Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-15 / 286. szám

akármi csekélységnek mindjárt fontosságot tulajdo­nított. Szemei örökké rajtam csüggtek,ajkai vallomás­tól remegtek. — Kedvesem, figyelmeztetett Aureil­­lan asszonynéném, igy tesznek az olyan szerelme­sek, a kikben féltékenységre és zsarnokságra van hajlam. Mondják ők, hogy utolsó csepp vérüket is kiontanák értted, csak hogy arra alkalom soha sem lesz; ilyen dolgokkal s más haszontalanságokkal tűrhetlenné teszik bálványuk életét. — Egy szép reggelen nőül mentem Nailhac úrhoz. — Egy öreghez ! S boldogította kegyedet ez a házasság ? — Arra nem vágytam. Nailhac úr oldala mel­lett nem szenvedtem. Én nem tudom, van-e az élet­ben pozitív boldogság is. Ha ön kimutatja nekem, hogy Faux Henrik boldogabbá tett volna, nem fo­gom rosz néven venni. Már most tud mindent. — Annyi, mintha semmit sem tudnék! — felelt Bois d’ Arci, fölkelve székéről, — hanem a mit el­kezdtem, folytatom. — És én imádkozni fogok önért! — végzé Nailhac asszony. IV. Időközben Nailhac asszony levelet kapott Mé­­nilből. — Ah! — a szegény Johanna! — szólt magában. „Ő el!­hangzott a levél. Mindennap látom, be­szél hozzám, én hallgatom , meg van mentve; úgy tetszik nekem , mintha egyrészt én adtam volna vissza az életnek. Ki mondja meg, mire képes a köl­csönös rokonszenv, mely mindig áldozatra kész ? Mért ne mentené az egyik életet a másik, mely értte lángol ? Midőn megérkeztem, már a halál birkózott vele. Fölismert és kezét nyújtá; én ott álltam s mo­soly vonult el ajkamon. Chanvii asszony megértette helyzemet, mielőtt beszéltem volna vele; kitárta kar­jait s keblére zárt. „Jó az isten, ő életben marad!“ sugá fülembe halkan. Éreztem, hogy vigasztaló szavai szivembe lesznek vésve. Egy reggel elevenebb tűz égett a beteg szemeiben, térdre hulltam. A boldog­ság érzete elragadott, zokogtam. Varanges kezem után nyúlt s forrón megszorította. „Legyen kegyed nyugodt, rebegő, többé nincs mit félnem.“ Az eleven­ség ki nem halt többé szemeiből. Erről a helyről, hol tollamat percegtetem, és ez az első néhány perc, mit tőle ellopok, folyvást látom. Fölült ágyában, lé­legzete rendes és szabad, könyvet tart kezében és olvas, néha felém fordul tekintete. Ha levelemet be­­végzem, kimegyünk a kertbe s egymás karján szív­juk be a jó, friss levegőt; járása még nem elég biztos, kissé támogatnom kell, ah, de ezt örömmel teszem. Mily bizalommal, mennyi odaadással fogózik ka­romba. Néha fölolvasok neki; tekintete, szavai oly magas röpülést adnak lelkemnek, minőt soha el nem é­r volna. Csevegünk ; beszéde tiszta, világos Estve zongorához ülünk; én játszom, ő némán figyel játé­komra. Örökké boldog vagyok körében. Oly jó, oly nemes, őszinte, s egészen el van telve velem; boldog, nagyon boldog vagyok!