Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-16 / 12. szám

„És miért nélkülözi ön a jelen szépségeit ? Mit fog önnek nyújtani a jövő? Önnek, ki névtelen sarja egy magas állású családnak, mely önt kivetni, meg­tagadni volt kénytelen, s fölnevelteték egy félreeső helyen egy idegen nőnél, kinek legfőbb kötelessége a hallgatás s titokban­ tartása annak, ki ön és kik voltak szülei! Ha kegyed tudni akarja származását és igényeit születésére nézve, fogadja el holnap öt és hat óra között egy igaz barátját, ki kész önnek minden kívánható fölfedezéseket adni . . (Folyt. köv.) Föl és alá. (Életkép.) Lindner Gusztávtól. (Folytatás ) A fiatal Sternau, az ügyvéd és ellenzéki követ fia Aglajához közeledik, ki neki e táncot odaígérte. Aglaját éppen egy sereg férfi környezte, kik abban fáradoztak, hogy hódolatukat a fiatal leány lábaihoz rakják. Igaz, hogy elragadó, bámulatosan szép is volt­­ e pillanatban. A gyönyörű fekete haj szabad gyűrűkben omlott alá, s ha fürtös fejecskéjét megrázta, kecsteljesen játszottak fürtöt a bársony-­­ szerű vállakon. Lelke szemeiben ült, s a­hova e sze­mek tekintete esett, ott az érzelmek egész táborát költötték föl. Az ifjú Sternau viszonya Aglajához igen saját­szerű volt. A fiatal ember örülésig szerelmes volt a leánykába, ki az ő hódolatait kitüntető barátsággal fogadta. Ha várjon szerette-e az ifjút? e kér­désre Sternau nem mert magának megfelelni. Kínzó kétely marcangolta keblét, mely Aglajának minden, nem öt illető tekintetére emés­ztő lángokban lobogott föl Pedig e leány sokat pillantott nemcsak ő reá, hanem másokra is. E mások közt volt különösen egy karcsú huszárhadnagy. A francia­ négyes elkezdődött. A tánc tartama alatt az ifjú magáénak mondhatta a leányt, s elha­tározta e pillanatokat fölhasználni. Aglaja meg­előzte őt. — Ön ma egészen láthatatlan, Hugó ! — mondá csintalanul, mialatt egy „tour de maine-t“ elragadó kellemmel lejtett el. Hugó felelni akart, midőn szerencsétlenségre egy „chaine“ a táncoló párokat elválasztá. Aglaja mint egy sylphid lebegett el vis-a-vis-ja mellett, és Hugo észrevette, hogy a táncolóknak nemcsak ke­zeik, hanem tekinteteik is egymásba fonódtak. E vis-a-vis a huszárhadnagy volt. Hugó nem szólt többet a tánc alatt. Senki sem tudta, mi ment végbe belsejében. A kis csoport a mellékteremben, melyet az imént elhagytunk, még együtt volt, de oly állást foglalt, honnan a tánc egész hullámzó láncolatát vé­gig láthaták. Az ügyvéd szemei elégülten pihentek fián, ki a bankár leányával táncolt. A bankár szemei bizonytalanul tévelyegtek a táncosok körül, vala­mit keresni látszott; egy rögtöni rángás elárulá, hogy ezt a valamit megtalálta. Egy félreeső ablakfrilkében támaszkodott egy fekete alak, a bankház első könyvvivője; tekintete mint két holló röpült végig a táncolók során ; most főnöke tekintetével találkozott az. A tánc véget ért. A lassú tánc alatt szavakkal, pillantásokkal s kézszorításokkal ezerféle érzelmek és viszonyok szövődtek, ezeket most folytatni kellett. Mint pillangók kisérték a táncosok táncosnőiket vissza előbbi helyeikre. Egy magas, nyúlánk alak suhogott el most cso­portozatunk mellett, környezetének figyelmét ma­gára vonva. Ez a háziasszony volt, egy tábornok karján. Megálltak. A miniszter, fölhíva talán a szép nő tekintete által, néhány szót intézett hozzá. A tábornok és az ügyvéd egymással beszélgettek. Ez volt a kedvező pillanat a bankárra nézve, hogy egy rég várt kedvező kanyarulattal a társaság­tól elválhasson. Egy önkéntelennek látszani akaró mozdulattal, mint egy angolna, kisiklott környezete közül, a­nélkül, hogy ez valamit észrevett volna. Jobbra és balra nyájasan köszönve, a körülmények szerint majd nyá­rsan intve, majd mélyen megha­jolva igyekezett az élő tömegen keresztül vergődni. Törekvésének célpontja az ablakfülke volt, hol ama hollószemű­ alak még mindig állt. — Birja ön ? — volt a főnök lakonikus meg­szólítása. •— Igen ! — rikácsoló a holló. — Adja ön! A bankár egy kis csomag papírt vett át, s ezzel Ennyi előtörténete, prológja van e véres drá­mának. És most idézem azokat a szavakat, melye­ket maga a herceg írt a