Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-19 / 239. szám
*239-ik sz. Kedd, október 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dí,j: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. SSV Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „ Athenaeum “-hoz küldendők. Zarándoklás a szent sírhoz. (Eredeti úti rajzok.) Irta : Széi Tűrök ,János. (Folytatás.) A segédtisztek mentették magukat a parancsolattal, mire Napoleon boszankodva mondá: „Érteni kell tudni szavaimat! Öregek, asszonyok, gyermekek életben hagyhatók, de a katonáknak meg kell halniok. Mit tegyek én négyezer fogolylyal ?“ És 1799 március 10-dikén, Bonaparte Napoleon fővezér parancsára, 4000 fegyvertelen albán legyilkoltatott. Ugyanazon karaván-szerailba voltak becsukva, melyben megadták magukat. Ágyúkat állítottak a kapuk elé, s addig lövöldözték az összeszorult tömeget, míg az utósó ember is el nem hullott. „Ez a hadi jog!“ — mondá a nagy Napóleon. A számtalan hulla rész szaggal mételyezé meg a levegőt, s ragadó nyavalyák keletkeztek. A pestis aztán nem tesz különbséget a lakosok és francia katonák között. Ekkor a seregnek el kellett vonulnia Saint Jean d’Acre erőditvény alá, hol vitézségüket hasztalanul pazarták, mert nem voltak képesek e várost elfoglalni. Jaffát 1801-ben ismét fölszabadítá a szövetséges török és angol hajósereg. Azóta roppant veszteségeit, lakásokban, vagyonban és épületekben szenvedi kárait hosszú évek során kinőtte, s ma már ismét virágzó, szorgalmas kereskedő és iparos telep. Közlekedése van Európa és Afrika kereskedelmi városaival, az osztrák „Lloyd,“ az odessai orosz, a francia „Messager Imperiale“ és számtalan török s arab gőzösökkel s vitorlás hajókkal, melyek élelmi és áruszereket és zarándokokat hoznak. Szárazföldi közlekedése leginkább csak tevén történik Damaskus, Beyrouth és Smyrnával. Összejártuk a város minden utcáját, zegzugait Valódi labyrinth, s Ariadne fonalát gyakran el is vesztettük, de meg újra föltaláltuk, míg aztán fölgombolyitva, a conventbe értünk. Épp ebédre csöngettek. A terjedelmes étterem jobb oldalán volt fölterítve számunkra. Tizenvalánk: két amerikai, egyike kanadai spanyol, másika yankee Missouriból, a drezdai gyógyszerész feleségével, hárman Beyrouthból, egy kereskedő és nejes rokona, fényképész, egy erdélyi szász ifjú, és mi ketten honfitársammal. A leves ki volt tálalva s hozzá is fogtunk, de lehetlen volt folytatni. Ha még fagygyúgyertyával lett volna készítve, akkor tán ízlett volna, de a rendkívül rosz szagú cserviz (kövér juhfarkzsir) elundoritott. „Leves nem kell!" — mondám, s a többiek is furcsa képpel hagyták ott. A piros, keserű görög borból egy pohárral hajtottunk föl utána, feledésképpen. Hozott ezután a páter rántottát, avas vajjal készült tojást, mely már inkább ehető volt; harmadik ételnek tömegadóchal került föl, mely olyan kemény volt, mint a csizmatalp. A Schleswig-Holsteinból hazatért katona ilyenre emlékezhetett,midőn kérdezte cimborájától: „Ettél-e, komé, bagamát?