Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-26 / 220. szám
A bölcsőtől az oltárig. (Norvég beszélj.) Björnstjerne Björnson-tál. (Folytatás.) XII. Eli nagyon bágyadt volt a betegség után, anyja éjjel nappal mellette ült s le sem jött az alsó szobába. Az apa naponkint fölment a hálókamrába, letette sipkáját az ajtónál, saruját is leveté és igy lépett be a beteghez. Arne még mindig itt volt, ő és az öreg rendesen együtt törték az estéket s úgy tetszett, mintha Bardot mindinkább megkedvelné. Bard értelmes, olvasott ember volt, ki sokat gondolkozott, hanem még a saját lelkiismeretétől is félt. Ha Arne néhol segített s valamit megmagyarázott, Bard végtelen nagy örömet érzett, hogy Arne oldala mellett van. Eli már annyira javult, hogy nap közben rövid ideig fenn is járhatott. Egy este, Arne szobácskájában ült és dalolgatott, úgy hogy Eli is meghaltá, ki felette lakott. Az öreg asszony lement a legényhez s kéré Eli nevében, jöne föl s énekelne neki, hogy a szavakat is érthetné. Arne bár mindenütt, itt is, hol ült, csak Elinek énekelt, hanem mégis, midőn az anya Eli kivonatát előadá, elpirult s fölkelt, mintha nem akarná bevallani, mit pedig eddig még senki nem kérdett tőle. Csakhamar rendbeszedé magát s kitérő feleletet adott mondván, hogy igen kevés dalt tud. Hanem az anya azt felelte : ez nem igen látszik, ha egyedül van. Arne végre engedett és fölment. Elit betegsége óta nem látta; érezte, hogy nagyon meg kellett változnia, s ez egy kissé megfélemlíté. Midőn halkan a szobába lépett, egész sötét volt benn, úgy hogy semmit sem láthatott. Megálloit az ajtónál. „Ki van itt ?“ kérdésli gyönge, de tiszta hangon. „Arne“, válaszolt óvatosan a legény, nehogy a szavak ártalmára legyenek a betegnek. „Szép volt tőled, hogy feljöttél.“ — „Hát, hogy mint vagy Eli?“— „Köszönöm“ most kissé jobban. „Ülj le ide Arne,“ szólt a leány s a legény tapogatózott mindenfelé, hogy egy széket kaphasson. Épp az ágy szélénél foglalt helyet. „Olyan jól esett, ha énekelni hallottalak; kérlek énekelj nekem egy keveset.“ — „Csak tudnék valamit, ami neked való volna.“ Kis szünet állott be. „Énekelj valami szent nótát,“ mondá a leány. Arne a bérmálásról énekelt egy szent éneket. Bevégezvén sírni hallotta a leányt és föltette,hogy nem énekel többet, hanem csakhamar ismét azzal állott elő a leány: énekelj még egyet. Arne énekelt még egyet: a bérmálandók zsoltárát. „Sok mindenről volt időm gondolkozni betegségem alatt,“ mondá Eli. Arne mit sem felelhetett reá, egész csöndesen ült s hallgatta a leány zokogását, melyben kitört. Egy nagy falióra ketyegett a falon és ütötte a negyedeket. Eli nagyokat lélekzett, mintha mellén akarna könnyebbíteni, és aztán így szólt: „Talán nem is voltam egészen jó apámhoz és anyámhoz, azért esik nehezemre ezt a zsoltárt hallani.“ A sötétben sokkal bátrabbak lehetünk, mintha egymás szemébe nézünk, azért többet mondunk is ki. „Jól esik hallanom,“ feleségrnes a szavakra gondolt, melyeket Eli betegsége előtt mondott szüleinek. A leány is érezte s azért igy folytatá: „Ha nem lettem volna beteg, ki tudja mikor beszélhettem volna még édes anyámmal.“ — „Hát most beszélt veled ?