Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-08 / 73. szám
mint amit mondottak, zavartságomnak róvták föl. Süketségem nem is volt még oly nagy fokú, hogy ne hallottam volna meg, amit közelemben tisztán kimondottak. Péchomn úrral s Annelle anyóval könnyű volt a beszélgetés, mindkettőjök éles hangja győzött hallérzékeim hibáján. Több figyelemre volt szükségem, midőn Allaisval beszéltem ; borzadtam a gondolattól, hogy ő fölfedezi bajomat, mert ő kárörömmel kürtölte volna azt, s megölve engem gúnyoros szórakozásával, fölhasználta volna tehetetlenségemet Nanine körül. Szerencsémre jegyesem volt az, kit legjobban tudtam követni beszéd közben. Egyedül az ő tiszta s ezüstcsengésű hangja nem idézett elő fájdalmat hallidegeimben, s gyakran megtörtént, hogy szavait ajkainak mozgása tudata velem. Mindemellett féltem, hogy fölfedezi titkomat, s igen meg valók hatva, valahányszor beszélgettünk. Kerülni kezdtem a vele való egyedüli társalgást, mely máskor oly boldoggá tett. Midőn esténkint bejött a magányos gyógyszertárba, féltem, hogy megszólit s én oda nem illő feleletet adok neki. Ilyenkor úgy tettem, mintha valamely bonyolódott orvosi rendelvényt kellene kibetűznöm, vagy magára hagytam valamely kigondolt ürügy alatt. Nemsokára észrevettem, hogy hirteleni tartózkodásom rendkivülinek tűnt föl előtte, s ezt tudata is velem gyöngéd és kedves szemrehányásokkal. Pochorn úr is észrevette különös magaviseletemet s nem titkolá el, hogy az őt bántja. Máskor főnököm is elnézőbb lett volna, de ekkor egy kellemetlenség érte, mely nem téve őt hajlandóvá az elnézésre. A nagy utcában, házunkkal majdnem szemben, egy új gyógyszerész telepedett meg. E versenyző gyógyszertár magára vonta a figyelmet fényes berendezése által. Az ajtó fölött arany betűkkel e fölirat volt olvasható : „Pérardel, ex-interne des hopitaux de Paris.“ Esténkint a felső város összes naplopója az új gyógyszertár köré gyűlt, s el valának bájolva a fénytől, a festések frisseségétől, s négy roppant nagyságú palacktól, melyek kék és sárga folyadékokkal valának telve. A tömeg e bámulata fölizgatá Péchomn úr idegeit. S még roszabbul volt, midőn azon hír terjedt el, hogy az új gyógyszerész őrülés elleni szert talált föl. E pillanattól kezdve főnököm arcán a bizalmatlanság és boszankodás kifejezését láttam. Irántami hajlama láthatólag csökkent, s az én furcsa viseletem azt még jobban elősegíté. Ellenkezőleg pedig, Alexis emelkedett becsülésében. Később megtudtam, hogy az áruló, miszerint annál könnyebben rászedhessen, elhitető főnökömmel, hogy Pérardel megkínált a segédi hivatallal, s hogy én nem idegenkedtem annak elfogadásától , ez csak egy része volt nyomorúságaimnak. Legiszonyúbb kisértéseim esténkint megújúltak, midőn vagy a kertben, vagy az étteremben összegyűltünk. Alexis soha sem hiányzott. Fütyörészve jött, gondosan kikefélt szakállal, s valamelyik gomblyukba tűzött virágcsokorral. Miután érzékenyen megszokta Péchoin úr odanyújtott jobbját, oly közel ült le Nanine mellé, a mint ezt csak tehető, s halk beszélgetést kezdett vele, melyből csak egyes szavakat hallottam, s melybe nem mertem beleszólni, félvén, hogy elárulom magamat. Nanine kissé feléje