Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)

1870-04-20 / 82. szám

Ézsaiás. Schwartz Mária legújabb beszélje. (Vége.) Az asztal mellett, fejét karjára támasztva ült a költő. Tekintetét Ézsaiásra vetette. A fiatal­ember az első pillanatra úgy tűnt föl előtte, mintha voná­saiban, magatartásában volna valami ismerős , de később mégis azt hitte, hogy idegennel van dolga. Tegnér fölállt és a belépő felé sietett. Ezsaiás feléje közeledett és határozatlan, meg­indult hangon kérdé tőle, hogy ismeri-e őt, s hogy a Werenberg nevet nem felejtette-e el egészen ? — Werenberg Ezsaiás ! — szólt Tegnér, és kezeit nyújtá a fiatal embernek. — Hogy felejtettem volna el az én kis druszámat, a­ki megtanult olvas­ni, hogy a „Frithiof-mondá“-t érthesse ? Kimond­­hatlanul örülök, hogy önt ismét láthatom. Nem kell kérdezősködnöm, tudom az upsalai egyetem tudósí­tásaiból, hogy ön doktori címet nyert, és életét a szenvedő emberiségnek szentelte. Ön bebizonyította, hogy az ember előtt nincs semmi lehetetlenség, csak akarjon!! Mily büszkének érezte magát Ézsaiás ezen pillanatban ! Mily boldoggá tette az az édes tudat, hogy eme híres ember elismerő dicséretét meg is érdemli! Csak rövid ideig tartózkodott Lundban, de ez­alatt kimondhatóan kedves órákat töltött a költő társaságában. Midőn búcsúlátogatását tette Tegnér­­nél, ennek egy nagy, hivatalos pecséttel ellátott le­velet hoztak. A költő fölbontotta és abban vexiói püspökké lett kineveztetését találta. Tegnér az első pillanatban sokkal jobban meg volt lepve, semhogy örülni tudott volna rajta. — Ez a kineveztetés inkább elszomorít, mint boldogít! — szólt Ézsaiáshoz, és homlokán egy sötét árny húzódott keresztül.­ Távozásakor így szólt Ézsaiáshoz : — Légy igazi orvos, fiam , és kötelességed hű teljesítése legyen legnemesebb becsvágyad. — Nem fogom elfelejteni szavait! — felelt a fiatal orvos, sőt igyekezni fogok, hogy az Ézsaiás névért, a­melyet viselek, sohase kelljen pirulnom. Ismét évek teltek el, míg az újonnan kinevezett püspök és fiatal barátjának urai találkoztak. Az orvos igaz kötelességérzettel és ennek folytán szép eredménynyel felelt meg hivatásának ; Tegnér pedig püspöki székhelyére költözött, a­hol nem sokára ugyanazon szeretettel és tisztelettel ölelte át a lakos­ság, mint előbbi lakhelyén. Tegnér Ézsaiást 1834-ben, hajlamai ellenére is követül választották az országgyűlésbe; Werenberg Ezsaiás pedig azon évben egy oly vidéken volt or­vos, a­hol a cholera legádázabbul dühöngött. Tegnér szavai mindig fülében csengtek, nem s­zabozott a­ legnagyobb részszel szemben is orvosi kötelességét ] teljesíteni. Itt többet tett ennél ; a szenvedők és ha­­­lállal küzdők úgy tekintették őt, mint mentő­an­gyalukat, mert közönséges embernek nem hihették azt, a­kin a veszedelmes kórvész nem fogott, midőn az illető azt szinte keresni látszott! Werenberg Ezsaiás orvosi hírneve ez által meg lön alapítva és most már maga is azon gondolkodott, hogy az élet örömeit a házi tűzhely körül másokkal is megoszthassa. Megházasodott. Egy szeretetremél­tó, kedves lányt, a­kivel már régebb idő óta volt meg­hitt viszonya, vett nőül. A fiatal házaspár, mindjárt egybekelésük után, egy kis utazást tett Smalandba, a­hol a fiatal nő közeli rokonai laktak. Ez a hely igen közel feküdt Mexióhoz.­­ Magától érthető, hogy Ezsaiás nem mulasztotta el a püspököt fölkeresni. Mi sok történt megint az­alatt, mióta utóször látta Ezsaiás, az ő fenkölt lelkű barátját ! Midőn az utasok egy kis falun mentek keresz­tül, a mely Tegnér egyházmegyéjébe tartozott, a kocsis hátra fordúlt az urak felé s egy, a templom közelében fekvő alacsony, megbámult házra mutat­va, igy szólt : — Abban a házban lakott a püspök úr nagy­atyja. Szegény parasztember volt biz­e­delme, Erics­son Lukácsnak hívták. A püspök úr parasztembe­rektől származott; azért örültünk neki olyan na­gyon, mikor közénk jött. De olyan is ám a paraszt­­ember irányában, mint a testvér; no az is igaz, hogy nem tudnám hamarjában megmondani, hogy ki iránt nem olyan! Ézsaiás és fiatal neje bizonyos áhitattal nézték a kopottas házat, a­melyben az ő nagy emberük elő­dei