Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)
1870-08-04 / 169. szám
Pawlowna Alexandra vállat vont. — Dajka! — kiálta aztán. — Én azt hiszem, ideje lenne már Misát lefektetni. Add ide csak! És Pawlowna Alexandra fiával kezde foglalkozni , Pigassow pedig addig morogván vonult vissza az erkély túlsó végéhez. Egyszerre csak előtűnt Mihailics Mihály, kocsiján, a kert mellett elvonuló úton, hazafelé igyekezve. A kocsi előtt két nagy házs-eb futott, az egyik sárga, a másik szürke szőrű, mindkettőt nem rég szerezte. Mindig kötekedtek egymással, holott a legjobb barátságban éltek. Egy vén borz-eb kullogott eléjük a kapu mellől, úgy tett, mintha ugatni akarna, de csak ásítássá változott az, és farkcsóválva ismét viszszafordult. — Nézz ide csak Sasa! — kiáltott Lesnow már messziről nejének, — kit hozok én neked magammal ! Pawlowra Alexandra nem ismert rá azonnal a szekéren ülő egyéniségre. — Ah! Bassisztow úr! — szólt azután. — Ő az, ő! — viszonzá Lesnew. — És minő jó híreket hoz ő neked. Mindjárt megtudhatod. Lesnew behajtatott az udvarra. Néhány perc múlva megjelent a erkélyen Bassistow-val. — Hurrah ! — kiálta, nejét megölelve. — Sergei nősül! — Kit vesz el? — kérdé Alexandra érdekeltséggel. — Természetesen Natáliát... Ez a mi jó batátunk Moszkovából hozta ezt az újdonságot, egyszersmind levelet hozott számodra. . . . Hallod ezt Misák ? — szólt, fiacskájának kis kezét megfogva, — nagybátyád házasodik!. . . . Ejh! de hidegvérű ez a fiú, csak a szemével hunyorgat rá. — Aludni akar az úrfi! — jegyzé meg a dajka. — Én ma érkeztem Moszkovából s Mihhailowna Darja parancsából jöttem e birtokra a számadások áttekintése végett! — szólt Bassistow, Alexandrához közelebb lépve. — Egy levelet is hoztam, ime itt van! Pawlowna Alexandra gyorsan bonta föl fivére levelét. Csak néhány sorból állott ez. A legnagyobb örömmel tudata nővérével, hogy Natalia kezét megkérte és ezt Mihhailovna Darjától meg is nyerte, ígérte, hogy postafordulattal kimerítőbben fog írni, s gondolatban ölelte és csókolta mindnyájukat. Az öröm folytán keletkezett bódultság nyilván látszott leveléből. A theát föladták. Bassistownak le kellett ülnie. Kérdésekkel halmozták el. Mindnyájan, még Pigassow is örült ez újdonságnak. — Mondja csak, kérem, — szólt Lesnew a beszéd folyamában — bizonyos hírek szállongtak hozzánk valami Karcsagin úrról... Van ebben az egészben valami igaz ? Ez a Karcsagin, akit olvasóink még nem ismertek, — szép fiatal ember, valóságos dandy volt, igen fölfuvalkodott és fontos képpel járó egyén, ki mintha nem is lett volna eleven, hanem saját magának, aláírás útján emelt szobor. — Van benne némi igaz! — viszonzó Bassistow, mosolyogva. Michailovna Darjának nagyon is megnyerte a kegyét, de Natalia mitsem akart felőle tudni. — Hiszen én ismerem azt az urat, — szólt Pigassow közbe. — Valóságos félbolond az az ember kérem. Ha mindenki hozzá hasonló lenne, sokba kerülne az ember magának, kivált ha hosszú életet élne. . . De lehetséges ez? — Talán ! — szólt Bassistow. — Azonban ő mégsem utósó szerepet játszik a világban. — No, mi ezzel éppen nem törődünk,— szólt, Pawlowna Alexandra. — Ne is beszéljünk felőle. Ah! mily örömem van fivérem szerencséje fölött. .. . És Natalia ... derült, boldog? — Igen! Ő nyugodt, mint mindig . .. hiszen ismeri őt kegyed. De úgy látszik, meg van elégedve. Az est kellemesen, vidám társalgás közt telt el. Vacsorához ültek. — Igaz, most jut eszembe! — szólt Lesnew, miközben Laci 11 et töltött Bassistow poharába.— Tudja-e ön,hol tartózkodik most Rudin? — Jelenben nem tudom egész bizonyossággal. Múlt télen rövid ideig Moszkovában időzött, majd bizonyos családdal Simbirskbe költözött. Egy ideig leveleztünk is egymással, legutoljára arról értesíte, hogy Simbirsket elhagyja, de azt nem tudatta velem hová utazik , és azóta hírét sem hallom többé. — Készpénz nem vész el! — szólt közbe Pigassow. Valahol bizonyosan befészkelte magát, és szónoklatokat tart. Ez a jó úr mindig akad három-négy oly tisztelőjére, kik őt tátott szájjal hallgatják, és pénzt kölcsönözgetnek neki. Meglássák önök, utoljára i3 valamely vidéki városkában fog meghalni, valamely vendéghajjal