“ — „Naponkint nem is tett egyebet.“ — „Ugye volt mit hallgatnod?“ — „Igazad lehet.“ „Nemde sokat beszélt apámról ?“ — „Beszélt.“ — „Még most is visszaemlékszik reá ?“ — „De még hogy!“ — „Pedig apám nem jól viselte magát iránta.“ — „Szegény anyám !“ „Mégis maga iránt volt legkegyetlenebb.“ Amit most gondoltak, egyik sem akarta a másiknak megmondani. Eli jutott először szóhoz: „A mint mondják nagyon hasonlítsz apádhoz.“ „Mondják,“ viszonzá Arne kitérőleg, a leány nem vette észre e hangot s tovább folytatá: „Tudott szintén dalokat költeni ?“ — „Nem.“ „Énekelj nekem egy dalt, melyet magad csináltál.“ Arne nem mondta senkinek, hogy a dalokat, melyeket énekelget maga csinálja. „Egyet sem tudok,“ felese a leánynak. „Oh dehogynem, ha én kérlek, csak fogsz egyet énekelni.“ Amit senki kedvéért meg nem tett volna, a leányért megtette. Elmondta a dalt a gyümölcsös és virágos fáról, midőn ez sem a szél, sem a madár sereg előtt meg nem hajolt, de a szép fiatal leánynak mindennel kedveskedett: virággal, gyümölcscsel egyaránt. A leánynak igen tetszett a dal. Arne is meg volt elégedve magával, a dalt ilyen szépen alig énekelte meg. A sötétség legközelebb hozza a némákat, a hallgatókat. Arne mindent hallott; ha a leány csak kezét kidugta a takaró alól vagy lélekzetet vett vagy csak megmozdult, a legény már észrevette. „Arne, nem taníthatnál meg a dalköltésre ?“ — „Sohsem próbáltad ?“ — „A napokban igen, hanem a sauce új, s ez a sauce ezúttal igen pikánt: a szenteskedés, mely valóban ostorozni való, s méltó ily kó tollára , kiben a gúnynak bő ere van, habár hozzá kell tennünk, hogy a Sardou gúnyában mindig több a realismus, mint a költészet, s ez teszi fanyarrá. A főszemély Szerafina (Prielle Kornélia,aki Babylonból Jeruzsálembe vándorolt , vagyis kép nélkül szólva, a világ lányából a szenteskedés rajongója lett. Egykor a szalonok Cézárjaival kacérkodott, most az istennel. Dicsvágyát keresi a jámborságban, s hiúsága az oltár lett. Férje, Rosanger báró (Komáromy) fölött, ki nyugalmazott ezredes volt s most köszvényes ember, teljhatalommal uralkodik, s leányait úgy kivánja boldogítani, hogy a szenteskedés útján boldogtalanokká tenné őket, ha szerencsére meg nem mentenék mások. Nagyobbik lányát, Agathát (Niczkyné, mig férje Planterose (Serdahelyi) két havig úton volt, eltértté tőle a szenteskedéshez, kisebbik lányát Ivonne-t (Lendvainé) pedig éppen zárdába akarja erőszakolni. Miért ? — ennek titkos oka van. E lány egy élő szemrehányás neki, mely eszébe juttatja könnyelműségét. Azt akarja, hogy a fiatal lány, ki szereti a színházat, a bált, a szabad levegőt, az ő pártfogója legyen az isten előtt, azzal az egyetlen kötelességgel, hogy érette imádkozzék. — Jön egy Róbert nevű fiatal férfi, (Náday) korán blazilt és skeptikus, (mint Sardou több ily alakja,a ki nem igen hisz a női erényben, mint rendesen szokott történni oly ifjaknál, kik kerülték az erényes nők társaságát; de ki azért szemet vet a kedves vidám, Ivonne-ra, s azt is észrevéve, hogy titokban levélkét dobott a gyűjtő szekrénybe, minélfogva szentül hiszi, hogy szerelmi levelezésben áll valakivel, de Planterose — midőn ezt neki elbeszéli — azt jegyzi meg rá: „ez büntetésed haszontalan ember, midőn fölleled az erényt, nem ismersz rá.