Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)
1870-03-27 / 63. szám
előtt, görög vagy római ifjú borul anyja keblére, ki szeretetteljesen átöleli; az ifjúhoz simul még egy eb is, a hőség jelképe. Elég költői fölfogással van tehát előállítva az eszme, hogy a szerelemnél állandóbb az; anyai szeretet. Megértjük, hogy az amorettektől szállított alak az ifjú hűtlen kedvese, ki minden virágot letép, mely útjába akad. A festész érezte, hogy azt az elvet nem költői kimondani, miképp: a szerelemnél állandóbb az anyai szeretet, azért speciális esetet hozott fel, mely az ábrázolt egyénekre illik. De ily speciális földi eseteknél az amorettok szerepeltetése (melyek nyilacskáik hegyét ugyancsak csatakészen tartják a szép nő szive ellen) nagy költői szabadalom, kivált ha látjuk, hogy e meztelen szépség mily földi teremtés, és mily kirívó kacérsággal tekint egyik szeme zugából a lent hagyott ifjúra. Mindazáltal két vagy három gyerkőc amorette elröpíti, mint a pelyhet. Delaunay festménye: „ A pestis Rómában“, hatásos mű. Fölfogás tekintetében azonban itt is találunk naivságot. Néphagyomány szerint: a döghalál alatt a halál angyala szárnyalt Róma utcáin, s dárdájával annyiszor szúrt a házak kapujába, ahány áldozatot akart onnan elragadni. A festményen is látjuk a halál angyalát, de a művész a pestis öldöklési borzalmára azt is elő akarta tüntetni, hogy a halál angyalának igen sok dolga volt, annyi sok, hogy ezt maga el sem végezhette; adott tehát mellé egy alvilági biztost, egy szikár, igen jól festett alakot, mely a halál angyala ujj mutatására üti a kapukba dárdáját. E festményen megtámadhatjuk még a szürke egyhangúságot, a levegő indokolhatlan sötétségét s a többiről aztán elismeréssel szólhatunk. Róma egyik utcája tárul elénk, szerteszét heverő alakokkal, utcasarkon fetrengő haldoklókkal, míg elöl az öldöklés angyala végzi segédjével szörnyű jelölését. Az utca háttere messzire nyúlik, s az egészen néptelen , csak az előtérben vannak kisebb csoportok, s oldalt látszik egy templom lépcsőzete, melyen processió lépdel alá. Az alakok kevés vonással és kevés szinnel vannak festve, de kifejezők. — A kép jutalmat nyert Münchenben. Bertrand-tól kellemes modorban festve látunk egy fiatal holt leányt, kit a tenger dobott a partra. Szépen rajzolt és bravourral festett alak, oly szobrászi helyzetben,mintha nem is a hullámok dobták volna ki. Hogy a képnek még nagyobb hatása legyen, emlékezetbe van hozva Pál és Virginia szomorú története, s a kép címe: „Virginia halála.“ M o n ch a bon-tól egy nagy oltárképet látunk, mely az angyalok által égbe emelt halott Mózest ábrázolja. Szép angyali arcok, jó rajz és biztos ecsetkezelés legkiválóbb tulajdonai e képnek, mely művészettel van alkotva. — Fidel „Bertalan éje“ figyelmesen dolgozott kép, s francia képes lapok metszvényben közölték akkor, midőn Páriában érmet nyert. Kisebb mű, s főérdeme a művészi technikában van. Holdas éjben látunk egy utcát, melyben vad harcosok krétával vonnak keresztet a hugenották házainak kapujára. A homály és az abban mozgó sötét alakok előállítása biztos ecsetet ismertet meg velünk. A legkedvesb képek egyike Wéber Adolfé (Páris), mely azt a jelenetet ábrázolja, midőn Narciss megpillantja képmását a patakban és egész szerelemmel bámulja, míg kedvese, Echo, fájdalommal és ártatlan féltékenységgel szegzi szemeit Narcissra. A többi francia művek közül megemlítjük még Brown-tól: „I. Napoleon 1815. jun. 17-én este,“ amint ütközet után a csatatéren végig tekint. (A francia császár tulajdona) Néhány jó ló és helyesen festett alak van rajta, s az egésznek semmi mélyebb értelme sincs, csak hogy a