“ Konfektül arab sajtot adtak, melyet egy hónapig sem bhsz megemészteni, s illata kellemetlen, meg rothadt szalámit, mely már — amint látszott — gyakran lehetett az asztalra téve. Záradékul pompás narancsok is voltak, azon frissen levelestül szakitva, s többet is ért az egész ebédünknél. Fekete kávét is kaptunk, olyan szűt, mint a reggeli volt. Aztán fölálltunk, egymásnak egésségére kívántuk, (hogy bele ne betegedjünk), s szétoszlánk. Délelőtt a várost, délután a szabad természetet, a mezőt, kerteket mentem megnézni. A karaván-bazáron túl óriási kaktusz-kerítvények rejtik el a szem elől a buja növényzetű parkok belsejét. E parkok félkörben övezik a várost, s széles utak osztják föl a nagy területen fekvő kerttelepet, melyet Jaffa nagyszámú lakosai bírnak. Itt termesztik ők mindenféle konyha-kertészeti cikkjeiket, dísznövényeiket, illatos virágaikat (melyekre különben igen kevés gondot fordítanak) , továbbá a nagy jövedelmet hozó gyümölcsfákat; narancs, citrom, cédrus, alma, füge s pálmaszilvát, melyek oly buján tenyésznek, sűrűen egymás mellett, hogy egészen sötét árnyék van alattuk. A termés fürtökben, csomókban áll rajtuk. A narancsfákon iíz-tizenöt is van egy csomóban. A cédrusalma dinnyenagyságú. E kerti termékeket nagyban szállítják Palaestina, Galilea és Syria távolabb tájaira is. Hanem búza, kukorica, rizs és cukornáddal saját szükségletét sem bírja födözni. Egyptom látja el sok élelmi cikkel Palaestinát. Több parkba benéztünk, s csodálva szemléltük a termés bőségét és a növényzet bujaságát. Karfiolok egy láb átmérettel, s oly tömöttek, mint a káposztafej. Hónapos retkek, murkok, félvörösek s igen zamatosak. Dinnyék a legnemesebbek (márciusban élők.) A kaktusz buján s vadon tenyész, fa derék vastagságú, két három ölnyi magasra nő, két öl szélesen elterjed, s gyökere a földbe három ölnyire is lenyúlik. Levelei lapos medvetalp alakúak, szemölcs kinövésű apró tövisekkel borítva (a tevének kedvenc eledele), virága sárga, gyümölcse fügenagyságú vörös bogyó, mézgás nedvvel, melyből jószű lekvár (nyalóca) készül. Leginkább kert-s határ-kerítésül használják. Sok helyen úgy befészkeli magát, hogy nem lehet kiirtani. Egész tábla földet elborít, a köves földben is tenyész , s a szárazságot igen sokáig kibírja. A kerteket elhagyva , a város délfelöli oldalánál terül el egy sivár homokhalmon az arab temető, kemence alakú téglából, köbül rakott hantjaival , s kétfelől — mint két kar — nyúlik föl az emlékkő , mely ha férfié , akkor turbán és tartás ékíti, ha nőé: liliom vagy rózsa, s keleti ékes mondatok. Sétánkat tovább folytatva, gyepes, bokros halmozatokat találtunk, melyeken ponyvázott arabfai lovak, szamarak és juhok legelésztek; ez utóbbiak nehéz, kövér farkaikat húzva a földön. Oldalt jobbra ritkás kaktusz-kerítés választ el egy igen buja gyepes, négyszögű, beárkolt tért a legelőtől, melynek közepén csinos sugár vörös gúla emelkedik, e sírirattal: „Negyven éves barátsága jeleid Montefiore Mózes emeltette Sir Hotchin Tamás orvos, természetvizsgáló s kitűnő önfeláldozó emberbarátnak s ázsiai és afrikai utazónak, 1866- ban Jaffában.“ Körülte több angol síremlék is van. — Elhagyva e mezüséget, a poros, járt úton a város ódon magas falazata mellett ballagtunk , sáncárkolata be van omolva, valamint minden, mi a török kormány tulajdona , pusztul , enyészik, szétoszlik. Maga a birodalom is. Egy keskeny övezet alatt átmentünk a falkerítésen, s a város tekervényes utcáiba léptünk. Hajcsárok orditozása, terhelt szamárcsoportok előrenógatása, a bazárvonal élénk zsongása válta itt föl a természet csöndjét. Mily kellemesen lepett meg ez utcai járkálásban, hogy fecskék csapkodtak el mellettem. December 10-dike volt, s ezek a régi vándoraink, melyek szárnyaikról itt verik le