piperézett agg —— szűz karjai közt, ki őt, mint a világ leggeniálisabb emberét, hű emlékezetben fogja tartani. . . . — Ön nagyon szigorúan ítél felőle! —jegyzé meg Bassistow boszúsan. — Egyátalában nem szigorúan, — visszonzá Pigassow, — csak érdemileg. Véleményem szerint ő nem egyéb, mint tányérnyaló. De majd el is felejtem önnek mondani — szólt Lesnewhez fordulva, — én ismerem azt a Terlachowot, kivel Rudin külföldön utazott. Amit ez nekem róla beszélt, nincs arról önöknek fogalmuk, az valóban mulatságos. Föltűnő, hogy Rudinnak valamennyi barátja és tisztelője később elleneivé válnak. — Kérem engem ily barátai közé nem számítani ! — szólt tűzzel Bassistow. — Önt ? no, az már más, hiszen önt nem is lehet közéjük számítani. — Mi volt az, mit önnek Terlachow beszélt ? — kérdé Pawlowna Alexandra. —• Holmi egy és más. . . már nem is jut minden eszembe. Rudin felől való legjobb adomája a következő: — Folytonosan önképzésével fogalkozva, Rudin a bölcsészet nyomán arra az észszerű határozatra jutott, hogy szerelmessé kell lennie. Elkezdett kutatni a szerelmének megfelelő tárgy után. Fortuna felé mosolygott. Egy francia hölgygyel, a legszeretetre méltóbb divatárusnővel ismerkedett meg. Ez, — jól megjegyezzék önök maguknak! — egy, a Rajna mellett fekvő német városban történt. Ő gyakran meglátogatta e hölgyet, hordott neki össze mindenféle könyvet s beszélt vele a természetről és Hegelről. Tegyék csak önök magukat e divatárusnő helyzetébe! E hölgy csillagjósnak vélte őt. Nos, önök tudják, hogy Rudin nem csúnya alak, a mellett külföldi és orosz volt és tetszett. Végre találkát tűzött ki, valódi költői légyottot, a folyón egy gondolában. A francia hölgy beleegyezett, legszebb ruháját ölte magára, és sétacsolnakázást tett vele, így múlt el két óra. Mit gondolnak önök, mivel tölté ő az időt ez alatt? A francia nőnek fejét simogatta, föltekintett az égre és ismét a nőre, több ízben hangsúlyozva, hogy ő „atyai gyöngédséggel“ szereti őt. A francia hölgy dühösen, ingerülten tért haza és mindent elbeszélt Terlachownak. Ilyen fickó volt ő kegyelme ! / És Pigasson fölkacagott. (Folyt. köv.) Helgoland. A külföldi hírlapok szerint: míg a németországi hires fürdőkből, Baden-Badenből, Emsből, Wiesbadenből stb. a háború első hírére a vendégek majdnem mind haza szaladtak, addig Helgolandban az angol semlegesség pajzsa alatt kedélyesen mulatnak tovább, sőt ahelyett, hogy fogyna, naponkint szaporodik az üdülést és szórakozást keresők száma. Nem tudom, néhány hét vagy talán nap után ott is nem máskép lesz-e a dolog, mert alig hihető, hogy a kiütött háború csak a szárazföldön maradjon, a tengerről pedig épp Helgoland vidéke képezi Németország kulcsát. S igy most kettős érdek is csatlakozván e híres szigetecskéhez, előszedtem utazási jegyzeteimet, hogy rövid vonásokban ismertessem a természet e ritka játékát. Különben e jegyzetekre alig van szükségem, mert ki egyszer látta Helgolandot, örökre emlékezetében marad. Rám különösen üdítő hatással volt, mert egy hosszabb tanulmányi utazás után mentem oda kissé pihenni. Már Hamburgban (noha három napig kellett várnom a hajóra) egészen nekiindultam. Meglehet azért, mert kedves ismerősöknél, honfitársamnál, a néhai híres tenorista Wurdánál voltam, ki évek óta mint magányzó lakik ott kedves nejével, vagy egyátalán az a szabadabb szellem, mely Hamburgban uralkodik, hatott oly jótékonyan kedélyemre; de én azt hiszem, főképp az a gondolat vidított föl, hogy még néhány nap, vagy csak óra múlva a tengerre szállunk. Végre elérkezett a nagy nap, s a Nikolai-templom órája épp hetet ütött, midőn bérkocsink a sz. Pauli külváros felé hajtott. Még néhány perc, s föltűnt előttünk a nagyszerű látvány: a hamburgi kikötő, óriási árboc erdejével. Majd egy órahosszal kellett várakoznom, míg hajónk elindult, de én alig emlékszem órára, mely oly gyorsan elröpült volna. Podgyászom alig volt, jegyem is már megváltva, s igy semmiről sem kellvén gondoskodnom, háboritatlanúl szemlélhettem e tarka sürgést-forgást, e pezsgő életet, mely a kikötőben uralkodott. E tengernyi hajóknak majdnem mindegyikén más kép tárult föl. Egynémelyikére nehéz árucikkeket hordtak