látogatásról: „Ők (t. i. a „Marseillaise“ két segédszerkesz­­kesztője: Ulric de Fonvielle és Victor Noir) fenyegető arccal léptek be, kezeiket zsebeikben tartva, s a kö­vetkező levelet adták át nekem: „Ulric de Fonvielle és Victor Noir uraknak. Kedves barátim ! íme, egy cikk, mely a minap M. Pierre Napoleon Bonaparte aláírásá­val közzététetett, és a melyben a „Revanche“ című korzikai demokratikus napilap szerkesztői ellen inté­zett legdurvább megtámadások vannak. Én egyik alapító-szerkesztője vagyok a „Revanche“-nak, me­lyet Párisban képviselni hivatva vagyok. Kérem önöket, kedves barátim, szíveskedjenek M. Pierre Napoleon Bonaparténál nevemben megjelenni s tőle elégtételt kérni, melyet a jelen körülmények között, egy bátor férfiú sem utasíthat vissza. Higgyék el, kedves barátim, hogy teljesen az önöké vagyok. Pas­chal Grousset “ Én e levél átolvasása után azt mondtam : „M. Rochefortnak szívesen , robotosainak (manoeuvre) nem !“ „Olvasta a levelet!“ mondá ekkor a nagyobbik (Victor Noir), sértő hangon. Én azt fe­leltem: „Egészen átolvastam, s le vannak önök is ez ügyben kötelezve?“ Ezalatt jobb kezem nadrá­gom jobb zsebében ötcsövű revolveremen pihent; bal­ karom félig erélyes módon föl volt emelve, mi­dőn a nagyobbik erősen arcon vágott. A kisebbik (M. Ulric de Fongjelle) erre elővont zsebéből egy hatcsö­vű pisztolyt. Én két lépést tettem hátra és rálőttem arra, a­ki ütött. A másik egy karszék mögé guggolt és onnan,törekedett lőni, de nem tudta elsütni piszto­lyát. Én két lépést tettem feléje és egy lövést rá in­téztem, mely azonban nem találhatta őt. Ezután el­futott, az ajtót megtalálva. Még lőhettem volna, de mivel nem ütött, hagytam menni, bár folyvást kezed­ben tartotta pisztolyát. Az ajtó nyitva maradt. Ő a szomszéd­ szobában megadott és felém fordította pisztolyát; én még egyszer lőttem rá, a­mire végre ő is eltávozott.“ A „Marseillaise“ és „Rappel“ elbeszélései sze­rint: Victor Noir nem ütötte meg a herceget, mi alig hihető, mivel ez esetben a herceg eljárása rendkívül aljas lenne. Victor Noir a rá célzott lövés után kifutott a egy mellékszobába távozott. A könyvvivő gépie­sen követte. Mig gazdagon öltöztetett inasok a világ minden égaljának frissítőivel sürögtek-forogtak mellette, a bankár roszul palástolt izgatottsággal göngyöltte ki a kapott papírokat. Táviratok voltak azok London­ból, Parisból s egyéb helyekről hozzá intézve. Egyi­ket a másik után olvasta el. Midőn valamennyinek tartalmát tudta, a csomagot zsebébe rejte s inkább önkintelenül, mint szándékosan, kezét végighúzta homlokán. A könyvvivő nem vette le szemeit uráról. A bankár összeszedve minden higgadtságát, ismét a szalon felé irányzó lépteit, hogy háziúri kö­telmeit teljesítse. De a menés nehezére eshetett, s a szalon ajtaja mellett egy sapkára rogyott. A szilárdság, melylyel az erős akaratú férfiú érzelmein uralkodni tudott, most egyszerre elhagyta őt; az indulatok zavaros örvényében hánykolódott most, úgy, hogy sem nem látott, sem nem hallott. Sze­mei a százszoros gázlángok által világított terembe meredtek, de ő csak egy gömbölyű fekete ű­rt látott maga előtt, melynek legmélyebb fenekén szikrák sziporkáztak. E szikrák táviratokká tömörültek, és a sok apró táviratok egy egyetlen nagyba olvadtak össze, melyen nem egyéb volt olvasható, mint e há­rom hatalmas szó : „N­incs hitel többé!“ A gondolatok, melyek most lelkében küzdöttek, eléggé alkalmasak is voltak arra, hogy még a leg­erősebb lelkű embernek is elvegyék eszméletét. Az egész nagy gazdagság, mely teljes fényében és di­csőségében tárult föl előtte egyszerre elragadtatott tőle; a ház, melyben lakott, a kényelem, mely őt körülvette, a sopka, melyen ült: mindez nem volt már övé; még a szolgák is, kiknek még most egy in­téssel is parancsol, nem fogják őt többé úrnak elis­merni. Fog-e neki a pénzügyminiszter kezet nyújtani, mint azt eddig tette ? Mit fognak mondani barátai ? Á­ltalában lesznek e még barátai, ha holnap reggel a szokott órában comptoirja nem fog megnyílni, s a papírok nem fognak ki s be­özönleni! ? E gondolatok zárták őt most egészen elfoglalva; ezek forogtak körben szemei