Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-17 / 212. szám

A bölcsőtül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-túl. (F­olytatás.) VIII. „Kedvesem, ne menjünk egy kissé ki a rétre?“ mondá Margit a pitvar előtt ülve, s dalolva. Szép verőfényes napok járnak, most ugyan hamar beta­karíthatjuk a szénát. Még három nap s minden födél alatt lesz.“ Arne gyermekkorában nem sokat adott a mesék­re; legjobban szerette atyja frivol nótáit dalolni. Most mint felnőtt fiatal ember, mesék után vágyakozott. A népmondákat figyelemmel tanulta; e mellett val­lásos könyveket s szent beszédeket is olvasott. Ebben az időben nagyon nyájasnak látszott, hanem kedé­lyét különös vágy lepte meg; nem költött többé dalokat, csak alá s föl bolyongott, maga sem tudván mi forr agyában. Sok helységet most igen szépnek, regényesnek talált a környéken, melyeket az előtt figyelmére sem méltatott. Az időben, midőn társaival a bérmálás szent­ségét fölvette, gyakran játszottak valami nagy viz mellett, melyet a Fekete tóna neveztek, mély és sötét vizéért. '1 most mindig erre a nagy vizre gon­dolt, egy este le is ment a viz szélére. Egy bokor mögé ült, mindjárt a lelkészlak előtt. Ez egy magas meredékes lejtőn feküdt, mely a legmagasabb szikláról húzódott alá; a másik par­ton szintén ilyen meredek volt, a­honnan mindkét oldalról nagy árnyék esett a vízre, a közepén pedig egy világos vonal látszott, mely ezüstként csillogott. Minden csöndben volt, a nap is leáldozott, csak a harang-kongás szaktta meg kis időre a néma csen­det. Arne nem nézett át, mindig a víz fenekére füg­­geszté tekintetét, mely a nap megtört sugaraitól még mindig ragyogott. A két szikla közt egy nagy völgy is volt, a­melynek oldalát a habok folytonosan csapkodták. A két szikla, mint két kar hajlott egy­más felé s a köztük levő tó, valami bölcsőnek látszott. A völgyben házak is valának, a házak mellett nagy udvarokkal, honnan nagy füst-gomolyok szálltak ég felé; a rétek zöldültek s füstölögtek, a csolnakokon nagyban szálliták a szénát és füvet a partra. Látta látni-futni az embereket, de semmi zajt nem hallott. A szem aztán innen is elfordult a tovább húzódó ős­erdő felé. Ezen át utat talált magának, melyen ke­resztül vékony porfelhő ötlött szemébe. Arne figye­lemmel kísérte e porfelhőt épp a vele szemben levő pontig; itt megszűnt az erdő, a sziklák egészen szét­tárultak és ismét házak látszottak, még nagyobbak mint amott a völgy kezdeténél. A magas ablakok és vörös szín emelték az épületek csinjét. Itt még a a nap sem áldozott le, és a réte­s mező arany-tenger­ben úszott, a legkisebb játszó gyermek alakja sem veszett el a szem elől. A kis gyermekek a fehér ho­mokban játszottak a parton. Egyszerre aztán sötét, zord lett az egész vidék, a veres házak megbámultak, a rétek fekete zöldes színt öltöttek, a homok hamu­­színű lett, a gyermekek, mint kis tuskók látszottak, az egész láthatár felé homályos köd borult s a napot is elsötétít. Arne a vízbe tekintett, s az egész jele­netet, mint panorámában látta a viz tükrében. A rét­i hegyek, mintha bölcsőben ringatóztak volna, a házak feltárult ajtain ki és be­futkároztak a gyer­mekek. Mind­ezt a vízben visszatükrözve látta. Meseként tűnt fel előtte a­mit látott, melyet képzelme egész mese­világgá tágított. A tünde alakok jöttek és ismét eltűntek, mint a tündér­lakók. Egyszerre emberi hangokat hallott. „Üljünk le ide, míg anyád eljö; a lelkészné is csak elkészül egyszer dolgával.