Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-15 / 286. szám
akármi csekélységnek mindjárt fontosságot tulajdonított. Szemei örökké rajtam csüggtek,ajkai vallomástól remegtek. — Kedvesem, figyelmeztetett Aureillan asszonynéném, igy tesznek az olyan szerelmesek, a kikben féltékenységre és zsarnokságra van hajlam. Mondják ők, hogy utolsó csepp vérüket is kiontanák értted, csak hogy arra alkalom soha sem lesz; ilyen dolgokkal s más haszontalanságokkal tűrhetlenné teszik bálványuk életét. — Egy szép reggelen nőül mentem Nailhac úrhoz. — Egy öreghez ! S boldogította kegyedet ez a házasság ? — Arra nem vágytam. Nailhac úr oldala mellett nem szenvedtem. Én nem tudom, van-e az életben pozitív boldogság is. Ha ön kimutatja nekem, hogy Faux Henrik boldogabbá tett volna, nem fogom rosz néven venni. Már most tud mindent. — Annyi, mintha semmit sem tudnék! — felelt Bois d’ Arci, fölkelve székéről, — hanem a mit elkezdtem, folytatom. — És én imádkozni fogok önért! — végzé Nailhac asszony. IV. Időközben Nailhac asszony levelet kapott Ménilből. — Ah! — a szegény Johanna! — szólt magában. „Ő el!hangzott a levél. Mindennap látom, beszél hozzám, én hallgatom , meg van mentve; úgy tetszik nekem , mintha egyrészt én adtam volna vissza az életnek. Ki mondja meg, mire képes a kölcsönös rokonszenv, mely mindig áldozatra kész ? Mért ne mentené az egyik életet a másik, mely értte lángol ? Midőn megérkeztem, már a halál birkózott vele. Fölismert és kezét nyújtá; én ott álltam s mosoly vonult el ajkamon. Chanvii asszony megértette helyzemet, mielőtt beszéltem volna vele; kitárta karjait s keblére zárt. „Jó az isten, ő életben marad!“ sugá fülembe halkan. Éreztem, hogy vigasztaló szavai szivembe lesznek vésve. Egy reggel elevenebb tűz égett a beteg szemeiben, térdre hulltam. A boldogság érzete elragadott, zokogtam. Varanges kezem után nyúlt s forrón megszorította. „Legyen kegyed nyugodt, rebegő, többé nincs mit félnem.“ Az elevenség ki nem halt többé szemeiből. Erről a helyről, hol tollamat percegtetem, és ez az első néhány perc, mit tőle ellopok, folyvást látom. Fölült ágyában, lélegzete rendes és szabad, könyvet tart kezében és olvas, néha felém fordul tekintete. Ha levelemet bevégzem, kimegyünk a kertbe s egymás karján szívjuk be a jó, friss levegőt; járása még nem elég biztos, kissé támogatnom kell, ah, de ezt örömmel teszem. Mily bizalommal, mennyi odaadással fogózik karomba. Néha fölolvasok neki; tekintete, szavai oly magas röpülést adnak lelkemnek, minőt soha el nem ér volna. Csevegünk ; beszéde tiszta, világos Estve zongorához ülünk; én játszom, ő némán figyel játékomra. Örökké boldog vagyok körében. Oly jó, oly nemes, őszinte, s egészen el van telve velem; boldog, nagyon boldog vagyok!