Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-03 / 277. szám
— Tegnap hallottam tőled, hogy a szép iránti szeretet egyike az ember leghasznosabb szenvedélyeinek. — Ezt mondtam ? No! igen, igazam volt. — Mire hasznos tehát a szép iránti szeretet ? — Mire ? — kiáltok a lelkesedés első percében. — mire .. .. ? Azután megváltoztatva szándékomat, folytatom: — Mielőtt kimutatnám a szép iránti szeretet hasznos oldalát, meg kellene azt határoznom előtted. — Úgy van atyám, úgy van ! mi tehát a szép ? — No lám! mi tehát a szép ?.........Ez oly kérdés, fiam, mely valóban zavarba ejt. Azt mondhatnám neked, hogy némely bölcsész szerint: a szép az igaznak fénye; vagy: a szép az eszménynek a valóságban való nyilatkozása. De valószinü, hogy te magyarázatom újbóli magyarázatát kérnéd és teljes joggal. Inkább egy anyagi tárgyat óhajtanék neked mutatni, mely megértesse veled........... — Atyám! gyakran mondád, hogy a szobában minden föltalálható ; nem mutathatnál tehát itt valamely tárgyat ? — Igazad van! nézzünk szét............No lám, nézd ezt az arany szövetű függönyt, mint fénylik és ragyog a nap sugaraitól, s vörös virágai mint emelkednek ki dombormű alakjában az aranyozott szövet fölött, mely háttért képez; nos, látod, ez szép. — Ah, igen! Ezt a függönyt nemde, drágán vetted ? — Úgy van, nagyon drágán, legalább szerény vagyonomhoz képest; mindig szemrehányást teszek magamnak, ha rágondolok. —• Ah, most már értem! Az a szép, ami drága, s a szép iránti szeretet nem egyéb, mint mikor az embernek sok, sok pénze van. — Ah istenem! Miket hadarsz össze-vissza ?! — De atyám, hiszen te azt mondtad. . . . — Egyetlen egy szót sem mondtam erről. — De hát akkor atyám, — folytatá fiam a gyermekek hajthatlan logikájával, — mi a szép iránti szeretet ? — Még nem találtam tárgyat, mely által megmutathatnám, de majd keresni fogok, — feleltem némi türelmetlenséggel. Valóban kerestem, de hogyan határozzam meg ennek a gyermeknek ezt az annyira meghatározhatlan érzést ?! Hogyan mutassam ki előtte a fényűzés és a szép közötti különbséget, a physikai és az erkölcsi szép egyezését ? hogyan keltsem föl szívében ezen szeretet fejlesztésének, ápolásának vágyát, kimutatván előtte, hogy minő élvezeteket és erényeket képes az nyújtani ?! Sokáig gondolkodom, s végre midőn semmi alkalmas eszközt sem sikerült találnom, rendes szokásomként a gondviselésre bíztam magamat, s vártam. Nem sokáig kellett várakoznom; csakhamar találkoztam egy egyénnel, kit isten, úgy látszik, segítségemre vezetett utamba; egyikével azon természeteknek, melyek egyszerre kivételesek és rendesek; rendesek, mert az érzés vagy gondolat, mely őket lelkesíti, mindenki szívében megvan; kivételesek, mert ezen érzelmet nagyobb mértékben és több eredetiséggel képviselik, mint más közönséges ember. Néhány nap múlva ugyanis, midőn hosszú erdei sétámból hazafelé mentem, a véletlen egy derék földmivelő háza előtt vezetett el, kit távolról ismerek s kiről tudom, hogy részben kis gazdasága, részben napi munkája után él; kapuja félig nyitva volt s fiammal, ki rendes kiséröm volt sétáimban, beléptünk. Az udvar üres volt; innen a kis alacsony szobába mentünk, mely egyszersmind konyha és étterem gyanánt szolgált, itt sem volt senki. Az idő dél felé járt, az asztalon az ebéd készen várta a munkás házigazdát, azaz egyik végére egy darab kenyér, egy korsó víz és öt vagy hat darab sóval behintett vörös retek volt helyezve. Alig észleltem e tárgyakat, midőn fiam egyszerre (hisz a gyermekek egy pillanat alatt észrevesznek mindent) így kiáltott föl: — Nézd csak, atyám! Figyelmét a következő vonta magára : Szemben ezen egyszerű ebéddel, ugyanazon az asztalon, éppen az ablak előtt, mely világosságával elárasztotta, faedényben egy gyönyörű kaktusz pompázott, melyet a tudósok nyelvén echinocactus cryescisnek neveznek. Ezen virág leggyönyörűbb példány családjában, színére nézve fehér, alabástrom virágának kebléből, mely pártáját képezi, számtalan fénylő, fehér színű bojtozott, porádákkal gazdagon és sűrűn csipkézett szirmok bújnak elő s az egyes részek kedélyes egymásra hajlása vakító fényű öszhangzó egészszé alakúl. Illata, melyet pazarul áraszt