éltek. Néhány nap múlva Werenberg orvos megláto­gatta Tegnert, Wexióhoz közel eső pompás laká­sában. A ház egy kis magaslatra volt építve, a­honnan pompás kilátás nyílott az egész vidékre. Ezsaiás a püspököt most is dolgozó­szobájában találta, s épp oly szívélyesen fogadtatott általa, mint egykor Lundban. Csakhogy mindjárt felötlött előtte, hogy most már nem oly kedélyes és élénk, mint az­előtt. A tapasztalt orvos figyelmét nem kerülte ki az, hogy a költő arcán mély fájdalmak voltak ki­fejezve, a­melyek még sok óráját voltak megkeserí­­tendők. Ézsaiás a búcsúzáskor úgy érezte, úgy sej­tette, mintha utószor szorított volna kezet Tegnér­rel, az ő második atyjával. Az 1846-dik év volt az utósó, a­melynek bekö­­szöntét Tegnér megérte , és mielőtt az eltelt volna, a halál kiragadta őt családja, barátai, tisztelői és a svéd nemzet kebeléből. Szomorú jajkiáltás hatotta át Svédországot, és ez a jaj­kiáltás egész Európában viszhangzott. De a legmélyebben és legőszintébben gyászolók egyike Werenberg Ézsaiás volt, a­ki va­lahányszor Tegnér nevét említették előtte, ezt szokta mondani : — Neki és a „Frithiof-mondá“-nak köszönhe­tem, hogy nem lettem léha nyűggő­­ embertársaim nyakán. Atyám szigora annyira elkeserítette lelke­­met, hogy nem volt abban a szelíd emberi érzésnek egy sziporkája sem ,­­úgy, hogy a világból mintegy kitaszítva érezvén magamat, az embereket teljes szivemből gyűlöltem és utáltam. Az ő angyali jósága volt ama napfény, mely a szivem körül képződött jégréteget elolvasztotta és a lelkemben dúló sötétsé­get eloszlatta. Werenberg Ézsaiás még most is él Svédország egyik vidéki városában. Már öreg ember, hivatalával fölhagyott, és egészen a nyugalomnak szenteli hátra-, levő napjait ; de ha az agg orvosban ifjúi lelkesedést akartok gerjeszteni, csak ama kedvenc történetké­jére emlékeztessétek, hogy : miképpen tanúit ő meg olvasni! A budai várszínház ünnepélyes meg­nyitása. (Husvét első napján.) (II.) Nyitva állt e régi színház eddig is, s hang­zott benne — mint a prolog ékes versekben mondá el — a dob, síp és égi hárfa ; de az ige, melyet több mint három évtizeden át hirdettek benne, nem a mi szívünkhöz szólt. Német színház volt folyvást : az erzsébet-térinek fiók­intézete. Azzá lett, de nem volt mindig az. A harmincas években itt állt a hí­res „magyar játékszín“, forrása és bölcsője a nem­zeti színháznak, mely innen kapta, mintegy készen vagy teljes fejlődésben, színművészetünk nagy gár­dáját. Itt játszotak Megyeri, Bartha, Szentpétery, a Lendvai-pár, itt tűnt föl Egressy Gábor, László és Jókainé. Idejárt át nyárban, a hajóhídon és csolna­­kokon, télben a jégen, Pestnek akkor még nem va­lami széleskörű magyarsága, hogy gyönyörködjék abban, a­mit otthon nem talált : a nemzeti mű­vészet igéiben. Harminchárom év folyt el azóta, hogy a budai játékszín a kerepesi­ útra költö­zött , de jó híre megmaradt az emberek emlékeze­tében, s húsvét első estéjén igen sokan mentek át a hídon s röppentek föl a gőzsiklón amaz édes öröm­mel, hogy a keresztyén­ világ e nagy napján egy­szersmind a régi magyar játékszín föltámadását is ünnepelhetik. Hét óra után már — noha az előadás csak fél nyolckor kezdődött — el volt foglalva minden ülő- és állóhely. Sokan kénytelenek voltak visszatérni, mert nem kaptak helyet. A harminchárom éves né­met idényben alig volt egy-két est (legfölebb igen híres vendégek fölléptekor), midőn e falak ily nagy közönséget láthattak. S e közönség arculatán jóked­vű mosolyban volt kifejezve az öröm, hogy Buda várszínháza újra magyar kézre került. Ha megma­­radhat-e abban folyvást, az csupán az igazgató buz­galmától és a közönség részvététől függ. Midőn a függöny felgördült, jobbról tizenkét hölgy, balról tizenhárom férfi állt, mind fiatalok, s zenekar-kísérettel énekelték a Kölcsey himnuszát. E karének sokkal jobb volt, mint az, a­mit később hallánk. Majd kilépett Paulay Ede, a nemzeti színház drámai rendezője, s egy rövid prologot sza­valt teljes hévvel és átalános hatással. E prolog (mint mondják : Rákosi Jenő műve) páthosza és zengzetes nyelve által fölülemelkedik az alkalmi versek közönséges