Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-28 / 114. szám

A lány szótlanul meresztő szemeit a beszélőre. Csak hosszú szünet után felelt: — Mit keresnék én a mormonoknál ? — Bocsánat, csak kérdeztem. Kegyed te­hát nem oda szándékozik. E szerint nem tartozik azon bizonyos sectához és valószínűleg nem is akar ahhoz tartozni. — Nem! — szólt röviden. Valentin, kit e párbeszéd érdekelni kezdett, a ráncos homlokú hölgyet nagyobb figyelemmel kezdte vizsgálni. — Bocsánat e kérdésért ! — kezdé Valen­tin, feléje fordulva. — Kegyed tehát oda szándé­kozik ? — Hova ? — A nagy sóstóhoz, a mormonokhoz ? — Igen uram , én s­e barátnőm, odaát akarjuk megkísérleni. — Oly férfiakhoz akarnak nőül menni, kik már más nőkkel is bírnak ? — Valószínűleg. De hisz ez még nem a legna­gyobb szerencsétlenség, uram. Valentin nevetett. És kegyetek valószínűleg még nem is ismerik jövendőbeli férjeiket. Csak úgy minden előzmény nélkül sietnek karjaik közé ? — Bátyám van a mormonoknál ! — szólt a tollas kalapú nő elfogulatlanul, — s ez fog bennün­ket ott túl férjhez adni. Oh ! Utahban igen jó élet van. Igen sok, gazdag és művelt ember lakik ott. Szüleink nem képesek bennünket tartani , atyám.. . ah', istenem ! ez egy szegény szabó a Chaussée­ utcá­­ban, kinek magának sincs egy betevő falatja sem ; Elis atyja pedig ... itt barátnőjére nézett, ki zavart, dacos arcot vágott; kis szünet múlva aztán folytatá : ő pedig azt sem tudja, van-e atyja. Nos, és végre, ha ott túl sem boldogulunk, — mondá kacagva, h úgy Európa és Amerika mit sem vethet egymásnak sze­mére. — Kegyed bizonyára berlini ? — kérdé Va­lentin. — Eltalálta ön, még pedig testtel-lélekkel. — És ezután fejét élénken elforditá s az ablakon kiné­zett. De lám, már a felső hegységhez érünk s igy Neustadt-Eberswalde már nem lehet messze ! Jer­liz, nézd meg e tájt még egyszer, a mormonok között ily hatalmas jégcsúcsokat nem fogsz ám látni. „Neustadt-Eberswalde!“ E szó Valentint egész idegeiben megrázkódtató. A vonat egy kis magas­lathoz közeledett, melyről kiállhatatlan gyorsasággal rohant alá. Csak pár pillanat még, — gondoló — s én kiszálljak s e bájos teremtést „a világ végére“ engedjem utazni ! — A lányra tekintett, de úgy látszik , a „mormonnő“ beszéde visszarettentette, mert az ablakon kitekintett, mintha a vidéket akar­ná szemlélni, s Valentin nagy bámulatára lassan kint pár könycsepp tolakodott szemeibe. Az egész saját­ságos beszélgetés valami kínos, nyomasztó gondola­tot látszott benne ébreszteni, mert ajkait keményen egymásra szok­ta — mi elragadóan állt neki — és mindegyre halványabb s halványabb lett. Valentin bátorsága ingadozott, oly nyomorultnak érzé magát. Ez arc profilja oly kimondhatatlanul tetszett neki; a­­ lány mély, titkos bánatot látszik szivébe rejteni, és ő épp most szálljon ki ? — Kisasszony ! — szólt hirtelen. — A lány ! csak félig fordítá feléje arcát. — Kisasszony, tehát kegyed s komolyan el akarja hagyni Európát? — Igen ! — volt a válasz. — Mit törődik azzal Európa ! — Ez kissé furfangos kérdés, kisasszony! Miért akar bennünket elhagyni ? Valentin meleg, résztvevő hangja kissé megza­varta. Miért ? — ismételte a kérdést a lány. — Miért ? mert annak úgy kell lenni. Azonban ez önt nem ér­dekelheti, uram. Mindenkinek meg van saját sorsa ! — Engem nem érdekelne! És miért mondta azt oly szomorúan, hogy mindenkinek meg van saját sorsa ? Igen, igen ! — ne is rázza fejét, — kegyed e szavakat szomorúan mondta. Miért akar Amerikába menni ? — Hogy magamat megjavítsam ! — válaszolt szeretetreméltó, de fájdalmas mosolylyal. A locomotive élesen, hosszan füttyentett s a vonat mindegyre lassabban-lassabban haladt- Barát­ságos külsőjü kis város, csinos hegyláncolattal a háttérben, tűnt jobbról elő. A részben erdős, részben bevetett magaslatok napfényben csillogtak. Kissé­­ távolabb egy elágazó vasúti vonalt lehetett