Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-26 / 220. szám

A bölcsőtől az oltárig. (Norvég beszélj­.) Björnstjerne Björnson-tál. (Folytatás.) XII. Eli nagyon bágyadt volt a betegség után, anyja éjjel nappal mellette ült s le sem jött az alsó szobába. Az apa naponkint fölment a hálókamrába, letette sipkáját az ajtónál, saruját is leveté és igy lépett be a beteghez. Arne még mindig itt volt, ő és az öreg rendesen együtt törték az estéket s úgy tetszett, mintha Bardot mindinkább megkedvelné. Bard ér­telmes, olvasott ember volt, ki sokat gondolkozott, hanem még a saját lelkiismeretétől is félt. Ha Arne néhol segített s valamit megmagyarázott, Bard vég­telen nagy örömet érzett, hogy Arne oldala mel­lett van. Eli már annyira javult, hogy nap közben rövid ideig fenn is járhatott. Egy este, Arne szobácskájá­ban ült és dalolgatott, úgy hogy Eli is meghaltá, ki felette lakott. Az öreg asszony lement a legényhez s kéré Eli nevében, jöne föl s énekelne neki, hogy a szavakat is érthetné. Arne bár mindenütt, itt is, hol ült, csak Elinek énekelt, hanem mégis, midőn az anya Eli kivonatát előadá, elpirult s fölkelt, mintha nem akarná bevallani, mit pedig eddig még senki nem kérdett tőle. Csakhamar rendbeszedé magát s kitérő feleletet adott mondván, hogy igen kevés dalt tud. Hanem az anya azt felelte : ez nem igen lát­szik, ha egyedül van. Arne végre engedett és fölment. Elit betegsége óta nem látta; érezte, hogy nagyon meg kellett vál­toznia, s ez egy kissé megfélemlíté. Midőn halkan a szobába lépett, egész sötét volt benn, úgy hogy sem­mit sem láthatott. Megálloit az ajtónál. „Ki van itt ?“ kérdé­sli gyönge, de tiszta hangon. „Arne“, vála­­szolt óvatosan a legény, nehogy a szavak ártalmára legyenek a betegnek. „Szép volt tőled, hogy feljöt­tél.“ — „Hát, hogy mint vagy Eli?“— „Köszönöm“ most kissé jobban. „Ülj le ide Arne,“ szólt a leány s a legény ta­pogatózott mindenfelé, hogy egy széket kaphasson. Épp az ágy szélénél foglalt helyet. „Olyan jól esett, ha énekelni hallottalak; kérlek énekelj nekem egy keveset.“ — „Csak tudnék valamit, a­mi neked való volna.“ Kis szünet állott be. „Énekelj valami szent nótát,“ mondá a leány. Arne a bérmálásról éne­kelt egy szent éneket. Bevégezvén sírni hallotta a leányt és föltette,hogy nem énekel többet, hanem csak­hamar ismét azzal állott elő a leány: énekelj még egyet. Arne énekelt még egyet: a bérmálandók zsoltárát. „Sok mindenről volt időm gondolkozni be­tegségem alatt,“ mondá Eli. Arne mit sem felelhetett reá, egész csöndesen ült s hallgatta a leány zokogá­sát, melyben kitört. Egy nagy falióra ketyegett a falon és ütötte a negyedeket. Eli nagyokat lélekzett, mintha mellén akarna könnyebbíteni, és aztán így szólt: „Talán nem is voltam egészen jó apámhoz és anyámhoz, azért esik nehezemre ezt a zsoltárt hallani.“ A sötétben sokkal bátrabbak lehetünk, mintha egymás szemébe nézünk, azért többet mondunk is ki. „Jól esik hallanom,“ felesé­grne­s a szavakra gondolt, melyeket Eli betegsége előtt mondott szü­leinek. A leány is érezte s azért igy folytatá: „Ha nem lettem volna beteg, ki tudja mikor beszélhettem volna még édes anyámmal.“ — „Hát most beszélt veled ?“ — „Naponkint­ nem is tett egyebet.