Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-20 / 82. szám
Ézsaiás. Schwartz Mária legújabb beszélje. (Vége.) Az asztal mellett, fejét karjára támasztva ült a költő. Tekintetét Ézsaiásra vetette. A fiatalember az első pillanatra úgy tűnt föl előtte, mintha vonásaiban, magatartásában volna valami ismerős , de később mégis azt hitte, hogy idegennel van dolga. Tegnér fölállt és a belépő felé sietett. Ezsaiás feléje közeledett és határozatlan, megindult hangon kérdé tőle, hogy ismeri-e őt, s hogy a Werenberg nevet nem felejtette-e el egészen ? — Werenberg Ezsaiás ! — szólt Tegnér, és kezeit nyújtá a fiatal embernek. — Hogy felejtettem volna el az én kis druszámat, aki megtanult olvasni, hogy a „Frithiof-mondá“-t érthesse ? Kimondhatlanul örülök, hogy önt ismét láthatom. Nem kell kérdezősködnöm, tudom az upsalai egyetem tudósításaiból, hogy ön doktori címet nyert, és életét a szenvedő emberiségnek szentelte. Ön bebizonyította, hogy az ember előtt nincs semmi lehetetlenség, csak akarjon!! Mily büszkének érezte magát Ézsaiás ezen pillanatban ! Mily boldoggá tette az az édes tudat, hogy eme híres ember elismerő dicséretét meg is érdemli! Csak rövid ideig tartózkodott Lundban, de ezalatt kimondhatóan kedves órákat töltött a költő társaságában. Midőn búcsúlátogatását tette Tegnérnél, ennek egy nagy, hivatalos pecséttel ellátott levelet hoztak. A költő fölbontotta és abban vexiói püspökké lett kineveztetését találta. Tegnér az első pillanatban sokkal jobban meg volt lepve, semhogy örülni tudott volna rajta. — Ez a kineveztetés inkább elszomorít, mint boldogít! — szólt Ézsaiáshoz, és homlokán egy sötét árny húzódott keresztül. Távozásakor így szólt Ézsaiáshoz : — Légy igazi orvos, fiam , és kötelességed hű teljesítése legyen legnemesebb becsvágyad. — Nem fogom elfelejteni szavait! — felelt a fiatal orvos, sőt igyekezni fogok, hogy az Ézsaiás névért, amelyet viselek, sohase kelljen pirulnom. Ismét évek teltek el, míg az újonnan kinevezett püspök és fiatal barátjának urai találkoztak. Az orvos igaz kötelességérzettel és ennek folytán szép eredménynyel felelt meg hivatásának ; Tegnér pedig püspöki székhelyére költözött, ahol nem sokára ugyanazon szeretettel és tisztelettel ölelte át a lakosság, mint előbbi lakhelyén. Tegnér Ézsaiást 1834-ben, hajlamai ellenére is követül választották az országgyűlésbe; Werenberg Ezsaiás pedig azon évben egy oly vidéken volt orvos, ahol a cholera legádázabbul dühöngött. Tegnér szavai mindig fülében csengtek, nem szabozott a legnagyobb részszel szemben is orvosi kötelességét ] teljesíteni. Itt többet tett ennél ; a szenvedők és halállal küzdők úgy tekintették őt, mint mentőangyalukat, mert közönséges embernek nem hihették azt, akin a veszedelmes kórvész nem fogott, midőn az illető azt szinte keresni látszott! Werenberg Ezsaiás orvosi hírneve ez által meg lön alapítva és most már maga is azon gondolkodott, hogy az élet örömeit a házi tűzhely körül másokkal is megoszthassa. Megházasodott. Egy szeretetreméltó, kedves lányt, akivel már régebb idő óta volt meghitt viszonya, vett nőül. A fiatal házaspár, mindjárt egybekelésük után, egy kis utazást tett Smalandba, ahol a fiatal nő közeli rokonai laktak. Ez a hely igen közel feküdt Mexióhoz. Magától érthető, hogy Ezsaiás nem mulasztotta el a püspököt fölkeresni. Mi sok történt megint azalatt, mióta utóször látta Ezsaiás, az ő fenkölt lelkű barátját ! Midőn az utasok egy kis falun mentek keresztül, a mely Tegnér egyházmegyéjébe tartozott, a kocsis hátra fordúlt az urak felé s egy, a templom közelében fekvő alacsony, megbámult házra mutatva, igy szólt : — Abban a házban lakott a püspök úr nagyatyja. Szegény parasztember volt bizedelme, Ericsson Lukácsnak hívták. A püspök úr parasztemberektől származott; azért örültünk neki olyan nagyon, mikor közénk jött. De olyan is ám a parasztember irányában, mint a testvér; no az is igaz, hogy nem tudnám hamarjában megmondani, hogy ki iránt nem olyan! Ézsaiás és fiatal neje bizonyos áhitattal nézték a kopottas házat, amelyben az ő nagy emberük elődei