Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)
1870-07-01 / 140. szám
' v ' .... . \ ' -— ’ •.• • ,v Úgy látszott, nem sietős az útja, és mintha gyönyörére szolgálna a séta. Köröskörül a hosszú, lenge rozskalászokon ezüstszürke és vörhegyes színben játszó, messze terülő hullámok szelíd suhogással hömpölyögtek tova; a légkörben pacsirták lebegtek. A fiatal nő a birtokát képező nagyobb faluból jött, mely mintegy versznyi távolra feküdt ama faluhoz, melybe menni igyekezett. Neve Lipia Pawlowna Alexandra volt, özvegy, gyermektelen, eléggé vagyonos, ki fivérével a birtokát kezelő Wolinzow Pawlovics Sergeivel, a szolgálaton kivül levő törzsszázadossal, lakott együtt. Pawlowna Alexandra elérte a falut, s annak szélső, ócska, romladozó viskója előtt állapodott meg s előszólitván inasát, parancsolta neki, hogy tekintsen be s tudakozódjék a háziasszony hogyléte felől. Az inas csakhamar egy fehér szakálas, aggságtól erőtlen paraszt kíséretében tért vissza. — Nos, mi újság? — kérdé Pawlowna Alexandra. — Még életben van ! — viszonzá az öreg. — Bemehetek-e ? — Miért nem Pawlowna Alexandra belépett a kunyhóba. Szűk, roskatag, füstös volt ennek belseje. A kucikban valaki megmozdult s nyöszörgött. Pawlowna Alexandra körülnézett s a félhomályban sápadt, redős arcú vén asszonyt pillanta meg, kinek feje kockás kendővel volt bekötve. Egy vastag alsószoknyával nyakig be volt terítve. Lélekzetét nehezen vette s csak lassan mozditá sovány karját. Pawlowna Alexandra közeledett az öreg nő felé s kezével homlokát érinté, mely rendkívül forró volt. — Hogy érzed magadat, anyóka ? — kérdé a fiatal nő a kucik felé hajolva. — Ah! - sohajtá az agg nő, midőn Pawlowna Alexandrát észrevette. Nagyon roszul, anyácskám ! A halál órája elérkezett, kedves galambkám. — Isten segélyével majd csak jobban leszesz, anyókám. Bevetted a gyógyszert, amit küldtem ? Az öreg asszony nagyot sóhajtott és nem válaszolt. Nem hallotta tisztán a kérdést. — Bevette ! •— viszonzá az öreg ember, ki az ajtónál megállapodott. Pawlowna Alexandra feléje fordult. — Kívüled senki sincs mellette ? — kérdé. — A kis leány volna itt, az unokája, csak hogy ki-kiszökik. Nem tud egy helyen maradni s nagyon kevés hasznát lehet venni. Az is terhére esik, ha egy ital vizet kell a nagyanyjának adni. Magam is erőtelen agy vagyok, hogy tudnék mindenben segélyére lenni ? — Nem jobb lenne-e várjon, ha behoznák hozzám a kórházba ? — Nem! Mire való lenne neki a kórház ? Egyre megy, akárhol hal meg az ember. Ő már leélte napjait isten jóvoltából. Ő már a kucikból sem képes leszállani. Még föl sem emelik jóformán, már kiszáll a lélek belőle. Hogy lehetne őt a kórházba hurcolni ! — Ah! — nyöszörgött a beteg ismét, — kedves szép nagyságos asszonyom, ne hagyja el e szegény árvát ! . . . A mi uraságunk távol lakik innen, de ön . . . Az agg nő elhallgatott. Nagy erőködésébe került a beszéd. — Légy nyugodt, — szólt Pawlowna Alexandra. — minden óhajod szerint fog megtörténni. íme theát és cukrot hoztam számodra. Ha majd megkívánod, igyál . . . Van-e theafőző edényetek ? — kérdé azután, az agg férfi felé fordulva. — Theafőző edényünk ? Nincs, de keríthetünk egyet. — Nos, tehát keríts egyet valahonnan, s ha nem tudsz rá szert tenni, majd küldök én neked egyet. Unokádnak pedig mondd meg, ne futkosson el untalan a háztól. Add értésére, hogy ez nem szép tőle. Az öreg ember mitseul szólt, hanem két kézzel nyúlt az odanyujtott cukor és bea után. — Most pedig isten veled, anyóka! — szólt Pawlowna Alexandra, — majd meglátogatlak ismét. Ne csüggedj s szedd a gyógyszert pontosan. Az öregasszony kissé fölemelte fejét s Pawlowna Alexandra felé terjesztő kezét. — Nyújtsa felé nagyságod a kezecskéjét ! — hebegett. Pawlowna Alexandra nem nyújta kezét, hanem lehajlott s megcsókolta az öreg asszonynak homlokát. — Te meg ügyelj,—• szólt távozása közben az öreg emberhez, — hogy az orvosságot mind beszedje a beteg, a mint rendelve van . . . Theát is adj innia. A vén ember most sem válaszolt, csupán meghajtá magát. Pawlowna Alexandra szabadabban léleklett, midőn ismét