“ — Arne ijedten ugrott föl; va­laki éppen közelében foglalhatott helyet. „Csak még ezt az éjét szeretném itt tölteni!“ mondá egy álló alak, fuldokló zokogással; ez alak nem lehetett más mint egy felnőtt hajadon leány. „Ugyan­­ne pitye­­regj, nem illő ily nagy leánynak sírni, különösen mikor anyja házához kell visszatérni.“ Gyöngéd, szelíd, férfi hang mondá e szavakat. „Hisz nem is azért sírok én.“ — „Hát miért ?“ — „Mert nem le­hetek továbbra is Matilddal.“ Így hívták a lelkészné egyetlen leányát, s most jutott Arne eszébe, hogy egy pórleány neveltetett együtt a lelkész­ leány­nyal. „Hisz úgy sem tarthat örökké.“ — „Nem is, csak még egy napot,“ vála­­szolá fuldokolva. — „Legjobb, ha most ismét haza jösz , — talán már késő is.“ — „Késő! Miért lenne késő ? — Sohsem hallottam ilyest.“ — „Látod te pórleány vagy s pórné leszesz; nekünk nincs mó­dunkban cifra dámát tartani.“ „Hisz lehetnék én pórnő ha itt maradnék is.“ — »úgy beszélsz, hogy csak magad értheted meg.“ — „Hát nem jár­tam-e itt is mindig pórruhában ?“ — „Hisz ebből nem következik.“ — „Szőttem, fontam és főztem is.“ — „Ebből sem következik.“ — „Épp úgy is be­szélek, mint te és anyám.“ „Még ebből sem követ­kezik.“­­ „No már akkor igazán nem tudom miből következik,“ mondá a leány nevetve. „Majd meg­látjuk, de nekem úgy tetszik, már­is sok van a fejed­ben, minek nem kellene lenni.“ — „Legfölebb, hogy néha elgondolkozom,“ szólt a leány és ismét sir­i eszményére, melynek megvalósítása válthatja meg egyedül az embert az örök kárhozattól. De az esz­mény felé való közeledésnek nincsenek állandó tör­vényei, nincs az emberben, sem a társadalomban folytonos haladás, sem végzetszerűség, mindenütt az Individualismus, a szabad akarat, mely egyaránt képes haladásra és bukásra; egyébiránt a különböző végzetek közt sincs semmi solidaritás ; mindenik ma­gáért kell, hogy dolgozzék és egyéni üdvéért éljen. Ez a két philosophicus költő közös tana, mint látjuk rendkívül orthodox“ — jegyzi meg nagyon helye­sen Noel. Mert a társadalmi haladást és solidaritást tagadni, az eredendő bűnt elismerni, annyi, mint az új kor minden vívmányát tagadni nemcsak élet és tudományban, hanem magában az emberiség phisio­­lógiájában is— pedig ez még Poe Edgarnak és Bau­­delairenek sem bocsátható meg. Baudelaire aesthetikai nézpontja is azonos a Poe Edgaréval. Mindketten egy mű fő szépségét azon benyomásban keresik, melyet reánk gyakorol; mindkettőjük szerint a szép nem képzelhető a külö­nösség bizonyos vegyülete nélkül, és mindketten egyenlő fontosságot helyeznek a legkisebb részle­tekre való gondra. Semmit sem kell elhanyagolni, mi az egész hatására befolyhat, semmi sincs ad li­bitum, a cél feltétlen souveraenitása előtt egy esz­köz se lehet közömbös, egy művészeti mű egy fel­adat, melyben egyik ismeretlennek sem kell meghatá­­­rozatlanul maradnia. A „Fleurs du Mal“-on kívül a „Paradis artifi­­ciels et Petits Poemes en prose“ említendők. A „Para­dis artificiels“ magában foglal egy eredeti tanulmányt a haschichról, Thomas de Quincey „The confessions of an English opium eater“ (Egy angol opiumevő vallo­másai) című könyvének elemzését. A költemény bi­zarr, érdekes, eleven színekkel van e méreg hatása leírva, az angol könyve pedig az ópium rabszolgájá­nak hol nevetséges, hol rettentő látványait tárja fel. „Les Veuves, deux de pauvres, Fausse monnaie, kezdett. — „Oh te kis együgyű teremtés.