éltek. Néhány nap múlva Werenberg orvos meglátogatta Tegnert, Wexióhoz közel eső pompás lakásában. A ház egy kis magaslatra volt építve, ahonnan pompás kilátás nyílott az egész vidékre. Ezsaiás a püspököt most is dolgozószobájában találta, s épp oly szívélyesen fogadtatott általa, mint egykor Lundban. Csakhogy mindjárt felötlött előtte, hogy most már nem oly kedélyes és élénk, mint azelőtt. A tapasztalt orvos figyelmét nem kerülte ki az, hogy a költő arcán mély fájdalmak voltak kifejezve, amelyek még sok óráját voltak megkeserítendők. Ézsaiás a búcsúzáskor úgy érezte, úgy sejtette, mintha utószor szorított volna kezet Tegnérrel, az ő második atyjával. Az 1846-dik év volt az utósó, amelynek beköszöntét Tegnér megérte , és mielőtt az eltelt volna, a halál kiragadta őt családja, barátai, tisztelői és a svéd nemzet kebeléből. Szomorú jajkiáltás hatotta át Svédországot, és ez a jajkiáltás egész Európában viszhangzott. De a legmélyebben és legőszintébben gyászolók egyike Werenberg Ézsaiás volt, aki valahányszor Tegnér nevét említették előtte, ezt szokta mondani : — Neki és a „Frithiof-mondá“-nak köszönhetem, hogy nem lettem léha nyűggő embertársaim nyakán. Atyám szigora annyira elkeserítette lelkemet, hogy nem volt abban a szelíd emberi érzésnek egy sziporkája sem ,úgy, hogy a világból mintegy kitaszítva érezvén magamat, az embereket teljes szivemből gyűlöltem és utáltam. Az ő angyali jósága volt ama napfény, mely a szivem körül képződött jégréteget elolvasztotta és a lelkemben dúló sötétséget eloszlatta. Werenberg Ézsaiás még most is él Svédország egyik vidéki városában. Már öreg ember, hivatalával fölhagyott, és egészen a nyugalomnak szenteli hátra-, levő napjait ; de ha az agg orvosban ifjúi lelkesedést akartok gerjeszteni, csak ama kedvenc történetkéjére emlékeztessétek, hogy : miképpen tanúit ő meg olvasni! A budai várszínház ünnepélyes megnyitása. (Husvét első napján.) (II.) Nyitva állt e régi színház eddig is, s hangzott benne — mint a prolog ékes versekben mondá el — a dob, síp és égi hárfa ; de az ige, melyet több mint három évtizeden át hirdettek benne, nem a mi szívünkhöz szólt. Német színház volt folyvást : az erzsébet-térinek fiókintézete. Azzá lett, de nem volt mindig az. A harmincas években itt állt a híres „magyar játékszín“, forrása és bölcsője a nemzeti színháznak, mely innen kapta, mintegy készen vagy teljes fejlődésben, színművészetünk nagy gárdáját. Itt játszotak Megyeri, Bartha, Szentpétery, a Lendvai-pár, itt tűnt föl Egressy Gábor, László és Jókainé. Idejárt át nyárban, a hajóhídon és csolnakokon, télben a jégen, Pestnek akkor még nem valami széleskörű magyarsága, hogy gyönyörködjék abban, amit otthon nem talált : a nemzeti művészet igéiben. Harminchárom év folyt el azóta, hogy a budai játékszín a kerepesi útra költözött , de jó híre megmaradt az emberek emlékezetében, s húsvét első estéjén igen sokan mentek át a hídon s röppentek föl a gőzsiklón amaz édes örömmel, hogy a keresztyén világ e nagy napján egyszersmind a régi magyar játékszín föltámadását is ünnepelhetik. Hét óra után már — noha az előadás csak fél nyolckor kezdődött — el volt foglalva minden ülő- és állóhely. Sokan kénytelenek voltak visszatérni, mert nem kaptak helyet. A harminchárom éves német idényben alig volt egy-két est (legfölebb igen híres vendégek fölléptekor), midőn e falak ily nagy közönséget láthattak. S e közönség arculatán jókedvű mosolyban volt kifejezve az öröm, hogy Buda várszínháza újra magyar kézre került. Ha megmaradhat-e abban folyvást, az csupán az igazgató buzgalmától és a közönség részvététől függ. Midőn a függöny felgördült, jobbról tizenkét hölgy, balról tizenhárom férfi állt, mind fiatalok, s zenekar-kísérettel énekelték a Kölcsey himnuszát. E karének sokkal jobb volt, mint az, amit később hallánk. Majd kilépett Paulay Ede, a nemzeti színház drámai rendezője, s egy rövid prologot szavalt teljes hévvel és átalános hatással. E prolog (mint mondják : Rákosi Jenő műve) páthosza és zengzetes nyelve által fölülemelkedik az alkalmi versek közönséges