maga körül, a citromfa virágának és gyümölcsének illatához hasonló; s hogy becse ily sok természeti ajándék mellett annál nagyobb legyen, a természet öt-hat órai életet ad neki: délben kinyílik, este elhervad. Ily ritka növény ezen szegény házban, s külön tekintetben az írott arcképek mindenesetre előnynyel bírnak a festettek fölött, mert a testi sajátságok mellett a szellemiekről sem feledkeznek meg. Mi itt három arcképet fogunk megismertetni olvasóinkkal, melyeket Blessington grófné, Albrizzi grófné, és Shelley asszony után leírunk. E három nő pártatlanul ítélt és ítélhetett róla, mert egyik sem állott szerelmi viszonyban vele, s mert nem úgy szerették őt, mint a többi asszonyok, kik látták; őket egyedül csak irodalmi érdek vezette a szép lord jellemzésénél, s párját ritkító alakja leírásánál. Blessington grófné kevéssel görögországi útja előtt látta, és következőkép írja le: „Lord Byron arca halavány a sok éjjelezéstől és költői fájdalmas kifejezés árnyalja be; feje ihletté tehetne egy festőt vagy szobrászt, ha a költészet eszményén dolgoznék. Egész lényét nemes forma jellemzi, homloka magas és intelligens. Szemei rendkívül kifejezésteljesek, orra elölről kissé hajlott és vastag, azonban oldalról meglepőleg szépen metszett. Szemöldei szabályosan rajzolvák és mozgékonyak. Szája a tökéletesség maga; felső ajka kissé rövid, mint az antik szobroknál. A szépen formált ajkak majd megvetést, majd, szerelmet fejeznek ki, és szótlanul is beszédesek. Álla lebilincselő, erőteljes, de nem vastag, s mintegy befejezi lord Byron nemes arcának oválját. Soha sem láttam szebb fogakat és szebb bőrt, mint az övé. Igen halvány, de ez nem a testi szenvedések beteges színe, hanem a mindig egyforma márvány-halványság, mely a gondolkodó, mélyen érző emberek arcának szokott sajátja lenni. Sovány, és éppen ezért fiatalobnak látszik, mint valóban. Az első pillanatra érezzük, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott egyénnel állunk szemközt. „Lába hibáját alig vehetni észre, s nem tudhatni, vájjon a jobb vagy bal-e az, melyet fájdít. Kezei a legkisebb férfi-kezek, melyeket valaha láttam; formámájuk gyönyörű, szinök hófehér, rózsapiros körmökkel, melyek a gyökérnél gyöngéd félholdat képeznek, s úgy fénylenek, hogy azon piros gyöngycsigákat juttatják eszünkbe, melyek a tengerparton találhatók. Ha valaki, úgy ő az, ki teszi előnyeit a természet nősen a nagyszerű ellentét közte és a sovány ebéd között: különösen hatott reám, s gyermekem előtt talányképen tűnt föl. Ezalatt a földmivelő neje belépett. — Váljon kiegészítésül az estebédhez, melylyel férjét várja, helyezze ezt a gyönyörű kaktuszt a retkek mellé ? — kérdem tőle nevetve. — Kétségkívül uram! — ez az ő csemegéje, — volt a felelet. — Csemegéje ? — Tehát szereti a virágokat ? •— Ha szereti-e ?! Oh istenem! — sohajta az asszony; — hisz azok után, kik munkát adnak neki, legjobban szereti, és tudnia kell uram, hogy köztem és virágai közt...........de nem, nincs igazam. Anynyira szereti uram, hogy miattok az alvástól is megfosztja magát. A nyári reggeleken két órával, mielőtt dolgozni menne, azaz három órakor fölkel és virágaival foglalkozik; este fél nyolckor fáradtan, izzadtan, éhen jön haza s azt hiszi, hogy vacsorához ül, pihen s lefekszik ? Ah éppen nem! Virágait nézi, igazgatja, öntözi és gyönyörködik bennök. Télen, midőn oly hidegek szoktak lenni, éjfélkor kel fel meleg ágyából, hogy megnézze: elég melegük van-e virágainak takarójuk alatt. — Takarójuk is van ? — Oh igen, uram, és pedig meglehetős sokba került. Ezelőtt hat hóval két hordó borát adta el, mely neki egész télre elég lett volna, hogy csináltathasson egyet. — És mit iszik hat hó óta ? — Vizet, uram; ez ugyan nagyon sovány ital oly embernek, ki naponkint nehéz dolgot szokott végezni. Gyakran aggódom fölötte, hogy beteggé teszi magát, de ő így vigasztal: „Látod, anya, ha nyílt kaktuszaim s virágzó pozsgáim (a kaktusz egy neme) lesznek, ide fogod tenni őket boros üvegem régi helyére, és én megeszem kenyeremet virágaim illatjánál .........és hidd el, ez engem táplálni fog!