“ A levelet elolvasva, Nailhac asszony fölbontva ölébe ejtette. — Az ő élete teljes! — sohajtá. — La Roque asszonyban semmi kétség semmi habozás; lelke csupa jóság, igazság, őszinteség és áldozatkészség ; átlátszó, mint a kristály. Nincs az ő szive és háza nyitva minden jött-mentnek, ah! de ő tud szeretni! . .. . De Bré úr belépett. — Íme, ábrándozva kapom kegyedet, talán az a levél okozott valamit ? — Meglehet, ez egy kölemény prózában, — felelt Odetta elmosolyodva. De Bré vállat vont. — Az ilyen olvasmányok ártalmasak! — viszonzá, — de hagyjuk ! én egy dologról jöttem hírt adni; tudom hogy kegyed nem sokat fog vele gondolni, de legalább lelkiismeretemet megnyugtatom. — Azt hiszem, nincs oka háborogni; lássa, barátom, az én lelkiismeretem nyugodt. — Nagyon félek, hogy az alvó erdő szépe fölébred. Szabad a húrt megpendítenem füle mellett ? . . . Ha Bois d’ Arci azok közé tartoznék kik vagyonukat és életüket ostobaságokra fecsérlik el, óvakodnám minden közbeszólástól, mert csak a tüzet szítanám , de ő több: csupa szív és ész. Úgy lehet, kegyed azt fogja mondani, hogy éppen ezért bolygatom a dolgot. — Az meglehet! — Az én véleményem az, hogy jobb lenne becsülettel eljárni. Ha kegyed szereti őt, fogadja haladék nélkül férjéül, térden állva fogja követni. Ha nem szereti, adja tudtára, de óvatosan, hogy elméjének legalább egy részét megmenthessük. — Barátom, ön azokat az oktató káplárokat juttatja eszembe, kik szentei hangon kiáltanak az újoncra: egy, kettő, vállhoz, lábhoz! Azt hiszi, hogy az én érzelmeimet is lehet hangütemre vezényelni ? — Megálljunk! én nem követem kegyedet elménckedéseiben. Ha kegyed gúnyolódik, az annak a jele, hogy a zsákmányt el akarja ejteni. Isten segítse, de én futásra venném a dolgot, ha helyén volnék. — Igazán ? — Kétségkívül. Sokkal jobban ismerem a kegyed ártatlan cselszövényeit, semmint bízhatnám bennök. Egy férfiszív a kegyed kezei közt az, ami egy papiros golyó a macska körmei közt; ha a játéknak vége, csak darabjait szedhetjük össze. — Darabjait, ha önnek tetszik! Az a szív él és dobog! De Bré lábával toppantott. — Kiről beszél kegyed ? — kiáltott oly hangon, melyben öröm és harag vegyülve voltak. — Én érzek valamit, ami megújul bennem és mégis olyan vagyok, mint egy roncsolt hajó, melyet a vihar partra vet; nem evezek többé. — Önnek nincs igaza! — szólt Odetta hány ágai. De Bré úr elnevette magát s élve a régi ismeretség jogaival, fölkiáltott: — Oh! édes asszonyom! kegyed igen fiatalnak néz engem, hogy vén függetlenségemnek tört hány, melyben az újoncok oly könnyen megfoghatók. Ismerek sok jó színésznőt, a ki azt a kihívó „önnek nincs igaza“-t irigyelné kegyedtől. Kegyed nagyon tetszik nekem; tetszik azon természeti törvénynél fogva, mely szerint az ellentétek rokonszenveznek egymással; én szeretem is kegyedet egy kicsit, de ha csak egyszer tapasztalnám, hogy vérem fölhevült közelében, annak a napnak nem lenne holnapja. — Eltűnne ön ? — El, szándékosan. Utolsó kalandom gyávává tett. Szívemet egy rózsa tövisei megsebezték, egy bájos hölgy, aki hasonló vala kegyedhez. Benyújtottam elbocsáttatásomat. Farkasfogóit tehát mások számára tartsa fönn. Ha én Romeo vagy Alceste köntösébe búvok, el fogja veszteni legjobb barátját s kap helyette egy új Gastont. Egy is elég lesz. (Folyt. köv.) Romai levelek. (Dec. 8.) (D. A.) Az örök város utcái két hét óta a szokottnál kétszeresen zajosabbak, népesebbek. A középkorra emlékeztető háromszögletes kalapok, fekete és vörös harisnyák naponként sűrűbben tünedeznek föl; a