Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-14 / 10. szám
Lauth asszony ide-oda kapkodott zavarában; már anyai tekintélyét akarta foganatba venni, de Adda dúlt alakja elrémité ; megijedt, hogy idegrázkódásba esik s végre is igy szólt, hebegve : — Hisz az régen volt! . . . Akkor te még nagyon fiatal voltál .... de hát most is mit használ neked ? hiszen már megházasodott! Adda könyekben fakadt ki, anyja nyakába ugrott s „Köszönöm, köszönöm!“ — igy kiáltott; azután megfordult és szobájába futott. Lauthné és Millerné, mindketten megijedve utána siettek s ott találták a bibliába mélyedve, a mi egy kissé megnyugtatá őket. Noha a szülök mindig jó reményekkel szeretik magukat kecsegtetni, Lauth úr és neje félteni kezdték leányukat. Magaviselete és beszédei gyakran túlcsapongók lettek ; hol nevetett, hol sírt, és sokszor minden ok nélkül haragra gyúladt. A család aggódni kezdett és nem sokára gyűlést tartott, a nagyapa elnöklete alatt. Egyik azt mondta, hogy szórakoztatni kell Addát, el kell vinni az olasz éghajlat alá, mások férjhez szerették volna adni. De hogyan, ha ő maga nem akar ? Házasulandók bőven valának, hál’ istennek! egy év alatt legalább hatot kikosarazott. Tegnap a lelkész úr egy barátja új vállalkozót jelentett be, bizonyos Courtois urat, a ki szép ember, jó táncos, hivatalnok a praefecturánál, s egyetlen fiú. A szegény lelkész annyira meg volt már rémülve, hogy leányát meg nem merte kérdeni. A nagypapa megintelmezte fiát s kellő szigorúsággal emlékezteté arra a mondásra, hogy: „A mit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra“ . . . Régi jó idők, régi jó szokások! Most már minden föl van forgatva...........A család feje maga elé hivatta Addát s tudtára adta, hogy férjet kell választania, még pedig haladék nélkül, és a többi közt ajánlotta Courtois urat. Mindenki ellenszegülést várt s mindenki elbámult, midőn Adda a legnagyobb alázatot és engedelmességet mutatta. A vacsorát jó étvágygyal elköltő, gondosan felöltözött s teljes bájjal jelent meg a praefecturában, hol az nap estve bál tartatott. Belépése átalános figyelmet keltett, mindenki rá bámult; ő hagyta magát bámultatni, végignézett a társaságon s anyja mellé ülve, várta a táncosokat. Courtois úz volt az első, kivel miután egy keringőt eljárt s ez karjára vette, hogy visszavezesse anyjához, igy szólt hozzá: — Kissé tovább, kérem, oda doktor Marchal úrhoz ! Courtois nem kevéssé meg volt lepetve, rázta zsebkendőjét, szemei villogtak. Tudta, hogy Lauth kisasszony gyűlöli a szerencsétlen professort s igy természetes, hogy nem értett a dologból semmit. Adda midőn a doktor elé értek, meghajtá térdét s igy szólt: — Marchal úr, legyen oly jó s szenteljen egy percet nekem; nyújtsa, kérem, karját, csak egy percre. — Én ? . . . . kegyednek ? . . . — Kérem önt! — Kisasszony, készebb vagyok bárminek is kitenni magamat, mintsem egy nőtől megtagadni az engedelmességet; ime, parancsára várok. — Jól van ! tudtam, hogy nem fog máskép tenni. Adda elbocsátá Courtois urat s Henrik karján kezdett végigsétálni a teremben. Egész Strasbourg jelen volt, egész Strasbourg bámult. Zsófi azt hitte, hogy álmodik. A zenekar elhallgatott. Midőn a terem végére értek Marchal így szólt: — Ha ez fogadás volt, kisasszony, akkor megnyerte. — Oh! egészen más, Henrik úr, mit vél ön arról a fiatal emberről, kivel imént táncoltam ? ! — Én .... semmit! — Gondolja, hogy boldoggá tudna tenni egy nőt ? Ő kezemet kéri, szüleim hajlandók, én nem ismerem. Ön ismeri; ha testvére volnék, tanácsolná-e, hogy nőül menjek hozzá ? — Nem, kisasszony! — Miért ? — Mert ez az ember játékos, durva és babonás. Először vagyoni állását tenné tönkre, aztán bebizonyítaná, hogy neki van igaza. — Köszönöm! Hát többi udvarlóim közt van olyan, akit ajánlhatna ? — Van s az Chalex kapitány , arany szivü ember, kisasszony, példás magaviseletü s gyönyörű jövő vár rá. De kegyed kosarat adott neki, úgy gondolom! — Igen, de ő még szeret engem ; ha hivni fogom, visszajő és én nőül megyek hozzá. Az ön kezéből kapom boldogságomat, Marchal úr, és kérem, vegye úgy e bizalmas percet, mint megbánását eddigi méltatlanságaimnak. És most, ha úgy tetszik, keressük föl Zsófit. * * * A derék jegyző, Zimmer, eddig ért elbeszélésében, midőn kocsink egyszerre megálloit. A „Gólya“ vendéglő elé értünk. Vadásztársaink leugráltak szekereikről s lábaikat nyujtóztatták, mialatt a kocsisok puskáikat adták le nekik egyenkint. Mintegy húsz, huszonöt hajtó az udvaron volt összecsoportosulva, hosszú botokkal és kerepelőkkal. Két kutya türelmetlenül vonitott a pecér kezei közt, ki láncon tartá őket. A „Gólya“ tulajdonosa levett löveggel jött elénk s miután illendően köszöntött, igy szólt hozzánk : — A fehér bor csapon van, a leves föltálalva, a pecsenye a tűzön, tessék! — Gondolkozásra nem sok időnk volt, mert tizet ütött, délután pedig már négy órakor sötét van. Mindenki sietett megreggelizni, magára rakta tarisznyáját, fegyverét, rágyújtott s ezzel útnak indultunk. Ezután már nem a lelkész leányáról folyt a beszéd, mert nem sokára tizével ugrott előttünk a fürge nyúl, maga után csalva tiz-tizenöt lövést is, mig egyre fölbukott. Egy hajtásban véletlenül egymás mellé kerültünk a jegyzővel, s én fölszólitam, hogy fejezze be elbeszélését. — Hiszen elvégeztem! — szólt ő, — a többit maga is kitalálhatja. Adda férjhez ment Chaleix-hez és éppen oly boldogul élt vele, mint Marchal a Zsófival. A lelkész leánya és a doktor elismerték, hogy nem egymásnak teremté őket az alkotó, mert különkülön is nagyon boldogok voltak. — Jól van, de hát mi lett belőlük ? — Sokáig éltek mint jó szomszédok, és tisztelték egymást. Mit mondjak többet? Ön igen jól tudja, hogy végre is mindennek a halál vet véget. De még egyet meg kell említenem a doktorról. Egy este, midőn a két család együtt színházba ment, ezen kifejezés fölött folyt a beszéd: „Én neked megbocsátok, de te megfizeted !“ Adda azt állította, hogy az asszony nem képes föltétlenül megbocsátani. — Például, — szólt a doktor, — mi megbocsátottunk egymásnak, de azért mégsem tudjuk egészen elfeledni a múltat; hol egy, hol más, mégis csak eszünkbe jut, nemde ? — Néha. — De a gyűlölet, abból is maradt még ? — Helyét a hála foglalta el szivemben, én önnek köszönhetem boldogságomat! — Ez sok! — Ez igaz. Ki tudja, mily őrült szándékaimat hajtottam volna végre, ha ön ki nem eszközli vala, hogy most Chaleix asszony vagyok. (A „Revue des deux Mondes“-ból.) Pelsőczi Gyula: Századunk egyik legnagyobb szatirikusa. II. (Gy. V.) Ferdinánd halála után ismét szabad élet kezdett pezsdülni Spanyolországban, s ha talán az íróknak nem volt is megengedve még mindent kimondaniok, legalább még sem kényszerültek már mindent elhallgatni. A sajtó valamennyire szabadabban mozgott, minek következtében újabb meg újabb folyóiratok indultak meg, melyek egyikében, a legtekintélyesbek közé tartozó „Revista espaniolá“ban, Larra állandó munkatárs gyanánt működött, Figaro álnév alatt. Szellemdús cikkeivel oly tekintélyt s tiszteletet szerzett e névnek, hogy az utóbb Európa többi országaiban megjelent Figarók mindvalamennyien a Larráétól vették eredetüket. Most egészen politikai íróvá lett, s szatírájának hatalmas élét majdnem kizárólag a politikai visszaélések és bűnök ellen fordítá. A carlista mozgalmak könyörtelen ostorozójukat találták Larrában, ki — valóban páratlannak nevezhető elmés cikkeiben — számos hiányt tárt föl, számos retrograd törekvést hiúsított meg. Egész Európában alig volt só e században, kinek szerencsés tehetség jutott volna részéül, mint Larrának, a dolgok nevetséges oldalait föltalálni s ezeket a legmulattatóbb, s ha kellett, a legélesebb modorban előadni. Nem volt ez gyűlölködés, mocskolódás, minőre pártoskodások idejében a szatirikus írók oly könnyen ragadtathatnak. Larra mindig finom, mindig élvezhető írónak maradt meg, még azon olvasók előtt is, akik politikai nézeteit teljesen nem oszták. Az