Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-18 / 213. szám

­ A bölcső­túl az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-túl. (Folytatás.) De a szekér után egy szalma kalapos leányka futott szétbomló hajfürtökkel: a pap leánya volt. „Eli, Eli!“ kiáltá már messziről. „Matild, Matild,“ visszhangzott a felelet és Eli elébe futott, karjaiba ölelvén a szaladó. Épp a lejtőnél érték el egymást s keservesen sírni kezdtek. Erre Matild fölemelt valamit, a­mit előbb a földre tett, egy kalitka volt. „Nesze itt van a kis Piri, anyám is azt kívánja, hogy a tied legyen, mert ha téged nem lát nálunk, úgy sem fogna énekelni. Tartsd meg, aztán gondolj rám ha hallod, s minél többször látogass meg.“ És újra rákezdték az érzékeny sírást. „Eli jöjj már, ne ácsorogj ott fenn!“ hangzott alulról. „Veled, veled megyek, mondá Matild karon ragadva barátnőjét, veled megyek, s csak holnap estére jövök haza.“ „Velem jösz, velem,“ kiáltó Eli s a két leány egymás nyakába borult, aztán lesiettek a csolnakhoz. Kis idő múlva Arne már messze látta úszni a csolnakot. Eli felállott a csolnakban és egyik kezével zsebken­dőjét lobogtatá, a másikban a kalitkát tartá. Matild a parton maradt és siránkozott. Mindaddig ott maradt a parton, mig a csol­­nakból egy parányi látszott a viz színén; az út nem volt hosszú a veres házakig, és Arne is leült. Követte a csolnakot szemeivel, mint a leányka, mig végre az a „fekete tóra“-ra át nem csapott s csak­hamar partot ért; ekkor letekintett, s a vizben látta az embereket. Ezt a képet egész a felső házig nem szalaszta el szemei elől, a legszebb volt, melyet ma látott. Látta a­mint először az anya, utána az apa a ládával, s végre a leány a csolnakból kilép­nek ; járásukról, nagyságukról ismerte föl őket. Kis idő múlva a leány kijött a házból, s leült az ajtó elé, valószínűleg, hogy még egyszer át­pillanthasson a leáldozó nap utósó sugarával a másik partra. De a lelkész leánya már elment, s csak Arne volt egye­dül, ki még a parton maradt, szemeit folytonosan a víz tükrére függesztvén. Vájjon lát-e, kivehet-e en­gem onnan a távolból ? — gondolá magában Arne. Fölkelt, s tovább ment; a nap leáldozott, de az ég kék és világos lett, mint a nyárésok szoktak lenni. A köd, s vizpára felhúzódott a hegyek felé, csak az érintetlen csúcsok néztek szabadon egymásra. Ment a hegynek; a viz mindig sötétebbnek látszott. A völgy mindig kurtult, s mindinkább a víz felé kö­­zelgett; a sziklák jobban szem elé kerültek és egész egygyé olvadtak­ össze. Az ég is mintha leereszkedett volna, úgy hogy egyszerre minden felderült és elko­­komorult. IX. Arne az utóbbi időben otthon is, az emberek közt is sokkal vidorabb lett. Télen át nem volt sok dolga, megtanulta tehát az ács mesterséget, és so­kat fordult meg minden felé a faluban. Minden szombaton este hazajött anyjához, vasárnap felol­vasta előtte a szent beszédet vagy elkísérte a tem­plomba ; vasárnap este aztán ismét elment. Hanem minél többet volt dolga az emberekkel, annál inkább meglepte az utazási vágy, s ha épp nagyon jó kedve volt, akkor jutott eszébe az utazás, mi ismét elkomo­­ritá. Ilyenkor ismét belefogott a „Túl a hegyen túl a sziklán magasan“ dalba, melyet most már husza­­dikszor