Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-14 / 10. szám

Lauth asszony ide-oda kapkodott zavarában; már anyai tekintélyét akarta foganatba venni, de Adda dúlt alakja elrémité ; megijedt, hogy idegráz­kódásba esik s végre is igy szólt, hebegve : — Hisz az régen volt! . . . Akkor te még nagyon fiatal vol­­tál .... de hát most is mit használ neked ? hiszen már megházasodott! Adda könyekben fakadt ki, anyja nyakába ugrott s „Köszönöm, köszönöm!“ — igy kiáltott; azután megfordult és szobájába futott. Lauthné és Millerné, mindketten megijedve utána siettek s ott találták a bibliába mélyedve, a mi egy kissé meg­­nyugtatá őket. Noha a szülök mindig jó reményekkel szeretik magukat kecsegtetni, Lauth úr és neje félteni kezd­ték leányukat. Magaviselete és beszédei gyakran túlcsapongók lettek ; hol nevetett, hol sírt, és sok­szor minden ok nélkül haragra gyúladt. A család aggódni kezdett és nem sokára gyűlést tartott, a nagy­apa elnöklete alatt. Egyik azt mondta, hogy szóra­koztatni kell Addát, el kell vinni az olasz éghajlat alá, mások férjhez szerették volna adni. De hogyan, ha ő maga nem akar ? Házasulandók bőven valának, hál’ istennek! egy év alatt legalább hatot kikosa­razott. Tegnap a lelkész úr egy barátja új vállal­kozót jelentett be, bizonyos Courtois urat, a ki szép ember, jó táncos, hivatalnok a praefecturánál, s egyet­len fiú. A szegény lelkész annyira meg volt már rémülve, hogy leányát meg nem merte kérdeni. A nagypapa megintelmezte fiát s kellő szigorúsággal emlékezteté arra a mondásra, hogy: „A mit megte­hetsz ma, ne halaszd holnapra“ . . . Régi jó idők, régi jó szokások! Most már minden föl van for­gatva...........A család feje maga elé hivatta Ad­dát s tudtára adta, hogy férjet kell választania, még pedig haladék nélkül, és a többi közt ajánlotta Courtois urat. Mindenki ellenszegülést várt s mindenki elbá­­mult, midőn Adda a legnagyobb alázatot és enge­delmességet mutatta. A vacsorát jó étvágygyal el­költő, gondosan felöltözött s teljes bájjal jelent meg a praefecturában, hol az nap estve bál tartatott. Be­lépése átalános figyelmet keltett, mindenki rá bá­­mult; ő hagyta magát bámultatni, végignézett a társaságon s anyja mellé ülve, várta a táncosokat. Courtois úz volt az első, kivel miután egy keringőt eljárt s ez karjára vette, hogy visszavezesse anyjá­hoz, igy szólt hozzá: — Kissé tovább, kérem, oda doktor Marchal úrhoz ! Courtois nem kevéssé meg volt lepetve, rázta zsebkendőjét, szemei villogtak. Tudta, hogy Lauth kisasszony gyűlöli a szerencsétlen professort s igy természetes, hogy nem értett a dologból semmit. Adda midőn a doktor elé értek, meghajtá térdét s igy szólt: — Marchal úr, legyen oly jó s szenteljen egy percet nekem; nyújtsa, kérem, karját, csak egy percre. — Én ? . . . . kegyednek ? . . . — Kérem önt! — Kisasszony, készebb vagyok bárminek is kitenni magamat, mintsem egy nőtől megtagadni az engedelmességet; ime, parancsára várok. — Jól van ! tudtam, hogy nem fog máskép tenni. Adda elbocsátá Courtois urat s Henrik karján kezdett végigsétálni a teremben. Egész Strasbourg jelen volt, egész Strasbourg bámult. Zsófi azt hitte, hogy álmodik. A zenekar elhallgatott. Midőn a terem végére értek Marchal így szólt: — Ha ez fogadás volt, kisasszony, akkor meg­nyerte. — Oh! egészen más, Henrik úr, mit vél ön arról a fiatal emberről, kivel imént táncoltam ? ! — Én .... semmit! — Gondolja, hogy boldoggá tudna tenni egy nőt ? Ő kezemet kéri, szüleim hajlandók, én nem ismerem. Ön ismeri; ha testvére volnék, tanácsolná-e, hogy nőül menjek hozzá ? — Nem, kisasszony! — Miért ? — Mert ez az ember játékos, durva és babonás. Először vagyoni állását tenné tönkre, aztán bebizo­­nyítaná, hogy neki van igaza. — Köszönöm! Hát többi udvarlóim közt van olyan, a­kit ajánlhatna ? — Van s az Chalex kapitány , arany szivü em­ber, kisasszony, példás magaviseletü s gyönyörű jövő vár rá. De kegyed kosarat adott neki, úgy gondolom! — Igen, de ő még szeret engem ; ha hivni fo­­­­gom, visszajő