Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-01 / 140. szám

' v ' .... . \ ' -— ’ •.• • ,v Úgy látszott, nem sietős az útja, és mintha gyö­nyörére szolgálna a séta. Köröskörül a hosszú, lenge rozskalászokon ezüstszürke és vörhegyes színben játszó, messze terülő hullámok szelíd suhogással höm­pölyögtek tova; a légkörben pacsirták lebegtek. A fiatal nő a birtokát képező nagyobb faluból jött, mely mintegy versznyi távolra feküdt ama fa­luhoz, melybe menni igyekezett. Neve Lipia Paw­lowna Alexandra volt, özvegy, gyermektelen, eléggé vagyonos, ki fivérével a birtokát kezelő Wolinzow Pawlovics Sergeivel, a szolgálaton kivül levő törzs­századossal, lakott együtt. Pawlowna Alexandra elérte a falut, s annak szélső, ócska, romladozó viskója előtt állapodott meg s előszólitván inasát, parancsolta neki, hogy tekint­sen be s tudakozódjék a háziasszony hogyléte felől. Az inas csakhamar egy fehér szakálas, aggság­­tól erőtlen paraszt kíséretében tért vissza. — Nos, mi újság? — kérdé Pawlowna Ale­xandra. — Még életben van ! — viszonzá az öreg. — Bemehetek-e ? — Miért ne­m Pawlowna Alexandra belépett a kunyhóba. Szűk, roskatag, füstös volt ennek belseje. A kucikban va­laki megmozdult s nyöszörgött. Pawlowna Alexand­ra körülnézett s a félhomályban sápadt, redős arcú vén asszonyt pillanta meg, kinek feje kockás ken­dővel volt bekötve. Egy vastag alsószoknyával nya­kig be volt terítve. Lélekzetét nehezen vette s csak lassan mozditá sovány karját. Pawlowna Alexandra közeledett az öreg nő felé s kezével homlokát érinté, mely rendkívül forró volt. — Hogy érzed magadat, anyóka ? — kérdé a fiatal nő a kucik felé hajolva. — Ah!­­ - sohajtá az agg nő, midőn Pawlowna Alexandrát észrevette. Nagyon roszul, anyácskám ! A halál órája elérkezett, kedves galambkám. — Isten segélyével majd csak jobban leszesz, anyókám. Bevetted a gyógyszert, a­mit küldtem ? Az öreg asszony nagyot sóhajtott és nem vála­szolt. Nem hallotta tisztán a kérdést. — Bevette ! •— viszonzá az öreg ember, ki az ajtónál megállapodott. Pawlowna Alexandra feléje fordult. — Kívüled senki sincs mellette ? — kérdé. — A kis leány volna itt, az unokája, csak­­­ hogy ki-kiszökik. Nem tud egy helyen maradni s na­gyon kevés hasznát lehet venni. Az is terhére esik, ha egy ital vizet kell a nagyanyjának adni. Magam is erőtelen agy vagyok, hogy tudnék mindenben se­gélyére lenni ? — Nem jobb lenne-e várjon, ha behoznák hoz­zám a kórházba ? — Nem! Mire való lenne neki a kórház ? Egy­re megy, akárhol hal meg az ember. Ő már leélte napjait isten jóvoltából. Ő már a kucikból sem ké­pes leszállani. Még föl sem emelik jóformán, már ki­száll a lélek belőle. Hogy lehetne őt a kórházba hur­colni ! — Ah! — nyöszörgött a beteg ismét, — kedves szép nagyságos asszonyom, ne hagyja el e szegény árvát ! . . . A mi uraságunk távol lakik innen, de ön . . . Az agg nő elhallgatott. Nagy erőködésébe ke­rült a beszéd. — Légy nyugodt, — szólt Pawlowna Alexand­ra. — minden óhajod szerint fog megtörténni. íme theát és cukrot hoztam számodra. Ha majd megkí­vánod, igyál . . . Van-e theafőző edényetek ? — kér­dé azután, az agg férfi felé fordulva. — Theafőző edényünk ? Nincs, de keríthetünk egyet. — Nos, tehát keríts egyet valahonnan, s ha nem tudsz rá szert tenni, majd küldök én neked egyet. Unokádnak pedig mondd meg, ne futkosson el unta­­lan a háztól. Add értésére, hogy ez nem szép tőle. Az öreg ember mitseul szólt, hanem két kézzel nyúlt az odanyujtott cukor és b­ea után. — Most pedig isten veled, anyóka! — szólt Pawlowna Alexandra, — majd meglátogatlak ismét. Ne csüggedj s szedd a gyógyszert pontosan. Az öregasszony kissé fölemelte fejét s Pawlow­na Alexandra felé terjesztő kezét. — Nyújtsa felé nagyságod a kezecskéjét ! — hebegett. Pawlowna Alexandra nem nyújta kezét, hanem lehajlott s megcsókolta az öreg asszonynak hom­lokát. — Te meg ügyelj,­­—• szólt távozása közben az öreg emberhez, — hogy az orvosságot mind beszed­je a beteg, a mint rendelve van . . . Theát is adj innia. A vén ember most sem válaszolt, csupán meg­­hajtá magát. Pawlowna Alexandra szabadabban léleklett, midőn ismét üde jégre