színvonalán. Eleje visszatekintés a múltba, midőn e színpad idegeneké volt, a vége pedig ama remény kifejezése, hogy a magyar színé­szeket innen, a­hová vándorbottal messsziről jöttek, talán nem fogja kihajtani a közöny. Megtapsolák,­­ s kihívták a szavalót, valamint Aradi Gerőt is, üd­vözölve vállalkozásáért s azon szép tettéért, hogy e megnyitás nagy jövedelmét a budai iskola­alap javára ajánlá föl. A zenekar — Gócs Ede vezénylete alatt — a „Hunyadi-nyitány“-t játszá, s bár e játékban volt hiba és hiány , hallgatták örömest, hisz e hangokból is a magyar költészet erélyes szelleme szól. Ismét felgördülvén a függöny, gr. Fredro jeles vigjátékát, az ötletekben s jellemző vonásokban gazdag „Egyetlen leány“-t láttuk a nemzeti s­z­i­n­h­á­z t­a­g­j­a­i­t­ó­l, kik a régi emlékek iránti kegyeletnek hódoltak , midőn e megnyitásban részt­­vettek, az ünnepélynek valódi művészeti reliefet ad­va. Oly jókedvűleg játszottak majd valamennyien, a mint otthon csak hébehóba szoktak. Szigeti József a furfangos apát, ki öt lánya közül mindegyiket „egyetlenének adá ki, hogy hamarább férjhez adhassa őket, gazdag kedélylyel ábrázolta. Lendvainé asz­­szony (Kamilla) igen szeretetreméltólag játszott, Fe­leki pedig, az egyik egyetlen lány sanguinikus férje, e kis keretben is kitűnően szabatos jellemképet adott. Mindhármukat zajos tapsokkal fogadták. Benedek a vén, zsörtölődő szolga szerepében nyert köztetszést. Szerdahelyi és Prielle Kornélia asszony szerepeit (a Gomolló-párt) Szigeti Imre és Hirtling Mária ke­dély nélkül személyesíték. Az ifjabb Szigetiben egy szikra humor sem volt. Náday, Helvey Laura k. a. Niczkyné asszony teljes igyekezettel segíték elő az ensemble hatását , hanem Nagy Imre feszesen moz­gott, Rákosi Szidi­k­­a. pedig túl gyermekies volt egy oly felnőtt leány alakjában, ki már egy ukránus tiszt­tel tér haza a növeldéből. Egészben véve azonban, a siker kitűnő volt. Jókedv és derültség áraszta el az egész nézőtért. S következett Aradi operette - személyzetének (vagy legalább egy részének) bemutatása, s az igazsá­gon ejtenénk csorbát, ha mindenekelőtt be nem­­val­­lanók, hogy az est­e részlete alatt esett örömünk poharába egy pár ürömcsepp. Souppé „Szép Gala­­theá“-ját adták elő, melyhez csak négy személy kell. Megyasszay Ilka k. a. (Galathea) kellemes alak, jó mozgással, élénk játékkal s hajlékony hanggal, ki egyszeribe megnyerte a közönség tetszé­sét. Szépnek, ki Mydast, a maecenást játszá, érces hangja s elég ügyessége van, s Nyilasi Irma kisasz­­szonynak is (Ganymed) volt egy sikerült dalrészlete, a „klassisch“ dal, melyet megtapsoltak s ismételtet­tek , hanem annál nyomasztóbb hatást tett ránk Pygmalion (Halmi) teljes rekedtsége és hamis éne­ke. A női énekkar pedig a színfalak közt az össze­vissza éneklés és diszonálások özönével nevetteté meg a közönséget. Korán kell őszintén figyelmeztet­nünk Aradit, hogy ily énekkarral a fővárosban nem boldogulhat , sőt ily operette-amorosával sem, a mi­nő Halmi. A fővárosiak nem állnak ugyan elő oly igénynyel Budán, mint Pesten , de a szabatos éneket mindenütt megkövetelik. A kis zenekar he­gedű-osztályát is javítni kell. Az operetteben lehet a kedély hamis, de a zene és énekhang nem. Ez első bemutatásból legfölebb azt jósolhatjuk, hogy Me­gyasszay k. a. a közönség kedvence lesz. Hanem — az olasz példaszó szerint — „egy virág még nem bokréta.“ Meg kell említenünk a néző­közönség díszét is. A főrangú világ ugyan távol maradt (kifárasztó a „ Variétés“), s mindössze is gr. Andrássy Gyulát láttuk kis­fiával egy másodemeleti páholyban , de külön­ben az értelmiség minden osztálya bőven és szépen volt képviselve, a piros páholyokból sok szép fő mo­solygott le, s a zártszékekben nem egy öreg úr ült, kik egykor fiatal lelkesedései álltak a parterren, tapsolva az első magyar játékszín jeleseit. Olyan te­hetségekben gazdag idényre nincs ugyan többé ki­látás , de a buzgalom s igyekezet, a­mit különösen ajánlunk, sokat pótolhatnak. Húsvét-hétfőn a színkört nyiták meg: a „Rok­kant huszár­“ral és a „Matrózok“ című operettel, melyeknél könnyen találhattak volna vonzóbb új­donságokat is. 348

Next