“ A levelet elolvasva, Nailhac asszony fölbontva ölébe ejtette. — Az ő élete teljes! — sohajtá. — La Roque asszonyban semmi kétség semmi habozás; lelke csupa jóság, igazság, őszinteség és áldozatkész­ség ; átlátszó, mint a kristály. Nincs az ő szive és háza nyitva minden jött-mentnek, ah! de ő tud szeretni! . .. . De Bré úr belépett. — Íme, ábrándozva kapom kegyedet, talán az a levél okozott valamit ? — Meglehet, ez egy köl­emény prózában, — felelt Odetta elmosolyodva. De Bré vállat vont. — Az ilyen olvasmányok ártalmasak! — vi­­szonzá, — de hagyjuk ! én egy dologról jöttem hírt adni; tudom hogy kegyed nem sokat fog vele gon­dolni, de legalább lelkiismeretemet megnyugtatom. — Azt hiszem, nincs oka háborogni; lássa, bará­tom, az én lelkiismeretem nyugodt. — Nagyon félek, hogy az alvó erdő szépe föléb­red. Szabad a húrt megpendítenem füle mellett ? . . . Ha Bois d’ Arci azok közé tartoznék kik vagyonu­kat és életüket ostobaságokra fecsérlik el, óvakod­nám minden közbeszólástól, mert csak a tüzet szíta­nám , de ő több: csupa szív és ész. Úgy lehet, ke­gyed azt fogja mondani, hogy éppen ezért bolygatom a dolgot. — Az meglehet! — Az én véleményem az, hogy jobb lenne be­csülettel eljárni. Ha kegyed szereti őt, fogadja hala­dék nélkül férjéül, térden állva fogja követni. Ha nem szereti, adja tudtára, de óvatosan, hogy elméjé­nek legalább egy részét megmenthessük. — Barátom, ön azokat az oktató káplárokat juttatja eszembe, kik szente­i hangon kiáltanak az újoncra: egy, kettő, vállhoz, lábhoz! Azt hiszi, hogy az én érzelmeimet is lehet hangütemre vezényelni ? — Megálljunk! én nem követem kegyedet el­­ménckedéseiben. Ha kegyed gúnyolódik, az annak a jele, hogy a zsákmányt el akarja ejteni. Isten segítse, de én futásra venném a dolgot, ha helyén volnék. — Igazán ? — Kétségkívül. Sokkal jobban ismerem a ke­gyed ártatlan cselszövényeit, semmint bízhatnám bennök. Egy férfiszív a kegyed kezei közt az, a­mi egy papiros­ golyó a macska körmei közt; ha a já­téknak vége, csak darabjait szedhetjük össze. — Darabjait, ha önnek tetszik! Az a szív él és dobog! De Bré lábával toppantott. — Kiről beszél kegyed ? — kiáltott oly hangon, melyben öröm és harag vegyülve voltak. — Én ér­zek valamit, a­mi megújul bennem és mégis olyan vagyok, mint egy roncsolt hajó, melyet a vihar partra vet; nem evezek többé. — Önnek nincs igaza! — szólt Odetta há­ny ágai. De Bré úr elnevette magát s élve a régi isme­retség jogaival, fölkiáltott: — Oh! édes asszonyom! kegyed igen fiatalnak néz engem, hogy vén függetlenségemnek tört hány, melyben az újoncok oly könnyen megfoghatók. Is­merek sok jó színésznőt, a ki azt a kihívó „önnek nincs igaza“-t irigyelné kegyedtől. Kegyed nagyon tetszik nekem; tetszik azon természeti törvénynél fogva, mely szerint az ellentétek rokonszenveznek egymással; én szeretem is kegyedet egy kicsit, de ha csak egyszer tapasztalnám, hogy vérem fölhevült közelében, annak a napnak nem lenne holnapja. — Eltűnne ön ? — El, szándékosan. Utolsó kalandom gyává­vá tett. Szívemet egy rózsa tövisei megsebezték, egy bájos hölgy, a­ki hasonló vala kegyedhez. Benyúj­tottam elbocsáttatásomat. Farkasfogóit tehát mások számára tartsa fönn. Ha én Romeo vagy Alceste kön­tösébe búvok, el fogja veszteni legjobb barátját s kap helyette egy új Gastont. Egy is elég lesz. (Folyt. köv.) Rom­ai levelek. (Dec. 8.) (D. A.) Az örök­ város utcái két hét óta a szo­kottnál kétszeresen zajosabbak, népesebbek. A kö­zépkorra emlékeztető háromszögletes kalapok, fe­kete és vörös harisnyák naponként sűrűbben tüne­­deznek föl; a fekete, k­laszin, vörös