javított át. Egy ízben annyira elfogta a visz­­szaemlékezés Krisztiánra, hogy megfeledkezett ma­gáról, s elmondta anyjának is gondolatát. Szegény asszony egyszerre, mintha megnémult volna, elhall­gatott , később megfordult és kiment a szobából. Lakott a faluban egy jókedvű ember, kit Minar­­nak hívtak. Húsz éves korában eltörte egyik lábát, s azóta mankón kellett járnia. Hanem a­hova ezen a mankón elsántikált, ott olyan jó kedvet csapott, hogy mindenki jól mulatott. Gazdag ember volt és sok jót tett, a­nélkül, hogy vele kérkedett volna. Volt az udvarán egy nagy diófa, s minden évben meghívta a leánysereget diószedésre. Ilyenkor aztán a nagy lakoma és a tánc sem maradhatott el. A leányok legtöbbjének keresztapja volt, mert majd a fél falu­nak volt komája. Majd az egész falu gyermeksége keresztapának hívta, hanem aztán az „atyus“ név rajta is száradt. Az „atyus“ és Arne jól ismerték egymást: az atyus Arnét dalaiért kedvelte meg. Természetesen, hogy őt is meghíva a diószedésre, Arne megköszönte, de mentegetőzött, hogy sohsem fordult meg fiatal leányok közt. „Hát majd megfordulsz most, hisz nem oly nehéz dolog,a fefelé mosolyogva az atyus. Arne meg is ígérte, hogy elmegy, s el is ment. Le­­het mondani majdnem ő volt az egyetlen fiatal legény a sok fiatal lány közt. Oly kedv kerekedett, itt mi­nőt soha életében nem látott, és min legjobban csodál­kozott, hogy a legnagyobb semmiségen oly jóizűen elnevetgéltek ; ha kettő nevetett, a másik három csupa szívességből is elnevette magát. Úgy viselték magukat, mintha naponkint ily életet élnének, mintha mindig együtt lennének, pedig sokan voltak, kik ez előtt sohsem látták egymást. Ha az ágat,mely után ka­­paszkodának elérték, nevettek, s ha nem sikerült elér­niük, ha felsültek, akkor is nevettek. Ha nem leltek diót, akkor­ is jó kedvök volt, ha pedig sokat találtak, majd kicsattantak a nevetéstől. Veszekedtek kié le­gyen a diótörő, s ha valamelyik a másikától elcsípte jót kacagtak, ha észrevette a cselt visszavervén azt, ekkor sem szomorodtak el. Az atyus is elősántikált néha, s mindenféleképen boszantotta a leányokat: futkározott utánuk s vége hossza nem volt a kiabá­lásnak, ha valamelyiket elfogta; mig másrészt ki nem fogytak akkor sem, ha az atyus hiában szalad­gált. Arnén pedig elkezdtek nevetni, mert nagyon komoly arcokat vágott, s ha erre Arne is nevetni kezdett, még jobban nevettek mindnyájan, hogy még­is megnevettethetők. Diószedés közben, az első munka után, kimentek egy közeli kis dombra, honnan szép kilátás volt a távolba, s leültek a domb tetején. Az atyus ült kö­zépen, körülte a sok fiatal leány. A nap erősen sü­tött, de mit sem törődtek vele, dióhéjjal, s darabok­kal dobálták egymást, törték a diót, s kínálgatták vele az atyust. Az atyus aztán elment a diófához, s darab idő múlva egész kosár dióval tért vissza kér­vén, hogy evés közben, miután most semmi dolguk, mondanának valami szép vidám történeteket. De bezzeg a játéktól nagyon nehéz volt a lányokat el­csalni, inkább meg lehetne állítni a terhelt szekeret, midőn a dombról lefelé siet, mint ő leánycsoport játék­kedvének gátat vetni. Végre maga az atyus kezde el; a legtöbb leány ismerte már a történetet, s nem akarta hallgatni az öreget, hanem aztán mégis csak leültek, s a­nélkül, hogy akarták volna maguk is ugyancsak hozzá láttak a beszédhez. Arne nagyon csodálkozott, hogy elbeszéléseik most épp oly komolyak voltak, mint a mily vigan nevetgéltek s ugrándoztak azelőtt. Leginkább sze­relmes dolgokról regéltek. (Folyt. köv.) Baudelaire. (Revue Contemporaine, 1869 aug. 15. „Les poètes nou­­veaux, Charles Baudelaire, par Georges Noel.