Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)
1870-08-07 / 172. szám
172-dik sz. Vasárnap, augusztus 7. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petitlapokat kivéve mindenkoronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Bélyegdíj minden iglatáskor .... 30 kr Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. ------------------------Előfizetési dij: öt évre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr.FŐVÁROSI LAPOK Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Mi van a hetükben ? Unalmait a hosszú téli estnek Az olvasás leginkább űzi szét, S olvasni vágyik, a ki érezé már A tudománynak bármi kis becsét. A történetnek könyvét forgatám én, Nagy századokat ujjamnak hegyén, S elfáradtan fejem a könyvre hajtva, Fátyolt borított az álom fölém . . . És álmot láttam, oly különös álmot ! Sötét éj volt a nagy világ felett, Csak néha-néha a futó villámok Ragyogták be az elborult eget, És lenn a földön ki volt halva minden, Bús tetszhalálban renyhe nyugalom , Egy óriási árnyba olvadt össze . . . Minden, s előttem állt egy sírhalom. Tárnája mellett a nagy sírhalomnak Egy őszszakálu ember álla őrt, Egyik kezében fövenyórát tartva — Másik kezében éles, hosszú tört. Mint a vasat a delej a hogy vonzza, Úgy vonzott engem e gyászos halom , Ellenállatlan, bűvölő erővel . . . Oh ! mit kellett itt látnom, hallanom ! Midőn a sírnak már partjához értem : Megállj ! — dörgött az aggastyán felém, Megállj ! — viszhangzott megdöbbentő hangja, Mint a rakongás az éj bús felén. — „ Kiváncsiságod megbüntetve legyen ! Tanulni vágytál ? — én Idő vagyok : Tőlem tanulhatsz, im itt a sötétben Csak az én könyvem, e mély sír ragyog. Tekints betűi szörnyű mélységébe, Hahogy megbirja halandó szemed : Csodáld hatalmam az évezredeknek Vetettem én e csöndes fekhelyet, E könyvben él még minden, a mi elmúlt, S itt haldoklik a jelen és jövő : Mert minden minden elmúlandó lészen, Örök csak egy van, — én vagyok: Idő! Évezredek pókhálóba takarva Feküsznek együtt e sír fenekén. Nézd e hamut, s ott ama kis rőt halmot: Zsarnok szivekből én gyűjtöttem, én! Milliárd homlok vérétől befestve Ezek itt szennyben, némán porlanak. Vigyázz, lehelleted mert szerteszórja — E félmaroknyi xerxesi hadat! Nézd e parányi, egy hangya fölrúghatja: Ez egy nagy cézár koponyája volt; Néróé amaz Senecáé mellett; Sokráté csillog, nincsen rajta folt. A kik gyűlölni, vagy szeretni tudtak, A koldusok és a dúsgazdagok: Válaszd szét őket, itt együtt feküsznek, — A sceptrum mellett — egy mankó ragyog. A bölcsek mellett a buták hevernek, — A gonosz és jó csak egy véget ér. A lomhaságnak, meddő küzdelemnek Határkövében itt a pályabér. Im ez a világ diszes valhallája, Itt lel a nagyság s törpeség helyet! Nézz, tanulj, vagy ha nem bírod kiállni, Akkor csak hunyd le halandó szemed! . . És én lehunytam fáradt szempilláim, Kínos sóhajjal tovább álmodám : Ezer rém táncolt őrülten köröttem Évezredeknek halotti torán ; Csontbokáiknak hallam csattogásit Mindig távolabb, messzebb hangzani, Majd zsibongó zaj csuttogásba olvadt . . . Végre édes dalt véltem hallani. A szeráfoknak glóriája zengett A megfényesült légben szerteszét : „Halle-leluja ! minden elenyészik ! Dicsérjétek az Urnák szent nevét! A hatalom, a fény mind elsötétül Az Időben, mint hulló csillagok; De él az Eszme az Idő fölött is .