“ — „No ezt sem mondta a lelkész úr soha.“ — „Mondom hát én.“ —„Együgyü ? ez annyi mint málészáju; én nem akarok málészáju lenni!“ — „Hát mi akarnál lenni ?“ — „Mi akarok lenni ? Furcsa kérdés, hát semmi sem akarok lenni.“ — „Nos hát légy semmi.“ A leány most nevetni kezdett. Kis idő múlva azonban komolyan folytató: „Az nem illik, hogy te magad mondod, ne legyek semmi.“ — „Istenem, ha ez a te akaratod, ’sz magad mondtad.“ — »Nem, nem ; én nem akarok semmi lenni.“ — „Jól van, légy te­hát minden.“ — A leány ismét mosolygott. Pár perc múlva szomorúan mondá: „Ilyen bolondnak a lelkész úr sem tartott soha.“ — „Bolondnak nem, de talán bo­londnőnek.“ — „A lelkész úr? — Olyan jó sohsem lessz te hozzám, mint ő volt.“ — „Még csak ez hiányzanék.“ — „Nem bizony : a savanyú tej soh­sem válik édessé!“ „Hátha túrót készítnek belőle.“ Ekkor hangos kacagásba tört ki a leány, míg a férfi nem mondá: „Ott jó anyád,a mire ismét elcsöndesült. „Olyan derék, becsületes asszonyságot, mint a lelkészné, soha életembe nem láttam,“ szólalt meg egy csengő, kedves hang. „Csak szaporán, Bard, old föl a csolnakot, aligha éjjelre hazaérünk. Az asszony­ság azt akarta, hogy vigyázzak, mikép Ellinek min­dig szárazak legyenek a lábai. Hát vigyázzon ő magá­ra ! Mindennap nagy sétát tegyen a sápkórság miatt! Sápkór ide, sápkór oda! Menj csak Bard, old föl a csolnakot, nekem még ma éjjel kenyeret kell süt­nöm !“ — „De hisz a láda még nincs itt,a mondá Bard s ülve maradt. „A láda nem is lesz itt, a jövő vasárnap hozzuk el. Hallod Elli, vedd sátorfádat s menjünk. Bard, szaporán !“ Az asszony sietett le­felé a lejtőn, leánya mindjárt utána. Az asszony úgy sietett, hogy leánya alig követhető. „Jöjj már egy­szer!“ hangzott a mélységből, és Arne hallotta, mi­dőn az asszony már a csolnakot taszigálta. „Te is jöjj már Bard, csak nem akarjuk az éjét is itt töl­­teni!“ kiáltott ismét fölfelé. „Várom a ládát.“ —■ „De kedvesem már megmondtam, hogy a jövő va­sárnapig itt marad.“ — „Hisz már ott hozzák,“ mondá Bard, szekérzörgést hallván. „Magam mond­tam, hogy a jövő vasárnapig maradhat, hát csak tudom.“ „Én pedig azt mondtam, még ma el akar­juk vinni.“ „ Az asszony felszaladt tehát a szekér elé, egy kis batyut s más apróságokat is hozván ma­gával. Végre Bard is fölkelt, a szekérhez lépett vállára vette a ládát s lement a csolnakhoz. (Folyt. köv.) Baudelaire. (Revue Contemporaine, 1869 aug. 15. „Les poétes nou­­veaux, Charles Baudelaire, par Georges Noél.