barrettek, magas tetejű cylinderek, Garibaldi-kalapok vegyest hul­lámoznak a zajos Corson s a tekervényes, rendetlen, sok helyett piszkos utcáknak Pestünkre emlékeztető kövezetén. Fürge, ifjú leviták törtetnek a hajlott korú atyák után, karjaikon könnyebb-nehezebb táskákat emelve, a szerint, a mint gazdagabb vagy szegényebb, ájtatosabb vagy a világiak hiúságába elmerült or­szágokról , vidékekről zarándokoltak , kényelmes gőzhajók vagy kocsik támláin, leteendők a szent atya lábaihoz hódolatukat s a föntebb nevezett — táskákat. Az örök­ város egyébként a szent atyák nélkül is elég élénk és zajos. Délután négy óra felé megnépesül a corso ; az újabbkori világvárosokban se látható fényes fogatok számlálhatlan mennyisége ro­bog elő a mellékutcákból, vánkosaikon választékosan, gazdagon öltözött delnőkkel, kiknek nagy része ta­lán csak azért jó ide idegen földekről, hogy itt a kék ég alatt, Itália örök tavaszában, szemeikben a kék éggel, orcáikon az örök tavaszszal, versenyre száll­­janak. A jövő s visszatérő kocsik s gyalogosok két ellenkező irányú folyamot képeznek az utca két ol­dalán. Kövessük a Piazza del Popolo felé haladót, s aiután a mi helyzetünk, kik gyalogosan járunk, elő­nyösebb, kivált mióta a szűk utcából szerencsésen kiértünk, a nélkül hogy a vágtató délceg sötétfe­­k­­e lovak patkói alá kerültünk volna, egy futó pil­lantást vetve a tágas tér obeliszkjére, mely valaha a Circus Maximust ékesítette, s még régebben He­­liopolisban emelkedett kelet égető napja felé, Nep­tun-, Athene­­s a Triton-szobrokra, melyek bő meny­­nyiségben ömlesztik a várost környező hegyek üde forrásvizét, tekintsünk be a Maria del Pa­olo egy­házba, hová egykor Nero hamvait tették, miután e legnagyobb uralkodó, leghősebb tábornok, legügye­sebb építész (ő legalább annak tartotta magát) ön­maga vetett végett életének, feledve minden egyéb katonai, építészi, művészi jeles talentumait, egyedül a babérra gondolva, azon ismeretes szavak közt: „Mily kár érttem, mily szépen énekeltem!“ A tem­­plomocskát, hol Luther olvasta utósó miséit, elhagy­va, csatlakozzunk a Pinciora ballagó, siető­s robogó csoporthoz, ismét új arcokat látunk; egy-két fényes fogat üresen tart fölfelé; a hegyoldal áloéi, óriás kaktuszai, cyprusai, cédrusai, kaméliái közt az iciny­­piciny lábacskák is szívesen érintik ezt a prózai föl­det. Hanem az a két pseudo-dandy abból a kopott, számozott egylovas confortable-ból ki nem szállna sem az áloék, sem a kaméliák, de még tán az iciny-piciny lábacskáknak kék szemű és szőkefürtü tulajdonosaik­­ kedvéért sem ; azért a 20 barokkért (40 o. é. kr.) egy­­ óra hosszat ülhetnek, végig dőlve a kemény kocsipam­­­­lagon, s körülrobogva a karcsú pálmát s a fehér­­ gyöngyeivel vígan játszadozó szökőkutat, csak­­ éppen úgy, mint az előttük robogó fogat, melynek tulajdonosa ezereket költ el naponkint, a szent város lakóinak örömére; vagy az az utánunk döcögő, ne­hézkes vörös kardinális­ kocsi, mely sohasem hordoz­­ hét egyénnél kevesebbet, a római udvar szabályai­­ közt ennyire lévén szabva egy kardinális kiséreté­­­­nek legkisebb száma, mely nélkül az utcára sem léphet. Szegény kardinális! Én csak gyalog ballagtam