jutott. Kinyitá napernyőjét és éppen haza akart menni, midőn a kunyhó szög­leténél egy alacsony kocsiban mintegy harminc éves férfit láta közeledni, kinek öltözéke szürke, ócska vászon-zubbonyból s hasonszinü sapkából állott. Mi­dőn e férfi Pawlowna Alexandrát megpillanta, azo­­nal megállóit és feléje közeledett. Széles, halvány arca, világos szürke szeme és éj­­felszőke bajusza volt e férfinak, mi teljes öszllag­­zásba állt öltözetének szinével. — Jó reggelt! — szólt erőtetett mosolyral. — Ugyan mit csinál itt kegyed, ha szabad bérez­nem ? — Beteget látogattam . . . Hát ön honnan jő, Mihailits Mihály ? A férfi, kit Mihailits Mihálynak hallánk né­z­­ni, szemébe tekintett a nőnek és újra mosolygot — Nagyon helyesen cselekedett kegyed,— szólt, — hogy beteget látogatott ; de vájjon mit jobb lenne-e, ha inkább a kórházba vitetné ?­­—• A szegény nő nagyon beteg; még csak ön­teni sem szabad őt. — Ugyan hogy áll most kegyednek a kórház ? Nem szándékszik-e azzal fölhagyni ? — Fölhagyni és miért ? — Hát csak azért! — Mily különös ötlet! Ugyan honnan juta­tott efféle eszébe ? — Kegyed oly gyakran’összejő Lassunskynéal, s a­mint látszik, ennek befolyása alatt áll. És e­­lazt állítja, hogy a kórházak és iskolák haszontala és esztelen találmányok. A jótékonyságnak épú gy, mint a nevelésnek, szerinte egyesektől kell eredie : mindez a lélek dolga! . . . körülbelül így szokta ma­­gát, úgy hiszem, kifejezni. Csak azt szeretném tenni ki után énekli az efféléket ? Pawlowna Alexandra fölkacagott. — Mihailowna Darja okos nő, én nagyon te­­retem és tisztelem őt; azonban ő is tévedhet, és én nem is veszem komolyan minden szavát. (Folyt, köv.­­szetesen, mert hol izolálhatná el magát az „előlelő világ“ házán kívül még másutt is azon proletár aj­tói, melyhez csak akkor kegyeskedik leereszkedni, ha közte egy elcsábitnivaló nőt vagy egy irgalias szamaritánust talál, ki a megszorult „méltóá­­gos“-nak egy pár rongyos ezerest kölcsönöz. Emlé­­kezem, hogy mikor a bécsi új operaház terve beült tanácskozás alá, Salvi (az akkori dalszínház igaga­­tója) nyílt páholyok mellett plaidirozott, de kiseb­­ségben maradt, miután egy nagybefolyású főúr, ki­nek véleményét parancs gyanánt kellett tekinteti, a zárt ketreceket védte, hol — úgy­mond — „égésien magunk közt lehetünk!“ Persze, hogy e lot­­teriának nem árt, ha tökéletes műélvezetben nem ré­szesül ; a veszteséget csak azok érezik, kik­­ ez­ért­e­l­e­m­m­el bírnak ! A boroszlói városi színház mostani bérlője : S.obe Tódor. Azelőtt a pétervári udvari színház egyik kitű­nő tagja volt, s vendégjátékairól a pesti német kö­zönség előtt is ismeretes. Most is játszik néha, s Mephisto „Faust“-ban s Perin „Donna Dianná“-ban fényszerepeiben tartoznak. A színházat tíz évre bé­relte ki, évi hatezer tallérért. Bérlet nincs. Ha a ház teli van, ezerkétszáz tallért jövedelmez. A játékrend­­re nézve valami megállapított rendszer nem létezik: az operai és drámai előadások nincsenek bizony a napokhoz kötve. Az a sajátságos szokás,hogy drámai­ és operákra bizonyos napok vannak kitűzve, csak­­is a pesti nemzeti színháznál létezik , helyes okit­­nehezen tudnak adni. A nagyobb drámákat és operákat a városi színházban, a vígjátékokat és operetteket az igazgató saját színházában , a Lessing­ utcában tavaly épült igen csinos és tágas „Lobe-Theater“-ben adják. Min­dennap játszanak mindkét színházban, csak nagypén­teken s karácsony napján nem. Mindkét színházhoz egy személyzet van ; a komolyabb dráma és opera elsőrendű tagjai azonban nem kötelesek a „Lobe- Theater“-ben is föllépni, s ha teszik, külön tisztelet­­díjt húznak. A költségvetés jó magasra rúg. A közönség igényei nagyok, s csak az igazgató vallaná kárát, ha azokat a műerők szerződtetésénél tekintetbe nem venné. Mindamellett s tán épp azért alig hiszem, hogy Lobénak annyi tiszta haszna legyen, mint lip­ A boroszlói színház. 