“ Róbert aztán sem tart sokat Ivonne-ra, s hiszi, hogy még ő is elcsábíthatná. Megjelenik Montignac admirál is (Feleki), Róbert nagybátyja, s Ivonne-nal sehogy sem boldogulhattam.“ — „Hát mit akartál kifejezni ?“ — „Anyámról akartam valamit hallani, ki apádról olyan sokat tartott.“ „Nehéz dolog.“ — „Magam is úgy találtam és sokat könnyeztem mellette.“ — „Sohse keress tárgyat magadnak, majd magától jó az, csak ne erőltesd.“ — „Már, hogy jönne?“ — „Mint más egyéb, mire nem is gondolsz.“ — Mindketten elhallgattak. „Csodálkozom Arne, hogy te innen elkívánkozol, mikor már is annyi szépet rejtsz magadban.“ „Hát te tudod, hogy elkívánkozom?“ — A leány semmit sem felelt, hanem elmerült gondolataiba. „Arne neked nem szabad elutaznod,“ szólt a leány s a legény egyszerre melegedni érzé szivét. — „Bizony néha el is vesztem ám a kedvemet.“ — „Anyád nagyon szerethet téged. Óhajtanám látni anyádat.“ — „Jöjj egyszer Szirtesre, ha felgyógyulsz.“ —És most egyszerre oda képzelte a leányt Szirtesre a világos kis szobácskába, amint a magas hegyekben gyönyörködik, keble szorult, a vér fejébe szállt. „Nagyon meleg van idebenn,“ mondá és fölkelt. Eli észrevette és így szólt: „Kedves, már elmegy ?“ és Arne újra leült. „Sokszor jöjj el hozzánk, anyám nagyra becsül.“ — „Magamnak is kedvem van erre, de mégis kellene valami ürügyet keresnem.“ — Eli hallgatott, mintha valamin gondolkoznék. „Azt hiszem anyám akar valamire kérni.“ Mindkettőjöknek nagyon meleg lett a szoba. Arne homlokát törülgető, Eli pedig fölemelkedett néha ágyában, hogy szabadabban vehessen lélekzetet. Néma csend volt a szobában, csak az óra ketyegése hallatszott, kinn sem világított a hold, egész sötétség terjedt el mindenütt. Arne szíve nagyokat dobbant , úgy hogy már újra föl kellett állania. Eli szólalt meg egyszerre: „Csak már nyár volna!“ „Nyár!“ — ismétlé Arnes felájulni látta emlékében a régi képeket: a zöld mezőt, rétet, tavat, a kolompokat és csengőket, a völgyi dalt és Elit, a mint a víz tükrében megjelent s a ház ajtaján kilépett. „Csak nyár volna! ismétlé Eli, és én a hegyen ülhetnék, úgy hiszem tudnék én is dalt költeni.“ Arne jóízűen nevetett. „És miről szólna az a dal ?“ — „Valamiről, amit könnyen elmondhatnék, valamiről, amiről — magam sem tudom miről. —“ „Mondd Eli, mondd !“ kiáltó örömmel a legény, aztán meggondolva ismét leült. (Folyt. köv.) „Szerafin a.41 (Szinmű 5 felv. Irta S a r d ou, forditák Deák Farkas és Szépfaludy. Első előadása a nemzeti színpadon sept. 24-dikén.) (v.) A hires vigjátékiró e műve Párisban a censura purgatóriumán keresztül jutott a színpad paradicsomába. Eredeti címe volt: „La Devote“ (az ájtatos, vagy inkább: szenteskedő,) s szerepel benne egy abbé (Chapelard,) melyben a Tartuffe-ök igen megbotránkoztak, s útját is állották. A „Gymnase“ igazgatója szaladt a miniszterhez, hogy a sokat ígérő művet színpadra hozhassa, de a miniszter félt az ájtatosoktól, Sardou pedig mit sem akart változtatni. Végre a császár maga adta meg az előadási engedélyt, s egyébb változás nem történt a művön, mint hogy „Szerafina“ nevet kapott, Chapelard-t