“ . . . Ön nevet, uram ? Még jobban nevetne, ha látná őt asztalánál. Egy darab sajtot vesz kezébe s virágára néz elölről, egy retket megtisztít s virágára néz hátulról , hozzá hajlik, jobbról-balról nézegeti, beszél hozzá, mintha csak szerelmes lenne. És ez nekem jól esik, hogy ne, hisz boldognak látom őt! Arról még nem is szóltam, uram, hogy midőn virágaival ily módon beszél, szellemdús, mint egy jegyző. De ime, hallom lépteit. (Folyt, köv.) kezéből kapta, s azokban a pipere művészetének kevés rész jutott. „Hangja és kiejtése csengő, dallamos és oly tisztán érthető, hogy — habár halkan társalog — egy szótag sem vész el. Nevetése zene, de csak ritkán nevet, s mindjárt nyomban csaknem mindig bizonyos mélaság szállja meg, mintha a jókedv fájna neki. Modora és mozdulatai maga a szeretetreméltóság, távol minden szögletességtől és erőszakolt méltóságtól.“ Albrizzi grófné így ír: „Minő vidámság sugárzik homlokáról, melyet legszebb gesztenyeszin, selyemlágyságú, természetes göndörségű haj foly körül! Szemeiben mi változatos kifejezése a legtisztább égszínkéknek! Fogai átlátszó fehérek s aprók, mint a gyöngyök. Arca hasonlít fehér rózsalevelek színéhez. Nyaka, melyet anynyira fedetlenül hagyott, mennyire tisztes társaság előtt lehet, a legnemesebb formát árulja el, és hófehér. Kezei oly szépek, mint egy műremek. Egész lényén harmónia ömlik el, sőt a még kissé nehézkes járás is, mely lábfájdalmaiból származék, mintegy előnyére látszott lenni.“ Shelley asszony még a következőket teszi hozzá : „Lord Byron századának legnagyobb szelleme és legszebb férfia volt. A képek, melyeket róla leírunk, szépségét csak tökéletlenül tükrözik vissza. Nevezetesen a festők, sőt maga Thorwaldsen, a nagy szobrász sem tudta ajkának hullámzatos vonalait visszaadni. Lángoló költői lelkének minden zajlása meglátszott azokban, a harag halványnyá tette, cikáztak, a gúnytól mosolyogtak a győzelem tudatában, és reszkettek a szerelem és gyász között. Gyorsan váltakozó kifejezéseit néha szorongva lehetett csak nézni. Én láttam őt hidegen és ridegen, s egy pillanatra rá ragyogott azután, mint a nap és szemeiben oly mennyei szelídség csillámlott, hogy elfeledtem az embert és lordot, s csak a költészet istenét s a Vatikán Apollóját véltem magam előtt látni ki isteni beszédet hirdet a halandóknak.“ E csodálatos bálványozás, mely e női jellemzésből elősugárzik, szikrányit sem sérti a valóságo Lord Byron írott arcképet. (Cs. J.) „Ha kandallóm lobogó lángja mellett megszáll néha a méla álmodozás, s lelkem előtt a történet korszakot alkotó alakjait elvonulni engedem, önkénytelenül is az a gondolat ragad meg, hogy vannak lények , kiknek alkotásánál az isteni erő mintegy bravourkodni látszik; lények, kikben a testi eszményi szépség oly lángszellemmel párosult, mely a mindeneket nivellírozó múlandóság hatalmát nem ismeri.“ Ily kiváló alak az is, ki e sorokat irta, s az is, a kiről e vázlat emlékezik. Lord Byron csodaszerű szépségét hiven, tökéletesen soha semminemű véső, rajz vagy ecset viszsza nem adta. Egyesülve ömlöttek el lényén a különböző szépségek elbűvölő kinyomatai. Ha lelkének és szivének szabadságában állott volna alakot választhatni, nem választhatott volna méltóbbat, fenségesebbet. Homlokán a lángész verőfénye játszott, arcán egy nemes lélek izgalmai a nagy szív jóságával párosultak. Vonásaiban oly szemmel láthatólag tükröződtek vissza érzelmei, hogy Walter Scott egy ízben fölkiáltott: „Szép arca egy belülről megvitatott alabástrom-vázához hasonlít!“ Mind, akik látták, el voltak ragadtatva physiognómiájának varázsától; azonban kortársainak száma, kik őt szemtől-szemben látták, napról-napra enyészik. Hogy adhassunk tehát mi tökéletes képet az utókornak ? Csaknem minden arcképe, habár egytől-egyig nagy mesterek művei, bizonyos tekintetben hiányosak. Saunders vastag ajkakat festett neki, szép metszetű ajkai helyett; Holmes formátlanul nagy fejet, habár nemes és idomzatos volt az, mint egy antik mellszoboré. Phillips az arc kifejezését hibázta el, mert oly erőtetett, büszke és megvető vonásokkal soha sem birt ő. De ha mind lehetőleg tökéletesek volnának is e képek, még akkor is nélkülöznénk azokban mozdulatainak kellemes kerekdedségét és társalgásának bűbáját. 1114 —