fekete, klaszin, vörös barrettek, magas tetejű cylinderek, Garibaldi-kalapok vegyest hullámoznak a zajos Corson s a tekervényes, rendetlen, sok helyett piszkos utcáknak Pestünkre emlékeztető kövezetén. Fürge, ifjú leviták törtetnek a hajlott korú atyák után, karjaikon könnyebb-nehezebb táskákat emelve, a szerint, a mint gazdagabb vagy szegényebb, ájtatosabb vagy a világiak hiúságába elmerült országokról , vidékekről zarándokoltak , kényelmes gőzhajók vagy kocsik támláin, leteendők a szent atya lábaihoz hódolatukat s a föntebb nevezett — táskákat. Az örök város egyébként a szent atyák nélkül is elég élénk és zajos. Délután négy óra felé megnépesül a corso ; az újabbkori világvárosokban se látható fényes fogatok számlálhatlan mennyisége robog elő a mellékutcákból, vánkosaikon választékosan, gazdagon öltözött delnőkkel, kiknek nagy része talán csak azért jó ide idegen földekről, hogy itt a kék ég alatt, Itália örök tavaszában, szemeikben a kék éggel, orcáikon az örök tavaszszal, versenyre szálljanak. A jövő s visszatérő kocsik s gyalogosok két ellenkező irányú folyamot képeznek az utca két oldalán. Kövessük a Piazza del Popolo felé haladót, s aiután a mi helyzetünk, kik gyalogosan járunk, előnyösebb, kivált mióta a szűk utcából szerencsésen kiértünk, a nélkül hogy a vágtató délceg sötétfeke lovak patkói alá kerültünk volna, egy futó pillantást vetve a tágas tér obeliszkjére, mely valaha a Circus Maximust ékesítette, s még régebben Heliopolisban emelkedett kelet égető napja felé, Neptun-, Athenes a Triton-szobrokra, melyek bő menynyiségben ömlesztik a várost környező hegyek üde forrásvizét, tekintsünk be a Maria del Paolo egyházba, hová egykor Nero hamvait tették, miután e legnagyobb uralkodó, leghősebb tábornok, legügyesebb építész (ő legalább annak tartotta magát) önmaga vetett végett életének, feledve minden egyéb katonai, építészi, művészi jeles talentumait, egyedül a babérra gondolva, azon ismeretes szavak közt: „Mily kár érttem, mily szépen énekeltem!“ A templomocskát, hol Luther olvasta utósó miséit, elhagyva, csatlakozzunk a Pinciora ballagó, sietős robogó csoporthoz, ismét új arcokat látunk; egy-két fényes fogat üresen tart fölfelé; a hegyoldal áloéi, óriás kaktuszai, cyprusai, cédrusai, kaméliái közt az icinypiciny lábacskák is szívesen érintik ezt a prózai földet. Hanem az a két pseudo-dandy abból a kopott, számozott egylovas confortable-ból ki nem szállna sem az áloék, sem a kaméliák, de még tán az iciny-piciny lábacskáknak kék szemű és szőkefürtü tulajdonosaik kedvéért sem ; azért a 20 barokkért (40 o. é. kr.) egy óra hosszat ülhetnek, végig dőlve a kemény kocsipamlagon, s körülrobogva a karcsú pálmát s a fehér gyöngyeivel vígan játszadozó szökőkutat, csak éppen úgy, mint az előttük robogó fogat, melynek tulajdonosa ezereket költ el naponkint, a szent város lakóinak örömére; vagy az az utánunk döcögő, nehézkes vörös kardinális kocsi, mely sohasem hordoz hét egyénnél kevesebbet, a római udvar szabályai közt ennyire lévén szabva egy kardinális kiséretének legkisebb száma, mely nélkül az utcára sem léphet. Szegény kardinális! Én csak gyalog ballagtam