az úti port , talán a Tisza mellől jöttek! A convent lépcsőin kapaszkodtam a hegyhátra föl. Több titkos folyosói vannak, melyeken a legfelsőbb emeletből a hát mögötti utcára nyílik kijárás. Ünnep és vasárnap a hivek selyem vagy fehér gyolcs lepelbe burkolva ezeken szállingóznak be, mint egyegy kísértet az alvilági orkusból. Mennek egyenkint a templomba. A társaság a háztető teraszszán gyűlt össze. A nap épp lemerült a tengerbe, egyes csillagok váltak ki homályos leplükből, fellegek vonultak az égen át, s a szél nem csilapult. Gyönyörű kilátás van innen a dühöngő tengerre, melyen hegymagasságú hullámok keletkeznek s rohannak a part felé. Fehér hátuk csak úgy porzik, mig el nem enyésznek, de újra mások nőnek. A parti erődöt is egyre ostromolják. Most is ordit a vihar, zúg a tenger, a sirályok a parti szirtek fölött vijjognak, s a szegény halász, kit e vész a vizen talál, meglehet, nem is jön többé viszsza! A hullámok zúgása közben egyszer csak megszólal a zárda kis harangja. Oly jól esett e hangot hallani, közbe a barátok érces hangja imadalt zengedezett. Lementünk mi is a kis csúcsíves templomba, hol homályos mécsek sárga világa misztikus színben tüntette föl a kriptás régi sötét falakat és a sötét alakokat, kik a székek támlájához térdelve, mondák az „Ave Máriá“-t, majd több latin imát is mormolva el, mig szét nem oszlottak, meggyújtva egyenkint viasztekercseiket, s a viszhangos folyosón végigkopogva fapapucsaikkal, el nem tűntek celláikba. Mi is távoztunk a vacsorához, mely vajas rántottából, sovány juhhús-szeletekből, néhány füge, arab sajt, egy üveg görög bor s egy findzsa fekete kávéból állott. (Folyt. köv.) A tűzhelyen. (Elbeszélés.) F. W. Hackländer-ül. (Folytatás.) — Örök hálával fogok önnek ezért a tanulsáságos közleményéért tartozni! kiáltott az első szakács enthusiasmussal. — csak az a kár, hogy azt a csodálatos mártást soha sem készíti mostanában a főkonyhamester úr! — Már elévült barátom, kiment a divatból; de ezzel korántsem azt akarom mondani, mintha mostani mártásaink jobbak lennének, — minden kornak megvannak a maga nagyszerű vívmányai — igy az aacheni congressus és a sauce á la Brezelberger. E közben egy alsóbbrendű konyhaszemélyzeti tag benyitotta a szoba ajtaját a mennyire csak lehetett, s azon két, világoskék szinti ezüst hímzetű frakkba, fehér nyakkendőbe, fekete atlasz-nadrágba és fehér selyem harisnyába öltözött urat bocsátott be, kik bizalmas fesztelenséggel közeledve a főkonyhamesterhez, vele kezet szorítottak s aztán kényelmes karszékekbe ereszkedének, melyeket az elősiető kukta szolgálatkészséggel tolt hátuk mögé. — Ah, ah sohajtott egyik készülök, miközben kényelemmel elhelyezkedett s lábait a mennyire lehetett, előre nyujtá, ma meleg napunk volt, — istennek hála, hogy már vége! —Úgy, úgy—szólt a másik,— bizony keservesen kell az embernek életét eltengetni, milyen egészen más az itt önöknek a konyha körül. — Nekünk ? viszonzá Bretelberger úr, csodálkozó arccal, nekünk ? mit szól ön hozzá Stepper úr ? szeretném, ha tisztelt barátaink egy órával előbb láttak volna bennünket a munka hevében. — Hiszen én elhiszem, de az csak néhány percig tart. — Igen, de arra a néhány percre egy egész napi erőnket össze kell szednünk; sok függ mitőlünk; nem mi vagyunk az egésznek lelke, föförög annak a gépnek, mely udvarnak neveztetik , veszi-e észre a legkülsőbb tag is, ha például