pedig nem játszák abbé ruhában. Különben a mi fő: a lényeg megmaradt; a szenteskedés ki van benne gúnyolva, s egy fiatal lánynak apácává erőltetése képezi legérdekesb részét, minélfogva jelenleg — midőn a zárdatörténetek még mindig az idény divatcikkei közé tartoznak — korszerű relieffel bír. Minden meg van e műben, mi Sardou fény és árnyoldalait képezi. Szellemdús párbeszédek és fanyar gúny, érdekes jellemrajzok és kevés lélektani igazság, kitűnő jelenetezés és léha morál, ötletbőség és expositió-hiány, megható jelenetek és hamis benyomások. Mindent összevéve: Sardou e műben is inkább mester, mint költő, mert noha a költészet igen sok elemével bir, de a lélektanból és költői igazságszolgáltatásból merő játékot csinál, pédául erkölcsöt papoltat oly emberrel, ki maga is fővétkes, s áldozatúl vet egy mit sem vétő szegény férjet, ki jónak hiszi a roszát, mivel elámítják. Sardou sokat ír, és mégsem termékeny. Nézzük át vígjátékait, s meglátjuk,„hogy majd mind ugyanazon elemekből alkotják. Ő úgy írja a vígjátékot, mint ahogy a sakkot játszák, ugyanazon figurákkal különböző parthiekat csinálván. Legfölebb — keresztlányával — akar beszélni, de Szerafina fél ez embertől s gátolja a találkozást. Van még egy eredeti alak: Chapelard (Szigeti József,) szintén szenteskedő, ki — mint mondja — csak azért szeret jól enni és inni, hogy teste — e „nyomorult sártömeg“ — ne zsarnokoskodjék rajta, s ki gyámfiának Sulpice-nek (Szigligeti Anna), ez ájtatos bőrbe bújt gonosz csontnak szeretné megnyerni Ivonne kezét, de hallván, hogy a lánynak nincs hozománya, e tervről lemond, s helyesleni kezdi, hogy a zárdába vigyék. De Ivonne kimondja, hogy ő inkább férjhez akarna menni. A mama fenyegeti, hogy elveszti üdvét. „E szerint te is elveszted mama, — feleli a lány, — mert te sem lettél apáca.“ De Szerafina addig kéri, kényszeríti gyermekét, míg az „igent“ mond, de aztán megint csak visszavonja. A kétségbeesett lány keresztatyjához akar oltalomért folyamodni, de nincs, ki levelét elvigye. Találkozik a kertben ólálkodó Róberttel, ki ez alkalmat arra akarja használni, hogy megszöktesse, s elég udvariatlan, hogy még gyanús levelezéseire is céloz Ekkor a lány bevallja, hogy keresztatyjával levelezett, mire Róbert bocsánatot kér, de tovább erőlteti, hogy szökjék vele. Ivonne segélyért kiált, s a megjelenő báró meg akarja ölni Róbertet, ki azzal áll elő, hogy a lány kezét kéri. A báró odaadná, de Szerafináé a hatalom, s ő a zárdába küldi lányát Chapelard által. Épp akkor jelentik, hogy Agatha eltűnt a háztól, (férje téríte vissza a szentektől), s nem sokára Chapelard is lelkendezve jó elmondani, hogy midőn Ivonne a kocsiba lépett, őt hasba lökték s a lányt elragadták. Róbertre gyanakszanak, pedig a lányt az admirál vitte el, a mint erről később Szerafina is értesül Planterose által. Megy is az admirálhoz s követeli tőle vissza lányát, kit istennek szánt. Az admirál erős szemrehányásokat tesz neki. Hát — úgymond — hogy az anya üdvözüljön, a lánynak kelljen szenvedni ; mert az anya sokat táncolt, a lány sokat sírjon ; mert az anya sokat szeretett, a lány hervadjon el, távol a szerelemtől; ez volna a bünhödés az anya