Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-28 / 114. szám
A lány szótlanul meresztő szemeit a beszélőre. Csak hosszú szünet után felelt: — Mit keresnék én a mormonoknál ? — Bocsánat, csak kérdeztem. Kegyed tehát nem oda szándékozik. E szerint nem tartozik azon bizonyos sectához és valószínűleg nem is akar ahhoz tartozni. — Nem! — szólt röviden. Valentin, kit e párbeszéd érdekelni kezdett, a ráncos homlokú hölgyet nagyobb figyelemmel kezdte vizsgálni. — Bocsánat e kérdésért ! — kezdé Valentin, feléje fordulva. — Kegyed tehát oda szándékozik ? — Hova ? — A nagy sóstóhoz, a mormonokhoz ? — Igen uram , én se barátnőm, odaát akarjuk megkísérleni. — Oly férfiakhoz akarnak nőül menni, kik már más nőkkel is bírnak ? — Valószínűleg. De hisz ez még nem a legnagyobb szerencsétlenség, uram. Valentin nevetett. És kegyetek valószínűleg még nem is ismerik jövendőbeli férjeiket. Csak úgy minden előzmény nélkül sietnek karjaik közé ? — Bátyám van a mormonoknál ! — szólt a tollas kalapú nő elfogulatlanul, — s ez fog bennünket ott túl férjhez adni. Oh ! Utahban igen jó élet van. Igen sok, gazdag és művelt ember lakik ott. Szüleink nem képesek bennünket tartani , atyám.. . ah', istenem ! ez egy szegény szabó a Chaussée utcában, kinek magának sincs egy betevő falatja sem ; Elis atyja pedig ... itt barátnőjére nézett, ki zavart, dacos arcot vágott; kis szünet múlva aztán folytatá : ő pedig azt sem tudja, van-e atyja. Nos, és végre, ha ott túl sem boldogulunk, — mondá kacagva, h úgy Európa és Amerika mit sem vethet egymásnak szemére. — Kegyed bizonyára berlini ? — kérdé Valentin. — Eltalálta ön, még pedig testtel-lélekkel. — És ezután fejét élénken elforditá s az ablakon kinézett. De lám, már a felső hegységhez érünk s igy Neustadt-Eberswalde már nem lehet messze ! Jerliz, nézd meg e tájt még egyszer, a mormonok között ily hatalmas jégcsúcsokat nem fogsz ám látni. „Neustadt-Eberswalde!“ E szó Valentint egész idegeiben megrázkódtató. A vonat egy kis magaslathoz közeledett, melyről kiállhatatlan gyorsasággal rohant alá. Csak pár pillanat még, — gondoló — s én kiszálljak s e bájos teremtést „a világ végére“ engedjem utazni ! — A lányra tekintett, de úgy látszik , a „mormonnő“ beszéde visszarettentette, mert az ablakon kitekintett, mintha a vidéket akarná szemlélni, s Valentin nagy bámulatára lassan kint pár könycsepp tolakodott szemeibe. Az egész sajátságos beszélgetés valami kínos, nyomasztó gondolatot látszott benne ébreszteni, mert ajkait keményen egymásra szokta — mi elragadóan állt neki — és mindegyre halványabb s halványabb lett. Valentin bátorsága ingadozott, oly nyomorultnak érzé magát. Ez arc profilja oly kimondhatatlanul tetszett neki; a lány mély, titkos bánatot látszik szivébe rejteni, és ő épp most szálljon ki ? — Kisasszony ! — szólt hirtelen. — A lány ! csak félig fordítá feléje arcát. — Kisasszony, tehát kegyed s komolyan el akarja hagyni Európát? — Igen ! — volt a válasz. — Mit törődik azzal Európa ! — Ez kissé furfangos kérdés, kisasszony! Miért akar bennünket elhagyni ? Valentin meleg, résztvevő hangja kissé megzavarta. Miért ? — ismételte a kérdést a lány. — Miért ? mert annak úgy kell lenni. Azonban ez önt nem érdekelheti, uram. Mindenkinek meg van saját sorsa ! — Engem nem érdekelne! És miért mondta azt oly szomorúan, hogy mindenkinek meg van saját sorsa ? Igen, igen ! — ne is rázza fejét, — kegyed e szavakat szomorúan mondta. Miért akar Amerikába menni ? — Hogy magamat megjavítsam ! — válaszolt szeretetreméltó, de fájdalmas mosolylyal. A locomotive élesen, hosszan füttyentett s a vonat mindegyre lassabban-lassabban haladt- Barátságos külsőjü kis város, csinos hegyláncolattal a háttérben, tűnt jobbról elő. A részben erdős, részben bevetett magaslatok napfényben csillogtak. Kissé távolabb egy elágazó vasúti vonalt