császár szemlét tart. Bence egy jelenetet festett a mexikói csatákból. Ez nagy, de üres kép. Az életképek közt sok csinos van, s látunk több idillt is. Ez utóbbiak közt Ranviere a legnagyobb, de lapos alakjai miatt — melyekben alig van domborító árnyalat — csak harmadrendű festmény. Giraud „Bikaviadal alatt“ című képén szép spanyol alakokat látunk. Ugyancsak tőle van egy szép genrekép, mely tekéző parasztokat ábrázol. Guillaumet „Szántó beduinjai“ erőteljesen festvék, de az ég és hegyek tarka-barkasága rontja a hatást. Nagy bravourral van festve Gautier „Sz. Sebestyéné“, amint megnyilazva, egy fatörzshöz kötve áll. De a bonctani hűség nem mindig szép s az idealizálásra az emberi idomok előállításánál mindig szükség van. Ezt nem zárták szem előtt a tárlaton képviselt francia festők, s ezért Dubois „Dianná“ja is csak közönséges nőalak, és nem a mythologiai eszményi szűz. A természet tökéletes lemásolása Poncet-nek már nem ártott ennyire, mert „a furulyázó pásztor fiú“-ban (tetőtől talpig mezítláb) csak közönséges pásztorfiút kívánt bemutatni. (E szép festmény ára 8000 frtra van téve). Az olasz művészektől nagyobb művet egyet sem látunk, sem pedig nagyobb kompozíciójú tárgyakat. A színek tömörebb alkalmazása, az árnyak és világítás gondosabb beosztása azonnal megkülönböztetik ezeket a franciáktól. Legelső helyen említjük meg Squercina két női arcképét. Mindkettő antique olasz modorban van festve, igen nehéz és nagyszorgalmú technikával. A sárgás-barna árnyékolás azonban, igen túlvitt hajhászása a régi mesterek modorának. Egyik arckép 5000 frt. Carlini hévtejes modorát több festményben mindig változatosan látjuk. Azon a képen, midőn Fra Mauro szerzetestől az általa készített földkép másolatát kéveti a francia kormány: az éles világítás; egy másikon (az olaszok 1502 ben ajánlatot tesznek a szultánnak a suezi földszoros átmetszésére) a színek élénksége; a harmadikon (egy inquisitionális jelenet) az árnyak helyes felosztása az uralkodó fővonások. Bécsiektől alig van három-négy kép- Ezek közt azonban kettő kitűnő. Egyik Hansch tájképe, nyugvó nappal, melynek ragyogó és vöröses sugarai a fák lombjai közt játszanak. A másik egy nagy csatakép L’A 11 e mand tól, e jeles művésztől, ki a holsteini hadjáratból az oeversei csatát festette le. Voltaképen a csata zavarának csak legszélső gyűrűit látjuk : a tábori törzskart, Gablenz tábornagygyal, aztán sebesülteket és vonuló katonacsapatokat. Mind a tömegek, mind az egyes alakok fesztelenül és élénken rajzolvák. Mozgalom van a hólepte térségen, s a mozgás egyes hullámai az elenyésző csapatokkal az ütközet füstjellegében vesznek el. Magyar művészek — mint említők — csak kis számmal vannak képviselve. De érdekesek Than Mórnak azon 10—12 darabra menő kartonjai (szénrajz, melyeket a múzeum számára készit. Monumentális rajzok ezek, történelmünk művelődési mozzanataiból összeállítva. A ciklust ősmagyar alakok nyitják meg, kik a szántás-vetéshez készülnek. Aztán egyenként következnek a legkiválóbb történeti mozzanatok : István megkereszteltetése; sz. László, kit a keresztes hadak küldöttsége a vezérséggel kínál meg; Kálmán király, a mint tiltó mozdulatot tesz a máglya felé, melyhez egy boszorkányt kötöttek; II. Endre, midőn az arany-bullát aláírja; a tatárpusztitás, s nyomban rá nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, tudósai közt; aztán Zrínyi a költő, Tinódy, Pázmány irodalmunk világából; Mária Terézia A legutósó kartonok mind műveltségi mozzanatok : Széchenyi Ferenc a múzeum alapító levelével, József nádor stb. Az utósó kartonlapon látjuk Petőfit, Kossuthot (a 48-diki törvényeket magasra