Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-26 / 20. szám

20-ik sz. Szerda, január 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY.­­ Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáshoz .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánl­­uk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára féléven­­kint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Isten veled, Paris! (­Beranger.) Páris hivott : „Jer, jer, siess, Hadd halljuk : gyöngült-e dalod ? Jöjj, mert híred feledve lesz, Hagyd azt a remetelakot!“ S én válaszoltam : „Ám feledd, Örökre bár feledd nevem, Hiába kínálsz énnekem Kéjt, kincseket, fényt, hirnevet !“ És szól a viszhang csöndesen : Ne menj, ne menj ! Mit szólsz te hozzá madaram, Kit eteték a télen át ? — Falun, falun élj boldogan, Vajki ismer-e Páris korányt ? Ha itt virrad, mi dalolunk, S dal közt nyilik föl itt szemed, Utolsó énekünk tied, S tied, legelső énekünk. És szól a viszhang csöndesen : Ne menj, ne menj ! Mit szólsz te hozzá kis virág, Kit este én locsolgatok ? — Bölcsen teve, hogy az igát Ledobta hajlott homlokod ! Őrizd a múlt emlékeit, S minket nevelj békén, híven, Mi fölvidítjuk szüntelen Remény gyanánt végperceid ! Eb szól a viszhang csöndesen : Ne menj, ne menj ! Mit szólsz te hozzá, Loire folyó, Kit küszöbömrül láthatok ? — Szerencse, hírnév elmúló, S szeszélyesebb, mint én vagyok. Oh féld, kerüld, óh űzd tova A nagyravágyó álmokat: Nézd, mily zavart, ha földagad, Hullámaim zugó hada! És szól a viszhang csöndesen: Ne menj, ne menj ! Mit szóltok hozzá, csemeték, Kiket én ültetek magam ? — Adóját hálánk adja meg, Hogy ápolál bűn, gondosan. Ha lelked agy mások fölött Es itt merengsz árnyunk alatt: Felnőve immár, majd utat Egekbe mutatunk neked ! És szól a viszhang csöndesen : Ne menj, ne menj ! Jer lomb, folyó, madár, virág ! Páris, fogadd búcsúszavam! Szivem szerény örömre vágy, Az égre nézek vndoran. Mi kell nekem ? árnyas berek, Kik áldjanak : jó emberek, S ha a halál nagy álma jö : Künn a falusi temető. És szól a viszhang csöndesen. Ne menj, ne menj ! Lörinczi L. Zs. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) írta : Benicsky-Bajza Lenke. (Folytatás.) V. Másnap komor felhők bob­ták az eget, midőn a hajnal megviradt, s nyoma sem volt az előtte való derült időnek. A hó, mely először mutatá magát ez évben, nagy pelyhekben esett, s Ferenc, ki már ébren és ágyából föl volt kelve, ablakánál állt és gondolkozva tekintett ki a kanyargó útra, mely lassan kint mind fe­hérebb vonalban terült szemei előtt. Az óra alig ütött nyolcat, midőn Péter a szo­bába lépett s engedelmet kért Helén kisasszony szá­mára, hogy az a szobába léphessen, miután az úrral beszélni kiván­­—Jöjjön! — mondá Ferenc, s pár lépést az ajtó felé tett, melyen Péter távozta után azonnal He­lén lépett be. — Mit kiván ön, kisasszony ? — kérdé az ifjú, fürkészve tekintvén a leányra, ki szokatlanul hal­ványnak és izgatott kifejezésünek tetszett neki. — Egy nagy kérésem volna, nagyságos uram, — kezdé majdnem reszkető hangon Helén, — s előre is bocsánatot kérek azon alkalmatlanság, tán zavar miatt, melyet az által okozni fogok. — Szóljon ! — mondá igen komolyan Ferenc. — Elbocsáttatásomat kérem uram, és pedig ma még, s ha lehetséges, azonnal. Az ifjú meglepetve tekintett rá. — E kérelem nagy állhatatlanságra mutat, kis­asszony, — mondá kedvetlenül, — s ön, úgy látszik, igen szereti a titokszerűségeket, és ellensége azon egyszerű igénytelenségnek, mi a hölgyeknek nem csak az ön helyzetében, de bármely állásban és körben is fedisze. Bocsásson meg kisasszony, de én őszinte ember vagyok, s megszoktam mondani, a­mit gondo­lok, és önnel is kénytelen vagyok tudatni, hogy e határzatát igen helytelennek, hogy ne mondjam, illet­lennek találom. — Talán kemények e szavak, nagyságos úr, — mondá még inkább elhalványodva Helén, s egész testében észrevehetően reszketett. — Nem kemény-e önnek azon határozata, hogy most, midőn vendégeim is vannak, rögtön távozni akar ok nélkül, és háztartásomat a legnagyobb za­varban hagyja. — Kérem uram, — mondá kezeit összetéve a leány, s tekintetét erdően függeszté az ifjúra,— hall­gasson meg, és azután ítéljen fölöttem. — Foglaljon helyet, hisz alig képes lábain ál­­lani, — mondá Ferenc, s egy széket gördített a leány mellé, ki reszketve bocsátkozott arra le, mig ő előtte állva maradt. — Nem tudom, hogyan