Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-08 / 230. szám
Etelközig jutott a hős nép, A mely Etelnek ősi földét Karddal kivívni esküdött. Ottan szilaj, nehéz csatákba Bessenyőt és Bolgárt levágva Leszállt s erős tanyát ütött. Csaták után a harci főbbek Jónak lelek a zsenge földet, S hivék, hogy föllelék a tájt, Miről a jósok jósolának, S hol egykor ős Etel magának Hazát, babért, halált talált. Álmos vezér is szertejárva, Kedvét lelé a szép határba ; S a földbe ütve zászlaját Szólott: Hadúrra ! ezt a tájat Elfoglalom magyar hazának Mint ős apámnak birtokát! Eme szaván az ős vezérnek A harci nép, a nagy, temérdek özönje szerte, mint a nap, Hogy nyilvetéssel díjra mérjék Etelközének szép vidékét A meddig a Seret szalad. S jelezte bár Turul, — nem értik, Hogy Álmos ott hiában épit, Nem ott terem meg a magyar. Hogy míg hazáig ér a nép el, Sok fű, virág lesz hintve vérrel, És sok magyart a hant takar. Ők víg örömmel vigadának Boldog hitén az új hazának. És a szelíd, a gyönge nők Fontak babért, övét himzének Családiassá lett az élet, Mint ős hónukban volt előbb. A sasok." (Az Álmos-monda-körből.) Ám a tavasz alig mosolyga Fordúlt az ősök sorsa, dolga, A víg öröm korúra vált . Nagy, lomha szárnyú barna rémek A csonttörő sasok jövének, Tevén ijesztő vijjogást. Előbb csak egy . . de szál . . ezer jött’ Majd óriási szárnyas erdőt Látták zuhogva szálni le, Nézek előbb kiváncsi szemmel, Majd döbbenés, de félelemmel Lön szívok, ajjakuk tele. — Hajrá magyar ! nyilat ragadva ! Álmos vezér parancsit adja, Elűzni kell e rémeket! . . . Ám a vihart hogy elriasszák A kopja, nyil haszontalanság, Sikerre mind a nem vezet. Pendül az íj bár, hull a földre, — A kopja is — míg fúrna, ölne, A kard rövid, hogy ölne tán, Ámul a nép, csodálva látja A harcolás hogy itt hiába . . . Nem győz a karvalyok hadán. De, mig a harc emitt dühöngve küzd arra, hogy ki lesz a gyönge Amott, a rónaság ölén Kél új vihar, vad lárma, rémes, Bőg a tulok, nyerít a ménes, Véres habos nyomon jővén . . . A karvalyoknak förgetegje Nagy szárnyaikkal ütve, verve Ménest gulyát terel, zavar . . . S a mely legelt ezer csapatba, Egy óriás tömegbe csapva Bőg és nyerít, vadúl kapar. És a midőn egygyé zavarva, Lön százak ezrek ménje, barma, Eltűnt a rémes sas-sereg. — Mi volt ez itt ? — csodálkozának Lakói a zavart hazának, Mint a mesén a kis gyerek. Lejött az éj, álom porából Hint erre itt, hint arra távol A merre sátrakat talál . . . Fejét a férj a pajzsra hajtva, Emlen a kis reménynek ajka, Alusznak, mint a szép halál. S az éj e hallgató felében Jön újra, — ott borong az égen A csonttörök erős hada, Jőnek nagy óra, sorba, rendbe, Nem ejtve senkit félelembe, Némák miként az éj maga. Szárnyuk bevonva földre szállnak, Hol óriás vonalba sátrak Guggolnak a kövér gyepen . . . Ott karmaikkal, csőreikkel A sátrakat könnyen szedik fel, — A föld is enged édesen. — Nap-ébredés csak pusztaságot — Sátrat sehol, egyet se lát ott, De a helyett a férfiak Tanácskozásra gyűltek egybe Álmos körül komor seregbe Csodálat, ámulat miatt. S a népek és vezére Álmos Nyugalmat int, nyomán a Táltos. Beszélni kezd a nép előtt: „Álom lepett meg, csöndes, édes Jövőbe látó, mert a fényes A szent Turul elembe jött. / Ő lelkemet szárnyára véve Meghordozá nagy messzeségbe, Az ezredes jövő felett . . . Ott boldogan virulni láttam Utódaink, ama hazában, A melybe minket most vezet. Ne féljetek !e fellegomlás Nem lesz reánk se bú, se romlás, Jel az, hogy menni kell tovább . . . El innen, el! tovább ! nyugotra Ott kél fel új napunk ragyogva ! Örök lakást nem e hon ád ! Föl hát! csapat csapatra keljen ! Álmos vezér szavát emelten Szólott, s elől útat mutat . . . És mint a tenger árja, babja Nyomul a nép a míg csapatba Sasok mutatnak új útat. Pihennek, újra útra kelnek Majd rónaság, majd rengetegnek Vezetve őket a sasok . . . Virág fakadt lábuk nyomában Szívok vidám, borús dalában A mely a múlton andalog. Kinyílt a táj előttük végre, Mint nékik azt Hadúr ígérte, Hol mézzel árad a halom . . . Hol a patak habos vizébe Arany terem, s ha rája lépe Piros kalász a parlagon. S míg ott a halmon arcra hullnak Hálát adólag és Hadúrnak : El-visszaszáll a sas-sereg. — A nép pedig gyönyörbe nézi A tájt, a mely szivét igézi — — És könye némán hull, pereg . . . Marikovszky Gábor. Különbségek. (Beszély.) Irta: Deák Farkas. (Folytatás.) — Na az a német ispán nem igen respektálta ezt az atyafiságot. Higyye meg urambátyám, kiadta az utat. — És merte azt tenni egy szemtelen német ? — Azt mondta, hogy mikor az urasága nincs otthon, csak huszonnégy órára van fölhatalmazva vendégfogadásra, — szólt közbe egy barna, zömök ifjú. — Óh ha kedves