“) III. Nagy hibája Baudelairenek a formaiság és a rythmus iránti túlzott szeretete. Irálya nagyon kidol­gozott. Gondolata hol mesterségesen szőtt körmon­datokban terjeszkedik, hol erős vonásokban tömörül, a melyek a lélekbe mint mind megannyi szögletek vésődnek be, de soha se korlátolja az alak és soha se csalja meg a kifejezés. Ez mindig a legtisztábban marad, a gondolat minden árnyalata vissza van ad­va, és minden szónak meg van a maga jelentősége, még azoknak is, melyek egyelőre ingatagoknak és határozatlan értelműeknek látszanak. Sőt „Phares“ című költeményének egyik versszakát ő maga kom­mentálja : „Delacroix, lac de sang hanté des mauvais anges, Ombragé par un bois de sapins toujoura verts, Ou, sous un ciel chagrin, des fanfares étranges Passent, comme un so ipir étouffé de Weber.“ (Delacroix, te­rosz angyalok által látogatott vértó, melyet mindig zöld fényük árnya fed, melyen át hosszús ég alatt különös harsona hangok hangza­nak, mint Weber egy elfojtott sóhaja.) Ő ehhez a kö­vetkező kommentárt csatolja: „A vér­tó, a vörös, — rosz angyalok által látogatva — természetfölöt­­tiség, egy mindig zöld erdő, a vöröset kiegészítő zöld. — Boszus ég, festvényeinek zajos és zivataros hátte­rei. A harsona hangok és Weber, a romantikus zene eszméi, melyeket festvénye öszhangjai keltenek fel.“ Mindenütt ez a nehézkesség, mely egyelőre érthe­tetlen, de nagy figyelemmel felfogható, élvezhető. Baudelaire irás­ának jellemzését be­végeztük, ha hozzátesszük még, hogy a kifejezések keresettségét szereti. „Ez a rendkívüli ügyelem az irányra, annak rendkívüli szándékossága rendkívül növeli a hatást, de nem lehet tagadni, hogy a költészet bőségéből, nagyságából, ama repüléshez hasonlított terjedelem­ből levon valamit, a­mi megkülönbözteti az első ran­gú genieket azoktól, kik utánuk következnek. Bau­delaire verselése is hasonlít irályához, és mint ez, szilárd, tömör, hatalmas, eredeti ragyogó az, de min­­denekfölött készakart. — Itt is, mint mindenütt, gyűlöli a banalitást. Rime ritkán gazdag a hang bő­ségében ; gazdagsága egészen a hasonlítás váratlansá­gában van. Verseiben mindig meg­van a lélek tit­kaiba avatott művész merészsége. Ha olykor hibázik, ez is a vázlat igen nagy tisztasága miatt van. Verse élénk szakaszokra osztva, meglep, meghat, megindít, bámulásra kelt, de gyakran a benyomás igen durva. Költeményei alkotásában és eszméi fűzésében is ugyanazon tökéletlenségek mutatkoznak. Minde­nütt feltűnik a gondolat ereje, a megindulás élénk­sége, a nézpont eredetisége, de ritkán mutatkozik a fejlemény ama könnyű terjedelme, a conceptió ama nagysága, a határozatlanul megvilágított láthatárok ama nagyszerű volta, a­melyek jellemzik a csak­ugyan magas költészetet. Baudelaire itt is igen mes­terséges marad. Azonban e mesterkéltséget