kezdjem szavaimat, — kezdé habozva Helén, s arcát egy percig kezeibe rejtve, elhallgatott, de mint látszott, erős akarattal emelé föl ismét fejét, s fényes szemeit az ifjúra szögezé. — Kegyed megbízta a bárónét, hogy tudjon és és kérdezzen ki múltamból annyit, a mennyi ittlétem kezességéül szolgálhat önnek. Az ifjú meglepetve tett egy lépést előre, s bá­­mulva nézett a lányra. — Ki mondta ezt önnek, vagy lázban beszél ? — kérdé csodálkozva. — A báróné m­aga mondta ezt nekem! — vi­­szonsá határozottan Helén. — Ön álmodik, én a bárónéval soha sem szól­tam e tárgyban ! — ismétlé az ifjú. — Úgy nem tudom, mit gondoljak, uram! — viszonzá mind nyugtalanabból a leány. — Tegnap este a báróné magához hivatott, s nagy izgatottság­gal múltamat kérdezé. Én engedelmet kértem annak elhallgathatására, s ő tudakozódásának azon okát adá, hogy kegyed igen különösnek találja idejövetelemet, egyéniségemet és múltan­at, s megkérte őt, hogy tud­jon meg korábbi életemből valamit. Én nem mond­hatván arról semmit neki, azon keserű öntudattal hagytam el szobáját, hogy e helyről nekem távoz­nom kell, mert terhére vagyok önnek, miután nem bízik becsületességemben, s talán csak azért nem küld el házától rögtön, mert sajnál a ház népe előtt megszégyeníteni. Ferenc érdekkel kiséré a lány szavait és türel­metlen mozdulatot tett, midőn az elhallgatott. — Én tehát elhatároztam magamat, hogy önt e kellemetlen helyzettől megkíméljem s elhagyjam e házat! — mondá halk, fátyolozott hangon, — még pedig azonnal . . . Az ifjú figyelmesen tekintett a leányra, kinek szemeiben köny tündökölt, s azután végig pergett halvány arcán, és komoly vonásain egy futó elérzé­­kenyü­lés látszott, min azonnal erőt vévén, szokott komolyságával lépett a leányhoz, s bensőséggel fogta meg annak kezét. — Kisasszony, — mondá érces, csengő és hatá­rozott hangon, mi igen keveset ismerjük egymást, de azt hiszem, mindketten tiszta fogalmával bírunk an­nak, hogy mi a becsületesség és lovagiasság, s bár mint teljesen idegenek, de mint férfi és nő állunk egymással szemben, és kötelesek vagyunk egymás­ról föltenni mindazt, mit minden becsületes ember tartozik a másikról hinni, mielőtt az ellenkezőről meggyőződött volna. Én hiszem önről, hogy becsüle­tes, s kegyed higyje rólam, hogy lovagias vagyok, s akkor nincs szüksége többé arra, hogy távozzék. Ön nekem azt állitá, hogy egyedüli menhelyét házamnál találta, s én ezt elhivén, követelem, hogy gondolkoz­zék rólam másként, mint hogy lovagiasságom önnek távozását megengedhetné, és térjen vissza szobáiba. Igyekezzék nyugodtabb lenni, mint e percben, lásson kötelességei után, s ha terhére van önnek a báróné vallatása, tartsa magát tőle távol, adja okul elfoglalt­ságát, és távolléte ki lesz mentve, s minden a régi kerékvágásba térvén vissza, megszűnik az ok, mely távozásra késztesse, és remélem maradni fog ? — tévé majdnem kérőee hozzá. — Helén az ifjúra emelé szemeit, melyekből könyek omlottak arcára, s meleg köszönettel vi­szonzá annak bátorító kézszoritását, és aztán mind­két kezével megragadá az ifjú kezét. — Oh uram! — mondá könyektől elfojtott han­gon, hogyan háláljam meg önnek jóságát, és hogyan írjam le az örömet, melyet szavai által okozott. Ha tudná kegyed helyzetemet, ha ismerné szerencsétlen sorsomat, érthetné meg azon leirhatatlan hálát, melyet ön iránt érezhetek, ki nekem annyit ajánlott e perc­ben, mennyit az életben még soha senki sem. Az ifjú meglepetve nézett rá, mialatt a leány elhagyta ülőhelyét, s mélabús szemekkel tekintett az előtte álló ifjúra. — Egykor majd , — mondá majdnem me­rengve, — ha egyedül leend e komoly, csöndes kas­télyban, és semmi egyéb szórakozása nem lesz, ki fo­gom kérni azon kegyet, hogy elmondhassam élettör­ténetemet, melyet elhatároztam soha senkivel sem tu­datni, de önnek tartozom ezzel s hálám lerovásakint akarom tudatni, hogy ki vagyok, hogy ismerje azt, kit idegenül, ismeretlenül, ajánlat és bizonyítványok nélkül oly nagylelkűen házába fogadott. — Kérni fogom erre, kisasszony! — mondá az ifjú; — nem kíváncsiságból kérem rá, hanem mert látom, egy titok nyomja ennek lelkét, melyet, szük­séges megosztania valakivel. Helén szólni akart, de Péter lépett a szobába, jelentvén, hogy a báróné és leánya a társalgási te­remben vannak, s a házvezetőnő meghajtván magát, szó nélkül távozott, Ferenc pedig testvéréhez és hú­gához sietett. (Folyt. köv.)

Next