Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-23 / 243. szám

után írsz, a­helyett, hogy keresztyéni kötelességeidet teljesítenéd.“ Alig mondta el félhangosan e szavakat, a seprű helyére ugrott, ő pedig kalapját és esernyőjét megragadva, ott hagyta az irodát, s a legközelebbi templomba sietett, hogy legalább végére oda érjen a délutáni isteni­ tiszteletnek. A két komornyik nevetni kezdett, Stepper úr a fejét csóválta. A főkonyhamester pedig tökélete­sen megelégedettnek nyilvánítá magát a mesével. — Ez erkölcsi történet, — szólt, — s belőle mindnyájan tanúságot vonhatunk ; egyébiránt pedig egy esős vasárnap délutánnak eszméje oly meg­nyugtató, oly jóltevőleg hat az idegekre, hogy ezen­túl csak erre a kis történetkére fogok visszagon­dolni, s abban a nyomban elalszom; nagyon kö­szönöm, édes Flinter! Itt egy udvari küldönc belépése által megsza­kadt a társalgás fonala, ki feszes tartással és fontos képpel a főkonyhamester elé lépett s előadá, hogy ő az udvari küldönc, ő excellentiája a főudvarmester úr parancsából van itt, tudtára adandó a főkonyha-­­ mester urnak, miszerint ő excellentiája a vacsorával nagyon meg volt elégedve, miszerint ő excellentiája maga tette volna tiszteletét Brezelberger úrnál, ha­nem tudja nagyon jól, hogy a főkonyhamester úrnak ilyenkor nyugalomra van szüksége, s ezért nem akarta háborgatni. Erre Brezelberger úr felemelkedett, s megindult hangon fejezte ki köszönetét, és miután ő excellentiája jóvoltáért poharát felhajtotta, ily em­­lékezetreméltó szavakat mondott: „Ő excellentiája érdemes rá, hogy ilyen főkonyhamestere legyen, mint Brezelberger, mert ő excellentiája tudja méltá­nyolni az elsőrangú művészeket; és ezen a poháron túl egy cseppet sem, uraim, ah! mennyire kellemes dolog egy édes emlékkel ágyba feküdni; isten adjon mindnyájunknak jó éjszakát, s őrizzen meg termé­szetfeletti dolgok látásától, s minden néven neve­zendő kísértettől!“ Az új kastélyban e közben az udvari bálnak vége lett. Urak és hölgyek magukra szedték felső öltönyeiket. A­kinek kocsija volt, kocsin ment haza, álmodozva az elmúlt éjszakáról, míg a kerekek jó­formán robogás nélkül gördültek tova a friss havon. A­kik gyalog mentek, azoknak még egy igen kedves és soká nélkülözött élvezet jutott osztályrészül, szi­varra gyújthattak, a­mi pedig soha sem esik jobban, mint egy ilyen órák hosszáig tartó, gyönyörteljes udvari bál után. Hogy mindnyájan, kik ott voltak, s most eltá­voztak, egyenesen hazamentek volna, azt az igazság érdekében nem erősíthetjük. A­mint már elbeszélé­sünk kezdetén mondtuk volt, farsangi idő van, s so­kan az ifjú urak közül, kik egy félórával előbb her­cegnőkkel és grófkisasszonyokkal galoppiroztak, azon elvnek áldozva, hogy munka után szabad a gyönyör: alsóbbrendű társaságokban igyekeztek az éj hátralevő részét magukra nézve fesztelenebbé és kellemessé tenni. A redout-terem még teljes fényben ragyogott, a zene riadva harsogott, s álarcosok tarka sokasága közé számos fekete frakk vegyült az udvari bálból­így telt az éjszaka, egy helyütt pompa és fény közt, másutt csendes nyugalomban, hol az alvók csupán álmodták azt, mit mások valóban átéltek. Az óra az ó-kastély szögletén, hol már minden elcsendesült, ötöt ütött, midőn a nagy­ bejárás kis aj­tajában kettőt fordult a kulcs, s két alak becsuszszant rajta a kastély dvarára. Az egyik vastag, köpenybe burkolt férfi, a másik egy nő volt, ki dideregve s mintegy remegve, szorosan fogazott kísérője kar­jába. Úgy gondoljuk, hogy félelme nagyobb volt, mint a hideg, mert egy hosszú sóhaj után a fiatal hölgy ily szókra fakadt majdnem siró hangon : „Mi lesz ennek a vége, Henrik, mi lesz ennek a vége ?