emelve, középen Széchenyi ül, mellette Deák; egy fülkében van Kazinczy szobra; a jobboldali csoportban állanak: Damjanich és Perényi. Minden históriai alak körül festői csoportok vannak mindenütt. Festészetünket még a következők képviselik: Markó Ferenc, Markó Károly, Klimkovits, Schaffer Béla, Wagner Sándor (aquarell), Molnár József, kitől egy szép, sziklás tájkép van kiállítva, stb. A fiatal festészek közül: Valentini, Révész György, Paál László, Mészöly Géza és Böhm Pál. Ez utóbbinak igen szép életképe van. Három parasztfiút tüntet föl, kik a „három király napjára“ maskarába öltözködnek, szakált kötnek, bekormozzák magukat, stb. Az apa, anya, s még többen kedélyes arccal gyönyörködnek a nagy erőfeszítésen. Igen sikerült a már felöltözött gyermek, ki bő ruhájában naiv hülyeséggel áll a középen. Festőjében humor és nem mindennapi tehetség van. Az itt elmondottakon kívül is van még több figyelemreméltó, csinos festmény. Átalában az egész kiállítás olyan, minőt csak ritkán láthatunk. Remélhető tehát, hogy a közönség részvéte lehetségessé teszi, hogy e kiállítások mindig változatosabbak legyenek, s Pesten valahára létesíteni lehessen oly kiállítást, mely a többi nagyobb városokéval egy színvonalon áll. — 265 „A kétkedő.“ (Vígjáték 2 felv. irta Bérczik Árpád. Első előadása márc. 25-én a nemzeti színházban.) (D.) Ha igazságosak akarunk lenni e mű iránt : nem külső sikerét kell tekintenünk, hanem a benne nyilvánuló törekvést. Ugyanis először történt most, hogy Bérczik Árpád színpadi tarka életkép-füzér helyett (minők „A fertály-mágnások“ és „Népszerűség“,)vagy dialogizált adoma helyett (minő „A szellemdús hölgy“) jellem-vígjátékot igyekezett írni. Sardou helyett Moliéret vette mintaképül, mégpedig a nagy francia mester legszövevényesb jellemű hősét, a „Mizantrop“-ot, melyben épp úgy az elméleti bölcselem jön komikus összeütközésbe a szívvel, mint Bérezik „Kétkedő“-jében. Hozzá kell tennünk, hogy Berczik egyátalában nem utánzott, hanem csak példány nyomán indult, s ha ez első kísérletben nem is volt még elég szerencsés, miután hőse jellemének fejlődését nem bírta elég élénken kidomborítani s igen gyér — mondhatni szegény — cselekvényt adott; de törekvése elismerést érdemel, főleg a kritika részéről, mely nem annyira a csillogó hatásokat keresi a művekben, mint inkább a tragikum vagy komikum magvait. A komikai magv kétségkívül megvan e műben, csak hogy nem fejlődött ki életerős vígjátékká, sőt maga a jellem — mely képviseli — sem domborult ki általa határozottan. Inkább csak a törekvés dicsérendő tehát, mint a siker. A másik, amit elismeréssel kell említenünk, az, hogy Bérezik e vígjátékot gondosabb nyelven írta, mint a többit. Az a könnyű szeszélyes tárca-styl, mely elébbeni műveinek irályát igen sokszor pongyolává tette, most kissé gondosabb s az alakokhoz mért nyelvnek adott helyet. A versek ugyan nem hibátlanok, de igen sokszor élezetten, tömören, kifejezőleg folynak. Kétségkívül e két elismerésre méltó törekvés (a komikai alapeszme és gondosabb nyelv) bírták rá a drámabírálókat, hogy előadásra ajánlják e művet, bár — gyér cselekvénye, az indokok ziláltsága s a fő női alak szenvedőlegessége folyán — nem ígérhettek neki élénk színpadi hatást. A mű hőse egy fiatal kétkedő: Belizár Lajos (Feleki), ki noha élénk szívvel és természettel bir, miután vagyonát elkölté s lelkileg is csalódott, egy félszeg elméletnek engedi át magát: szivét elzárja minden fölindulástól, főkép pedig a szerelemtől, melyet nagy gyarlóságnak tart. E rendszer azonban csak erőszak szivén, s ebből fejüikt ki komikuma. Mint alap, ez jól van kigondolva, de nincs biztos kézzel kivive; s