Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-10 / 148. szám

árasztott a ború után, s világot öntött a szivekbe is, hol átláthatatlan sötétség uralkodott. Valami szelíd nyugalom szállta meg az anya és lány fölzaklatott szivét ez esti fény láttára, s egy neme a hitnek keletkezett lelkükben azon mindenekfölött való iránt, ki valamint a természet legnagyobb sötétségét megvilágosítja, úgy kijelöli az utat azoknak is, kik sokáig a kétségbeesés sötétségében tévedeztek i s. Ezalatt a hazát minden oldalról nagy veszélyek fenyegeték. November vége volt, s az országnak már minden részében harcok folytak, melyek majd szerencsés és diadalmas, majd szomorú és leverő kimenetellel bírtak ; s mig Csáktornya, Lagerdorf stb. helyeken diadalt aratott a magyar sereg, addig Szent Tamás, Schwechat s több más helyek lángbetükkel égtek a haza egén. Nem volt az országnak egy biztos helye, hol a lakosok nyugodtan élhettek volna. A városok és falvak majd magyar, majd ellenséges seregektől voltak ellepve,és esténkint a fejét nyugalomra hajtó nem tudta, ha reggel nem ébred-e föl dobszó, ágyúdörgés és harci lármára. Az a falu, melyben Simongátiné lakott, egyike volt a legveszélyesb fekvésű helyeknek, mert közel a határszélhez, s míg a megye egyik részén magyarok táboroztak, addig a többi helyen császáriak és rácok itték föl állandó tanyájukat. De a napok egymás után múltak, sőt hetek, hónapok is elröpültek, s a falu közelében még összeütközésre mindig nem került a dolog, bár azt Simongátiék majdnem biztosan várhatták volna, és talán Margit kivánta is. Mindent, mindent a világon inkább óhajtott, mint e borzasztó nyugalmat, mely a szivében dúló zajnak gúnyos ellentéteként terült körülé. Az elmúlt hónapok alatt Gyulától két levelet vett, melyben az tudata vele, hogy él, s még mindig a régi vérmes remények jellemzék sorait, bár először fejezé ki azon óhajtást, hogy bár alkalmat lelhetne , seregével Margit közelébe juthatni, s veszély esetében, mely a határszélekről fenyeget, védelmezhetni menyasszonyát. Kevés vigasztalót nyújtanak neki e sorok, csak annyit, hogy abban bizonyos lehetett, miként a levél írásának napjáig Gyula még életben volt, de azontúl ismét egy pillanatig sem lehetett nyugodt élete és épsége fölött, annál is inkább, mert a magyar sereg mind kevesebbre olvadt, veszteségei mind nagyobbak, fájóbbak lettek, míg ellenkezőleg a császári sereg erejét idegen befolyások szaporíták. A hadi kocka jó és balszerencsével forgott, s Klapka tarcali csatája, Damjanich szolnoki diadala, és Miskolc visszafoglalása még egyszer új reménységet nyújtanak a szerencsés kimenetel felől a már már kétségbeesni kezdő nemzetnek. (Folyt. köv.) Úti és fürdői rajzok. II. (Salzburgtól Gasteinig.) Derült augusztusi nap hinte első sugarait az álmából olsúdó földre, midőn Salzburg végső házai is elmaradoztak bérkocsink mögött. A fasorral szegélyzett és bolthajtásként födött út mellett fekvő rétek és kertek gazdag pázsitján harmattenger csillogott ; felséges illatár törte be a légkört, mely csodás élénkítő hatást gyakorolt a budapesti bűzös és poros levegő által megmérgezett szervezetünkre ; a kebel itt szabadabban hullámzik, a kedély fölvidul, édes kéjérzet hatja át egész lényünket, a szűzies, romlatlan természet befolyása alatt megifjodva, egészen átszellemülve érezzük magunkat. Utunk a már említett Hellbrunn kastély mellett vezet el, melynek parkja fölött még mély csend ül. Minduntalan viszszatekintünk, mert az elhagyott s az út kanyargásai miatt minden pillanatban más alakot öltő Salzburg panorámájától alig bírunk megválni, s talán fájó szívvel folytatnék útunkat, ha még ennél is festőibb látványok reménye nem tartaná feszültségben keblünket. A már szintén említett, egy kis tó tükréből kiemelkedő Anif-várnak