hajolva, hallgatá szavait, s barátságosan mosolygó arccal felelt neki. Természettől fogva mosolygó, tudván, hogy szép s huszadik évének gyermeteg büszkeségével, nem állott ellent a bámultatás és hízelgésnek. E tekintetben az édeskés Alexis mester volt, s Nanine hallgatott reá. Csak büntetni akart e engem látszólagos hidegségemért, vagy titkos vonzalommal viseltetett iránta ? . . Míg együtt nevetgéltek, szomorúan vizsgáltam őket, s szemeik és ajkaikról törekedtem leolvasni azon szavaik titkát, melyeket nem hallottam. Megkettőztetem figyelmemet, hogy egy betűt se veszítsek el beszédjökből ; idegeim feszültek, elpirultam, s a vér agyam felé tódult. . . . Ó nyomorúság ! Oly halkan beszéltek, hogy csak csendes morajt hallok. Néha, e zavart morajból egy-két szó tisztán kihangzott, mint a gyors világosság az éj sötétében és füleimbe jött. Ilyenkor lelkem azokat mohón vette föl, és egész éjeken törtem rajta fejem, mely szavakkal lehetne azokat összeköttetésbe hozni, s ilyeket találván, azok mindig olyanok valának, hogy féltékenységemet a legélénkebben fölizgaták ! Hiába akarom elhitetni magammal, hogy gyanúm okadatolatlan, hogy Nanine méltányos és hű, és hogy lehetetlen, miszerint Allais az én jelenlétemben szerelemről beszélt légyen előtte. Hogy az édeskés Allais szerelmes volt Nanineba, az nem szenvedett előttem kétséget. Az egyetlen kérdéses pont még az volt, vájjon Nanine meg hagyja-e magát lágyittatni ? — Ah ! — kiáltok föl magamban, — s szobámban széltében-hosszában föl s alá futkostam. Ő nemes, szép, jól tud társalogni; te pedig unalmas és beteg vagy ! . . Ő fogja őt szeretni, ha máris nem szereti; ez már csak idő kérdése. Eltelve lenni gyanúval, látni, hogy a gyanúsítottak naponkint együtt társalognak, s nem hallhatni szavaikat, ez a legborzasztóbb gyötrelem. . . Süketségem ahelyett, hogy szűnt volna, növekedett. Ha vevő jött a gyógyszertárba, egészen melléje kell állnom, hogy meghallhassam szavait; ha valaki halkan beszélt, már semmit sem hallottam, s ha kiáltott, az elviselhetetlen fájdalmat okozott. Ingerlékeny, hallgatag és komor lettem. E mellett mint minden féltékeny, ügyetlen valék ; ahelyett, hogy szeretetreméltóságban versenyeztem volna ellenfelemmel, dacosan viseltem magamat.Estve szobámba visszatérve, kiöntöm mérgemet, s ez rendesen könyekkel végződött. Gyakran titkon elhagytam a házat, s az erdő mélyébe mentem; hosszas sétákat tettem, hogy testem-lelkem elfáradjon. Keserű kést okozott, midőn azon utakon járkáltam, melyeken szerelmünk első szakában Nanineval futkostunk, s ezen, sárga levelekkel elborított ösvényeken visszaidéztem elrablóit boldogságom nyomát. . . Ősz volt. A hormicey szőlők azon szép bíboros színben tündököltek, melyet a szeptemberi nap kölcsönöz a barroisi domboknak. A szüretek már megkezdődtek, a munkások szőlővel terhelten mentek szép sorban a nagy utcán végig, s a Tribel sajtói kellemes borillatot leheltek. Péchoin úr egészen el volt foglalva szőlőjével, s én magam maradtam a gyógyszertárban. Nanine szintén részt vett a szüreten ; Annelle anyó kisérte őt déltájban a szőlőbe, s gyakran Alexis is hozzácsatlakozott. Egy reggel láttam, midőn Nanine a konyhába lejött, fölkészülve az