Feleki pedig, ki a Moliére „Mizantrópjának ellenmondásos lényét sem bírta komikailag kikerekíteni, ezt a kétkedőt nagyon unalmassá tette. Szerdahelyinek jobban sikerülhetett volna. Van a műben egy derült, öreg úr, Pallagos (Szigeti), ki az ifjú embert ki akarja gyógyítni lelki hypochondriájából, és pedig úgy, hogy szép özvegy rokonával, Adéllal (Prielle Kornélia) kívánja összeházasítani. Adél bele is szeret Lajosba, ki szintén érdeklődni kezd, hanem hiába, az elv azt kívánja, hogy őt ne érdekelje senki. E küzdelem aztán hol előre húzza, hol hátra rántja, a szerint, amint szív vagy a rendszer vesz rajta erőt. Mikor Adél el akar utazni, akkor Belszár szeretni kezd; mikor pedig Adél marad, akkor megint csak philosophál. Látván azonban, hogy Adél mennyire hat rá, nehogy rendszere tönkre menjen, ő maga akar elutazni, de e szándékában megzavarja a könnyűvérű Zavardy Henrik (Szerdahelyi), ki nem ismerve Belizár valódi érzelmét, gondatlanul beszéli el neki, hogy ő elemjén Blankának (Lendvainé), Adél húgának udvarolt, de miután ez játéknak vette az egészet: most Adél szívét akarja meghódítani. S noha e fiatal legény igen széllel bélelt szétcsap, kiben nem igen van indokolva az, amit Adél gondolkozásában előidéz : a kétkedőt rögtön féltékenynyé teszi. E féltékenységből azonban csak egy új töprengés válik: annak meggondolása t. i., hogy Adél gazdag, ő (a kétkedő) pedig szegény, s miután ily frigy úgy sem lehetne szerencsés, közönyösen válik meg a szép özvegytől, hogy elutazzék. Henrik most ütni akarja a vasat, de Pallagos bácsi (a Belizár vidor gondviselése) megakadályozza a négyszemközti beszélgetést. Adél pedig, kit Belizár szeszélyes magatartása boszant, hajlani kezd Henrikhez (amivel a néző előtt nagy csorbát üt magán) s megígéri, hogy majd válaszolni fog neki. S jön Blanka, aki minden áron szeretne egy szerelmes levélhez jutni, mivel a növeldéből kilépve, barátnői egy nagy légyottot tűznek ki azzal a reménynyel, hogy akkor már vagy szerelmes levelet, vagy jegygyűrűt mutathatnak föl egymásnak. Blankának egyik sincs, s rösteli, hogy nincs. Ekkor Henrikre gondol, kivel meghasonlott, s hogy szerezzen azt, ami nincs, engesztelő sorokat ír neki, merő gyermekességből. Henrik megkapja e levelet, s mivel a fölhevülések embere, szerelmes phrázisokkal válaszol rá. E közben pedig Belizár világért sem utazott el, hanem visszasompolyog Adélhoz, korántsem a szerelem miatt (amint elhiteti magával), hanem boszantani akarja a nőt, kitől nem tud szabadulni. Föl is boszantja hideg gúnyjával annyira, hogy Adél azonnal ír — és pedig kedvezőleg — Henriknek, amivel a néző előtt ismét nagyot csorbít magán. E levelet Belizár minden áron vissza akarja kerítni, de Henrik csak a kislány levelét adja át Pallagos bácsinak, s Belizár azt eltépi, gondolván, hogy benne az Adélét tépte szét Mindamellett Belizárt ismét elfogja a kétség, megint nem hisz Adélnak, mert hisz ő levelet írta másnak. Adél valóban azt is mondja neki, hogy mivel nem játszhatik adott és leírt szavával : ő neki már Henrikének kell lennie, Belizárt pedig távozásra kéri föl. Erre a kétkedő megtörik, a rendszer porba omlik, s térdre esés, szerelmi vallomás következik. Henriket pedig könnyű sarokba szorítni a Blankához írt phrázisokkal; ő pórul jár, s hogy kudarcát leplezze, Blanka kezét kéreti meg, melyhez a szép özvegytől egy évi határidő kitűzésével kap reményt; Belizár pedig Adél keblére borul, mondván, hogy neki hisz. A vígjátéknak kétségkívül van alapeszméje, központja, hőse. A kétkedő jelleme fejlődik is, csak hogy komikailag nem eléggé érdekes. Tétovái, visszaesései nincsenek elég erővel festve, s őszintén