lehetett látni, mely a hegyek mögött eltűnt. Valentin észrevette ezt s hirtelen sajátságos aggodalom, rémület fogta el, mintha valami nagy szerencsétlenségnek kellene történni. — E vonal vezet Freienwaldba ! — mormogott egészen megzavarodva maga elé. E pillanatban úgy tetszett neki, mintha a fiatal lányt sóhajtani hallaná. Nem szabad tudnom ? — kérdé hangosan, a legnagyobb izgatottság között, — miért kívánja kegyed magát ott túl megjavítani ? A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. — Kisasszony!... A megszólított hevesen félbeszakitá Valentint e kérdéssel : Nemde uram ez itt a neustadt-oberswaldi állomás ? — Igen, kétségkívül ez az ! — És hova utazik ma, kisasszony ? — kérdé az ifjú hirtelen, határozottan. . . — Én ? Pasewalkba ! — És ön ? — Hasonlóan. — Hasonlóan Pasewalkba ? — Igen, Pasewalkba, mindenesetre ! Amint e határozatát kisütötte, mintha kő esett volna le szivéről, s győzedelmes arccal nyúlt kalapja után, mely mellette hevert. A vonat megállt, a vasúti harang elsőt csöngetett. A következő pillanatban fölnyílt a wagyon-ajtó, s Valentin kiugrott. Egyenesen a jegyszedő-bódéhoz rohant: „Pasewalkba, második osztály!“ Midőn ismét a kocsikhoz ért, mintha kicserélték volna, egészen más ember volt, mint imént. Az éjjelt Pasewalkban kell tölteni — mondá halkan maga elé, — odáig még három óra hosszat együtt utazunk, a többiről majd . . . holnap! . . . Mig ezt vidáman bajusza alá mormolá, egy középnagyságú, széles vállú férfiúnak rohant, ki hatalmas szalmakalappal fején, szemközt jött vele s pár angol szitokkal s fölindúlt arccal állva maradt. Valentin kalapja után kapott s bocsánatot kért A széles vállú férfiú még néhány szitkot készült ellenére szórni, de ennek jó, szelíd arca lefegyverezte őt. Mig így egymás mellett elhaladtak, Valentinnek föltűnt, hogy a szalmakalapos mily erőszakosan ráncolja homlokát, s hogy mily rendkívülien hasonlít a ráncos homlokú mormonnőhöz. (Folyt. köv.) » A tizenhármak kivégeztetéséhez. A tizenhárom magyar tábornok kivégeztetését Tiszti Lajos úr az általam szerkesztett „Honvédmenház könyveiben nagyérdeküleg irta le. Csoportosította az eddig elszórt adatokat, melyeknek legnagyobb része a kivégzendők mellett lelkészkedett papoktól ered s néhány egészen új, eddig tudva nem levő részletet derített ki, melyekhez sok nyomozás és fáradozás után jutott. Tiszti úr közleményébe magam is szőttem néhány adatot, melyekhez esetleg, vagy kérdezősködéseim által jutottam ; néhány nagyérdekű részlet azonban már csak akkor jött tudomásomra, midőn a „Honvéd menház könyve“ megjelent. Ezen adatokat közlöm most a jelen cikkben ; legterjedelmesebb részét magától Gáspár tábornok úrtól tudom, ki a tizenhármakkal együtt volt fogva , az ő ítélete is ezekével egyidejűleg olvastatott föl. A tábornokokkal a „Verhör“ (kihallgatás) alkalmával (kivéve, hogy az osztrák hadseregben viselt rangjuknál fogva szólították) udvariasan bántak s a magyar hadvezérek nem voltak akadályozva, hogy a kihallgatás előtt egy előteremben egymással társaloghassanak. Aulichot kivéve, aki rendesen szótalan volt és nem nyilatkozott, mindannyian azt hitték, hogy majd ide vagy oda internáltatnak, vagy legfölebb pro forma néhány évre fognak elitéltetni s csakhamar megkegyelmeztetnek. Megfoghatlan jóhiszeműség, midőn Haynau Lipótvártól kezdve, a merre ment, lövette és akasztatta a sokkal kisebbrendű „vétkeseket“, midőn Ormay s a bécsi légió parancsnoka csaknem szemük láttára fojtatott meg egy hóhérrá rögtönzött cigány által. Azonban a tábornokok legnagyobb része egyenesen királyi parancs folytán lépett a magyar hadseregbe, a politikával nem sokat törődött egyikük sem, hanem harcoltak, verekedtek s azt hitték, hogy csak katonai kötelességüket teljesítették, midőn a magyar zászlóhoz mindvégig hivek maradtak. Valószínűleg úgy voltak