a sok robogó fogat közt, s ismét örültem, hogy csak gyalog, mert szemügyre vehettem a sétányokat környező szobrokat. Szegény Cicero ! Halálod után nyelvedet tépték itt, míg most valami pajkos suhanc orrodat törte le kegyetlenül, talán hogy ebbe a kedves, tükörsima tavacskába dobhassa. A jó öreg Horatius sincs itt „bene curata cute“, mert egy másik pajkos kéz hegyesre kipödrött, nyalka bajuszt pingált két kövér arcára, amire elmondhatná: „Most igazán rám illik — Epicuri de grege porcus.“ A sötét olajfák illatos hüsében, az örökzöld juniferusok illatában megfürödve, gondolataimban elmerülve ballagtam lefelé a Scala d’Espagnán. Az ide gyülekező, s festőknek, fényképészeknek mintául ajánlkozó falusi ifjaknál és nőknél sokkal festőiebben öltözködnek az északibb faluk lakosai. Nem egy csinos gyermekarcon akad itt meg szemünk, s ami föltűnt, nem kéregettek. Egyátalán azokkal a sárga viasz, kiéhezett arcokkal, sötét, baljóslatú tekintetekkel, rongyos öltözékü suhancokkal, mely példányokból az európai többi nagy városokban, kapuk alatt, szögleteken, lépcsőkön nem egyet láthatunk, s kik éjjel lopnak, nappal koldulnak, itt nem találkozunk. Egy-két becsületes arcú koldusnak, ki a templomok nehéz ajtait fölnyitja előttünk, szívesen nyújtunk egy-egy barokkot, az alkalmatlankodókat pedig egy „Sono pittori“-val hamar lerázhatjuk magunkról. A festőknek semmi tekintélyük nincs a koldusok előtt: az mind szegény ördög, kinek magának sincs. Leérve a piazza d’Espagnára, láttuk, hogy Pius, a szent atya , közelgett kíséretével. A járókelők valamennyien leborultak előtte. Van valami e szelíd öreg kedves, mosolygó arcában, mely önkéntelen a földre vonja az embert, hogy elfogadja —ha katholikus —Krisztus helytartójának, ha pedig más vallású, egy jó, jámbor öreg áldását. Róma utcái rendetlenek, mondják, s részben igazuk van ; de ez nem is lehet máskép. Egy utcát sem rombolhatnának le itt a nélkül, hogy egy-egy régi emléket ne döntenének le az újítással; e fölött a római lakos makacs, s tulajdonához, bármily csekély, ragaszkodik a végletekig. Az eddig általunk bejárt részek ellen azonban nem lehet panaszt emelni, s a Via Condotti, melyen még át kell haladnunk, hogy szállásunkra érjünk, bármely nagy városba beillenék. Sétánk fáradalmát kipihenendők, tekintsünk be a vendéglő alsó helyiségeiben berendezett társalgó teremekbe. Francia, angol, német lapok nagy menynyiségben, de az édes hazára gondolva, hiába keres szemünk egy magyar lapot. De mi ez ? A mellékteremből a Rákóczi hangjai ütik meg fülünket. „Nous autres anglais, nous aimons la Hongrie et son peuple!“ volt a felelet kiváncsi szemeinkben kifejezett néma kérdésünkre. „Derék, művelt nemzet, családi s politikai viszonyaiban, intézményeiben hasonlít az angolhoz. Csak hogy hejp! nekünk nincs Dikünk (Deák). Hanem van önöknél egy osztály, mely se tanulni, se dolgozni nem akar, pedig kevés a birtoka, s nagyon földarabolt azóta, mióta tekintélyét a politikában is veszteni kezdé.“ Van sok kivétel, kezdek mentegetőzni, gondolatomban igazat adva John Bullomnak. „Van, van, de sok nincs; még mindig abban a korban képzelik magukat, mi — 1154