látni, mely a hegyek mögött eltűnt. Valentin észrevette ezt s hirtelen sajátságos aggodalom, rémület fogta el, mintha valami nagy szerencsétlenségnek kellene történni. — E vonal vezet Freienwaldba ! — mormogott egészen megzavarodva maga elé. E pillanatban úgy tetszett neki, mintha a fiatal lányt sóhajtani hallaná. Nem szabad tudnom ? — kérdé hangosan, a legna­gyobb izgatottság között, — miért kívánja kegyed magát ott túl megjavítani ? A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. — Kisasszony!... A megszólított hevesen félbeszakitá Valentint e kérdéssel : Nemde uram ez itt a neustadt-oberswaldi állomás ? — Igen, kétségkívül ez az ! — És hova utazik ma, kisasszony ? — kérdé az ifjú hirtelen, határo­zottan. . . — Én ? Pasewalkba ! — És ön ? — Hasonlóan. — Hasonlóan Pasewalkba ? — Igen, Pasewalkba, mindenesetre ! A­mint e határozatát kisütötte, mintha kő esett volna le szivéről, s győzedelmes arccal nyúlt kalapja után, mely mellette hevert. A vonat megállt, a vasúti harang elsőt csöngetett. A következő pillanatban fölnyílt a wagyon-ajtó, s Valentin kiugrott. Egyene­­sen a jegyszedő-bódéhoz rohant: „Pasewalkba, má­sodik osztály!“ Midőn ismét a kocsikhoz ért, mintha kicserélték volna, egészen más ember volt, mint imént. Az éjjelt Pasewalkban kell tölteni — mondá halkan maga elé, — odáig még három óra hosszat együtt utazunk, a többiről majd . . . holnap! . . . Mig ezt vidáman bajusza alá mormolá, egy kö­zépnagyságú, széles vállú férfiúnak rohant, ki ha­talmas szalmakalappal fején, szemközt jött vele s pár angol szitokkal s fölindúlt arccal állva maradt. Valentin kalapja után kapott s bocsá­natot kért A széles vállú férfiú még néhány szitkot készült ellenére szórni, de ennek jó, szelíd arca le­fegyverezte őt. Mig így egymás mellett elhaladtak, Valentinnek föltűnt, hogy a szalmakalapos mily erő­szakosan ráncolja homlokát, s hogy mily rendkívü­lien hasonlít a ráncos homlokú mormonnőhöz. (Folyt. köv.) » A tizenhármak kivégeztetéséhez. A tizenhárom magyar tábornok kivégeztetését Tiszti Lajos úr az általam szerkesztett „Honvéd­­menház könyveiben nagyérdeküleg irta le. Csopor­tosította az eddig elszórt adatokat, melyeknek leg­nagyobb része a kivégzendők mellett lelkészkedett papoktól ered s néhány egészen új, eddig tudva nem levő részletet derített ki, melyekhez sok nyomozás és fáradozás után jutott. Tiszti úr közleményébe magam is szőttem né­hány adatot, melyekhez esetleg, vagy kérdezőskö­­déseim által jutottam ; néhány nagyérdekű részlet azonban már csak akkor jött tudomásomra, midőn a „Honvéd menház könyve“ megjelent. Ezen adatokat közlöm most a jelen cikkben ; legterjedelmesebb részét magától Gáspár tábornok úrtól tudom, ki a tizenhármakkal együtt volt fogva , az ő ítélete is ezekével egyidejűleg olvastatott föl. A tábornokokkal a „Verhör“ (kihallgatás) al­kalmával (kivéve, hogy az osztrák hadseregben viselt rangjuknál fogva szólították) udvariasan bán­tak s a magyar hadvezérek nem voltak akadályozva, hogy a kihallgatás előtt egy előteremben egymással társaloghassanak. Aulichot kivéve, a­ki rendesen szótalan volt és nem nyilatkozott, mindannyian azt hitték, hogy majd ide vagy oda internáltatnak, vagy legfölebb pro forma néhány évre fognak elitéltetni s csakhamar megke­­gyelmeztetnek. Megfoghatlan jóhiszeműség, midőn Haynau Li­­pótvártól kezdve, a merre ment, lövette és akasztatta a sokkal kisebbrendű „vétkeseket“, midőn Ormay s a bécsi légió parancsnoka csaknem szemük láttára fojtatott meg egy hóhérrá rögtönzött cigány által. Azonban a tábornokok legnagyobb része egyene­sen királyi parancs folytán lépett a magyar hadse­regbe, a politikával nem sokat törődött egyikük sem, hanem harcoltak, verekedtek s azt hitték, hogy csak katonai kötelességüket teljesítették, midőn a magyar zászlóhoz mindvégig hivek maradtak. Valószínűleg úgy voltak meggyőződve, hogy