— Halleleluja, s mint a nap ragyog!“ Fölébredtem. Gyertyám kiégett régen ; A nap ragyogta be hideg szobám ; És én az elmúlt évnek bolond álmin, Félig kábultan, még gondolkodom. Előttem a könyv sötétlő betűin Egy fényes sugár játszva ragyogott, S megvilágítva ez egy szót: „igazság!“ Megfejté, a mit lelkem álmodott . . . Komócsy József: Farsang utósó napja. (Francia beszély.) Irta: Jules Janin. (Folytatás.) E szavakkal fölkelt úlhelyéről, s mint látszék, most még inkább el volt határozva az áldozatra, mint valaha. Bájaitól vontatva, követtem őt. Járásáról és lábairól föl lehetett benne ismerni az előkelő hölgyet, s könnyed öltözéke reggelies frisseséget kölcsönzött neki, míg a lázas fölindultság ragyogó szemeit kényekkel nedvessté meg. Szerencsés voltam a kocsi-ajtót neki kinyitni s kezem nyújtani, mig a roszul öltözött kocsis, nem tudom, mit mozgott magában annak gyalázatára, kit odább volt szállítandó. A hölgy még egyszer búcsút mondott nekem, én pedig intettem Jeannak, hogy kövesse őt, s aztán viszszatértem a szalonba, hol még mindig látni véltem e megható szépséget. Elbájolt fülemben még folyvást viszhangzott elmosódhatlan hangja. Tehát újra egyedül voltam, elhagyatva s elhanyagolva magányomban. S mily fájdalom volt előre, e szeretetreméltó teremtésre gondolnom, kit e divatban levő férfi elcsábított, s aki talán már meg is unta őt látni és hallgatni. Valóban kimondhatatlan irigység fogott el, s azon gondolkoztam, hogy mily ürügy alatt menjek e pimasz Santishoz, hogy követeljem tőle e kellemes szépséget, akire ő nem volt érdemes. Ezalatt a felhők újra elfogták a nap sugarait, a szél fújt, s oly szomorú kinézést öltött a természet, hogy fázni és reszketni kezdtem. Egyszerre Jean hangját hallam, ki így kiáltott az istállóba : „Fogjatok be a hintóba, gyorsan!“ S ezután négyesével véve a lépcsőket, rohant be hozzám. — Uram, — mondá, — ama fiatal hölgy élete és becsülete forog kérdésben. Ha ő egy óra eltelte előtt nem tér vissza labába, úgy elveszett. S ugyanekkor elbeszélte a drámát, melynek tanúja volt. A kocsi megállt Santis marquis rácsozata előtt, s a hölgy, egy kis csomaggal kezében, kiszállott belőle. Egy Lajos-aranyat adott a kocsisnak, ki vágtatva hajtatott el onnan. A nő egy percig kereste a csöngetyühúzat, s a csöngetyü éles hangjára egy nő, valóságos halkofa öltözetben, lépett ki az erkélyre, s kezét csípőjére téve s ijesztő hangon, valóságos kofamódra, oly bántalmakkal és szitkokkal kezdé elhalmozni a szerencsétlen hölgyet, hogy még halkofák szótárában sem lehetett volna azok párját föltalálni. Az ember egy fúriát vélt volna hallani s egy boszorkányt látni, így szólt e szerencsétlenhez : — Távozzék innen, asszonyom, itt önről hallani sem akarnak, innen elűzik önt, s mindazáltal ne fedje el határozott parancsomat: én még ma este bált adok a provencei fivéreknél Lantis úr tiszteletére. Ön oda el fog jönni, ezt akarom és parancsolom, s ha éjfél után nem esik térdre előttem könyörögni, úgy átadom ittlevő arcképét a meghívottaknak, melyre két szép sor van írva: „Tied mind halálig!“ Oly igazán, minthogy engem Victorinenak hívnak.