Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-27 / 246. szám

246-ik sz. Szerda, október 27. Itituló kisital: Pest, barátok tere 7. sz.Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre....................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. m r Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. év. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Dalra magyar! Jelige: „Dalra föl!“ (10 arany pályadíjat nyert közdal.) Dalra magyar! dal ragad az egekig, Bűvé, bája éltet, emel, nemesit! Tettre hevül, lángol a szív, feldobog, Hogyha csendül, hogyha zendül a dalod. Dalra magyar ! az igaz dal Úgy erősít, úgy vigasztal : Dal az ajkon, hit a szívben : Ezzel áldjon meg az isten! Dalra magyar fel a karddal! Egyetértést zeng a kardal . . . A viszálynak, csatazajnak vége, Itt a hajnal, itt a drága béke ! Dalra magyar ! dalra keljünk, E hazának énekeljünk ! Dalainkkal enyhítsük a sebeit, Dalainkban halkan zengjen : béke, hit! Dalra magyar! zengjen a dalajkidon S majd ha újra fényben ragyog ez a hon, Kezd rá fönnen a dicsőség hymnuszát, Oly erővel, hogy hallja meg a világ! Ábrányi Emil: Crowley Castle. (Angol beszély.) Irta: Qaskellné. Sussex grófságban, nem messze a kis Merton nevű fürdőhelyiségtől, egy pompás vár romjai találhatók, mely vár még mostani pusztulásában és romjaiban is oly érdekteljes és figyelemreméltó, hogy mintegy vonzerővel bir a környék minden lakosára, különösen pedig a Mertonba jövő fürdővendégekre nézve, kik nem szűnnek meg e romokat fölkeresni, s a közel fekvő Crowley falucska egyházfia által a Crowley Castle egykori templomát, az alatta lévő sírbolttal együtt, felnyittatni, ahol az egykori birtokos uraknak koporsói hosszú sorban vannak fölállítva. Ha a látogató abban az előre táplált véleményben jött Crowley Castle-ba, hogy itt egy, a két rózsapárt közt folyt harcok, vagy a katholikus Mária uralma, vagy legalább a forradalom küzdelmei alatt elpusztult várnak romjait fogja láthatni, akkor az épületnek nagy korra mutató maradványai nem rontják ugyan el ez illúzióját, de megszünteti azt egy tekintet az utósó koporsóra, melyen egy épségben maradt felirat tudatja, hogy a benne nyugvó sir Crowley Márk csak 1772-ben foglalta itt el helyét. A múlt század vége felé Crowley Castle még jó karban tartott és lakott hely volt. Nem külső harcok változtatták rommá, elpusztult az épület, mert lakói kerülték, mint egy szomorú eseménynek színhelyét, mely falai közt történt, s mely a következő elbeszélés tárgyát képezi. Sir Crowley Mark, az utósó ősei közt az elpusztult vár csöndes sírboltjában, egyúttal családjának utósó sarja is volt, mert neje rövid, rendkívül boldog házasság után meghalt, és a gyászoló férj soha sem határozhatta el magát második házasságra, jóllehet, a megboldogult fiút, örököst nem hagyott hátra, csak egy kis leánykát. Sir Marknak tehát az a kilátása volt, hogy majd halálakor vára és az ahhoz tartozó jószágok unokaöcscsére, Marmaduke-ra, vagy — amint átalában hívták — Brownton Duke-ra fognak szállani, míg leánya anyai örökrészén kívül csak a jelentéktelen készpénzben részesülhet. Mi sem volt tehát természetesebb, mint hogy az atya azt, ami gyermekétől egyrészről elesett, másrészről megszerezni iparkodott, és hogy már jó korán tervezett egy házasságot unokaöcsese és leánya között. Sir Mark nejének idegen vér folyt ereiben, és Franciaországban növekedett. Gyöngéd, finom teremtés volt, de nem valami szépség, míg sir Mark családja rég idők óta híres volt egyes tagjainak szépségéről. Leánya, Theresa, teljesen alkalmas volt arra, hogy ekinek új táplálékot adjon. Ő mindkét szülőjének előnyeit egyesítette magában ; hollófekete hajával, nagy, kék szemeivel, selymes, sötét szemöldökei és pilláival, s piros ajakával a legszeretreméltóbb kis teremtés volt, természete azonban, köszönet atyja határtalan elnézésének és gyöngeségének, a legelkényeztetettebb és önfejűbb is. Sir Mark azonban leányának nevelését és elrontását nem egyedül kezelte; támogattatott abban egy francia bonne által, kinek anyja az elhalt lady Crowleyt Angliába kísérte, és itt meg is halt. Victorine a kis Theresát születése percétől gondviselése alá vette, és egész anyai gyöngédséggel viseltetett iránta, de képes volt egy anyának egész hatalmát is megszerezni, még sir Mark ellenében is, aminek oka egyrészről a baronet közönyössége és kényelemszeretete, másrészről nejének a halotti ágyon adott azon ígérete volt, hogy Victorinet soha sem fogja gyermekétől elválasztani. Victorine uralma annyira terjedt, hogy még Theresa tanítóit is ő választotta. Mindenesetre Hawtrey asszonynak, a helybeli lelkész nejének s Sir Mark távoli rokonának, szintén volt beleszólása, de minthogy jól tudta, hogy teljesen Victorinetól függ, hogy az ő kislánya Bessy Theresával játékban és tanulásban osztozhassék vagy ne, azért őrizkedett, nehogy Victorine kisasszonyt valamiféle ellenkezéssel ellenségévé