sógorasszonyunk otthon lett volna, bizonynyal nem bocsátott volna el. — Pedig éppen csak azért hajtottunk be, mert hallottuk, hogy nincs otthon. — Hanem aztán csaptunk is egy olyan éjszakát, hogy tudom megemlegetik azok a vén falak, — szólt közbe egy másik. — Világos reggelig ittunk és huzattuk. A vén kammerdinernek meg a vén papnak minden pénzét elnyertük. Aztán mindkettőt kidobtuk, mert verekedést kezdtek. Csak Kázmér nem tartott velünk, mert őt az ispánné szép szemei fogva tartották. — Ej te kópé! Na de meg is változott a világ! A régi vendégszeretet már kihalóban van. — Főként a mágnásoknál. Azok már egészen németek lettek! Az igaz barátság csak az úri nemesházaknál van, mint urambátyámnál is. — Majd másként lesz ez is ezután. Eltörüljük a felsőházat, s leülünk a mágnás uraimék füle mellett ! E pillanatban lépett a szobába egy pár gyermek és a fiatal Lóri kisasszony, oly cifrán, mint egy kisvárosi kirakat. Az ifjak kissé megijedve köszönték. Nem volt ingökre a fiatal lány társasága. De Lóri igen ügyes volt, s mindjárt kezdett beszélni a „ Szellő “-ről, mely már két nyulat fogott, és a „ Lantos “-ról, melynek már négy szép fia van. Aztán egyik úrfi mellé ülve, annak titokban megengedő, hogy a ruha fodrai alatt kis ujjához értesse a kezét, és tüzes pillantásokkal ostromolja. A beszélgetés tovább folyt a családfákról, a kópékról és agarakról, a mágnások romlottságáról és indokolhatlan gőgjükről, a lopás, csalás és más aljas mesterségekből meggazdagodott városi polgárok, kereskedők, haszonbérlők szemtelenségéről, sat. Bodor fellegekben emelkedő pipafüst sűrű ködalakban szállt alá. Már egy óra is elmúlt, s az ifjak nyugtalankodni kezdtek. Az öreg Halmosi a bor áráról gondolkozott, neje boldog egykedvűséggel ült a kopott kanapén, s a gyermekek pedig nemes ujjaikkal ősi szájokba vájkálva bámulták a bácsikat. Végre az egyik ajtó föl nyilván, egy szurtos szolgáló nagy — hajdan vörös, most fakó— tálcán behozta a cseresznyés üveget, melyben egy irce pálinka volt, a tálcán meg egy fél kalács, elég kemény, egy tányéron néhány szelet sonka, három picinke pohár és egyetlen egy zöldnyelű kés. — Tessék uramöcséim, egy kis jó papramorgó, — mondá Halmosi úr. — Aztán gondolkodott magában, hogy ugyan honnan kerülhetett ez az ital. Maga is hörpentett egy pohárkával. Néhány perc múlva étel-ital eltűnt, s a tálcán csak néhány őszi légy andalgott. Halmosiné pedig abban a hitben, hogy az első akadályon hercegileg hatott át, boldog reménynyel és csüggedetlen méltósággal ült a kopott bőrkanapén. Mintegy két óra lehetett, midőn Fanni a szobába lépett. Egyszerű sötétkék kashemir ruha volt rajta, magas derékkal és hófehér angol gallérral, s kezein is ugyanolyan hajtókával. Sötét gesztenye haja sima fonadékokban körte fejét. Nyájas, sőt vidám lett, amint a szobába lépett, barátságosan köszönte a vendégeket, s egy-két közel állónak kezet is nyújtott. Egész lényében oly egyszerűnek s oly igénytelennek látszott,hogy talán fel se tűnt volna máshol, de itt ő közte és a többiek közt igen nagy volt az ellentét. A nemes úrfiak meg is voltak ijedve úgy, hogy a szó teljes értelmében egyik se mert beszélni, s egy pár még a pipáját is eldugta. Fanni azonban rendre beszélt hozzájuk, egyiktől egyet, másiktól mást kérdezett, megkérdő édesanyjukat, húgaikat, szóval az egész rokonságot, mert hisz ezek az ifjak mind rokonai és kortársai voltak. A szegény fiúk azonban rémítő küzdelmeket állottak ki. Amint egyikre nézett, az azonnal zavarba jött; nem tudta, hogy felálljon-e vagy ülve maradjon, s oly modorban felelt, mint az iskolás gyermek szokott, akinek nincs kedve a társalgás folytatásához. Végre Baltai Kázmér neki gyürkőzött s igy szólt: — Ejnye, de szép leány lett magából! Fanni gyöngéden elpirult, aztán mosolygott. Baltai meg olyan lett, mint a rák, és ugyancsak sűrűn bocsátá a pipafüstöt. A többiek vagy röhögtek, vagy irigyelték a Baltai bátorságát és nagy ügyességét a társalgásban, széptevésben. Különben is Baltai elismert vezére volt e kis truppnak. Fanni szép tiszta abroszt hozott, és az asztalról elrakván a tálcát és poharakat megtemté, aztán a borzas szolgáló és egy sárgazsinóros atilla által génynyé avatott parasztfickó segélyével oly ■H ^30-ik sz. Péntek, október 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Ngyedévre .... 4 fit. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK, IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. újsfkr Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Tfog Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. emlékreetési díj: Negyed hasábos petit 7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor 30 ks.