Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-03 / 277. szám

— Tegnap hallottam tőled, hogy a szép iránti szeretet egyike az ember leghasznosabb szenve­délyeinek. — Ezt mondtam ? No! igen, igazam volt. — Mire hasznos tehát a szép iránti szeretet ? — Mire ? — kiáltok a lelkesedés első percében. — mire .. .. ? Azután megváltoztatva szándékomat, folytatom: — Mielőtt kimutatnám a szép iránti szeretet hasznos oldalát, meg kellene azt határoznom előtted. — Úgy van­ atyám, úgy van ! mi tehát a szép ? — No lám! mi tehát a szép ?.........Ez oly kér­dés, fiam, mely valóban zavarba ejt. Azt mondhat­nám neked, hogy némely bölcsész szerint: a szép az igaznak fénye; vagy: a szép az eszménynek a valóságban való nyilatkozása. De valószinü, hogy te magyarázatom újbóli magyarázatát kérnéd és teljes joggal. Inkább egy anyagi tárgyat óhajtanék neked mutatni, mely megértesse veled........... — Atyám! gyakran mondád, hogy a szobában minden föltalálható ; nem mutathatnál tehát itt va­lamely tárgyat ? — Igazad van! nézzünk szét............No lám, nézd ezt az arany szövetű függönyt, mint fénylik és ragyog a nap sugaraitól, s vörös virágai mint emel­kednek ki dombormű­ alakjában az aranyozott szö­vet fölött, mely háttért képez; nos, látod, ez szép. — Ah, igen! Ezt a függönyt nemde, drágán vetted ? — Úgy van, nagyon drágán, legalább szerény vagyonomhoz képest; mindig szemrehányást teszek magamnak, ha rágondolok. —• Ah, most már értem! Az a szép, a­mi drága, s a szép iránti szeretet nem egyéb, mint mikor az embernek sok, sok pénze van. — Ah istenem! Miket hadarsz össze-vissza ?! — De atyám, hiszen te azt mondtad. . . . — Egyetlen egy szót sem mondtam erről. — De hát akkor atyám, — folytatá fiam a gyermekek hajthatlan logikájával, — mi a szép iránti szeretet ? — Még nem találtam tárgyat, mely által meg­mutathatnám, de majd keresni fogok, — feleltem né­mi türelmetlenséggel. Valóban kerestem, de hogyan határozzam meg ennek a gyermeknek ezt az annyira meghatározhat­­lan érzést ?! Hogyan mutassam ki előtte a fényűzés és a szép közötti különbséget, a physikai és az er­kölcsi szép egyezését ? hogyan keltsem föl szívében ezen szeretet fejlesztésének, ápolásának vágyát, ki­mutatván előtte, hogy minő élvezeteket és erényeket képes az nyújtani ?! Sokáig gondolkodom, s végre midőn semmi alkalmas eszközt sem sikerült találnom, rendes szokásomként a gondviselésre bíztam maga­mat, s vártam. Nem sokáig kellett várakoznom; csakhamar találkoztam egy egyénnel, kit isten, úgy látszik, se­gítségemre vezetett utamba; egyikével azon természe­teknek, melyek egyszerre kivételesek és rendesek; ren­desek, mert az érzés vagy gondolat, mely őket lelke­síti, mindenki szívében megvan; kivételesek, mert ezen érzelmet nagyobb mértékben és több eredeti­séggel képviselik, mint más közönséges ember. Né­hány nap múlva ugyanis, midőn hosszú erdei sétám­ból hazafelé mentem, a véletlen egy derék föld­­mivelő háza előtt vezetett el, kit távolról ismerek s kiről tudom, hogy részben kis gazdasága, részben napi munkája után él; kapuja félig nyitva volt s fiammal, ki rendes kiséröm volt sétáimban, beléptünk. Az udvar üres volt; innen a kis alacsony szobába men­tünk, mely egyszersmind konyha és étterem gyanánt szolgált, itt sem volt senki. Az idő dél felé járt, az aszta­lon az ebéd készen várta a munkás házigazdát, azaz egyik végére egy darab kenyér, egy korsó víz és öt vagy hat darab sóval behintett vörös retek volt he­lyezve. Alig észleltem e tárgyakat, midőn fiam egy­szerre (hisz a gyermekek egy pillanat alatt észre­­vesznek mindent) így kiáltott föl: — Nézd csak, atyám! Figyelmét a következő vonta magára : Szemben ezen egyszerű ebéddel, ugyanazon az asztalon, éppen az ablak előtt, mely világosságával elárasztotta, faedényben egy gyönyörű kaktusz pom­pázott, melyet a tudósok nyelvén echinocactus cryescisnek neveznek. Ezen virág leggyönyörűbb példány családjában, színére nézve fehér, alabástrom virágának kebléből, mely pártáját képezi, számtalan fénylő, fehér színű bojtozott, porádákkal gazdagon és sűrűn csipkézett szirmok bújnak elő s az egyes részek kedélyes egymásra hajlása vakító fényű ösz­­hangzó egészszé alakúl. Illata, melyet pazarul áraszt