elmenetelre, s előttem sokkal vigabbnak, fürgébbnek tűnt föl, mint máskor. Sűrű szőke hajában kék szalag diszlett, s egy fuchsta-bokréta volt ruhájának gomblyukába tűzve. E vigság s ez öltözet elég volt szomorúságom növesztésére, s én behaladtam a gyógyszertárba. Néhány perc múlva belépett Allais, s kenetes mosolylyal meghajta magát előttem; kezében szintén virágcsokor volt, melyet janinenak hozott, s midőn már rég kiment, a virág illatát még mindig lehete érezni. Reszketve fölálltam ; ez átható illat féltékenységemet még jobban fölizgatá ; ide-oda jártam a boltban s kérdem magamtól, nem kellene-e követnem az uracsot, s bokrétáját kidobnom az ablakon ? Éppen egy orvosságot készitek el, midőn a csinos Alexis visszajött s keresztül ment a bolton, mint valamely győző. (Folyt, köv.) Mihalovics Ödön zenekölteményei. (A gazdasszony-egylet hangversenyén, ápril 6-án.) (..) A világon mindenütt, ott is, hol a zeneköltészet viruló fejlésben áll, kiváló figyelmet szokott kelteni az oly tehetség, ki pályája kezdetén mindjárt nagy föladatokat tűz ki maga elé, s azokat kielégítő sikerrel oldja meg. Mert az ily feladatok teljesítésére nem elég a természet ingyen-adománya, hanem hozzá még tömérdek tanulmány is kell. Egy jó dal, egy kedves táncdarab, egy ügyes szalon-ábránd telhetik naturalistáktól is, de sikerült zenekari költemények, drámai hangfestvények és dalművek mindig csak a költészet és tudomány összhangzó egyesülése folytán támadnak. Nálunk ritka — úgyszólván kivételes — az ily jelenség, ennélfogva annál nagyobb lehet elismerésünk az iránt, ki zeneműveiben a természet és tanulmány összhangjával lep meg bennünket. Mihalovics Ödönnek szerdán este ily érdekes meglepetést köszönhetünk. D S róla ez ideig keveset hallottunk; koránkint megemlékeztünk ugyan mi is törekvéseiről és tanulmányairól, melyeknek huzamos idő óta él Lipcsében , a német zene e metropolisában; de mert sok törekvés és tanulmány szokott kárba veszni a zeneköltés terén: puszta hírek nyomán igen korainak tartottuk iránta vérmes reményeket táplálni. Annál örvendetesb ránk nézve, hogy ma már úgy tekinthetjük őt, mint ki tanulmányai és tehetségei folytán hivatva van külföldön is élénk figyelmet gerjeszteni működése iránt; itthon pedig — ha ugyan a kozmopolitizmus széles útjáról a speciálisabb nemzeti művészet terére lép — zenénk fejlődésének rövid időn nagy lendületet adhatna. Öt művét hallottuk a gazdasszonyi egylet ez érdekes hangversenyében, melyek teljes joggal fölébreszték bennünk e reményt és várakozást. Mind az öt műben képzelem, zenefestési erő nyilvánult, a hangszerelés tudományával együtt. Ő a Wagner-irány híve, sőt ma még — utánzója. Vannak műveiben hangidomok, phrázisok, hangszerelési kombinációk, melyeket mesterétől kölcsönzött, de aki ismeri a zeneirodalom történetét, az legkevésbé sem fog ezen megütközni, mert hiszen még a legnagyobb zenei lángelmék is eleintén utánozták elődeiket, mintaképeiket. Maga Beethoven kezdetben a Mozart és Haydn nyomain haladt. Wagner Rikhárdra sokáig igen nagy befolyással bírt a régi irány, s őz maga is „Lohengrin“-nél jelöli meg teljes önállóságának kezdetét ; Meyerbeer pedig, noha „ Ördög Róbert“-től kezdve a