“ S ezzel kacajba törvén ki, bement a házba, míg a nyitva hagyott ablakon kihallatszottak Santis marquis fölkiáltásai. A fiatal hölgy pedig ezalatt mozdlatlanul maradt helyén, kérdvén, hogy vájjon nem valami rész álom játékszere-e ? — Ah, uram, — kezdé Jean, — mennyire sajnálnivaló e nő! Lábaimhoz rogyott volna, ha föl nem tartom. Én pedig, hogy fölbátorítsam, így szóltam hozzá: „Menjünk, asszonyom, szedje össze erejét s jöjjön velem!“ Fölvettem kis bőrtáskáját, s jobbra fordulva, mintegy húsz lépés után a kis park őrének lakába vezettem őt. Ennek feleségét és Katalin leányát azonnal megszállta a könyörület e szerencsétlen nő látására, ki halvány volt, mint a halál, s ki még sírni sem tudott. Eddig tartott a derék fiú elbeszélése. Bármily gyászos volt is az, mindazáltal legkevésbé sem lepett meg. Ismertem Santis úr kedvesét. Bármily jóindulatot tanúsított is irántam, mindazáltal képesnek ismertem a legnagyobb erőszakoskodásra ott, hol érdeke és hiúsága voltak játékban. Őrültséghez hasonló dührohamai voltak, s a divatos fiatal emberek szégyenére ki kell mondanom, hogy ők bizonyos bájt találtak e nő haragjában, amelyet kedvenc mulatságuk volt fölidézni. Épp ily kedvére vidítja föl az északi szél az adriai tenger hullámait. Íme, miként fejtik ki gyönyörűségökre a fiatal urak ama szerencsétlen nők részindulatait, kik hozzájuk közelednek. Minél kegyetlenebbek, könyörületlenebbek s minél fösvényebbek e nők, egyszersmind annál keresettebbek. Vannak e nyomorultak között, kik a törvényszék előtt vádoltatva alapítják meg szerencséjüket. Azt lehetne mondani, hogy a vétek megérleli e Megaérák kellemeit. Victorine is gyorsan haladt e szomorú ösvényeken. Szépsége volt legkevésbé ügyes tervezése, de hazugsága, fösvénysége és irigysége következtében képes volt mindenre. Csak ez órában értettem meg, midőn hálát adok, hogy eddig szerencsésen megmenekültem cselfogásai elől, menynyire e nyomorult nő kezében van mostamazeszélytelen és valóban szerencsétlen asszony egész sorsa és becsülete. Jean ezalatt hallgatva várt parancsaimra s meg nem fogható, hogy mint habozhatok csak egy percig is. — Jól tettél, — szóltam hozzá. — Te valóban derék fickó vagy! Bizonyára e nőt minden áron meg kell szabadítanunk. Menjünk fölkeresni, hogy haza vigyük őt, ha még van idő! így szenteltem föl Erlertől kapott új hintómat. Még úgyis az enyém volt a holnapig. A kitűnő kocsigyáros ritkán állított ki hasonló remeket. Igazán ritkaszép volt. A kocsi megállt az őrház előtt, hol a fiatal nőt ama szomorú állapotban találtam, mely a görccsel szomszédos. Nem volt meghalva, de élő sem volt többé. Kis kezei összehuzódva, halvány ajkai fehér fogaihoz ütődtek, s néha egy-egy mély sóhaj tett tanúságot belső szenvedése felől. Kevés beát vetettek be vele, vastag felöltőbe burkolták be s aztán elhajtattunk Páris belseje felé, ama puszta közön keresztül, mely a külbástyák által még nem rég elfoglalt térséget képezé. Négy öt perc múlva újra éledni kezdett, s midőn nyájasan kérdezem, kevés szóban elmondá az általam már félig-meddig kitalált szomorú történetet. Ő gazdag s előkelő származású volt, a legelőkelőbb körökhöz tartozott. Férje Lapunk mai számához fólió melléklet van csatolva.