“ — „Hát mi akarnál lenni ?“ — „Mi akarok lenni ? Furcsa kérdés, hát semmi sem akarok lenni.“ — „Nos hát légy semmi.“ A leány most nevetni kezdett. Kis idő múlva azonban komolyan folytató: „Az nem illik, hogy te magad mondod, ne legyek semmi.“ — „Istenem, ha ez a te akaratod, ’sz magad mondtad.“ — »Nem, nem ; én nem akarok semmi lenni.“ — „Jól van, légy tehát minden.“ — A leány ismét mosolygott. Pár perc múlva szomorúan mondá: „Ilyen bolondnak a lelkész úr sem tartott soha.“ — „Bolondnak nem, de talán bolondnőnek.“ — „A lelkész úr? — Olyan jó sohsem lessz te hozzám, mint ő volt.“ — „Még csak ez hiányzanék.“ — „Nem bizony : a savanyú tej sohsem válik édessé!“ „Hátha túrót készítnek belőle.“ Ekkor hangos kacagásba tört ki a leány, míg a férfi nem mondá: „Ott jó anyád,a mire ismét elcsöndesült. „Olyan derék, becsületes asszonyságot, mint a lelkészné, soha életembe nem láttam,“ szólalt meg egy csengő, kedves hang. „Csak szaporán, Bard, old föl a csolnakot, aligha éjjelre hazaérünk. Az asszonyság azt akarta, hogy vigyázzak, mikép Ellinek mindig szárazak legyenek a lábai. Hát vigyázzon ő magára ! Mindennap nagy sétát tegyen a sápkórság miatt! Sápkór ide, sápkór oda! Menj csak Bard, old föl a csolnakot, nekem még ma éjjel kenyeret kell sütnöm !“ — „De hisz a láda még nincs itt,a mondá Bard s ülve maradt. „A láda nem is lesz itt, a jövő vasárnap hozzuk el. Hallod Elli, vedd sátorfádat s menjünk. Bard, szaporán !“ Az asszony sietett lefelé a lejtőn, leánya mindjárt utána. Az asszony úgy sietett, hogy leánya alig követhető. „Jöjj már egyszer!“ hangzott a mélységből, és Arne hallotta, midőn az asszony már a csolnakot taszigálta. „Te is jöjj már Bard, csak nem akarjuk az éjét is itt tölteni!“ kiáltott ismét fölfelé. „Várom a ládát.“ —■ „De kedvesem már megmondtam, hogy a jövő vasárnapig itt marad.“ — „Hisz már ott hozzák,“ mondá Bard, szekérzörgést hallván. „Magam mondtam, hogy a jövő vasárnapig maradhat, hát csak tudom.“ „Én pedig azt mondtam, még ma el akarjuk vinni.“ „ Az asszony felszaladt tehát a szekér elé, egy kis batyut s más apróságokat is hozván magával. Végre Bard is fölkelt, a szekérhez lépett vállára vette a ládát s lement a csolnakhoz. (Folyt. köv.) Baudelaire. (Revue Contemporaine, 1869 aug. 15. „Les poétes nouveaux, Charles Baudelaire, par Georges Noél.“) II. (H. S.) 1846-ban és a következő években Baudelaire az „Artiste“ és „Corsaire Satan“ című lapokban több költeményt ad ki, s úgyszólván ekkor tűnik fel mint költő. A költő életében valódi esemény volt Poe Edgar műveinek fölfedezése. Ő azt előbb Meunier Adél fordításából olvasá. Nem minden meglepetés nélkül véve észre, hogy az óceánon túl, ezen az amerikai continensen, melynek utilitárius eszméi iránt nagyobb ellenszenvvel viseltetett, mint bármi iránt, van egy ember, a kivel, a nélkül hogy ismerte volna, a legbensőbb eszmeközösségben volt, ki ép úgy szerelmes, mint ő, az eszményi szépbe, meg van áldva, mint ő, a legnagyobb boncoló tehetséggel, mely egyesülve van a legbehatóbb szemlélő tehetséggel és a művészet tárgyai iránt a legkitűnőbb érzelemmel; egy ember végre, ki szereti a különöst és rendkívülit, hazája és százada előítéleteivel nyilt harcban állva. Úgy látszik ő, volt praedestinálva, hogy Franciaországnak meghódítsa e rendkívüli és nagyszerű eredetiséget,s csakugyan műveinek Baudelaire által eszközölt fordítását tökéletesnek tárták. Noel, kit mindenütt követünk, azt írja — és ezt nem mernék aláírni, — hogy Baudelaire Poetól mit se tanúlt, mert mindazzal bírt már a természettől, mit Poe művében talált. „Az emberek és emberi társadalom mély megvetése, az eszmény kizárólagos művelése, ezek Baudelaire és Poe Edgar előtt is minden bölcsesség alapja. Egyetértve e tekintetben a bibliai kijelentéssel, elvül állítják fel az emberi nem eredeti méltatlanságát, a roszaság ösztönének lételét, mely az embert ész nélkül és esze ellenére ösztönzi cselekedni. Az élet folytonos küzdelem ez ösztön ellen, folytonos aspirátió a jó és szép kettős Vocations, Portraits de maitresses, Sir et cimetiére, mind megannyi kis remekművek. Azonban az először 1857-ben megjelent „Fleurs du Mal“ keltett föl a legnagyobb lelkesedést és vont maga után a legnagyobb megtámadást. Főleg azzal vádolák,hogy a közerkölcsiséget támadja meg. Sőt hat költeménye törvényszékileg jön elitélve. Ez nagyon meglepte a szerzőt, ki azt hivé, hogy szándékait nem érthetik félre. Ki az elitélt verseket elolvassa, világos következetlenséget fog észrevenni, mert e költeményeket is csak az a szellem lengi át, mi az egész könyvet, és vagy egyik költeményt se, vagy az egész kötetet el kellett volna ítélni. Mi hát e könyv, mely születése óta annyi kárhoztatásnak volt kitéve, és melyet most is sok művelt ember erkölcstelenségek, rút és undorító festvények halmazának tekint ? Hogy mi ez, megmondja egészen eíme, ez a rész virágainak különös és fantastikus csokorja, ez a borzalom költészete; az az egész eszmény, melyet e szörnyű valóságban lehet kifejezni: vétek. De ez nem a vétek apológiája, mert megmutatni a vétket egész meztelenségében, nem eszköz arra, hogy megszerettessük ; de nem is satyra a szó szokásos értelmében, azaz egy erényes költő a vétekre mondott kárhozatának méltatlankodó versekben való kifejezése. Ez valami mélyebb és újabb, a „Fleurs du Mal“ meggyűlölteti a vétket, de egyszersmind megérteti. A rosz költészete kettős, amennyiben a rend tagadása és az ész elleni lázadás; a roszban rút külső alakja, melyet észrevesz az, ki nincs hatalmában. De másfelől nem kell a vétkekben nagyon is finom csáboknak lenni, hogy elcsábítni képesek gyakran nagy embereket, és egyszerre el tudják hallgattatni az észt és lebilincselni az akaratot ? „A vétek e paradox vonzereje — írja mély lélektannal Noel — természetében van, mert alapjában nem egyéb az, mint az eszmény keresésében való eltévedés, úgy hogy az eszmény marad az ember egyedüli rugója még legvétkesebb kicsapongásaiban is. 846