regényes dalműnek okvetlenül nagymestere lett, évtizedeken át csak „petit maitre“ volt, aki kizárólag az olasz múzsának csapta a szépet. Az önállóság nem köszönt be oly hamar a zene, mint a szóköltőknél. Különben, ha Mihalovics műveiben nem hallottunk volna egyebet, mint egy hatalomra jutott új irány egyoldalú követését, akkor Börne szavaival azt mondhatnók rá : „hasonlít egy dúsgazdag bankár pénztárnokához, kinek kulcsa van a kincsekhez, de maguk a kincsek nem az övéi azonban e fiatal költő egyszersmind arról is meggyőzött bennünket, hogy fejlésben levő erejét nem csak a külről kapott tanulmány,hanem saját képzelme is bő mértékben táplálja. Értelem és phantásra nyilatkoznak műveiben, s oly színezési képesség, mely előbb-utóbb saját jelleget fog nyerni. „Athéni Timon“ nyitánya — híven Shakespeare e tragédiájának szelleméhez — sötét, komor mű, tele erőteljes jellemzéssel. Kiváló érzékre mutat, hogy Mihalovics e nyitányt nem kívánta elnyújtani, tudva, hogy az embergyűlölet zenei festése — ha jellemző és egységes kíván lenni — nem terjedhet hosszúra anélkül, hogy egyhangúvá ne váljék. Ez a nyitány — úgyszólván — egy nagy zenekari körmondat a saját sírversét mondó embergyűlölőről, ki míg élt, „minden emberre bősz“ volt s még a halál küszöbén is azt kívánja, hogy az emberek ne időzzenek sírjánál! Ugyanazzal a gyászdallal kezdődik és végződik, hanem persze más hangváltozatban. Eleintén az élőnek kétségbeesett keserűsége, végül pedig a halálra való lassúbb baja szól belőle. Már e nyitányban meglephettek mindenkit a találó és költői modulációk, a hangszerelés biztonsága és az öszhang amaz ereje, mely a külön hangszereket a kifejezés céljaira hatásosan tudja összeolvasztani. A taps, mely e művet követő, már nem az üdvözlés, hanem az elismerés kifejezése volt. S ha benne a költőt egyszerre megismertük, méltánylanunk kell a zenekar jártas vezénylőjét is. Teljes nyugodtsággal állt e fiatalember a nagy zenetábor előtt, biztosan jelezve a hangok változó folyamát. Mondják, hogy nem rég a lipcsei „Gewandhaus“ híres zenekarát nyerte ő meg, hogy a vezényletben jártasságot, biztonságot szerezzen. E költsége és fáradsága igen üdvös volt. Ma már kész karmester. Nagy szerencse jövőjére nézve, hogy kedvező anyagi helyzetnek örvendve, van ideje és módja egészen tanulmányainak élni, de egyszersmind kiváló érdeme, hogy a sors e kedvezését nem a világ múló élveire, hanem komoly, becsülendő és hálás törekvésekre fordítja. A „Timon“ nyitány után — melyben nincs egy alantjáró phrázis sem — a „Holdvilágos éjjel“ című dalt hallottuk, festői zenekísérettel, s hallottuk kétszer, mert a közönség ismételtető. A reszketeg hegedűhangok s az oboa viszhangszerü szólamai az éj varázsának hangulatát keltik föl bennünk, melyet a szövegül választott Kerner Jusztin dala oly élénken fest: „Vágylak meglesni rejtelmes éj, Csergő pataknál viraszt a kéj. Távolban erdők zengése szól: Csalogány boldog szívről dalol. S lassan kezd szűnni dal, holdvilág, Alomra nyugszik madár s virág, Völgyből, mezőről hús szellet lő, S a csöndes tájra ködfátyolt sző.“ Igen alkalmas szöveg festői zenére. A hangszerelés a két első és két utósó sort kitűnően is festi: a — 308