színvonalán. Eleje visszatekintés a múltba, midőn e színpad idegeneké volt, a vége pedig ama remény kifejezése, hogy a magyar színészeket innen, ahová vándorbottal messsziről jöttek, talán nem fogja kihajtani a közöny. Megtapsolák, s kihívták a szavalót, valamint Aradi Gerőt is, üdvözölve vállalkozásáért s azon szép tettéért, hogy e megnyitás nagy jövedelmét a budai iskolaalap javára ajánlá föl. A zenekar — Gócs Ede vezénylete alatt — a „Hunyadi-nyitány“-t játszá, s bár e játékban volt hiba és hiány , hallgatták örömest, hisz e hangokból is a magyar költészet erélyes szelleme szól. Ismét felgördülvén a függöny, gr. Fredro jeles vigjátékát, az ötletekben s jellemző vonásokban gazdag „Egyetlen leány“-t láttuk a nemzeti szinház tagjaitól, kik a régi emlékek iránti kegyeletnek hódoltak , midőn e megnyitásban résztvettek, az ünnepélynek valódi művészeti reliefet adva. Oly jókedvűleg játszottak majd valamennyien, a mint otthon csak hébehóba szoktak. Szigeti József a furfangos apát, ki öt lánya közül mindegyiket „egyetlenének adá ki, hogy hamarább férjhez adhassa őket, gazdag kedélylyel ábrázolta. Lendvainé aszszony (Kamilla) igen szeretetreméltólag játszott, Feleki pedig, az egyik egyetlen lány sanguinikus férje, e kis keretben is kitűnően szabatos jellemképet adott. Mindhármukat zajos tapsokkal fogadták. Benedek a vén, zsörtölődő szolga szerepében nyert köztetszést. Szerdahelyi és Prielle Kornélia asszony szerepeit (a Gomolló-párt) Szigeti Imre és Hirtling Mária kedély nélkül személyesíték. Az ifjabb Szigetiben egy szikra humor sem volt. Náday, Helvey Laura k. a. Niczkyné asszony teljes igyekezettel segíték elő az ensemble hatását , hanem Nagy Imre feszesen mozgott, Rákosi Szidika. pedig túl gyermekies volt egy oly felnőtt leány alakjában, ki már egy ukránus tiszttel tér haza a növeldéből. Egészben véve azonban, a siker kitűnő volt. Jókedv és derültség áraszta el az egész nézőtért. S következett Aradi operette - személyzetének (vagy legalább egy részének) bemutatása, s az igazságon ejtenénk csorbát, ha mindenekelőtt be nemvallanók, hogy az este részlete alatt esett örömünk poharába egy pár ürömcsepp. Souppé „Szép Galatheá“-ját adták elő, melyhez csak négy személy kell. Megyasszay Ilka k. a. (Galathea) kellemes alak, jó mozgással, élénk játékkal s hajlékony hanggal, ki egyszeribe megnyerte a közönség tetszését. Szépnek, ki Mydast, a maecenást játszá, érces hangja s elég ügyessége van, s Nyilasi Irma kisaszszonynak is (Ganymed) volt egy sikerült dalrészlete, a „klassisch“ dal, melyet megtapsoltak s ismételtettek , hanem annál nyomasztóbb hatást tett ránk Pygmalion (Halmi) teljes rekedtsége és hamis éneke. A női énekkar pedig a színfalak közt az összevissza éneklés és diszonálások özönével nevetteté meg a közönséget. Korán kell őszintén figyelmeztetnünk Aradit, hogy ily énekkarral a fővárosban nem boldogulhat , sőt ily operette-amorosával sem, a minő Halmi. A fővárosiak nem állnak ugyan elő oly igénynyel Budán, mint Pesten , de a szabatos éneket mindenütt megkövetelik. A kis zenekar hegedű-osztályát is javítni kell. Az operetteben lehet a kedély hamis, de a zene és énekhang nem. Ez első bemutatásból legfölebb azt jósolhatjuk, hogy Megyasszay k. a. a közönség kedvence lesz. Hanem — az olasz példaszó szerint — „egy virág még nem bokréta.“ Meg kell említenünk a nézőközönség díszét is. A főrangú világ ugyan távol maradt (kifárasztó a „ Variétés“), s mindössze is gr. Andrássy Gyulát láttuk kisfiával egy másodemeleti páholyban , de különben az értelmiség minden osztálya bőven és szépen volt képviselve, a piros páholyokból sok szép fő mosolygott le, s a zártszékekben nem egy öreg úr ült, kik egykor fiatal lelkesedései álltak a parterren, tapsolva az első magyar játékszín jeleseit. Olyan tehetségekben gazdag idényre nincs ugyan többé kilátás , de a buzgalom s igyekezet, amit különösen ajánlunk, sokat pótolhatnak. Húsvét-hétfőn a színkört nyiták meg: a „Rokkant huszár“ral és a „Matrózok“ című operettel, melyeknél könnyen találhattak volna vonzóbb újdonságokat is. 348