Baudelaire még ke­reste és erénynek tarta; mert az egyediséget, az aka­ratot minden fölé hely­ezé, így a naiv és egyszerű szép­ségnél, melynek művészet nélküli ragyogása, mint a gyermekded természet fényei, oly mélyen hatja meg az ókori inspirátiók nagy forrásaihoz legköze­lebb levő költőket — a többre becsülő ama tudomá­nyos vonzerőt, melyet egy kevéssé természetes szép­ség a művészeti fogásoktól kölcsönöz. Költeményei kicsik, sok töredékes, vagy kezdetük vagy végük nincs meg. A „Fleurs du Mal“-nak hat része van: Spleen et ideal, Tableaux parisiens, le Vin, Fleurs du Mal, Revolte, la Mort. Az első a legterjedelme­sebb, a rész szomorú költeményének zöme, a többi csak melléklet. Az emberiségre nézve nem-é a spleen, az unalom a rész végleges alakja, és e földön a sá­tán legtökéletesebb megtestesülése ? Az égető rész, a metsző fájdalom csak véletlen eset a legnyomorul­­tabbra nézve is, magának a lelkiismeret-furdalásnak sincsenek örök gyötrelmei. Az idővel, mely eltöröl, megjő a reflexió, mely megfejt és lecsillapít. De sem az idő, sem a reflexió nem változtatják meg a dol­gok természetét. A rész nem semmisül meg, hanem átalakul, a fájdalom szomorúságban olvad föl, a megbánás melancholiában oszlik föl, és a­mit a rész veszt élességben, azt visszanyeri terjedelmében; ezentúl a lélek egész szervezetét támadja meg, s ez­­ az unalom: „Quoiq’ uil ne pousse ni grands gestes ni grands cris, II ferait volontiers de la térré un débria, Et dans un baillement engloutirait le monde.“ (Ámbár sem nagy tetteket, sem nagy zajt nem csi­nál, a földből szívesen csinálna romot, és egy ásítás­ban elnyelné a világot.) Ez az utóbbi sor emlékeztet — mondja Noel — Caligula egy híres szavára. Csak­ugyan az unalom beszélt e bősz zsarnokok szájával, kik beleuntak az emberek szolgaiságába. Az unalom a mindenhatóság végzetszerü büntetése, a földi po­kol, mely még ez életben bünteti a vétkek legnagyob­bikát. A társadalom egyensúlyát nem rontja meg, a nép fölibe nem helyezi magát az ember a­nél­kül, hogy saját tehetségei egyensúlyát is meg ne ron­taná. A tökéletlen, absolutra vágyó embernek az el­­­lenmondás szükséges, ez a lélek lélegző levegője, a zsarnok saját mindenhatósága alatt úgy van, mint­­ egy légmentes harang alatt, lázas fölemésztődés­e miatt hal meg. Erre kell visszavinni Róma Cae- i sarjai és kelet uralkodóinak kegyetlen és undok képzelmeit. Az unalom azonban nem csak a mindenhatóság­­ kiváltsága; ki ne érezte volna bizonyos órákban,­­ hogy hizelgi be magát lelkébe, mint egy finom fagy, mint paralysálja akaratját, vagy mint ösztönzi leg­­­­képtelenebb tettekre ? A gondolkodó természetűek még inkább ki vannak téve, mint mások e hajlam­nak : a dolgok előttük rendesen absolut alakjukban mutatkoznak, ők közelebbről látják az istent, de a sátánt is. Ezért volt Baudelaire képesebb, mint bár­ki más, ismerni és leírni e borzasztó csapás dúlásait. Mily finomsággal tudja ő boncolni az unalmat, vizs­gálni annak titokteljes természetét, követni szárma­zását, kimutatni, mint származik minden nyomorból és vétekből! Nem is riad ő vissza semmiféle részlet­től, a legvisszataszítóbb phisikai és erkölcsi rútságo­kat szégyen nélkül tárja fel, megrázó pandemiuma­ — 850 —

Next