maga körül, a citromfa virágának és gyümölcsének illatához hasonló; s hogy becse ily sok természeti ajándék mellett annál nagyobb legyen, a természet öt-hat órai életet ad neki: délben kinyílik, este elher­vad. Ily ritka növény ezen szegény házban, s külön­ tekintetben az írott arcképek mindenesetre előnynyel bírnak a festettek fölött, mert a testi sa­játságok mellett a szellemiekről sem feledkeznek meg. Mi itt három arcképet fogunk megismertetni olvasóinkkal, melyeket Blessington grófné, Albrizzi grófné, és Shelley asszony után leírunk. E három nő pártatlanul ítélt és ítélhetett róla, mert egyik sem állott szerelmi viszonyban vele, s mert nem úgy sze­rették őt, mint a többi asszonyok, kik látták; őket egyedül csak irodalmi érdek vezette a szép lord jel­lemzésénél, s párját ritkító alakja leírásánál. Blessington grófné kevéssel görögországi útja előtt látta, és következőkép írja le: „Lord Byron arca halavány a sok éjjelezéstől és költői fájdalmas kifejezés árnyalja be; feje ihlet­té tehetne egy festőt vagy szobrászt, ha a költészet eszményén dolgoznék. Egész lényét nemes forma jellemzi, homloka magas és intelligens. Szemei rend­kívül kifejezésteljesek, orra elölről kissé hajlott és vastag, azonban oldalról meglepőleg szépen metszett. Szemöldei szabályosan rajzolvák és mozgékonyak. Szája a tökéletesség maga; felső ajka kissé rövid, mint az antik szobroknál. A szépen formált ajkak majd megvetést, majd, szerelmet fejeznek ki, és szót­­lanul is beszédesek. Álla lebilincselő, erőteljes, de nem vastag, s mintegy befejezi lord Byron nemes arcának oválját. Soha sem láttam szebb fogakat és szebb bőrt, mint az övé. Igen halvány, de ez nem a testi szenvedések beteges színe, hanem a mindig egyforma márvány-halványság, mely a gondolkodó, mélyen érző emberek arcának szokott sajátja lenni. Sovány, és éppen ezért fiatalobnak látszik, mint va­lóban. Az első pillanatra érezzük, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott egyénnel állunk szemközt. „Lába hibáját alig vehetni észre, s nem tudhatni, vájjon a jobb vagy bal-e az, melyet fájdít. Kezei a leg­kisebb férfi-kezek, melyeket valaha láttam; formá­­májuk gyönyörű, szinök hófehér, rózsapiros körmök­kel, melyek a gyökérnél gyöngéd félholdat képeznek, s úgy fénylenek, hogy azon piros gyöngycsigákat juttatják eszünkbe, melyek a tengerparton találhatók. Ha valaki, úgy ő az, ki teszi előnyeit a természet nősen a nagyszerű ellentét közte és a sovány ebéd között: különösen hatott reám, s gyermekem előtt talányképen tűnt föl. Ezalatt a földmi­velő neje be­lépett. — Váljon kiegészítésül az estebédhez, mely­­lyel férjét várja, helyezze ezt a gyönyörű kaktuszt a retkek mellé ? — kérdem tőle nevetve. — Kétségkívül uram! — ez az ő csemegéje, — volt a felelet. — Csemegéje ? — Tehát szereti a virágokat ? •— Ha szereti-e ?! Oh istenem! — sohajta az asszony; — hisz azok után, kik munkát adnak neki, legjobban szereti, és tudnia kell uram, hogy köztem és virágai közt...........de nem, nincs igazam. Any­nyira szereti uram, hogy miattok az alvástól is meg­fosztja magát. A nyári reggeleken két órával, mi­előtt dolgozni menne, azaz három órakor fölkel és virágaival foglalkozik; este fél nyolckor fáradtan, izzadtan, éhen jön haza s azt hiszi, hogy vacsorához ül, pihen s lefekszik ? Ah éppen nem! Virágait nézi, igazgatja, öntözi és gyönyörködik bennök. Télen, mi­dőn oly hidegek szoktak lenni, éjfélkor kel fel me­leg ágyából, hogy megnézze: elég melegük van-e virágainak takarójuk alatt. — Takarójuk is van ? — Oh igen, uram, és pedig meglehetős sokba került. Ezelőtt hat hóval két hordó borát adta el, mely neki egész télre elég lett volna, hogy csinál­tathasson egyet. — És mit iszik hat hó óta ? — Vizet, uram; ez ugyan nagyon sovány ital oly embernek, ki naponkint nehéz dolgot szokott végezni. Gyakran aggódom fölötte, hogy beteggé teszi magát, de ő így vigasztal: „Látod, anya, ha nyílt kaktuszaim s virágzó pozsgáim (a kaktusz egy neme) lesznek, ide fogod tenni őket boros üvegem régi he­lyére, és én megeszem kenyeremet virágaim illatjá­nál .........és hidd el, ez engem táplálni fog!