üde jégre jutott. Kinyitá napernyőjét és éppen haza akart menni, midőn a kunyhó szögleténél egy alacsony kocsiban mintegy harminc éves férfit láta közeledni, kinek öltözéke szürke, ócska vászon-zubbonyból s hasonszinü sapkából állott. Midőn e férfi Pawlowna Alexandrát megpillanta, azonal megállóit és feléje közeledett. Széles, halvány arca, világos szürke szeme és éjfelszőke bajusza volt e férfinak, mi teljes öszllagzásba állt öltözetének szinével. — Jó reggelt! — szólt erőtetett mosolyral. — Ugyan mit csinál itt kegyed, ha szabad béreznem ? — Beteget látogattam . . . Hát ön honnan jő, Mihailits Mihály ? A férfi, kit Mihailits Mihálynak hallánk nézni, szemébe tekintett a nőnek és újra mosolygot — Nagyon helyesen cselekedett kegyed,— szólt, — hogy beteget látogatott ; de vájjon mit jobb lenne-e, ha inkább a kórházba vitetné ?—• A szegény nő nagyon beteg; még csak önteni sem szabad őt. — Ugyan hogy áll most kegyednek a kórház ? Nem szándékszik-e azzal fölhagyni ? — Fölhagyni és miért ? — Hát csak azért! — Mily különös ötlet! Ugyan honnan jutatott efféle eszébe ? — Kegyed oly gyakran’összejő Lassunskynéal, s amint látszik, ennek befolyása alatt áll. És elazt állítja, hogy a kórházak és iskolák haszontala és esztelen találmányok. A jótékonyságnak épú gy, mint a nevelésnek, szerinte egyesektől kell eredie : mindez a lélek dolga! . . . körülbelül így szokta magát, úgy hiszem, kifejezni. Csak azt szeretném tenni ki után énekli az efféléket ? Pawlowna Alexandra fölkacagott. — Mihailowna Darja okos nő, én nagyon teretem és tisztelem őt; azonban ő is tévedhet, és én nem is veszem komolyan minden szavát. (Folyt, köv.szetesen, mert hol izolálhatná el magát az „előlelő világ“ házán kívül még másutt is azon proletár ajtói, melyhez csak akkor kegyeskedik leereszkedni, ha közte egy elcsábitnivaló nőt vagy egy irgalias szamaritánust talál, ki a megszorult „méltóágos“-nak egy pár rongyos ezerest kölcsönöz. Emlékezem, hogy mikor a bécsi új operaház terve beült tanácskozás alá, Salvi (az akkori dalszínház igagatója) nyílt páholyok mellett plaidirozott, de kisebségben maradt, miután egy nagybefolyású főúr, kinek véleményét parancs gyanánt kellett tekinteti, a zárt ketreceket védte, hol — úgymond — „égésien magunk közt lehetünk!“ Persze, hogy e lotteriának nem árt, ha tökéletes műélvezetben nem részesül ; a veszteséget csak azok érezik, kik ezértelemmel bírnak ! A boroszlói városi színház mostani bérlője : S.obe Tódor. Azelőtt a pétervári udvari színház egyik kitűnő tagja volt, s vendégjátékairól a pesti német közönség előtt is ismeretes. Most is játszik néha, s Mephisto „Faust“-ban s Perin „Donna Dianná“-ban fényszerepeiben tartoznak. A színházat tíz évre bérelte ki, évi hatezer tallérért. Bérlet nincs. Ha a ház teli van, ezerkétszáz tallért jövedelmez. A játékrendre nézve valami megállapított rendszer nem létezik: az operai és drámai előadások nincsenek bizony a napokhoz kötve. Az a sajátságos szokás,hogy drámai és operákra bizonyos napok vannak kitűzve, csakis a pesti nemzeti színháznál létezik , helyes okitnehezen tudnak adni. A nagyobb drámákat és operákat a városi színházban, a vígjátékokat és operetteket az igazgató saját színházában , a Lessing utcában tavaly épült igen csinos és tágas „Lobe-Theater“-ben adják. Mindennap játszanak mindkét színházban, csak nagypénteken s karácsony napján nem. Mindkét színházhoz egy személyzet van ; a komolyabb dráma és opera elsőrendű tagjai azonban nem kötelesek a „Lobe- Theater“-ben is föllépni, s ha teszik, külön tiszteletdíjt húznak. A költségvetés jó magasra rúg. A közönség igényei nagyok, s csak az igazgató vallaná kárát, ha azokat a műerők szerződtetésénél tekintetbe nem venné. Mindamellett s tán épp azért alig hiszem, hogy Lobénak annyi tiszta haszna legyen, mint lip A boroszlói színház. 