a sok robogó fogat közt, s ismét örültem, hogy csak gyalog, mert szem­ügyre vehettem a sétányokat környező szobrokat. Szegény Cicero ! Halálod után nyelvedet tépték itt, míg most valami pajkos suhanc orrodat törte le ke­gyetlenül, talán hogy ebbe a kedves, tükörsima ta­vacskába dobhassa. A jó öreg Horatius sincs itt „be­ne curata cute“, mert egy másik pajkos kéz hegyesre kipödrött, nyalka bajuszt pingált két kövér arcára, a­mire elmondhatná: „Most igazán rám illik — Epicuri de gr­ege porcus.“ A sötét olajfák illatos hüsében, az örök­zöld juniferusok illatában megfürödve, gondolataimban elmerülve ballagtam lefelé a Scala d’Espagnán. Az ide gyülekező, s festőknek, fényképészeknek mintául ajánlkozó falusi ifjaknál és nőknél sokkal festőieb­­ben öltözködnek az északibb faluk lakosai. Nem egy csinos gyermekarcon akad itt meg szemünk, s a­mi föltűnt, nem kéregettek. Egyátalán azokkal a sárga viasz, kiéhezett arcokkal, sötét, baljóslatú tekinte­tekkel, rongyos öltözékü suhancokkal, mely példá­­nyokból az európai többi nagy városokban, kapuk alatt, szögleteken, lépcsőkön nem egyet láthatunk, s kik éjjel lopnak, nappal koldulnak, itt nem találko­zunk. Egy-két becsületes arcú koldusnak, ki a tem­plomok nehéz ajtait fölnyitja előttünk, szívesen nyúj­tunk egy-egy barokkot, az alkalmatlankodókat pedig egy „Sono pittori“-val hamar lerázhatjuk magunk­ról. A festőknek semmi tekintélyük nincs a koldu­­sok előtt: az mind szegény ördög, kinek magának sincs. Leérve a piazza d’Espagnára, láttuk, hogy Pius, a szent atya , közelgett kíséretével. A járó­ke­lők valamennyien leborultak előtte. Van valami e szelíd öreg kedves, mosolygó arcában, mely önkén­telen a földre vonja az embert, hogy elfogadja —ha katholikus —­Krisztus helytartójának, ha pedig más vallású, egy jó, jámbor öreg áldását. Róma utcái rendetlenek, mondják, s részben igazuk van ; de ez nem is lehet máskép. Egy utcát sem rombolhatnának le itt a nélkül, hogy egy-egy régi emléket ne döntenének le az újítással; e fölött a római lakos makacs, s tulajdonához, bármily cse­kély, ragaszkodik a végletekig. Az eddig általunk bejárt részek ellen azonban nem lehet panaszt emelni, s a Via Condotti, melyen még át kell haladnunk, hogy szállásunkra érjünk, bármely nagy városba beillenék. Sétánk fáradalmát kipihenendők, tekintsünk be a vendéglő alsó helyiségeiben berendezett társalgó teremekbe. Francia, angol, német lapok nagy meny­­nyiségben, de az édes hazára gondolva, hiába ke­res szemünk egy magyar lapot. De mi ez ? A mel­lékteremből a Rákóczi hangjai ütik meg fülünket. „Nous autres anglais, nous aimons la Hongrie et son peuple!“ volt a felelet kiváncsi szemeinkben kifeje­zett néma kérdésünkre. „Derék, művelt nemzet, családi s politikai viszonyaiban, intézményeiben ha­sonlít az angolhoz. Csak hogy hej­p! nekünk nincs Dikünk (Deák). Hanem van önöknél egy osztály, mely se tanulni, se dolgozni nem akar, pedig kevés a birtoka, s nagyon földarabolt azóta, mióta tekinté­lyét a politikában is veszteni kezdé.“ Van sok kivétel, kezdek mentegetőzni, gondolatomban igazat adva John Bullomnak. „Van, van, de sok nincs; még mindig abban a korban képzelik magukat, mi­ — 1154

Next