meggyőződve, hogy az osztrák is így fog gondolkozni. Csak a fiatal Leiningen gróf nem volt ebben a hiedelemben, pedig ő, az angol királyi családhoz való rokonságánál fogva, némi kiméletet is jósolhatott volna magának. Oda fordult a kihallgatásra gyülekezett tábornokokhoz s két kezét célzásra emelve, mint a ki lő, ezt mondá németül : — Wir werden Alle .... A fiatal tábornok is csalódott... nem lövés által, hanem bitófán halt meg. A kihallgatás alkalmával a tábornokok komoly méltósággal viselték magukat ; lehetőleg szótlanok voltak s legfölebb olynemü mentegetődzéseket használtak, melyek elől az auditorok kérdezősködései folytán lehetetlen volt kitérniök. E tekintetben egy pár auditor némi jóakaratot tanúsított s D a ube k auditornak meg is köszönte ezt Nagy Sándor az akasztófa alatt, midőn őt az executiónál meglátta. Gáspár tábornoktól az auditor többi közt ezt kérdezte : — Harcolt-e ön ápril 14-dike után ? — Nem. Lábfájásom miatt szabadságot kellett kérnem , hadtestemet más tábornok vette át. — És miként fogja ön ezt bebizonyítani ? — Hatszáz honvéd van a várban, kik erről mind tanúskodhatnak. — Ezeknek tanúságát el nem fogadhatjuk. De talán meg van a kapitány urnak szabadságra bocsátó levele ? . . . — Talán meg van irományaim közt. A tábornok irományait előhozatták s ott csakugyan meg volt a szabadságra bocsátó levél, Görgei aláírásával, azonban nagyon elrongyollott s alig olvasható állapotban. A kihallgatás után a tábornokok magány-börtönökbe vitettek. Gáspár tábornok éppen Nagy Sándor mellé jutott; csak egy vastag fal választotta el őket, melyen át hangos beszéd által némileg társaloghattak ... A fogság szomorú napjai lassan, de a bizonytalanság izgató hatása alatt folytak.... Gáspár tábornok lakásának ablakja egy kis nyomorú kertre nyílott. A tábornok okt. 5-dikén reggel szokottnál korábban kel föl, kinéz az ablakon s egy iszonyú jelenetet lát. U t h y k a profót motozgat a kertben, hova különben soha sem lépett s apró pálcácskákat vagdal a lehullott gályákról. A tábornok egyszerre átgondolta, hogy mi lehet ez, s átkiált Nagy Sándorhoz : — Barátom!.. A profóz a kertben pálcikákat vagdal, bizonyára megérkeztek az ítéletek s halálra szólanak. E pálcikák arra fognak szolgálni, hogy az ítélet fölolvasásakor eltörve, lábainkhoz vettessenek. Készüljünk, barátom, készüljünk! — Ha jól láttad a profit műveletét, — válaszolt Nagy Sándor — én is azt hiszem, amit te mondasz. Azonban csak nem visznek egyenesen a vesztőhelyre, talán csak meggyónhatunk. Nem sok idő telett bele, midőn Nagy Sándor a falon át ismét megszólalt: — Engem már hívnak. Egy negyedóra múlva Gáspár tábornokot is fölhívták az ítélet meghallgatására. Gáspár csak arra nézett: van-e az asztalon pálca ?.. Nem volt... De hátha az auditor, vagy a profet kaputjának ujjába van dugva, mert a végzetes veszőcskét — gyöngédségből, vagy a hatás kedvéért — gyakran elrejtik. Az ítélet fölolvastatott s tiz évi súlyos fogságra szólott. Az auditor a fölolvasás után feje fölött összecsapta kezeit s hálálkodva mondá : — Oh istenem ! csak hogy legalább egy meg volt menthető !.. Azután kezébe kapva a tábornok szabadságra bocsátó levelét, fölemelte magasra s izgatottan igy szólott: — Ezen rongynak köszönheti ön életét! Ezen rongynak... Oh! hála isten ! Ekkor körülvették Gáspárt a többi auditorok is s a törzstisztek , szerencsét kívántak neki s biztatták, hogy fogsága nem lesz hosszú, bizonyára kegyelmet fog nyerni. íme, ezen emberek, kik eszközei voltak a tömeges halálitéleteknek, örülnek, hogy egy honvédtábornok mentve lesz. Nem is ők ítéltek, hanem egy gaz rendszer intésére a paragrafusok, melyeknek enyhébb magyarázatot adni a rendszer szolgái nem mertek, csak néha, rendkívüli esetben ... Gáspár tábornok az auditoroktól megtudta már társai sorsát, midőn pedig börtönébe visszament, 486