Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)

1870-08-04 / 169. szám

Pawlowna Alexandra vállat vont.­­ — Dajka! — kiálta aztán. — Én azt hiszem, ideje lenne már Misát lefektetni. Add ide csak! És Pawlowna Alexandra fiával kezde foglal­kozni , Pigassow pedig addig morogván vonult vissza az erkély túlsó végéhez. Egyszerre csak előtűnt Mih­ailics Mihály, kocsi­ján, a kert mellett elvonuló úton, hazafelé igyekezve. A kocsi előtt két nagy házs-eb futott, az egyik sár­ga, a másik szürke szőrű, mindkettőt nem rég sze­rezte. Mindig kötekedtek egymással, holott a legjobb barátságban éltek. Egy vén borz-eb kullogott eléjük a kapu mellől,­­ úgy tett, mintha ugatni akarna, de csak ásítássá változott az, és farkcsóválva ismét visz­­szafordult. — Nézz ide csak Sasa! — kiáltott Lesnow már messziről nejének, — kit hozok én neked magam­mal ! Pawlowra Alexandra nem ismert rá azonnal a szekéren ülő egyéniségre. — Ah! Bassisztow úr! — szólt azután. — Ő az, ő! — viszonzá Lesnew. — És minő jó híreket hoz ő neked. Mindjárt megtudhatod. Lesnew behajtatott az udvarra. Néhány perc múlva megjelent a erkélyen Bassistow-val. — Hurrah ! — kiálta, nejét megölelve. — Sergei nősül! — Kit vesz el? — kérdé Alexandra érde­keltséggel. — Természetesen Natáliát... Ez a mi jó batá­tunk Moszkovából hozta ezt az újdonságot, egyszer­smind levelet hozott számodra. . . . Hallod ezt Mi­sák ? — szólt, fiacskájának kis kezét megfogva, — nagybátyád házasodik!. . . . Ejh! de hidegvérű ez a fiú, csak a szemével hunyorgat rá. — Aludni akar az úrfi! — jegyzé meg a dajka. — Én ma érkeztem Moszkovából s Mihhailowna Darja parancsából jöttem e birtokra a számadások áttekintése végett! — szólt Bassistow, Alexandrához közelebb lépve. — Egy levelet is hoztam, ime itt van! Pawlowna Alexandra gyorsan bonta föl fivére levelét. Csak néhány sorból állott ez. A legnagyobb örömmel tudata nővérével, hogy Natalia kezét meg­kérte és ezt Mihhailovna Darjától meg is nyerte, ígérte, hogy postafordulattal kimerítőbben fog írni, s gondolatban ölelte és csókolta mindnyájukat. Az öröm folytán keletkezett bódultság nyilván látszott leveléből. A theát föladták. Bassistownak le kellett ülnie. Kérdésekkel halmozták el. Mindnyájan, még Pigas­sow is örült ez újdonságnak. — Mondja csak, kérem, — szólt Lesnew a be­széd folyamában — bizonyos hírek szállongtak hoz­zánk valami Karcsagin úrról... Van ebben az egész­ben valami igaz ? Ez a Karcsagin, a­kit olvasóink még nem is­mertek, — szép fiatal ember, valóságos dandy volt, igen fölfuvalkodott és fontos képpel járó egyén, ki mintha nem is lett volna eleven, hanem saját magá­nak, aláírás útján emelt szobor. — Van benne némi igaz! — viszonzó Bassis­tow, mosolyogva. Michailovna Darjának nagyon is megnyerte a kegyét, de Natalia mitsem akart felőle tudni. — Hiszen én ismerem azt az urat, — szólt Pi­gassow közbe. — Valóságos félbolond az az ember kérem. Ha mindenki hozzá hasonló lenne, sokba kerülne az ember magának, kivált ha hosszú életet élne. . . De lehetséges e­­z? — Talán ! — szólt Bassistow. — Azonban ő még­sem utósó szerepet játszik a világban. — No, mi ezzel éppen nem törődünk,— szólt, Pawlowna Alexandra. — Ne is beszéljünk felőle. Ah! mily örömem van fivérem szerencséje fölött. .