“ — Remény­em, az, a­mi az eleje volt, öröm és vigság; nem kell az embernek mindjárt elvesz­teni bátorságát! — felelt a fiatal­ember vidáman. — Könnyű neked beszélni! — ha majd később eszedbe jut, nevetni fogsz a jó tréfán, de én nézd csak, mint reszketek: Henrik, Henrik! hová viszesz te engem ? — Magam is épen erről gondolkodom, a laká­som. . . . A hölgyecske elvonta karját lovagja oldalától, s elhatározással így szólt: „Inkább kiülök házunk kapujába, s aztán nem bánom, akármi történik is.“ — Engedd csak kibeszélnem magamat, szivem! azt akartam mondani, hogy lakásomat több okból fel nem ajánlhatom, de mégis mennyire szeretném, ha egyenest anyámhoz vezethetnélek s azt mondhat­nám neki: egy kicsit könnyelműek voltunk, az éj­szakát a bálon töltöttük el, de most itt vagyunk, s többé nem is válunk el egymástól. A leányka nagyot sóhajtott, aztán így felelt: „Hiszem, hogy nem máskép beszélnél, de azt is hi­szem, hogy újra siker nélkül, anyád szigorú asszony, s én, egy szegény özvegy leánya, sem elég művelt, sem elég gazdag nem volnék neki . . . Oh! istenem, milyen setét van itt, sehol kijárás, sehol egy világító sugár!“ — Lásd, te oly értelmes leány vagy Róza; én fel nem foghatom, hogy tudsz ily hamar kétségbe esni; tedd meg nekem azt a szívességet, hogy bízd rám magadat, míg ebből a kegyetlen hidegből va­lami fedél alá menekülünk. Huh! milyen csipős szél fú, te is érzed, kedves, árva galambom ? — Én nem érzem, nekem máson jár az eszem. Még mindig a kapu alatt álltak, s az ifjú szoro­san magához ölelé kedvesét, hogy a mennyire lehet megóvja a hidegtől, mialatt arról gondolkodott,­ hová vihetné legbiztosabban, s egyik terv a másik után iramlott keresztül agyán. Végre felegyenese­dett s ezt súgta a leánykának : „Bátorság, Rózám, bátorság! Tudok egy biztos helyet mindkettőnk szá­mára; jobbat kívánni sem lehet; kapaszkodjál jól belém és kövess, de ne félj. — De hova, Henrik ? — suttog a aggodalmas hangon. — Oly helyre, hova minden félelem nélkül jö­hetsz velem. — Minden félelem nélkül ? — sóhajtott­­­ah, én szegény leány; no de legyen, a mint isten akarja! Ezzel követte lovagját, ki jobb karjával szelíden átfogva karcsú derekát, óvatosan keresztül vezette az udvaron, azután egy csigalépcsőn fel az ó-kastély első emeletébe. — Hol vagyunk, Henrik ? — Itt vannak a konyhai helyiségek, melyeken túl egy kis szoba van, az atyám dolgozó­szobája; én tudom hová szokta tenni a kulcsot, s ha oda beju­tottunk, oly biztosságban leszünk, hogy jobbat kí­vánni sem lehet; és még meleg is lesz, azt hiszem, mert ez éjjel udvari bál volt, s így atyám sokáig fen­­virasztott. — A­mint akarod! (Folyt, köv.) Az angol clubok. — Az „All the Year Round“ után. — (Cs. J.) Talán egy nemzetben sincs annyira ki­fejlődve a társulási szellem, mint az angolban, de aztán nem is hajtotta egy