és én nőül megyek hozzá. Az ön kezé­ből kapom boldogságomat, Marchal úr, és kérem, vegye úgy e bizalmas percet, mint megbánását ed­digi méltatlanságaimnak. És most, ha úgy tetszik, keressük föl Zsófit. * * * A derék jegyző, Zimmer, eddig ért elbeszélésé­ben, midőn kocsink egyszerre megálloit. A „Gólya“ vendéglő elé értünk. Vadász­társaink leugráltak szekereikről s lábaikat nyujtóztatták, mialatt a kocsi­sok puskáikat adták le nekik egyenkint. Mintegy húsz, huszonöt hajtó az udvaron volt összecsoporto­­sulva, hosszú botokkal és kerepelőkkal. Két kutya türelmetlenül vonitott a pecér kezei közt, ki láncon tartá őket. A „Gólya“ tulajdonosa levett löveggel jött elénk s miután illendően köszöntött, igy szólt hoz­zánk : — A fehér bor csapon van, a leves föltálalva, a pecsenye a tűzön, tessék! — Gondolkozásra nem sok időnk volt, mert tizet ütött, délután pedig már négy órakor sötét van. Mindenki sietett megregge­lizni, magára rakta tarisznyáját, fegyverét, rágyúj­tott s ezzel útnak indultunk. Ezután már nem a lelkész leányáról folyt a be­széd, mert nem sokára tizével ugrott előttünk a fürge nyúl, maga után csalva tiz-tizenöt lövést is, mig egy­re fölbukott. Egy hajtásban véletlenül egymás mellé kerül­tünk a jegyzővel, s én fölszólitam, hogy fejezze be elbeszélését. — Hiszen elvégeztem! — szólt ő, — a többit maga is kitalálhatja. Adda férjhez ment Chaleix-hez és éppen oly boldogul élt vele, mint Marchal a Zsófi­val. A lelkész leánya és a doktor elismerték, hogy nem egymásnak teremté őket az alkotó, mert külön­­külön is nagyon boldogok voltak. — Jól van, de hát mi lett belőlük ? — Sokáig éltek mint jó szomszédok, és tisztel­ték egymást. Mit mondjak többet? Ön igen jól tudja, hogy végre is mindennek a halál vet véget. De még egyet meg kell említenem a doktorról. Egy este, midőn a két család együtt színházba ment, ezen kifejezés fölött folyt a beszéd: „Én neked megbocsá­tok, de te megfizeted !“ Adda azt állította, hogy az asszony nem képes föltétlenül megbocsátani. — Pél­­dául, — szólt a doktor, — mi megbocsátottunk egy­másnak, de azért még­sem tudjuk egészen elfeledni a múltat; hol egy, hol más, mégis csak eszünkbe jut, nemde ? — Néha. — De a gyűlölet, abból is maradt még ? — Helyét a hála foglalta el szivemben, én ön­nek köszönhetem boldogságomat! — Ez sok! — Ez igaz. Ki tudja, mily őrült szándékaimat hajtottam volna végre, ha ön ki nem eszközli vala, hogy most Chaleix asszony vagyok. (A „Revue des deux Mondes“-ból.) Pelsőczi Gyula: Századunk egyik legnagyobb szati­rikusa. II. (Gy. V.) Ferdinánd halála után ismét szabad élet kezdett pezsdülni Spanyolországban, s ha talán az íróknak nem volt is megengedve még mindent kimondaniok, legalább még sem kényszerültek már mindent elhallgatni. A sajtó valamennyire szabadab­ban mozgott, minek következtében újabb meg újabb folyóiratok indultak meg, melyek egyikében, a leg­­tekintélyesbek közé tartozó „Revista espaniolá“­­ban, Larra állandó munkatárs gyanánt működött, Figaro álnév alatt. Szellemdús cikkeivel oly tekin­télyt s tiszteletet szerzett e névnek, hogy az utóbb Európa többi országaiban megjelent Figarók mind­valamennyien a Larráétól vették eredetüket. Most egészen politikai íróvá lett, s szatírájának hatalmas élét majdnem kizárólag a politikai vissza­élések és bűnök ellen fordítá. A carlista­ mozgalmak könyörtelen ostorozójukat találták Larrában, ki — valóban páratlannak ne­vezhető elmés cikkeiben — számos hiányt tárt föl, számos retrograd törekvést hiúsított meg. Egész Európában alig volt s­ó e században, ki­nek szerencsés­ tehetség jutott volna részéül, mint Larrának, a dolgok nevetséges oldalait föltalálni s ezeket a legmulattatóbb, s ha kellett, a legélesebb modorban előadni. Nem volt ez gyűlölködés, mocs­­kolódás, minőre pártoskodások idejében a szatirikus írók oly könnyen ragadtathatnak. Larra mindig finom, mindig élvezhető írónak maradt meg, még azon olvasók előtt is, a­kik politikai nézeteit teljesen nem oszták. Az igazságért, a nemzet