“ — „Ugy­e volt mit hallgatnod?“ — „Igazad lehet.“ „Nemde sokat beszélt apámról ?“ — „Beszélt.“ — „Még most is visszaemlékszik reá ?“ — „De még hogy!“ — „Pedig apám nem jól viselte magát iránta.“ — „Szegény anyám !“ „Mégis maga iránt volt legke­gyetlenebb.“ A­mit most gondoltak, egyik sem akarta a má­siknak megmondani. Eli jutott először szóhoz: „A mint mondják nagyon hasonlítsz apádhoz.“ „Mond­ják,“ viszonzá Arne kitérőleg, a leány nem vette észre e hangot s tovább folytatá: „Tudott szintén dalokat költeni ?“ — „Nem.“ „Énekelj nekem egy dalt, melyet magad csinál­tál.“ Arne nem mondta senkinek, hogy a dalokat, melyeket énekelget maga csinálja. „Egyet sem tu­dok,“ felese a leánynak. „Oh dehogy­nem, ha én kér­lek, csak fogsz egyet énekelni.“ A­mit senki kedvéért meg nem tett volna, a leányért megtette. Elmondta a dalt a gyümölcsös és virágos fáról, midőn ez sem a szél, sem a madár sereg előtt meg nem hajolt, de a szép fiatal leánynak mindennel kedveskedett: virág­gal, gyümölcscsel egyaránt. A leánynak igen tetszett a dal. Arne is meg volt elégedve magával, a dalt ilyen szépen alig éne­kelte meg. A sötétség legközelebb hozza a némákat, a hall­gatókat. Arne mindent hallott; ha a leány csak ke­zét kidugta a takaró alól vagy lélekzetet vett vagy csak megmozdult, a legény már észrevette. „Arne, nem taníthatnál meg a dalköltésre ?“ — „Sohsem próbáltad ?“ — „A napokban igen, hanem a sauce új, s ez a sauce ezúttal igen pikánt: a szen­teskedés, mely valóban ostorozni való, s méltó ily k­ó tollára , kiben a gúnynak bő ere van, habár hoz­zá kell tennünk, hogy a Sardou gúnyában mindig több a realismus, mint a költészet, s ez teszi fa­nyarrá. A főszemély Szerafina (Prielle Kornélia,a­ki Babylonból Jeruzsálembe vándorolt , vagyis kép nélkül szólva, a világ lányából a szenteskedés ra­jongója lett. Egykor a szalonok Cézárjaival kacér­kodott, most az istennel. Dicsvágyát keresi a jám­borságban, s hiúsága az oltár lett. Férje, Rosanger báró (Komáromy) fölött, ki nyugalmazott ezre­des volt s most köszvényes ember, teljhatalom­mal uralkodik, s leányait úgy kivánja boldogítani, hogy a szenteskedés útján boldogtalanokká tenné őket, ha szerencsére meg nem mentenék mások. Na­gyobbik lányát, Agathát (Niczkyné,­ mig férje Plan­­terose (Serdahelyi) két havig úton volt, eltértté tőle a szenteskedéshez, kisebbik lányát Ivonne-t (Lend­­vainé) pedig éppen zárdába akarja erőszakolni. Mi­ért ? — ennek titkos oka van. E lány egy élő szem­rehányás neki, mely eszébe juttatja könnyelműségét. Azt akarja, hogy a fiatal lány, ki szereti a színházat, a bált, a szabad levegőt, az ő pártfogója legyen az isten előtt, azzal az egyetlen kötelességgel, hogy érette imádkozzék. — Jön egy Róbert nevű fiatal férfi, (Náday) korán blazilt és skeptikus, (mint Sardou több ily alakja,a ki nem igen hisz a női erényben, mint rendesen szokott történni oly ifj­aknál, kik ke­rülték az erényes nők társaságát; de ki azért sze­met vet a kedves vidám, Ivonne-ra, s azt is észrevé­­ve, hogy titokban levélkét dobott a gyűjtő szekrény­be, minélfogva szentül hiszi, hogy szerelmi levelezés­ben áll valakivel, de Planterose — midőn ezt neki elbeszéli — azt jegyzi meg rá: „ez büntetésed haszon­talan ember, midőn fölleled az erényt, nem ismersz rá.