se oly annyira a véglete­kig, mint ismét az angol. E sorok célja nem egyéb, mint bevezető sorainkat, — ha csak halvány körvo­nalakban is — igazolni. A londoni élet egyik legérdekesebb sajátságai közé tartozik, már több, mint száz év óta, az egyletek alapítása, hol aztán a társadalom különféle rétegei szabad idejök legnagyobb részét egy szorosan meg­határozott programm szerint tölteni kötelesek. Igaz ugyan, hogy az excentrikus külső néhány évtized óta már lefoszlott róluk, azonban még mindig elég sajátosan érdekes vonással bírnak arra nézve, hogy velük foglalkozunk. Még a múlt század közepe táján minden irány­nak, ízlésnek, vonzalomnak és igénynek meg volt a maga egylete, clubja Londonban. A phlegmatikusok a Humdrum Clubba jártak, hol a tagok, égő pi­pával a szájukban, sörös kancsóval a kezükben, mély csönd között bámulták egymást. A nyughatatlan vé­­rnek a rattling club tagjai, míg az úgy nevezett makacsfejűek a p h i t o s o p h-c­l­u­b tagjai voltak. Ez utóbbiba csak az léphetett, ki egy új érvvel tudta megtámadni a vallást, s négy percet tett le a közösen elköltendő puncs oltárára. A madárbarátok heten­­kint egyszer a Rosemary Lane kis korcsmájában gyűltek össze, a tulipánkedvelők pedig a virág­ club­ban ; a B­e­a­u’s­ C­l­u­b az akkori arszlánoknak volt gyülhelye, hol másról se folyt a beszéd, mint szép ruhákról, szalagok színéről, s hogy az új divat mi­ben tér el a régitől. A világgyűlölők a Surly- Clubban fejezték ki megvetésüket a világ és em­berek fölött; a fösvények a Splitfarthing­ Clubban egyesültek, s elnökük egy ideig a Pope által is megénekelt Hopkins volt. Helyiségüket so­ha sem világították ki, hogy megtakarítsák az olaj- és gyertyapénzt.­­ Csődbe jutott kereskedőknek az Unfortunate­ Club szolgált menhelyül, még pe­dig különösen azoknak, kik hamis csődöt mondtak. Sőt koldusok és tolvajoknak is volt clubjuk. A következő egyletek azonban még eredetieb­­bek: u. m. a hazudozók clubja, melyben a tagoknak szoros kötelességükké volt téve, egyetlen egy igaz szót sem ereszteni ki szájukon az egész ülés­ alatt. A hazugságnak azonban mindig szellemmel kellett pá­rosulni. Az elnöki széket rendszerint az foglalta el, ki a leghihetlenebb dolgokat legnagyobb valószínű­séggel tudta előadni, s ki az elnököt fölülmúlta, azon­nal az elnöki székbe ült. Volt ezenkívül clubja még a rútaknak is. Eleintén ugyan sok nehézséggel járt meg­alapítása, mert senki sem akarta elvállalni az elnök­séget, de csakhamar nagy figyelmet keltett, és siet­tek mindenféle nyomorékok magukat beíratni. Ez egylet egyébiránt a cambridgei tanulók között már II. Károly idejében is fönállott, s a legrútabbra való szavazás minden évben nagyszerű ünnepélyességgel ment véghez. Az orr­nélküliek clubja, mely egy időben szin­tén igen virágzott, csak egyik ága ez excentrikus egyesületnek. Valami hóbortos lordnak eszébe ju­tott ugyanis, hogy ő a sok orrnélküli emberekből clubbot alakít; összehivatta tehát őket egy ünnepé­lyes lakomára, s ott tervét keresztül is vitte, azon­ban néhány év múlva mégis fölbomlott a társaság, miután tagjai kijelentették, hogy nem tartoznak azok közé, kiket orruknál fogva lehetne vezetni. A kövérek clubja később keletkezett. Az egy­leti helyiségnek két ajtaja volt. Az