igazságért, a nemzet valódi javáért való nemes hevülés ragyog elő minden cikkéből, s az által győz meg másokat, hogy állításainak igaz voltáról első helyen ő maga van meggyőződve. Nem szegődik egy pártnak — saját énjét megtagadó — uszályhordozójává: ő a jót, a valóban hasznost pártolja, s kettős az érdeme; első az, hogy ezt egészen helyesen látja, s a második az, hogy a jól belátottat remekül képes előadni. Munkássága azonban nem szorítkozott egyes-egyedül csupán a politikára; foglalkozott a szépirodalmi lapokkal is, melyeket mesteri jellemrajzaival s alapos dramaturgiai bírálataival gazdagított. Munkássága, mint már említik, igen nagy népszerűséget vívott ki számára, s míg a közönség mohó érdekeltséggel olvasá szellemdús cikkeit, Spanyolország legjelesbjei siettek személyes ismeretségre lépni a nemzetnek méltán egyik legnépszerűbbé lett kitűnő írójával. S mégis — mind e tisztelet s mind e kitüntetés dacára — Larra napról-napra sötétebb, ridegebb s boldogtalanabb jön. Kik csupán cikkeit olvasták, a legundorabb léleknek hitték; de a kik betekinthettek volna szivébe , ebben — majdnem megfoghatatlan s kimagyarázhatatlan sötétséget s ellentétet talál házának. Igen jellemző, amit Larra maga ír a szatirikusról: „a szatirikus szó olyan a világgal szemben, mint a hold; magában véve egy sötét test, mely arra van hivatva, hogy másoknak világítson, s talán ő az az egyetlen, akiről el lehet mondani, hogy azt adja, a mije magának nincs. De a természetnek éppen ez adománya : a tárgyakat úgy látni, aminek azok valóban s rajták inkább a rútat, semmint a szépet venni észre, ez válik a szatirikusnak gyötrelmivé. Foltjai a napnak nagyobb mértékben vonják magukra figyelmét, semmint ragyogó világa, s ő Venuson a szépség eszményétől való aprólékos eltéréseket ügyeli, míg mások a remek részarányokat csodálják; a látszólagos nagylelkű tettek mögött aprólékos indokokat vesz észre, melyekből amazok származnak; s lehet-e az ilyen embert boldognak nevezni ? Ha magamat szatirikus írónak nevezni merészkedhetem, úgy nyíltan be kell vallanom, hogy csupán melancholi- -----------—***■- -as t kus pillanataimban vagyok képes úgy írni, miszerin másokat mulattassak.“ Kedélyének komorsága fölött nyilvános társaságokban nagyon tudott uralkodni, ésannyira, hogy a legszellemdúsabb, legfinomabb s gyakran legmulattatóbb társalkodók közé tartozék. De fájdalom, midőn családi körébe lépett, lelke letette minden csillogását, s ott egy egészen komor, rideg, sőt majd az eltűrhetlenségig szeszélyes férfiú vált belőle, kit minden, és ki mindent keserített. Már húsz éves korában megnősült, de házassága szerencsétlen volt. Irodalmi pályájának kezdetén súlyos anyagi viszontagságokkal s nélkülözésekkel kelle küzdenie, s talán ez való egyenetlenségeik egyik fő kútforrása. E családi versengések féktelen, kicsapongó életre ragadók, melybe minél mélyebben merült, annál boldogtalanabbnak érzi magát. Vagyoni állapota javulásával részint szórakozás, részint tanulmányozás végett utazást, tett Lissabonon át Páris és Londonba. Mindenütt a leghízelgőbb tisztelettel fogadták, s midőn 10 hónapi távollét után újra visszatért hazájába, hírnevének csillaga fényesben ragyogott, mint valaha. Az aránylag nem hosszú utazás gazdag tapasztalatokkal gyarapíta máris széleskörű ismereteit, s azon hatást gyakorló rá, mint a gabonára az aratást megelőző néhány nap, bár e napok száma csekély, de mégis érlelőbb, mint az azokat megelőző hetek és hónapok. Iratainak mélysége meglepőleg gyarapodott látkörének szélesülésével. Nem sokára azonban nevezetes változás állt be mind az ország politikai állapotában, mind pedig — következésszerűleg — az ország egyik legbefolyásosabb politikai írójában, Larrában. A kormány és nép közötti tusakodás folytonfolyt, amaz minél többet óhajtott megtartani vagy visszaküzdeni az absolutistikus kormányzatból, emez egészen szabad alkotmányosságra törekedett. Míg a kormány nem engedett, az egész nép egy nagy op- 42