előtt, s ijesztgeték őt rettentő képekkel. Kettő volt köztük legrettenete­sebb :a koldusbot és a rabbilincs! (Folyt, köv.) szobából az utcára, de alig ért oda,máris összeesett, és néhány perc múlva egy közel levő gyógyszertár­ban, hová rögtön vitték, a mellébe fúródott golyó következtében bevégze életét. Alig hogy megtörtént e gyilkosság, máris az egész Páris beszélt róla. Rochefort rögtön sietett az igazságügyminiszterhez, a törvényes lépések eszköz­lése végett. M. Ollivier, az új igazságügyminiszter, azonnal el is rendelte herceg Bonaparte elfogatását, a csá­szár pedig e rendeletet következő szavakkal hagyta helyben: „Megerősítem mindazt, mit ön tett; csalá­domban senki sem áll a törvényen fölül; az igazság­szolgáltatás rendes menetét a lehető legnagyobb nyilvánossággal kell követni.“ Victor Noir húsz éves fiatal­ember volt, ki sze­gény szülőktől származott, s meglehetős szorgalom és törekvés után jutott jelenlegi állásába. Atyja (párisi órás) őt fáradságosan nevelte, mi­vel iparával nagyon keveset tudott magának szerezni. Ezt belátta maga Victor is, s egy szép nap megszö­kött hazulról. A lehető legkalandosabb életet vitte egy ideig. Most egyik barátjának pamlagán, majd a Szajna valamelyik hídja alatt töltötte az élét. Étke­zése nagyon szegény és rendetlen volt. Többnyire a fényes napnál tartotta reggelijét, és a méla hold­nál sóhajtozott éveken át egy jó ebéd után. Vágyai­nak legnagyobbika ez volt rész napjaiban. Egész ha­lála napjáig mosolyogva emlegette böjtjeit, és kegye­lettel viselt gondot ama kapott fehér kalapra, mely­lyel szerkesztőségről szerkesztőségre járt, fölajánlani­­ tollát. Midőn sok fáradozása után a „Journal de­s Paris“ szerkesztőségénél alkalmazást nyert, egészen­­ boldog volt. „Most már eszem, egész nap eszem, a mennyit­­ bírok !“ — kiálta zavartalan örömében. Váratlan halálával egy tizenhat éves leánykát a legnagyobb baba ejtett, mivel ez vőlegényét veszti benne. Két nappal a gyilkosság után akartak egybe­kelni. Noir azt hitte, hogy már egészen boldog lesz, de­­ a hercegnél tett látogatás véget vetett szép ábránd­­j­­ainak és életének. M. Albert Wolf, a meggyilkolt benső barátja, s azt állítja, hogy midőn utójára találkozott vele, e Párisi levelek. .. (Jan. 11.) (Dr. K.y.) Alig folyt le a pantini gyilkossági eset tárgyalása, máris egy új foglalkoztatja a pári­­siakat. A távirda szétvitte már ennek hírét a világba, s igy nem fogok újdonságot közleni, hanem csak e szomorú újdonság részleteit is sertethetem. Pierre Napoleon Bonaparte, a jelenleg ural­kodó francia császár unokatestvére, Henri Rochefort nem­rég megindított lapjának, a „Marseillaise“-nek segédszerkesztőjét, Victor Noirt agyonlőtte. Ez maga a tényálladék, szomorú eredménye egy kibékítő lá­togatásnak. Az itteni lapok e bűnesetet különféle változa­tokban adták elő, de nézetem szerint, mindezek kö­zül legilletékesebb az, melyet ma a gyilkos maga adott elő, vagyis leírt, közvetlenül bűncselekménye után. Mielőtt azonban ezt előadnám, szükségesnek tartom az előzményeket röviden elmondani. Pierre Bonaparte, ki mint katona, korzikai hévvel Franciaországon kívül hosszú éveken át har­colt, habár uralkodó nagybátyjával nem igen nagy b­nsőségben élt, mivel a 40-es évektől fogva kor­zikai képviselő létére a szélsőbalnak tehetséges pártembere volt, nem rég tollat ragadt egy korszikai szerkesztő ellen, a jelen kormány védelmére. A her­ceg közlönye a „L’avenir de la Corse“ nevű politi­kai napilap volt. Az ő megtámadását heves cáfolatok és megtámadások követték a „Revanche“-ban, mely­nek szerkesztője bizonyos M. Tomasi. Ez utóbbi lapnak Parisban is lévén képviselője, M. Paschal Grousset, ki egyszersmind a „Ma­rseillaise“ - nek segédszerkesztője, ez a polémiát Párisba hozta át, és ily módon a Tomasi ellen kezdett vitát Bona­parte herceg később Rochefort *) ellen folytatta. De végre mind a két vitázó annyira ment, hogy már csakis párbajjal lehetett volna az ügynek véget vetni. Ez okból M. Grousset a „Marseillaise“ szerkesz­tőségének két tagját Bonaparte herceghez küldte, hogy nevében eljárjanak. *­ Mint a „Marseillaise“ főszerkesztője ellen. 50

Next