elragadó szépségében gyönyörködve, nem sokára sötétzöld színben csillámló folyócskán kelünk át, melynek siető hullámai a múlt éjen át még királyi ágyban, a bűvös szép König s se e keblén pihentek. Az Untersberg tövén vagyunk, mely szép és jelentékeny terjedelmű hegyvonal helyében — a monda szerint — nagy Károly aluszsza ideiglenes álmát, ki csak arra várakozik, hogy Németország régi dicsősége visszatérjen, midőn azonnal elhagyja nyughelyét. Ennél sokkal elterjedtebb ama másik monda, mely az e hegy gyomrában lakozó törpékre és gnómokra vonatkozik, kik holdvilágos éjeken elelrándulnak a környék némely pontjaira. A reichenhalli sóaknákban tett ily éjféli látogatásukat csinos acélmetszet által érzékitve is láttam. Az Untersberg mögött, melynek kétharmada már Bajorországhoz tartozik, a Göll (8000 láb magas) kúpja magaslik ki, míg balról a nagy kiterjedésű Tünnen hegység zárja el a láthatárt. A legközelebbi pont, mely figyelmünket magára vonja, Arco gróf Kaltenhausen nevet viselő egykori kastélya, most pedig sörfőzdéje, mely meszsze földön hires kitűnő gyártmányáról , a további útra magát erősíteni vágyó utas számára fürge pincérnek hozzák ki itt a habzó italt, az országútin nyiló sziklapincéből. Miután a sóbányáiról hires Hallein város háromemeletes házait is elhagytuk s nehány jelentéktelen helységen áthaladnánk, a láttér mindinkább szűkül, miközben az úttól jobbra, mintegy félórányi távolban, a »Kis Göll“ szikláihoz simuló fehér szőnyeg alakjában tűnik föl előttünk a Schwarzbach zuhataga, melynek habjai mintegy 300 láb magasságban törnek ki az említett hegyoldal rejtélyes nyílásából. A néphit ezt is a Königssee vizének tartja, mely az innen alig másfél mértföldre fekvő tóból a sziklák szivén át nyitott magának utat, hogy itt a touristáknak érdekes látnivalót, a gollingi vendéglősnek pedig jelentékeny jövedelmet nyújtson. Golling — a legközelebbi városka — ugyanis gyülhelye a touristáknak, és pedig részint az imént említett zuhatag, részint és még inkább az innen tova vezető út nagyszerűsége miatt. A látvány, melyben itt részesülünk, valóban meglepő. Az egymásra hajló Tannen és Hagen-hegységek teljesen elzárni látszanak az utat ;nem is sejtjük, hogy hol találunk ez óriás gáton kibúvó nyílást. Csöndes fenyvesbe érünk, hol egy csárdaszerű épület előtt izmos lovakat fognak kocsink elé, mert a lejtő, melyen föl kell kapaszkodnunk, nem mindennapi. Az út tetőpontjához közel útmutató jelzi a touristák egy másik érdekes találkozási pontját, az úgynevezett „Defen“-t. E nevet azon nyílások viselik, melyeket az alább leírandó hegyszorosból előrohanó Salzach (a tartomány főfolyója) a sziklákon át fúrt magának. Több száz lépcső vezet le az útról a völgy mélyében levő, sziklákból alakult s hidak által egybekötött alagútakhoz, melyeken az egyébként jelentékeny Rudin, Turgenjev Iván beszéltje. (Folytatás.) Fölhozták a tkeát. A társalgás átalános lett, azonban mihelyt Rudin fölnyitó ajkát, hirtelen mindnyájan elnémultak, s észre lehete venni, mily hatalmas volt a benyomás, melyet ő előidézett. Michailovna Darjának az jutott eszébe, hogy Pigassowot kissé föl kellene villanyozni. Oda ment hozzá és halkan kérdezé tőle: — Miért oly hallgatag, és miért mosolyog oly gúnyosan ránk ? Ugyan kísérelje meg csak vele ismét kötekedni. A nélkül, hogy a választ bevárta volna, oda inte Rudint. — Ön még nem is ismeri neki egy másik oldalát ! — szólt a nő Pigassowra mutatva. — A rettentő asszony gyűlölő s minduntalan káromolja őket. Ugyan kérem, térítse meg őt. Rudin önkénytelenül végig mérte Pigassowot szemével. Ő két fejjel is magasabb volt Pigassownál. Ez csaknem meggörbült a boszúság miatt; halvány arca még sárgább lett. — Michailovna Darjának nincs egészen igaza! — kezdő akadozó hangon. — Én nekem nem