“) II. (H. S.) 1846-ban és a következő években Bau­delaire az „Artiste“ és „Corsaire Satan“ című la­pokban több költeményt ad ki, s úgy­szólván ekkor tűnik fel mint költő. A költő életében valódi ese­mény volt Poe Edgar műveinek fölfedezése. Ő azt előbb Meunier Adél fordításából olvasá. Nem min­den meglepetés nélkül véve észre, hogy az óceánon túl, ezen az amerikai continensen, melynek utilitárius eszméi iránt nagyobb ellenszenvvel viseltetett, mint bármi iránt, van egy ember, a kivel, a nélkül hogy ismerte volna, a legbensőbb eszmeközösségben volt, ki ép úgy szerelmes, mint ő, az eszményi szépbe, meg van áldva, mint ő, a legnagyobb boncoló tehet­séggel, mely egyesülve van a legbehatóbb szemlélő te­hetséggel és a művészet tárgyai iránt a legkitűnőbb érzelemmel; egy ember végre, ki szereti a különöst és rendkívülit, hazája és százada előítéleteivel nyilt harcban állva. Úgy látszik ő, volt praedestinálva, hogy Franciaországnak meghódítsa e rendkívüli és nagyszerű eredetiséget,s csakugyan műveinek Baude­laire által eszközölt fordítását tökéletesnek tárták. Noel, kit mindenütt követünk, azt írja — és ezt nem mernék aláírni, — hogy Baudelaire Poetól mit se tanúlt, mert mindazzal bírt már a természettől, mit Poe művében talált. „Az emberek és emberi tár­sadalom mély megvetése, az eszmény kizárólagos művelése, ezek Baudelaire és Poe Edgar előtt is minden bölcsesség alapja. Egyetértve e tekintetben a bibliai kijelentéssel, elvül állítják fel az emberi nem eredeti méltatlanságát, a roszaság ösztönének lételét, mely az embert ész nélkül és esze ellenére ösztönzi cselekedni. Az élet folytonos küzdelem ez ösztön ellen, folytonos aspirátió a jó és szép kettős Vocations, Portraits de maitresses, Sir et cimetiére, mind megannyi kis remekművek. Azonban az először 1857-ben megjelent „Fleurs du Mal“ keltett föl a legnagyobb lelkesedést és vont maga után a legnagyobb megtámadást. Főleg azzal vádolák,hogy a közerkölcsiséget támadja meg. Sőt hat költeménye törvényszékileg jön elitélve. Ez nagyon meglepte a szerzőt, ki azt hivé, hogy szándékait nem érthetik félre. Ki az elitélt verseket elolvassa, vilá­gos következetlenséget fog észrevenni, mert e költe­ményeket is csak az a szellem lengi át, mi az egész könyvet, és vagy egyik költeményt se, vagy az egész kötetet el kellett volna ítélni. Mi hát e könyv, mely születése óta annyi kárhoztatásnak volt kitéve, és melyet most is sok művelt ember erkölcstelenségek, rút és undorító festvények halmazának tekint ? Hogy mi ez, megmondja egészen eíme, ez a rész virágai­nak különös és fantastikus csokorja, ez a borza­lom költészete; az az egész eszmény, melyet e szörnyű valóságban lehet kifejezni: vétek. De ez nem a vétek apológiája, mert megmutatni a vétket egész meztelenségében, nem eszköz arra, hogy meg­szerettessük ; de nem is satyra a szó szokásos értel­mében, azaz egy erényes költő a vétekre mondott kárhozatának méltatlankodó versekben való kifeje­zése. Ez valami mélyebb és újabb, a „Fleurs du Mal“ meggyűlölteti a vétket, de egyszersmind meg­érteti. A rosz költészete kettős, a­mennyiben a rend tagadása és az ész elleni lázadás; a roszban rút külső alakja, melyet észrevesz az, ki nincs hatal­mában. De más­felől nem kell­­ a vétkekben nagyon is finom csáboknak lenni, hogy elcsábítni képesek gyakran nagy embereket, és egyszerre el tudják hallgattatni az észt és lebilincselni az akaratot ? „A vétek e paradox vonzereje — írja mély lé­lektannal Noel — természetében van, mert alapjá­ban nem egyéb az, mint az eszmény keresésében való eltévedés, úgy hogy az eszmény marad az ember egyedüli rugója még legvétkesebb kicsapongásaiban is. 846

Next