Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-21 / 215. szám
215-ik 87. Kedd, szeptember 21. KiaflO-hiTaUl: Fest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Kiöfizetési (!i,j: Félávre.................8 frt. Megyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Napilapunkat továbbra is ajánljuk a műveit olvasó közönség pártfogásába. Folytonos törekvésünk : élénk, változatos és tartalmas olvasmányt adni, válogatott szépirodalmi művek, tárcák, kül- és bel-földi eredeti levelezések s be és friss hírrovatok közlése által. Jeles munkatársaink száma minden évne ,gyedben szaporodik. (Többi közt ez évnegyedben nyertük meg közreműködésre Szigligetit is.) A nyári évnegyedben tárcáink nagy része a külföldi és hazai fürdők életével, érdekes utazásokkal stb. foglalkozott, miután ezek voltak az idény fővonásai. Most őszszel és télen át a megélénkülő főváros társaséletéről, országgyűlési, irodalmi és művészeti mozgalmairól fogunk minél több közleményt adni. Szóval napilapunk a szépirodalom és folyó élet hű tükre kíván lenni. Mindent elkövetvén e napi közlöny érdekesítésére, bátrak vagyunk kérni az olvasók részvétét, mely lapunk e hatodik évi folyamában különben is nagyobb mértékben mutatkozott, mint eddigelé bármikor. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat pontosan és csinosan állítja ki (idényenkint egy divatképpel), kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését. Előfizetési ár negyedévre A frt. — Különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írttal. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) „Istenem ? — gondolta magában a férj, — mily boldogok tudnánk mi lenni, ha te ama férj neje volnál , azaz — igazitá helyre a gondolatot — ha ama nő lelke a te lelked volna. A gondolatnak e tárgya után belemerült a gondolat fejtegetésébe. — És mégis, — tette föl magában ezt a kérdést, — hát ha a te lelked szebb még annál is ? Szerelemféltő vagyok. Azt nem féltem, és talán azért ragyog, ha a szerelemféltés fátyolát le tudnám dobni, mely köztem s közted lebeg, — te talán még jobban ragyognál. Ledobom, széttépem! Csak nyerhetek vele. Tisztábban fogok látni bizonyosan ! — Árpád szivéhez kapott. — „Hát ez mi. Keblemben jelenti magát a szív. Fájni kezd. Miért kezd fájni? Váméryre gondoltam. A férj Váméryt is említé. Hah, a cudart.“ Árpád gondolkozott: „Ismét föltámadt bennem a szerelemféltés, azaz hogy nem: a szív támadt föl bennem. Ha e szívet ki tudnám tépni, akkor nem lennék szerelemféltő.“ Egyet dördült kívül. Az ég rámondta : igaz! „Csak álmodat láthatnám, csak gondolataidat ismerném, — szólt Árpád ismét nejére tekintve: — ez pótolná nálam a mindentudást. Szegény Emma! Hiszen te álért vagy, nem álmodol!“ Az ég egy másikat dördült, és villámlott. Kivűl már sötét volt, a villámlás rémes fényt árasztott maga körül, mintha mondta volna : —■ Ne akarj a sötétségbe hatolni! Árpád az ablakhoz ment, oda vonta a villanyosság, szorult keble tágulni akart az üde jégtől. Ne akarj hatolni a sötétbe, a villámlás borzasztó, de azért mégis tisztítja a levegőt. A sötétség az ámítás, a villám az igazság. A férj kitekintett, nézte darabig a sötétet, aztán visszatért nejéhez, és ismét visszatért a sötétséghez. A kettő közt úgy járt, mint az inga a vonzó és lazító erő közt. Nem