1. A boroszlói színház (a városit értem, mert Boroszlónak jelenleg öt színháza van,) egyike Né­metország legszebb és legnagyobb színházainak. A híres l­aidecke építette néhány év előtt a Szép schweid­­nici utca elején, ugyanazon a helyen, hol az előbbi múzsatemplom állott, mely Gundy igazgatása alatt egészen leégett. Különféle hírek szárnyaltak akkor ez égés okairól. Annyi bizonyos, hogy Gundy úr nem igen kedves emléket hagyott hátra a boroszlói közönségnél. Igazgatását a legértelmetlenebbnek mondják, melyet képzelni lehetett. A tagokat Jen­­sen fizette ugyan, mire egyébiránt egyévi költségve­tésével fölérő cautiója veszélyeztetése mellett kény­szerítve volt; az előadásokban azonban a legnagyobb fölületesség uralkodott, mely néha szintoly boszantó, mint nevetséges jeleneteket idézett elő, s az egykor oly jó hírben állott szinházat sebes léptekkel vitte a hanyatlás felé. Gundy úrnak mindegy volt, akárki játsza vagy énekli e vagy ama szerepet, csak a da­rab el ne maradjon s a szinházat bezárni ne kelljen. Nála a „közbejött akadályok,“ „hirtelen roszullét“ vagy egyéb szinlapi frázisok igen ritkán fordultak elő. Ha a tragikai hős gyöngélkedett, szerepét a második-harmadik szerelmes vette át, szükség esetében pedig az, ki a „Naturbursch“-okat játsza ; ha az első drámai énekesnő megbetegült : énekelte „Fidelió“-t és „ Valentine“-t a coloratur-énekesnő,s ha ennek is baja volt, az egyik vagy másik kardal­­noknő. Hitetlen képet vágtam, midőn ezeket hal­lam , pedig fordultak ám elő a mi kedves nemzeti színházunknál is ily furcsaságok, például mikor „Hunyadi László"-t a beteg Ellinger helyett —Bog­nárral énekeltették, hogy a vásári „tantiéme“ Erkel bácsinak kijusson. A­mi azonban itt kivételes ese­tekben, az ott rendesen szokott történni, s innen magyarázható meg, miért örült a boroszlói közönség, hogy Gundy úrtól megszabadulhatott, bár ez a városnak, a föntemlített eset miatt, tetemes kárával történt. Az új színház, pompára s kényelemre nézve Né­metország nagyobb színházaival méltán vetélked­hető impozánt épület. A sétány legszebb része s a királyi palota közelében, minden oldalról szabadon áll. A nagyszerű paloták, melyek környezik : a flo­­rentini stílben épült új kormány­ház, két templom, melyek egyikét jelenleg lebontják, hogy a tért hasz­nosabb célra fordíthassák, az úgy nevezett „Zwin­ger“ nagy kiterjedésű parkjával, mely a részvénye­seken kívül csak meghívott vendégeknek áll nyitva, a zsidók kizárásával, mert hát itt is uralkodik ám a kaszt-szellem és a vallási türelmetlenség, é­s még több, kiváló ízléssel, fénynyel fölruházott magánépü­letek legkevésbé sem gyöngítik a nyájas benyomást, melyet e színház az idegenre mindjárt első látásra gyakorol. Szép külsejének megfelel belszerkezete is. A tág és szellős csarnokból (a bécsi operaházé oly alacsony, hogy majdnem rászakad a boltozat) ké­nyelmes bejárások nyílnak a földszinti s emeleti he­lyekre, s innen a pompás társalgási termekbe s cse­megetárakba, hol a közönség felvonások közben összegyülekezni s a csengetyü újabb feladásáig mu­latni szokott. E termekből magas és széles üvegaj­­­tók a külső galériára vezetnek, mely az épület egész homlokzatát elfoglalja s gyönyörű körlátványt nyújt az ó- és új­városra s a közelebbi templom-kolosszokra, melyek — mint néma tanúi a régi erőnek és szilárd­ságnak — a háztengerből fölmerülnek. A holdvilá­gos esték különös regényszerűséget kölcsönöznek ez érdekes látványnak ; egyéb regényest e materiális városban amúgy sem lehet találni. A nézőhely és a színpad még egyszer akkorák, mint a mi nemzeti színházunkban. A földszín négyszáz, az erkély százhatvan zártszéket számít ; az állóhe­lyeken elfér mintegy háromszáz ember, ide nem ért­ve a harmadik és negyedik emeleti közönséget, mely e számot tán négyszer is fölülmúlja. Különös nyájas tekintetet nyújtanak a nyílt páholysorok, sokkal nyájasabbat, mint a mi kárpitos ketreceink, melyek a bennü­lőkre nézve kényelmesebbek lehetnek ugyan, a mennyiben fesztelenebből unhatják magu­kat s untathatják egymást; de akusztikai tekintet­ben nagy hátrányára vannak a hang teljes kifej­lé­sének, s azt a szavalásnál érthetlenné, az éneknél pedig tompává teszik. Belátták ezt majdnem egész Németországban, hol alig létezik már színház nyílt páholysorok nélkül. Csak Bécsben és nálunk nem jöttek még rá e berendezés célszerűségére. Termé­ — 604 —

Next