tegye. Bessy szende, csöndes gyermek volt, értelmes lány lett belőle ; szőke haja, üde bőrszíne, barna szemei, kerekded arca és csinos, de kissé szögletes teste volt, amely Theresa nyúlánk, szellemdús alakjával a legnagyobb ellentétben állott. Míg a két lánykát csak gyermekeknek tekintették, már akkor Duke fiatal ember volt. Ő is csodálta cousineját, Theresát mindenkivel ,egyaránt, de mégsem volt annyira elvakítva, hogy Bessy iránti magaviseletét igen gyakran minden jogfogalomba ütközőnek ne találta volna. Egy nap, midőn a természettől nagylelkű Theresa vérmérsékletének hevessége által annyira elragadtatott, hogy a türelmes Bessyt zsarnoksága által megríkatta. Duke indíttatva érezte magát így szólni cousinejéhez : — Theresa, neked nincs jogod így bánni Bessyvel. Te épp oly hibás vagy, mint ő, mert neked épp úgy kötelességed volt a mr. Dawson által nektek adott számfeladványokat elkészíteni, mint neki. A kislányka bámulatában még egyszer oly nagyra nyitotta fel nagy szemeit. — Miért jön hát Bessy a várba ? — kérdezé. — Hisz ő nem fizet semmit, mi fizetünk mindent. A legkevesebb, amit ezért tehet, úgy hiszem, az, ha feladványainkat elkészíti. Én csak nem fogok velük vesződni, s ha Bessynek nincs hozzá kedve, elmaradhat. Tud már annyit, hogy mint szobalány kenyerét megkeresse, mert valószínűleg az lesz jövendő sorsa. Mihelyt Theresa e szóknt kiejtette, azonnal átlátta azoknak alávalóságát, rútságát, és kívánta, hogy bár a nyelvét harapta volna le, semmint így nyilatkozzék. Duke arcán a fájdalomnak és rászalásnak világos jelei mutatkoztak, és a legközelebbi pillanatban már az ellenkező végletbe esett volna a lányka, s a leghevesebben vádolta volna önmagát, de Duke nem engedte annyira futni a dolgot, hanem kötelességének tartotta a lánykát megleckéztetni, ami dacára jogosultságának és őszinteségének, azon hátránynyal bírt, hogy arcának szomorú kifejezését gyöngítette. Azonnal készen volt Theresa a felhozott érveket érceivel leküzdeni; védelmében inkább fejét, mint szívét foglalkoztatta, s a szóváltás mindkét részre nézve ki nem elégítőleg végződött. Duke komor gondolatokba merülve haladott tova, hogy mi lesz majd a felnőtt nőből, ha már a lányka is ily sophistikus és érzéketlen ? Theresa pedig, mihelyt Duke szemei elöl eltűnt, a földre vetette magát, sírt keservesen, mintha a szíve szakadna meg. — Victorine meghallotta kedvencének szenvedélyes zokogását, s azonnal ott termett. —■ Mi bajod, angyalom ? Ki bántott tégedet ?, mondd meg, kedves gyermekem ! Fel akarta emelni a lánykát, de Theresa ellenállt, s dacára Victorine sürgető kéréseinek, egy szót sem szólt. Csak jó idő múlva tetszett a kis vasfejűnek fekvő helyzetéből fölemelkedni, s összekuszált haját arcáról félresimítva, megszólalni: — Hagyjuk a dolgot! Dukenak egy-két szava fölött sírtam, most már semmibe sem veszem. — Ezzel fölkelt, Victorinenak minden segítségét elutasítva, az ablakhoz ment, és gondolatokba merülve kitekintett. — Ez a Duke! — szólt Victorine. —• Hogy merészli gyermekemet megharagítani ? Még nem férted, hogy fölötted zsarnokoskodhassék, s hogy az ő szavait föl kellene venned. Theresa élénken figyelt, s kiváncsian ragadta meg az ezen szavak által benne felköltött gondolatot; azonban semmi külső jel által sem árulá el érdekeltségét vagy azt, hogy csak most hall először a közte és cousinja között tervezett házasságról. Épp oly kevéssé viszonozta Victorine nyájaskodásait, sőt ellenkezőleg, iparkodott azoktól, valamint bonnejának jelenlététől megszabadulni. Mihelyt az ifjú lányka magára maradt, föltette kalapját, szokása szerint minden kísérő nélkül a várkertbe ment, és miután ott keresztül-kasul járkált, egy kis ajtón át a lelkész szomszéd kertjébe lépett. Kellemetlen meglepetésére Bessyt és anyját találta ott, gyümölcsszedéssel elfoglalva. Theresa ki nem állhatta Hawtrey asszony nagyon is édeskés természetét, s különben is azért jött, hogy Bessyvel magával beszéljen. A szilárd és bátor lány azonban nem engedte magát Hawtrey asszony jelenléte által eltántoríttatni szándékától, mely ide vezérelte, hanem egyenesen a bámuló Bessyhez ment, s mintha csak egy könyv nélkül megtanult mondatot ismételne, szólt: „Bessy, én igen igazságtalanul bántam veled , éppen nem voltam feljogosítva arra, hogy oly szavakat intézzek hozzád. Megbocsátasz nekem ?“ Ez utóbbi szavaknak kellett volna a töredelmes vallomást befejezni, de midőn azokat Theresa ki akarta mondani, az édeskésen mosolygó Hawtrey asszony jelenlétében képtelennek érezte magát arra, különben pedig e szégyenítő vallomástól el is mentetett, mert Bessy félig telt kosárkáját letette, és kis, barna kezét szerényen a várúr leányának finom fehér kezébe helyezte, miközben szelíd, barna szemeivel kérőleg tekintett rá: — Igen sajnálom a dolgot, azonban azt hiszem, hogy a 108-dik lap volt. Utána néztem és ismét utána néztem, úgy, hogy csaknem bizonyos vagyok a magam részéről. (Folyt, köv.)