valódi javáért való nemes hevülés ragyog elő minden cikkéből, s az által győz meg másokat, hogy állításainak igaz voltáról első helyen ő maga van meggyőződve. Nem szegődik egy pártnak — saját énjét megtagadó — uszályhordozójává: ő a jót, a valóban hasznost pár­tolja, s kettős az érdeme; első az, hogy ezt egészen helyesen látja, s a második az, hogy a jól belátot­­tat remekül képes előadni. Munkássága azonban nem szorítkozott egyes-egyedül csupán a politikára; foglalkozott a szépirodalmi lapokkal is, melyeket mes­teri jellemrajzaival s alapos dramaturgiai bírálatai­val gazdagított. Munkássága, mint már említik, igen nagy nép­szerűséget vívott ki számára, s míg a közönség mo­hó érdekeltséggel olvasá szellemdús cikkeit, Spa­nyolország legjelesbjei siettek személyes ismeretség­re lépni a nemzetnek méltán egyik legnépszerűbbé lett kitűnő írójával. S mégis — mind e tisztelet s mind e kitüntetés dacára — Larra napról-napra sötétebb, ridegebb s boldogtalanabb jön. Kik csupán cikkeit olvasták, a legundorabb lé­leknek hitték; de a kik betekinthettek volna szivé­be , ebben — majdnem megfoghatatlan s kimagya­­rázhatatlan sötétséget s ellentétet talál házának. Igen jellemző, a­mit Larra maga ír a szatirikusról: „a szatirikus szó olyan a világgal szemben, mint a hold; magában véve egy sötét test, mely arra van hivatva, hogy másoknak világítson, s talán ő az az egyetlen, a­kiről el lehet mondani, hogy azt adja, a mije ma­gának nincs. De a természetnek éppen ez adomá­nya : a tárgyakat úgy látni, a­minek azok valóban s rajták inkább a rútat, semmint a szépet venni ész­re, ez válik a szatirikusnak gyötrelmivé. Foltjai a napnak nagyobb mértékben vonják magukra figyel­mét, semmint ragyogó világa, s ő Venuson a szépség eszményétől való aprólékos eltéréseket ügyeli, míg mások a remek részarányokat csodálják; a látszóla­gos nagylelkű tettek mögött aprólékos indokokat vesz észre, melyekből amazok származnak; s lehet-e az ilyen embert boldognak nevezni ? Ha magamat szatirikus írónak nevezni merészkedhetem, úgy nyíltan be kell vallanom, hogy csupán melancholi- -----------—***■- -as t kus pillanataimban vagyok képes úgy írni, miszerin másokat mulattassak.“ Kedélyének komorsága fölött nyilvános társa­ságokban nagyon tudott uralkodni, ésannyira, hogy a legszellemdúsabb, legfinomabb s gyakran legmu­­lattatóbb társalkodók közé tartozék. De fájdalom, midőn családi körébe lépett, lelke letette minden csillogását, s ott egy egészen komor, rideg, sőt majd az eltűrhetlenségig szeszélyes férfiú vált belőle, kit minden, és ki mindent keserített. Már húsz éves ko­rában megnősült, de házassága szerencsétlen volt. Irodalmi pályájának kezdetén súlyos anyagi viszon­tagságokkal s nélkülözésekkel kelle küzdenie, s ta­lán ez való egyenetlenségeik egyik fő kútforrása. E családi versengések féktelen, kicsapongó életre ra­­gadók, melybe minél mélyebben merült, annál bol­dogtalanabbnak érzi magát. Vagyoni állapota ja­vulásával részint szórakozás, részint tanulmányozás végett utazást, tett Lissabonon át Páris és Londonba. Mindenütt a leghízelgőbb tisztelettel fogadták, s midőn 10 hónapi távollét után újra visszatért hazá­jába, hírnevének csillaga fényesben ragyogott, mint valaha. Az aránylag nem hosszú utazás gazdag ta­pasztalatokkal gyarapíta már­is széleskörű ismere­teit, s azon hatást gyakorló rá, mint a gabonára az ara­tást megelőző néhány nap, bár e napok száma csekély, de mégis érlelőbb, mint az azokat megelőző hetek és hónapok. Iratainak mélysége meglepőleg gyarapo­dott látkörének széles­ülésével. Nem sokára azonban nevezetes változás állt be mind az ország politikai állapotában, mind pedig — következésszerűleg — az ország egyik legbefolyáso­sabb politikai írójában, Larrában. A kormány és nép közötti tusakodás folyton­­folyt, amaz minél többet óhajtott megtartani vagy viss­zaküzdeni az absolutistikus kormányzatból, emez egészen szabad alkotmányosságra törekedett. Míg a kormány nem engedett, az egész nép egy nagy op- 42

Next