lehetett tudni, hogy melyik gyakorolja rá egyik vagy másik hatást, hanem a természetbúvárok azt mondták volna: egyik mint a másik. Árpád végre megállt. Úgy érezte, hogy melege van. Zsebébe nyúlt, szórakozottsága közben papirost húzott ki abból a zsebkendő helyett, s csak akkor vette észre, hogy más van kezében, midőn homloká- hoz ért az. Összes idegein végig cikázott a kellemet len hatás. A papiros egy fokkal lejebb esett a homloknál; a természet észrevette, hogy méltatlan akar a magasba hatolni. A kéz ott tartotta a zsebkendőnek vélt tárgyat a szemek előtt. — Papiros, — gondolá a férj, —• hogy jött ez zsebembe. Mi ez ? — „A halál története.“ 1 Úgy világítottak most e betűk, mint sötétségben a phosphor. Árpád megrezzent. Egyszerre, mintha éjféli tizenkét órára kongana a harang, támadt föl előtte az átélt rémtörténet. A halál oda állt eléje az őrültben. A férj rámeresztő szemeit. Most önkénytelenül nejéhez rohant, ki aludt. Ez megnyugtatta őt- Tehát számolhatott ellenével a nélkül, hogy a számadás szeretettjét zavarta volna. A papírcsomagot szétterítő maga előtt, úgy nézett rá minden betű, mint egy szemüveg, s ő minden betűben egy sírt látott. Nem is gondolt arra, hogy papiros az, ami előtte fekszik. A halál az, mely zsebébe bújt. Kívül dörgött, csattogott. Ez az éj hasonlított a már leírt éjhez, csak a bagoly nem huhogott, hanem a helyett az utcán kóválygó emberek nyüzsögtek, mint vértszomjazó szúnyogok, ha a prédától elűzi őket egy váratlan zápor. Árpád leült, aztán borzalommal, mintha hajszálai is villanyszikrákat hánytak volna, olvasni kezdő a sorokat: „Október 15. 18**. „Néha vannak tiszta perceim, néha tiszta óráim. Azért mondom, hogy tiszták, mert nem oly zavarosak, mint a posványok, melyek fenekét fölkeveri az iszapban úszó nadály. Néha nincs agyam összetekeredve a sárral, a nap az égen úszó pocsétával, a felhővel, mint különben. El tudok látni a láthatárig, és fel tudok látni az égig, nem kóvályog előttem a jég, ez az emberek által kilehelt mocsok, melytől gégéjük oly fekete lesz, mint a kémény belseje. „Nem ilyen volt a világ ezelőtt. Ragyogott minden, az emberek isten képét hordták, míg meg nem ismerkedtek az asszonyokkal. Most két arcot viselnek, egyik a mindennapi, másik a társalkodó arc, ha asszonynyal beszélnek. Amely férfit az asszony megnyer, az az ördögé. Volt egy asszony és annak volt egy leánya. Az asszonynak férje is volt, s ebből azt következtették, hogy a leánynak atyja is volt. Az asszony és leány elé aranyat tettek, mint midőn a medve barlangjának elébe tüzet raknak. Kicsalták belőlük az erényt, ezt a medvét, és elfoglalták a barlangot. A férj és atya kiszorult. A nők elnyelték a férfiakat. S az ördög örült.“ November 1. 18** „Míg azt hittem, hogy ember vagyok, bolond voltam, mert boldog akartam lenni. Azt akartam, hogy mások is azt akarják, amit én. Nem tudtam akkor, amit tudok most, hogy mindenkinek megvan a maga akarata. Azt is akartam, hogy mások azt tegyék, ami engem boldogít, s nem tudtam azt, amit tudok most, hogy mindenki saját magát akarja boldogítani. Akartam, hogy másoknak is az essék jól, ami nekem, mert nem tudtam azt, amit most tudok, hogy mindenkinek megvan a maga ízlése. Tehát a mások rovására akartam boldog lenni, ami pedig lehetetlen. Nos, hát nem voltam akkor