egyik, mely mér­sékelt szélességgel birt, a belépendő tagok próbaté­­teül szolgált. Ki minden nehézség nélkül lépett be, azt, mint méltatlant, a­ társaság nem fogadta tagjai közé; ha azonban nem fért át ez ajtón, diadallal vit­ték a másikhoz, s nagy acclamátióval választatott meg a társaság érdemes tagjává. Méltón sorako­zik e clubhoz a soványok clubja. Mindkét egylet folytonos civakodásban állott egymással, s miután végre is a soványok győztek, s a kövéreket a gonosz princípiumának tekintették, határozatot hoztak, mi­szerint a kövérek minden hivatalból kizárattassanak. Ez ész nélküli súrlódás sokáig tartott, míg végre megegyeztek, hogy London városa magistrátusai mind a két clubból egyenlő számmal választas­sanak. Volt továbbá clubják még a nagyoknak és ki­csinyeknek is. Amazok magas, déli termetű embe­rekből állottak, s céljuk az emberiség megmentése volt az eltörpüléstől; ez utóbbiak pedig — többnyire szellemdús emberek, írók és művészek, — azt igye­keztek bebizonyítani, hogy az emberiség feladata testileg törpülni, mert ezáltal a szellem hatalma ter­jesztetik a testiség fölött. A kicsinyek clubjának minden tagja ennélfogva köteleztetett a történelem­ben minél több oly tényt fölkutatni, melyek az apró emberek mellett tanúskodtak, így Dávid, a G­oliáth­­Győző, Nagy Sándor a kicsi, s Pipin a rövid, dalban és prózában dicsőítettek. Az excentrikus clubok közé tartoztak még a rojtos keztyűt viselők clubja (Fringe-Glove Club), s a sóhajtozóké (Lighing­ Club). Ki kedveséhez egy epedékteljes költeményt írt, annak joga volt ez utóbbi egyletbe lépni. A club tagjai egyébiránt soha sem társalogtak egymással, hanem a teremben föl-alá jár­kálva, monologizáltak. A belépő, a­nélkül hogy a jelenlevőket üdvözölné, egy karszékbe veté magát, maga elé bámult, s közbe-közbe nagyokat sóhajtott. Az özvegyek clubja is keveset különbözők e hóbortos egyesületektől. Tagjai a club helyiségében fölál­lították saját szobrukat, s inkább özvegységük idejét gyászolták, mint elhúnyt férjeiket. Nem hagyhatjuk említés nélkül a veszélyes clu­bokat sem, így például az agyonverők clubját, melynek csak azok lehettek tagjai, kik már gyilkos­ságot követtek el. A t­e­r­r­i­b­­­e-c­l­u­b mező kikiál­tott és veszedelmes csirkefogókból állott, a m­o - b­o­c­k-c­l­ub pedig célul tűzte insultálni az utcán, a­kit csak jó­szerével lehetett. Mind e clubok termé­szetesen nem sokáig állhattak fönn, mert a londoni rendőrség ernyedetlen kitartással üldözte azokat, s egy nevezetes író szavai szerint: „kötél által oszlatta föl őket.“ Lord Holt legfelsőbb bíró, fiatal korában, szin­tén ez utóbbi club tagjai közé tartozott.­­Egy nap, mi­dőn Old Baileyben elnökölt, egy rablót hoztak elébe. Holt azonnal megismerte régi tagtársát. Azon re­ményben, hogy a bűnös nem tudja kilétét, talán kí­váncsiság vagy régi ragaszkodásból, megkérdd tőle, mi lett a veszedelmes club többi tagjaiból? — Ah! mylord, mind fölakasztották biz azokat már, kivéve önt és en­yémét. Igaz, hogy e clubok közül már egy sem létezik, de ki tudja, váljon azon játékbarlangok, melyek Crock­fords-, Brookes-, Whiles- és Boodles-club nevezet alatt máig is fönállnak, nem veszélyesbek-e társadal­munkra nézve, mint a gyilkosok és rablók clubja. 970

Next