“ . . . Ön nevet, uram ? Még jobban nevetne, ha látná őt asz­talánál. Egy darab sajtot vesz kezébe s virágára néz elölről, egy retket megtisztít s virágára néz há­tulról , hozzá hajlik, jobbról-balról nézegeti, beszél hozzá, mintha csak szerelmes lenne. És ez nekem jól esik, hogy ne, hisz boldognak látom őt! Arról még nem is szóltam, uram, hogy midőn virágaival ily módon beszél, szellemdús, mint egy jegyző. De ime, hallom lépteit. (Folyt, köv.) kezéből kapta, s azokban a pipere művészetének ke­vés rész jutott. „Hangja és kiejtése csengő, dallamos és oly tisz­tán érthető, hogy — habár halkan társalog — egy szó­­tag sem vész el. Nevetése zene, de csak ritkán nevet, s mindjárt nyomban csaknem mindig bizonyos méla­­ság szállja meg, mintha a jókedv fájna neki. Mo­dora és mozdulatai maga a szeretetreméltóság, tá­vol minden szögletességtől és erőszakolt méltó­ságtól.“ Albrizzi grófné így ír: „Minő vidámság sugárzik homlokáról, melyet legszebb gesztenyeszin, selyemlágyságú, természetes göndörségű haj foly körül! Szemeiben mi változatos kifejezése a legtisztább égszínkéknek! Fogai átlát­szó fehérek s aprók, mint a gyöngyök. Arca hason­lít fehér rózsalevelek színéhez. Nyaka, melyet any­­nyira fedetlenül hagyott, mennyire tisztes társaság előtt lehet, a legnemesebb formát árulja el, és hófe­hér. Kezei oly szépek, mint egy műremek. Egész lé­nyén harmónia ömlik el, sőt a még kissé nehézkes já­rás is, mely lábfájdalmaiból származék, mintegy elő­nyére látszott lenni.“ Shelley asszony még a következőket teszi hoz­zá : „Lord Byron századának legnagyobb szelleme és legszebb férfia volt. A képek, melyeket róla leírunk, szépségét csak tökéletlenül tükrözik vissza. Neve­zetesen a festők, sőt maga Thorwaldsen, a nagy szobrász sem tudta ajkának hullámzatos vonalait visszaadni. Lángoló költői lelkének minden zajlása meglátszott azokban, a harag halványnyá tette, cikáztak, a gúnytól mosolyogtak a győzelem tudatá­ban, és reszkettek a szerelem és gyász között. Gyor­san váltakozó kifejezéseit néha szorongva lehetett csak nézni. Én láttam őt hidegen és ridegen, s egy pillanatra rá ragyogott azut­án, mint a nap és sze­meiben oly mennyei szelídség csillámlott, hogy el­feledtem az embert és lordot, s csak a költészet iste­­nét s a Vatikán Apollóját véltem magam előtt látni ki isteni beszédet hirdet a halandóknak.“ E csodálatos bálványozás, mely e női jellem­zésből elősugárzik, szikr­ányit sem sérti a valóságo Lord Byron írott arcképet. (Cs. J.) „Ha kandallóm lobogó lángja mellett megszáll néha a méla álmodozás, s lelkem előtt a történet korszakot alkotó alakjait elvonulni engedem, önkénytelenül is az a gondolat ragad meg, hogy vannak lények , kiknek alkotásánál az isteni erő mintegy bravourkodni látszik; lények, kikben a testi eszményi szépség oly lángszellem­mel párosult, mely a mindeneket nivellírozó múlan­dóság hatalmát nem ismeri.“ Ily kiváló alak az is, ki e sorokat irta, s az is, a kiről e vázlat emlékezik. Lord Byron csodaszerű szépségét hiven, töké­letesen soha semminemű véső, rajz vagy ecset visz­­sza nem adta. Egyesülve ömlöttek el lényén a kü­lönböző szépségek elbűvölő kinyomatai. Ha lelké­nek és szivének szabadságában állott volna alakot választhatni, nem választhatott volna méltóbbat, fen­ségesebbet. Homlokán a lángész verőfénye játszott, arcán egy nemes lélek izgalmai a nagy szív jóságá­val párosultak. Vonásaiban oly szemmel láthatólag tükröződtek vissza érzelmei, hogy Walter Scott egy ízben fölkiáltott: „Szép arca egy belülről megvita­­tott alabástrom-vázához hasonlít!“ Mind, a­kik látták, el voltak ragadtatva phy­­siognómiájának varázsától; azonban kortársainak száma, kik őt szemtől-szemben látták, napról-napra enyészik. Hogy adhassunk tehát mi tökéletes képet az utókornak ? Csaknem minden arcképe, habár egy­­től-egyig nagy mesterek művei, bizonyos tekintet­ben hiányosak. Saunders vastag ajkakat festett neki, szép metszetű ajkai helyett; Holmes formátlanul nagy fejet, habár nemes és idomzatos volt az, mint egy antik mellszoboré. Phillips az arc kifejezését hi­bázta el, mert oly erőtetett, büszke és megvető vo­násokkal soha sem birt ő. De ha mind lehetőleg tökéletesek volnának is e képek, még akkor is nélkülöznénk azokban mozdu­latainak kellemes kerekdedségét és társalgásának bűbáját. 1114 —

Next