“ Róbert aztán sem tart sokat Ivonne-ra, s hiszi, hogy még ő is elcsábíthatná. Megjelenik Montignac admirál is (Feleki), Róbert nagybátyja, s Ivonne-nal sehogy sem boldogulhattam.“ — „Hát mit akartál kifejezni ?“ — „Anyámról akartam valamit hallani, ki apádról olyan sokat tartott.“ „Nehéz dolog.“ — „Magam is úgy találtam és sokat könnyeztem mel­lette.“ — „Sohse keress tárgyat magadnak, majd magától jó az, csak ne erőltesd.“ — „Már, hogy jönne?“ — „Mint más egyéb, mire nem is gon­dolsz.“ — Mindketten elhallgattak. „Csodálkozom Arne, hogy te innen elkívánkozol, mikor már is annyi szépet rejtsz magadban.“ „Hát te tudod, hogy elkívánkozom?“ — A leány semmit sem felelt, hanem elmerült gondolataiba. „Arne neked nem szabad el­utaznod,“ szólt a leány s a legény egyszerre melegedni érzé szivét. — „Bizony néha el is vesztem ám a kedve­met.“ — „Anyád nagyon szerethet téged. Óhajta­nám látni anyádat.“ — „Jöjj egyszer Szirtesre, ha fel­­gyógyulsz.“ —És most egyszerre oda képzelte a leányt Szirtesre a világos kis szobácskába, a­mint a magas hegyekben gyönyörködik, keble szorult, a vér fe­jébe szállt. „Nagyon meleg van idebenn,“ mondá és fölkelt. Eli észrevette és így szólt: „Kedves, már el­­megy ?“ és Arne újra leült. „Sokszor jöjj el hozzánk, anyám nagyra becsül.“ — „Magamnak is kedvem van erre, de mégis kellene valami ürügyet keresnem.“ — Eli hallgatott, mintha valamin gondolkoznék. „Azt hiszem anyám akar valamire kérni.“ Mindkettőjöknek nagyon meleg lett a szoba. Arne homlokát törülgető, Eli pedig fölemelkedett néha ágyában, hogy szabadabban vehessen lélek­zetet. Néma csend volt a szobában, csak az óra ketye­gése hallatszott, kinn sem világított a hold, egész sötétség terjedt el mindenütt. Arne szíve nagyo­kat dobbant , úgy hogy már újra föl kellett állania. Eli szólalt meg egyszerre: „Csak már nyár volna!“ „Nyár!“ — ismétlé Arne­s felájulni látta emlé­kében a régi képeket: a zöld mezőt, rétet, tavat, a kolompokat és csengőket, a völgyi dalt és Elit, a mint a víz tükrében megjelent s a ház ajtaján kilé­pett. „Csak nyár volna! ismétlé Eli, és én a hegyen ülhetnék, úgy hiszem tudnék én is dalt költeni.“ Arne jóízűen nevetett. „És miről szólna az a dal ?“ — „Valamiről, a­mit könnyen elmondhatnék, valamiről, a­miről — magam sem tudom miről. —“ „Mondd Eli, mondd !“ kiáltó örömmel a legény, aztán meggondolva ismét leült. (Folyt. köv.) „Szerafin a.41 (Szinmű 5 felv. Irta S a r d o­u, forditák Deák Farkas és Szépfalud­y. Első előadása a nemzeti színpadon sept. 24-dikén.) (v.) A hires vigjátékiró e műve Párisban a cen­­sura purgatóriumán keresztül jutott a színpad para­dicsomába. Eredeti címe volt: „La Devote“ (az áj­­tatos, vagy inkább: szenteskedő,) s szerepel benne egy abbé (Chapelard,) melyben a Tartuffe-ök igen megbotránkoztak, s útját is állották. A „Gymnase“ igazgatója szaladt a miniszterhez, hogy a sokat ígérő művet színpadra hozhassa, de a miniszter félt az áj­­tatosoktól, Sardou pedig mit sem akart változtatni. Végre a császár maga adta meg az előadási enge­délyt, s egyébb változás nem történt a művön, mint hogy „Szerafina“ nevet kapott, Chapelard-t pedig