1. A boroszlói színház (a városit értem, mert Boroszlónak jelenleg öt színháza van,) egyike Németország legszebb és legnagyobb színházainak. A híres laidecke építette néhány év előtt a Szép schweidnici utca elején, ugyanazon a helyen, hol az előbbi múzsatemplom állott, mely Gundy igazgatása alatt egészen leégett. Különféle hírek szárnyaltak akkor ez égés okairól. Annyi bizonyos, hogy Gundy úr nem igen kedves emléket hagyott hátra a boroszlói közönségnél. Igazgatását a legértelmetlenebbnek mondják, melyet képzelni lehetett. A tagokat Jensen fizette ugyan, mire egyébiránt egyévi költségvetésével fölérő cautiója veszélyeztetése mellett kényszerítve volt; az előadásokban azonban a legnagyobb fölületesség uralkodott, mely néha szintoly boszantó, mint nevetséges jeleneteket idézett elő, s az egykor oly jó hírben állott szinházat sebes léptekkel vitte a hanyatlás felé. Gundy úrnak mindegy volt, akárki játsza vagy énekli e vagy ama szerepet, csak a darab el ne maradjon s a szinházat bezárni ne kelljen. Nála a „közbejött akadályok,“ „hirtelen roszullét“ vagy egyéb szinlapi frázisok igen ritkán fordultak elő. Ha a tragikai hős gyöngélkedett, szerepét a második-harmadik szerelmes vette át, szükség esetében pedig az, ki a „Naturbursch“-okat játsza ; ha az első drámai énekesnő megbetegült : énekelte „Fidelió“-t és „ Valentine“-t a coloratur-énekesnő,s ha ennek is baja volt, az egyik vagy másik kardalnoknő. Hitetlen képet vágtam, midőn ezeket hallam , pedig fordultak ám elő a mi kedves nemzeti színházunknál is ily furcsaságok, például mikor „Hunyadi László"-t a beteg Ellinger helyett —Bognárral énekeltették, hogy a vásári „tantiéme“ Erkel bácsinak kijusson. Ami azonban itt kivételes esetekben, az ott rendesen szokott történni, s innen magyarázható meg, miért örült a boroszlói közönség, hogy Gundy úrtól megszabadulhatott, bár ez a városnak, a föntemlített eset miatt, tetemes kárával történt. Az új színház, pompára s kényelemre nézve Németország nagyobb színházaival méltán vetélkedhető impozánt épület. A sétány legszebb része s a királyi palota közelében, minden oldalról szabadon áll. A nagyszerű paloták, melyek környezik : a florentini stílben épült új kormányház, két templom, melyek egyikét jelenleg lebontják, hogy a tért hasznosabb célra fordíthassák, az úgy nevezett „Zwinger“ nagy kiterjedésű parkjával, mely a részvényeseken kívül csak meghívott vendégeknek áll nyitva, a zsidók kizárásával, mert hát itt is uralkodik ám a kaszt-szellem és a vallási türelmetlenség, és még több, kiváló ízléssel, fénynyel fölruházott magánépületek legkevésbé sem gyöngítik a nyájas benyomást, melyet e színház az idegenre mindjárt első látásra gyakorol. Szép külsejének megfelel belszerkezete is. A tág és szellős csarnokból (a bécsi operaházé oly alacsony, hogy majdnem rászakad a boltozat) kényelmes bejárások nyílnak a földszinti s emeleti helyekre, s innen a pompás társalgási termekbe s csemegetárakba, hol a közönség felvonások közben összegyülekezni s a csengetyü újabb feladásáig mulatni szokott. E termekből magas és széles üvegajtók a külső galériára vezetnek, mely az épület egész homlokzatát elfoglalja s gyönyörű körlátványt nyújt az ó- és újvárosra s a közelebbi templom-kolosszokra, melyek — mint néma tanúi a régi erőnek és szilárdságnak — a háztengerből fölmerülnek. A holdvilágos esték különös regényszerűséget kölcsönöznek ez érdekes látványnak ; egyéb regényest e materiális városban amúgy sem lehet találni. A nézőhely és a színpad még egyszer akkorák, mint a mi nemzeti színházunkban. A földszín négyszáz, az erkély százhatvan zártszéket számít ; az állóhelyeken elfér mintegy háromszáz ember, ide nem értve a harmadik és negyedik emeleti közönséget, mely e számot tán négyszer is fölülmúlja. Különös nyájas tekintetet nyújtanak a nyílt páholysorok, sokkal nyájasabbat, mint a mi kárpitos ketreceink, melyek a bennülőkre nézve kényelmesebbek lehetnek ugyan, a mennyiben fesztelenebből unhatják magukat s untathatják egymást; de akusztikai tekintetben nagy hátrányára vannak a hang teljes kifejlésének, s azt a szavalásnál érthetlenné, az éneknél pedig tompává teszik. Belátták ezt majdnem egész Németországban, hol alig létezik már színház nyílt páholysorok nélkül. Csak Bécsben és nálunk nem jöttek még rá e berendezés célszerűségére. Termé — 604 —