az osztrák is így fog gondolkozni. Csak a fiatal L­e­i­n­i­n­g­e­n gróf nem volt ebben a hiedelemben, pedig ő, az angol királyi családhoz való rokonságánál fogva, némi kiméletet is jósolha­tott volna magának. Oda fordult a kihallgatásra gyülekezett tábor­nokokhoz s két kezét célzásra emelve, mint a ki lő, ezt mondá németül : — Wir werden Alle .... A fiatal tábornok is csalódott... nem lövés által, hanem bitófán halt meg. A kihallgatás alkalmával a tábornokok komoly méltósággal viselték magukat ; lehetőleg szótlanok voltak s legfölebb olynemü mentegetődzéseket hasz­náltak, melyek elől az auditorok kérdezősködései folytán lehetetlen volt kitérniök. E tekintetben egy pár auditor némi jóakaratot tanúsított s D a u­b­e k auditornak meg is köszönte ezt Nagy Sándor az akasztófa alatt, midőn őt az exe­­cutiónál meglátta. Gáspár tábornoktól az auditor többi közt ezt kérdezte : — Harcolt-e ön ápril 14-dike után ? — Nem. Lábfájásom miatt szabadságot kellett kérnem , hadtestemet más tábornok vette át. — És miként fogja ön ezt bebizonyítani ? — Hatszáz honvéd van a várban, kik erről mind tanúskodhatnak. — Ezeknek tanúságát el nem fogadhatjuk. De talán meg van a kapitány urnak szabadságra bo­csátó levele ? . . . — Talán meg van irományaim közt. A tábornok irományait előhozatták s ott csak­ugyan meg volt a szabadságra bocsátó levél, Görgei aláírásával, azonban nagyon elrongyollott s alig olvasható állapotban. A kihallgatás után a tábornokok magány-bör­­tö­nökbe vitettek. Gáspár tábornok éppen Nagy Sán­dor mellé jutott; csak egy vastag fal választotta el őket, melyen át hangos beszéd által némileg társa­loghattak ... A fogság szomorú napjai lassan, de a bizonyta­lanság izgató hatása alatt folytak.... Gáspár tábornok lakásának ablakja egy kis nyomorú kertre nyílott. A tábornok okt. 5-dikén reggel szokottnál ko­rábban kel föl, kinéz az ablakon s egy iszonyú jele­netet lát. U t h y k a profót motozgat a kertben, hova különben soha sem lépett s apró pálcácskákat vagdal a lehullott gályákról. A tábornok egyszerre átgondolta, hogy mi lehet ez, s átkiált Nagy Sándorhoz : — Barátom!.. A profóz a kertben pálcikákat vagdal, bizonyára megérkeztek az ítéletek s halálra szólanak. E pálcikák arra fognak szolgálni, hogy az ítélet fölolvasásakor eltörve, lábainkhoz vettessenek. Készüljünk, barátom, készüljünk! — Ha jól láttad a profit műveletét, — vála­szolt Nagy Sándor — én is azt hiszem, a­mit te mondasz. Azonban csak nem visznek egyenesen a vesztőhelyre, talán csak meggyónhatunk. Nem sok idő telett bele, midőn Nagy Sándor a falon át ismét megszólalt: — Engem már hívnak. Egy negyedóra múlva Gáspár tábornokot is fölhívták az ítélet meghallgatására. Gáspár csak arra nézett: van-e az asztalon pál­ca ?.. Nem volt... De hátha az auditor, vagy a pro­fet kaputjának ujjába van dugva, mert a végzetes veszőcskét — gyöngédségből, vagy a hatás kedvéért — gyakran elrejtik. Az ítélet fölolvastatott s tiz évi súlyos fogságra szólott. Az auditor a fölolvasás után feje fölött össze­csapta kezeit s hálálkodva mondá : — Oh istenem ! csak hogy legalább egy meg volt menthető !.. Azután kezébe kapva a tábornok szabadságra bocsátó levelét, fölemelte magasra s izgatottan igy szólott: — Ezen rongynak köszönheti ön életét! Ezen rongynak... Oh! hála isten ! Ekkor körülvették Gáspárt a többi auditorok is s a törzstisztek , szerencsét kívántak neki s biztat­ták, hogy fogsága nem lesz hosszú, bizonyára ke­gyelmet fog nyerni. íme, ezen emberek, kik eszközei voltak a töme­ges halálitéleteknek, örülnek, hogy egy honvédtá­bornok mentve lesz. Nem is ők ítéltek, hanem egy gaz rendszer intésére a paragrafusok, melyeknek enyhébb magyarázatot adni a rendszer szolgái nem mertek, csak néha, rendkívüli esetben ... Gáspár tábornok az auditoroktól megtudta már társai sorsát, midőn pedig börtönébe visszament, 486

Next