­. . És Natalia ... derült, boldog? — Igen! Ő nyugodt, mint mindig . .. hiszen is­meri őt kegyed. De úgy látszik, meg van elé­gedve. Az est kellemesen, vidám társalgás közt telt el. Vacsorához ültek. — Igaz, most jut eszembe! — szólt Lesnew, miközben L­a­ci 11 e­t töltött Bassistow poharába.— Tudja-e ön,hol tartózkodik most Rudin? — Jelenben nem tudom egész bizonyossággal. Múlt télen rövid ideig Moszkovában időzött, majd bizonyos családdal Simbirskbe költözött. Egy ideig leveleztünk is egymással, legutoljára arról értesíte, hogy Simbirsket elhagyja, de azt nem tudatta velem hová utazik , és azóta hírét sem hallom többé. — Kész­pénz nem vész el! — szólt közbe Pi­gassow. Valahol bizonyosan befészkelte magát, és szónoklatokat tart. Ez a jó úr mindig akad há­rom-négy oly tisztelőjére, kik őt tátott szájjal hall­gatják, és pénzt kölcsönözgetnek neki. Meglássák önök, utoljára i3 valamely vidéki városkában fog meghalni, valamely vendéghajjal piperézett agg —— szűz karjai közt, ki őt, mint a világ leggeniálisabb emberét, hű emlékezetben fogja tartani. . . . — Ön nagyon szigorúan ítél felőle! —jegyzé meg Bassistow boszúsan. — Egyátalában nem szigorúan, — visszonzá Pigassow, — csak érdemileg. Véleményem szerint ő nem egyéb, mint tányérnyaló. De majd el is felej­­tem önnek mondani — szólt Lesnewhez fordulva, — én ismerem azt a Terlachowot, kivel Rudin külföl­dön utazott. A­mit ez nekem róla beszélt, nincs arról önöknek fogalmuk, az valóban mulatságos. Föl­tűnő, hogy Rudinnak valamennyi barátja és tiszte­lője később elleneivé válnak. — Kérem engem ily barátai közé nem számí­tani ! — szólt tűzzel Bassistow. — Önt ? no, az már más, hiszen önt nem is lehet közéjük számítani. — Mi volt az, mit önnek Terlachow beszélt ? — kérdé Pawlowna Alexandra. —• Holmi egy és más. . . már nem is jut minden eszembe. Rudin felől való legjobb adomája a követ­kező: — Folytonosan önképzésével fogalkozva, Ru­din a bölcsészet nyomán arra az észszerű határozat­ra jutott, hogy szerelmessé kell lennie. Elkezdett ku­tatni a szerelmének megfelelő tárgy után. For­tuna felé mosolygott. Egy francia hölgygyel, a legszeretetre méltóbb divatárusnővel ismerkedett meg. Ez, — jól megjegyezzék önök maguknak! — egy, a Rajna mellett fekvő német városban történt. Ő gyakran meglátogatta e hölgyet, hordott neki össze mindenféle könyvet s beszélt vele a természet­ről és Hegelről. Tegyék csak önök magukat e divat­­árusnő helyzetébe! E hölgy csillagjósnak vélte őt. Nos, önök tudják, hogy Rudin nem csúnya alak, a mellett külföldi és orosz volt é­s tetszett. Végre ta­lálkát tűzött ki, valódi költői légyottot, a folyón egy gondolában. A francia hölgy beleegyezett, legszebb ruháját ölte magára, és sétacsolnakázást tett vele, így múlt el két óra. Mit gondolnak önök, mivel tölté ő az időt ez alatt? A francia nőnek fejét simogatta, föltekintett az égre és ismét a nőre, több ízben hang­súlyozva, hogy ő „atyai gyöngédséggel“ szereti őt. A francia hölgy dühösen, ingerülten tért haza és min­dent elbeszélt Terlachownak. Ilyen fickó volt ő ke­gyelme ! / És Pigasson fölkacagott. (Folyt. köv.) Helgoland. A külföldi hírlapok szerint: míg a németorszá­gi hires fürdőkből, Baden-Badenből, Emsből, Wies­­badenből stb. a háború első hírére a vendégek majd­nem mind haza szaladtak, addig Helgolandban az angol semlegesség pajzsa alatt kedélyesen mulatnak tovább, sőt a­helyett, hogy fogyna, naponkint szapo­rodik az üdülést és szórakozást keresők száma. Nem tudom, néhány hét vagy talán nap után ott is nem máskép lesz-e a dolog, mert alig hihető, hogy a kiütött háború csak a száraz­földön maradjon, a tengerről pedig épp Helgoland vidéke képezi Német­ország kulcsát. S igy most kettős érdek is csatlakoz­ván e híres szigetecskéhez, előszedtem utazási jegy­zeteimet, hogy rövid vonásokban ismertessem a ter­mészet e ritka játékát. Különben e jegyzetekre alig van szükségem, mert ki egyszer látta Helgolandot, örökre emlékezetében marad. Rám különösen üdítő hatással volt, mert egy hosszabb tanulmányi utazás után mentem oda kissé pihenni. Már Hamburgban (noha három napig kel­lett várnom a hajóra) egészen nekiindultam. Meg­lehet azért, mert kedves ismerősöknél, honfitársam­nál, a néhai híres tenorista Wurdánál voltam, ki évek óta mint magányzó lakik ott kedves nejével, vagy egyátalán az a szabadabb szellem, mely Hamburg­ban uralkodik, hatott oly jótékonyan kedélyemre; de én azt hiszem, főképp az a gondolat vidított föl, hogy még néhány nap, vagy csak óra múlva a ten­gerre szállunk. Végre elérkezett a nagy nap, s a Ni­­kolai-templom órája épp hetet ütött, midőn bérko­csink a sz. Pauli külváros felé hajtott. Még néhány perc, s föltűnt előttünk a nagyszerű látvány: a ham­burgi kikötő, óriási árboc­ erdejével. Majd egy óra­­hosszal kellett várakoznom, míg hajónk elindult, de én alig emlékszem órára, mely oly gyorsan elröpült volna. Podgyászom alig volt, jegyem is már megvált­va, s igy semmiről sem kellvén gondoskodnom, há­­boritatlanúl szemlélhettem e tarka sürgést-forgást, e pezsgő életet, mely a kikötőben uralkodott. E ten­gernyi hajóknak majdnem mindegyikén más kép­­ tárult föl. Egynémelyikére nehéz árucikkeket hord­tak be és helyeztek el, a felügyelők folytonosan sür­gető és intézkedő kiáltozásai közt; mások pedig már indulásra készen a horgonyt húzták föl , vagy egyébként voltak elfoglalva ; a parton a legkülönfé­lébb külsejű idegenek és utazók folyton hullámzó tarka vegyüléke: egyik a hajóját keresi, másik a podgyászáról vagy övéiről gondoskodik. Ismét a ki­kötőbe tekintvén, mosolyogva kellett néznem, miként igyekezik egy-egy kis gőzös valamelyik nagy, három­vitorlás hajót, társai közül kivonszolni s kivezetni az Elba torkolata felé, hogy ott aztán saját vitorla-szár­nyaira bocsássa. Egyszóval mindenfelé munkásság és élet. Végre a mi hajónk is jelt adott az indulásra, és a szokásos csöngetés és füttyentés után kezdtünk mi is kibontakozni e végtelen hajósorból, s lassan, meggondolva fordulni be az Elba közepe felé. Csak­hamar azonban gyorsítani kezdte futását , néhány perc múlva a kikötőben uralkodó zsibongás, már mint valami távoli moraj, később pedig mint annak csak halvány viszhangja dongott fülünkbe. Atalában e 24 mértföldnyi út Hamburgból