be és helyeztek el, a felügyelők folytonosan sürgető és intézkedő kiáltozásai közt; mások pedig már indulásra készen a horgonyt húzták föl , vagy egyébként voltak elfoglalva ; a parton a legkülönfélébb külsejű idegenek és utazók folyton hullámzó tarka vegyüléke: egyik a hajóját keresi, másik a podgyászáról vagy övéiről gondoskodik. Ismét a kikötőbe tekintvén, mosolyogva kellett néznem, miként igyekezik egy-egy kis gőzös valamelyik nagy, háromvitorlás hajót, társai közül kivonszolni s kivezetni az Elba torkolata felé, hogy ott aztán saját vitorla-szárnyaira bocsássa. Egyszóval mindenfelé munkásság és élet. Végre a mi hajónk is jelt adott az indulásra, és a szokásos csöngetés és füttyentés után kezdtünk mi is kibontakozni e végtelen hajósorból, s lassan, meggondolva fordulni be az Elba közepe felé. Csakhamar azonban gyorsítani kezdte futását , néhány perc múlva a kikötőben uralkodó zsibongás, már mint valami távoli moraj, később pedig mint annak csak halvány viszhangja dongott fülünkbe. Atalában e 24 mértföldnyi út Hamburgból Helgolandig azért is nagyon érdekes, mert e rövid kis úton az idegen a hajós és tengeri életnek majdnem minden oldalát megismerheti. Egy darabig természetesen még az Elbában kellett haladnunk, mely itt már rendkívül széles, de még sem annyira, hogy a partokat szabad szemmel ki ne lehetne venni. Különösen a mi hajónk jobban a hamburgi, illetőleg holsteini részen haladván, tisztán kivehettük a festői hegyeket, s rajtuk a helységek, nyárilakók és ezeket környező gyönyürű kertek sorozatát. Mindenek fölött Ottensen tűnik föl, hol az öreg Klopstock — „der Morgenstern nach dem tiefem Dunkel,“ amint őt egyik életírója nevezi — nyugszik kedves Métájával a hársfa alatt. Kissé távolabb Neumühlen, ismét tovább Neustädten gyönyörű templomocskájával, és sok más érdekes helység. Az egész jobb Elba-part, le Blankeneseig, szegélyezve van ily csinos falucskákkal, és ezek között emelkednek ama büszke villák, mosolygó kertek ölében, melyeket a hamburgi nagykereskedők, az ipar és szorgalom e nagyhatalmasságai, emeltek e szép tájra. Elgondoltam magamban : várjon mikor hoz majd a munka és szorgalom nekünk is annyi gazdagságot, hogy ily királyilag szegélyezhetnék be gyönyörű Balatonunk partját ?! Amíg én így gondolkodtam, a helyek fogyni kezdtek, az Elba mindinkább szélesült, a partok jobbról balról tünedeztek, úgy, hogy már azt gondoltam: a tengerben vagyunk, pedig még távol valünk, s nekem még nem volt fogalmam arról, hogy mi a különbség a nagy víz és a tenger között. Csak a villás reggei után jelentette az egyik matróz, hogy Buxhavenhez közeledünk. S csakugyan a balpart felé tartván, mintegy a víz közepéből kiemelkedve, egy világító torony tűnt föl, s csak midőn közelebb értünk, láttam, hogy az egy hosszú töltéssel van összekötve a szárazfölddel. Buxhavennél, mely szükségből kikötőül szolgál, kissé megállapodtunk, s miután a Lotse-t, ki bennünket a legveszedelmesebb helyeken átvezetendő volt, fölvettük, ismét megindultunk. Most még Neuwerk, az eliszapolt sziget tűnt föl 120 láb magas világító tornyával, signálhajójával és egyéb biztosító szereivel, aztán előttünk mindinkább föltűnt a végtelenség, s egyszerre csak „die tothe Tonne!“ hangzott mindenfelől a hajón, mely azt jelentette, hogy a tengerben vagyunk, mert a vízen úszó vörös hordó jelzi az Elba-torkolat végét. S csakugyan az erősebb hullámcsapás, a víznek sötétebb színe, a sajátságos légkör, az a repülésszerű haladás, szóval minden mutatta, hogy egészen más vizen vagyunk. Csak most kezdtem belátni, mi a különbség tenger és nem tenger között. Keblem elszorult, lélekzeni is alig mertem, s mégis egész valómon oly boldogító érzés futott át, magamat mintegy a végtelenségben érezvén. Előre szaladtam egész a hajó ormáig, s onnan néztem ittas szemeimmel e nagyszerű mindenséget, egész odáig, hol a tenger és ég ölelkeznek. Néha-néha a messze távolban feltűnt egy fekete pont, mintha mozdulatlanul a tenger szine fölött állana. Hajó volt. Ugyan honnan jöhet és hová mehet ? India kincseit hozza e, vagy a szabadság szülőföldére siet ? Gondolkozva ültem egy órahosszat, az ebédelésre is alig gondolván. Később