nem játszák abbé­ ruhában. Különben a mi fő: a lé­nyeg megmaradt; a szenteskedés ki van benne gú­nyolva, s egy fiatal lánynak apácává erőltetése ké­pezi legérdekesb részét, minélfogva jelenleg — mi­dőn a zárdatörténetek még mindig az idény divat­cikkei közé tartoznak — korszerű relieffel bír. Minden meg van e műben, mi Sardou fény és árnyoldalait képezi. Szellemdús párbeszédek és fa­nyar gúny, érdekes jellemrajzok és kevés lélektani igazság, kitűnő jelenetezés és léha morál, ötletbőség és expositió-hiány, megható jelenetek és hamis be­nyomások. Mindent összevéve: Sardou e műben is inkább mester, mint költő, mert noha a költészet igen sok elemével bir, de a lélektanból és költői igaz­ságszolgáltatásból merő játékot csinál, pédául erköl­csöt papoltat oly emberrel, ki maga is fővétkes, s ál­­dozatúl vet egy mit sem vétő szegény férjet, ki jónak hiszi a roszát, mivel elámítják. Sardou sokat ír, és még­sem termékeny. Néz­zük át vígjátékait, s meglátjuk,„hogy majd mind ugyanazon elemekből alkotják. Ő úgy írja a vígjá­tékot, mint a­hogy a sakkot játszák, ugyanazon fi­gurákkal különböző parthiekat csinálván. Legfölebb — keresztlányával — akar beszélni, de Szerafina fél ez embertől s gátolja a találkozást. Van még egy eredeti alak: Chapelard (Szigeti József,) szin­tén szenteskedő, ki — mint mondja — csak azért szeret jól enni és inni, hogy teste — e „nyomorult sártömeg“ — ne zsarnokoskodjék rajta, s ki gyám­fiának Sulpice-nek (Szigligeti Anna), ez ájtatos bőr­be bújt gonosz csontnak szeretné megnyerni Ivonne kezét, de hallván, hogy a lánynak nincs hozománya, e tervről lemond, s helyesleni kezdi, hogy a zárdába vigyék. De Ivonne kimondja, hogy ő inkább férjhez akarna menni. A mama fenyegeti, hogy elveszti üd­vét. „E szerint te is elveszted mama, — feleli a lány, — mert te sem lettél apáca.“ De Szerafina addig kéri, kényszeríti gyermekét, míg az „igent“ mond, de aztán megint csak visszavonja. A kétségbeesett lány keresztatyjához akar oltalomért folyamodni, de nincs, ki levelét elvigye. Találkozik a kertben ólál­kodó Róberttel, ki ez alkalmat arra akarja hasz­nálni, hogy megszöktesse, s elég udvariatlan, hogy még gyanús levelezéseire is céloz Ekkor a lány be­vallja, hogy keresztatyjával levelezett, mire Róbert bocsánatot kér, de tovább erőlteti, hogy szökjék vele. Ivonne segélyért kiált, s a megjelenő báró meg akar­ja ölni Róbertet, ki azzal áll elő, hogy a lány kezét kéri. A báró oda­adná, de Szerafináé a hatalom, s ő a zárdába küldi lányát Chapelard által. Épp akkor jelentik, hogy Agatha eltűnt a háztól, (férje téríte vissza a szentektől), s nem sokára Chapelard is lel­kendezve jó elmondani, hogy midőn Ivonne a ko­csiba lépett, őt hasba lökték s a lányt elragadták. Róbertre gyanakszanak, pedig a lányt az admirál vitte el, a mint erről később Szerafina is értesül Plan­terose által. Megy is az admirálhoz s követeli tőle vissza lányát, kit istennek szánt. Az admirál erős szemrehányásokat tesz neki. Hát — úgy­mond — hogy az anya üdvözüljön, a lánynak kelljen szen­vedni ; mert az anya sokat táncolt, a lány sokat sír­jon ; mert az anya sokat szeretett, a lány hervadjon el, távol a szerelemtől; ez volna a bünhödés az anya

Next