bolond ? Kik a boldogok ? Azok, akik föl tudják használni eszüket. De kik azok, akiknek eszük van ? Mi az ész ? Az agyvelő ne más, mint egy fagygyú tömeg, melyben az ész kanóca ég. Egy emberi agyvelő egy kisebb vagy egy nagyobb szikrát táplál, és milliárd szikra képez egy lángot. Az ész a nap világossága. Annyi ember nincs a föld kerekségén, hogy ily világosságot árasszon. Az ész tehát az, ami nincs. Aki magát boldognak képzeli, bolond. Az összes emberiség agy velejének világossága : a holdvilág. A nap az isten agy velejének világossága. Az isten az ész. Az ész a boldogság. Hanem e világosság zavarodni kezd előttem Agyam összetekeredik a sárral, a nap az égen úszó pocsétával. Sötét van. Az isten lebukott az égről. Az ész megszűnt lenni. Egész világ bolond. Brrrr! menjünk aratni. Én vagyok a halál!“ Kinn nagyot drtdűlt, az ablakot megrázta a szélvész. Árpád összeborzadt, hanem tekintetét nem tudta levenni a papirosról, olvasott tovább : November 15. 18**. „Szerettem. Mi az a szerelem ? Az emberben lakó állat, az önfentartási ösztön. Azóta vagyok ember, mióta ez állat kiszivatott belőlem. Asszonyt szerettem, s mi az az asszony ? Egy növény, mely a férfi beteges oldalából, melyben szíve van , kikelt, és abból él, hogy a férfit szívja. Belőlem csak az állatot tudta kiszívni. Ő benne most két állat van. Míg ez állatot bírtam, igazán szerettem azt az asszonyt. Szép asszony volt. A hús szépen rá volt rakva a csontra, a vonások szépen be voltak vésve arcába, a természet nem volt lusta, midőn készítő. Nagy áron is adhatta az ördögnek. Ez a szép asszony kihajtott, mint a virágtó. Egy ága nőtt, és az gyermek volt. Én egy bokor voltam a kertben, és hány bokor volt még rajtam kívül. Azt mondják, hogy a virágot a himport hordozó szél termékenyíti meg.“ (Folyt. köv.) A bölcsöt ül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne BjörnSon-tiü. (Folytatás.) Végre azonban mégis jött valaki a ki szintén oly kicsi volt. A fiú csakhamar észrevette, hogy a ház ég. Midőn egyszer a leány, s az új kis fiú együtt voltak a szobában, benézett a kulcslyukon. Világosan látta, hogy a kis fiú igen erősen udvarolt, s kezét kérte: „Ohén ökör, hogy nem siettem!“ gondolá magában a kis fiú a kulcslyuknál. „Az ott benn meg is csókolá a leányt, hogy nagyot csattant belé.“ „Ben jól eshetett,“ gondolá kinn a másik. A benn levő pedig átkarolá, ölébe emelé a leányt. A kisfiú kinn sírni kezdett, s igy szólt: „milyen világba élünk!.“ A leány meghallotta a beszédet és sírást, fölnyitá az ajtót, s kikiáltott: „Mit akarsz tőlem, te rúl félek, hát már sohsem lehetek békességben tőled?“ — „Tőlem , hisz én csak arra akartalak kérni, hogy vőféled lehessek.“ — „Nem leszesz, a testvérem lesz,“ mozdult rá a leány, s becsapta az ajtót. A kis legény ismét nagyot bámult.“ A leányok újra jóízűen nevettek a kisfiú történetén, s aztán dióhéjakkal dobálták egymást. Az atyus most azt óhajta, hogy Bőén Eli is beszélne már valamit. De hát mit beszéljen ? — Beszélje el azt, mit legutóljára beszélt, midőn az atyus meglátogatá. Csak nagy nehezen jutott Eli a beszédhez, mert a nevetés elfojta szavát. Végre mégis hozzá látott. „Egy fiú s egy leány mentek ugyanegy úton.“ „Látod azt a rigót, mely minket követ,“ mondá leány. „Engem követ,“ szólt a fiú, „hát miért