Hel­­golandig azért is nagyon érdekes, mert e rövid kis úton az idegen a hajós és tengeri életnek majdnem minden oldalát megismerheti. Egy darabig termé­szetesen még az Elbában kellett haladnunk, mely itt már­ rendkívül széles, de még sem annyira, hogy a partokat szabad szemmel ki ne lehetne venni. Kü­lönösen a mi hajónk jobban a hamburgi, illetőleg holsteini részen haladván, tisztán kivehettük a festői hegyeket, s rajtuk a helységek, nyárilakók és eze­ket környező gyönyürű kertek sorozatát. Mindenek fölött Ottensen tűnik föl, hol az öreg Klopstock — „der Morgenstern nach dem tiefem Dunkel,“ a­mint őt egyik életírója nevezi — nyugszik kedves Métájá­val a hársfa alatt. Kissé távolabb Neumühlen, ismét tovább Neustädten gyönyörű templomocskájával, és sok más érdekes helység. Az egész jobb Elba-part, le Blankeneseig, szegélyezve van ily csinos falucs­kákkal, és ezek között emelkednek ama büszke vil­lák, mosolygó kertek ölében, melyeket a hamburgi­­ nagykereskedők, az ipar és szorgalom e nagyha­talmasságai, emeltek e szép tájra. Elgondoltam ma­gamban : várjon mikor hoz majd a munka és szor­galom nekünk is annyi gazdagságot, hogy ily királyi­­lag szegélyezhetnék be gyönyörű Balatonunk part­ját ?! A­míg én így gondolkodtam, a helyek fogyni kezdtek, az Elba mindinkább szélesült, a partok jobbról balról tünedeztek, úgy, hogy már azt gondol­tam: a tengerben vagyunk, pedig még távol valünk, s nekem még nem volt fogalmam arról, hogy mi a különbség a nagy víz és a tenger között. Csak a villás­ reggei után jelentette az egyik matróz, hogy Buxhavenhez közeledünk. S csakugyan a balpart felé tartván, mintegy a víz közepéből kiemelkedve, egy világító torony tűnt föl, s csak midőn közelebb értünk, láttam, hogy az egy hosszú töltéssel van össze­kötve a szárazfölddel. Buxhavennél, mely szükség­ből kikötőül szolgál, kissé megállapodtunk, s miután a Lotse-t, ki bennünket a legveszedelmesebb helye­ken átvezetendő volt, fölvettük, ismét megindul­tunk. Most még Neuwerk, az eliszapolt sziget tűnt föl 120 láb magas világító tornyával, signálhajójá­val és egyéb biztosító szereivel, aztán előttünk mind­inkább föltűnt a végtelenség, s egyszerre csak „die tothe Tonne!“ hangzott mindenfelől a hajón, mely azt jelentette, hogy a tengerben vagyunk, mert a vízen úszó vörös hordó jelzi az Elba-torkolat végét. S csakugyan az erősebb hullámcsapás, a víznek sö­­tétebb színe, a sajátságos légkör, az a repülésszerű haladás, szóval minden mutatta, hogy egészen más vizen vagyunk. Csak most kezdtem belátni, mi a különbség tenger és nem tenger között. Keblem el­szorult, lélekzeni is alig mertem, s mégis egész va­lómon oly boldogító érzés futott át, magamat mint­egy a végtelenségben érezvén. Előre szaladtam egész a hajó ormáig, s onnan néztem ittas szemeim­mel e nagyszerű mindenséget, egész odáig, hol a tenger és ég ölelkeznek. Néha-néha a messze távol­ban feltűnt egy fekete pont, mintha mozdulatlanul a tenger szine fölött állana. Hajó volt. Ugyan honnan jöhet és hová mehet ? India kincseit hozza e, vagy a szabadság szülőföldére siet ? Gondolkozva ültem egy órahosszat, az ebédelésre is alig gondolván. Később

Next