csupán a nőkre van panaszom; az egész emberiség nem igen van ínyemre. — Ugyan mi okozhatta, hogy ön oly rész véleménynyel van iránta ? — kérdé Rudin. Pigasson mezőn nézett szeme közé. — Alkalmasint saját szívem tanulmányozása, melyben én minden nap több-több salakot fedezek föl. Én mások felől magam után ítélek ; lehet, igazságtalanul, és én még kevesebbet érek, mint mások. De hát mit csináljon az ember ? A megszokás! . . — Én értem önt és rokonszenvet érzek ön iránt! — szólt Rudin. Melyik nemes lélek nem becsülte már magát kevesebbre, mint a minő! Hanem ebből a gonosz helyzetből mégis csak igyekezni kellene kievickélni. — Nagyon köszönöm a nemességi bizonyítványt, melyet lelkemre állít ön ki ! — viszonza Pigasson.— Még az én helyzetem csak megjárja, nem oly nagyon rosz az, s ha van is abból menekülés, én nem keresem a kibúvó ajtót. •— De az annyit tenne ... engedjen meg a kifejezésért, mint önszeretetének kielégítését az igazság kívánalmainak elébe helyezni . . . — Nos, és minek még ? — kérdé Pigasson. — Az önszeretet ! ... ezt az izét értem én is, érti ön is és érti mindenki, de az igazságot! Mi az igazság ? Hol van igazság ? — Ön ismétlésekbe esik, s erre figyelmeztetnem kell! — vágott közbe Michailovna Darja. Pigassow vállat vont. — Hát mit bánom én ? Kérdem: hol van az igazság ? A bölcsészek maguk sem tudják, hogy mi az. Kant azt mondja, hogy: ez az! Hegel pedig: de bizony csak nem az, hanem ez! r — És tudja ön, mit mond a felől Hegel? — kérdé Rudin.r — Én csak újra azt mondom, — heveskedett Pigassow, — hogy én meg nem foghatom, mi az az igazság ? Az én vélekedésem szerint az nem is létetezik a világon, azaz hogy a szó megvan rá, de maga a dolog hiányzik. — Éjjej ! — szólt Michailovna Darja, — nem szégyenli önmagát,akkép beszélni, vén bűnös! Vájjon nem volna igazság ? Hát mit érne akkor a világon az élet ? — És tudja-e, Michailowna Darja! — válaszolt boszúsan Pigassow, — hogy én abban a véleményben vagyok, miszerint kegyed az életet igazság nélkül okvetlenül könnyebbnek találná, mint István szakács nélkül, ki oly pompás levest főz! De átalában, mi szüksége is lenne az igazságra, ha szabad kérdeznem ? Abból még csak egy főkötőt sem lehet csinálni. — Ébeskedés nem bizonyítás! — jegyzé meg Michailovna Darja — különösen ha az rágalommá fajul el . — Én nem tudom, mit tartson az ember az igazság felől, de kegyedet hallgatni sokakra nézve kellemetlen! — dörmögött Pigasson, s morogva vonult vissza. Rudin azonban az önbecsérzet felől kezdett elmélkedni, és igen értelmesen beszélt. Kimutatta, hogy az embernek önérzet nélkül semmi jelentősége sincs, hogy az önérzet „archimedesi emeltyű,“ melylyel a földtekét sarkából ki lehet vetni, azonban csak az érdemli meg az „ember“ nevezetet, ki önbecsérzezetét mérsékelni képes, mint a lovag az ő paripáját, és az, ki saját személyét a közjónak áldozatúl hozza. — Az önzés, — igy végzé beszédét, — öngyilkosság. Az önző ember, mint valami magános, terméketlen fa szárad ki; mig az önérzet eleven törekvés a tökéletesedés után és minden nagynak kútforrása... Igen! az embernek meg kell törnie egyéniségének merev egoismusát, hogy jogosultan vallhassa magát szabadnak. — Ugyan kérek egy irónt! — szólt Pigassow, Bassistow felé fordulva. Bassistow nem érté meg rögtön, mit kér tőle Pigassow. — Mit akar ön az irónnal ? — kérdé végre. — Rudin úrnak ez utósó mondatát akarom följegyezni. Ha föl nem jegyzem, könnyen elfelejthetem , nem állok értte jót, hogy nem . . . — Vannak dolgok Semenics African, amelyek fölött tréfálkozni és gúnyolódni illetlenség! — viszonzá Bassistow, boszúsan fordítva hátat Pigassownak. Ezalatt Rudin Natáliához lépett. A hölgy fölemelkedett, s arcán némi zavar látszott. Wolinzow, ki mellette ült, szintén fölemelkedett. (Folyt. köv.)