Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-16 / 203. szám
Öt nő története Cochinut Viktor regénye. (Folytatás.) Ez időköz volt az, melyben Valentine Civraccal találkozott. Ekkor már Civrac harmincéves volt, de még alig látszott huszonötnek. Még mindig vonzó s csinos külsővel birt ő. Arcán nem volt még egyetlen ránc sem; szeme még mindig megtartó tüzét, s nagyon gyakorlott szemnek kellett annak lenni, aki e férfi koronkénti tekintetében bizonyos vadságot és szilajságot észrevehetett. Még nagyobb eleganciával öltözködött, s járása és arcának kifejezése bizonyos tekintélyes szint kölcsönzött neki. Civrac varázsereje, mely a nőkre átalában oly titokszerű, delejes befolyással volt, Valentinenél sem téveszte el hatását. Ő valóban megszerette Civracot, és a férfi szerelmének eszményképe lett. Úgy látszott, mintha Civrac, mióta Valentinét megismerte, erkölcsileg átalakult volna. Ő múltját egészen elfeledte. A kicseréltetés eszméje, mely által ő nevet s vagyont akart rabolni, első neje, kit megfojtott, hogy gazdag lehessen, második neje, kit oly különös és megfoghatlan módon végzett ki, mind csak álomként tűnt már előtte föl. Azt hihette volna az ember, hogy egészen más szellem költözött e bűnös kalandor porhüvelyébe s Civrac új környezetében más természetet öltött. Elfeledte már azelőtt koronkint alkalmatlankodott lelkiismeretét is, és nem volt egyéb gondolata, mint az, hogy harmadszor is megházasodjék. Fölkereste Dubreuil Ágostot, s kinyilatkoztatá előtte házasulási szándékát, de alighogy Civrac, Valentinét megkérendő, pár szót kockáztatott, a leányka atyja félbeszakitá: — Mindamellett is, hogy rám és leányomra nézve csakis hízelgő lenne oly szövetség, mint az öné, uram, én ki sem hallgathatom önt. Leányom Dubosc Károlylyal van eljegyezve, az én barátom és üzlettársammal, kinek én már szavamat adtam, s azt vissza nem vonhatom. Higgye meg ön Civrac úr, hogy nehezemre esik, öntől leányom kezét megtagadni. Mind e visszautasítás dacára is Civrac nem hagyott föl a küzdelemmel. Elmondá, mennyivel boldogabb lehet ő vele a leány, de mind nem ért az semmit, Valentine atyja hajthatlan maradt. Ez szörnyű megaláztatás volt e hiú és gonoszlelkű emberre. Visszatért Valentinehez, hogy tudtára adja sikertelen kísérletét. — Mondtam én azt előre! — szólt a leány, nyugodtságot színlelő hangon , azonban ki szívébe láthatandott, nagy levertséget olvashatott volna abból ki. Érezte, hogy ez igéző külsejű ifjú hozzáillőbb férj lenne, mint atyjának barátja. Civrac, mielőtt távozott, ama reményét fejezte ki, hogy Valentine kezét előbb-utóbb megnyerendi, s annálfogva ő nem is csügged s nem hagy föl e házassági tervvel. Valentine egyedül maradt, s gondolatokba merült. Atyja belépett hozzá. Kérdezősködött gondolkozása felől, de a leány mit sem akart válaszolni, csak egyre kényezett. — Kedves atyám! — szólt végre, — én nagyon szeretnék neked engedelmeskedni, de megvallom, én szeretem Civracot, és nekem úgy tetszik, hogy nem lennék képes az én jó barátomat, Dubosc Károlyt, annyira szeretni. — De hát mit tegyünk ? — kérdé atyja. — Én szavamat adtam, s a lakodalmi előkészületeket is megtettük már. Károly egészen el van ragadtatva, s egy szavunkkal megsemmisitenők őt! .. . — Figyelj reám atyám! Te jól tudod mennyire szeret minket a mi barátunk. Én fölkeresem őt s bevallom neki az igazat. Én előre is tudom, mit fog ő nekem válaszolni . . . — Valentine, kegyed szabad! . . . Barátom, te föl vagy oldva szavad alól; barátságunk nem lazul e miatt . . . Én félre akartam lenni, ezentúl legbensőbb barátja, második atyja leszek. Ki így beszélt, valóban Károly volt. Ő nesztelenül lépett be, míg Valentine szivét atyja előtt megnyitá, és halla a leányka gondolkozásmódját. Civrac mégis csak diadalt aratott. . . Harmadszor házasodott. Három évig a legnagyobb boldogságban élt fiatal nejével. Valentine oly kedves, jó és előzékeny volt iránta. Ő csak mindig azon igyekezett, hogy férjének mindenben kedvét lelje. Egy napon Deschamps aranyművest hivatta, hogy értékesítse neki gyémántjait. Egy családot akart ez által a nyomortól és gyalázattól megmenteni. Másnap Valentine meghalt, és Deschamps, kit gyilkosának tartottak, halálra ítéltetett. XIV. Láttuk, hogy nem rettent vissza semmiféle bűntől s miután már háromszor lett özvegygyé, arról gondolkozott, hogy egy negyedik házasságot kössön. Franciaországban törvényt láttatott Deschamps fölött, ki ártatlan volt. Angliában más vádolta magát helyette bűnösnek. És e még mindig fiatal ember kereste az alkalmat, hogy egy családhoz újból becsempészhesse magát ; ez ember, ki három nőt látott maga előtt meghalni, ismét házasodni óhajtott. Több, mint egy év folyt el utóbbi nejének kimúlta óta s a közfigyelmet már egészen más tárgyak vették igénybe. Csupán a két barát emlékezett még, mély fájdalomba merülve. — Ha leányomat te vetted volna nőül, még most is élne ő, mi hárman oly boldogok volnánk! — szólt Dubreuil. — Ah! Károly, szomorú az én életem, nagyon szomorú! Mi gazdagok, igen gazdagok vagyunk és én megvallom neked, soha sem voltam szerencsétlenebb, mint most. Az én szegény kedves leányom oly hirtelen s oly rendkivüli halálban múlt ki! — Némelyek azt állítják, hogy méreggel múlt volna ki ! — szólt Károly. — Azt nem hiszem ! — válaszolt Dubreuil. — És én bizonyos elégtételt éreztem abban, hogy az aranyműves a törvény szigora elől elmenekült. Én nem tudom, miért, de soha sem hittem őt vétkesnek. De az, ami elmémet folytonosan foglalkoztatja, hogy megtudjam leányom halálának okát. Én nem tudom magammal elhitetni, hogy ő méreg által halt volna meg. — Töprenkedésednek könnyen véget vethetsz ! szólt Károly. — Miképen? — Párisban egy jeles német orvos van jelenben, ki a mérgezések fölismerésénél kitűnő jártasságot tanúsított, és a ki, ha leányod hulláját fölásatod, meg tudja mondani, méreg által halt-e meg ? — Fölásatni kedves leányom hulláját! Ez bajos, és én nehezen tudom magamat rászánni. Még csak nyugodni se hagyjuk e szegény hamvakat ? — De ha te bizonyosságot óhajtasz szerezni. — Igazad van ! Javaslatodat elfogadom, mert nekem úgy tetszik, hogy nem vizsgálták az ügyet erélylyel, és hogy a valódi tettes még nincs fölfedezve. Én gyanakodom valakire, de nem merem megnevezni. (Folyt, köv.) úti és fürdői rajzok, v. (Gasteinból Zell am See és Lofer-en át Salzburgig.) Az idény egyik legszebb napján vettem búcsút a feledhetlen Gasteintól, hogy ismét Salzburgba térjek vissza, honnan még több irányba szándékoztam kirándulni, többi közt a Königsseere és a sokat emlegetett iseidbe. A Klamm szoroson átvergődve, a lendi szálloda előtti vasúton sokáig haboztam, hogy ugyanazon utat válaszszam e, melyen jöttem, hogy még egyszer láthassam a luegi szorost, vagy hogy ne arra a kerülő útra térjek-e, mely a Pinzgau kerületen át, Zell érintésével Tirol határán és Bajorországon át visz a tartomány fővárosába ? Minthogy Baedeker ez utóbbiról nagyon fölületesen emlékezik meg, fuvarosomra bíztam a kérdés eldöntését, s így neki köszönhetem, hogy láttam a föld egyik legszebb, minden általam eddig látottaknál nagyszerűbb pontját. Lendtől balra térve, régi ismerősünk a hullámzó Salzach fenyvesek által benőtt keskeny, mély völgyében, hatalmas sziklaormok közt érjük el Taxenbach helységet, melytől délnek a gasteini völgygyel párhuzamosan futó s aranybányáiról ismeretes Kauris nevű alpesi völgy nyílik. E völgyet is, melynek végében a nassfeldi havasokra támaszkodó 10,300 m magas Hochwarren emeli a jégbe jégfejét, igen szépnek mondják. Majd ismét Bruck helységhez közeledünk, melytől szintén délnek a világhírű Fusch, a legszebb magas alpesi völgyek egyike tárja föl fagyos keblét. Több, mint 300 gyógyvendég időz itt a nyár folyamában, hogy élvezze azt a kitűnő hatásáról messze földön ismeretes, jéghideg forrásvizet, mely a St.Wolfgang nevű kis gyógytelepen fakad, hogy erősítse idegeit az itteni — amaz óriás jégvilágról lengő — jég jótékony befolyásánál, mely az eget érint hullának újból kiásatása. Ez volt Civrac Martin Jakabnak története, kiről oly sokféle adatok keringtek, Jeni látszó bástyaként veszi körül a gyöngélkedők e vonzó asylumát. Innen vezet az örök hóval födött hegytetőn át a legszebb és legnagyszerűbb út Heiligenblutba, a mesés szépségű Gross-Grockner tövébe, mely út azonban, Fuschból kiindulva, jó 12 órai mászást igényel. Gazdálkodni lévén kénytelen időmmel, végtelen nagy sajnálatomra nem térhettem be Fuschba, s meg kellett elégednem annyival, mennyit az országútról a völgy nyílásán át láthattam részleteiből. E miatti szomorúságom azonban nem sokáig tartott, mert a mint útunk irányában fölpillantok, elragadó szép jelenség hozta keblemet sebesebb hullámzásba ; egy tökéletes cukorsüveghez hasonló gletscher, ékkövekkel behintve lenni látszó csillogó kúpja bukkant ki hirtelen a sziklaormok mögül s ezen túl tovább haladtunkban a jéghegyeknek az útra kikönyökölő s hosszú láncolatot képező egész táborával — a Gross Glöckner csoportjával — állottunk szemben, mely impozánt kép déltől egész alkonyatig híven kisért bennünket utunkban. Minthogy ily, nagyszerűsége által egész lényünket megrázkódtató látvány élvezhetéséről előleg sejtelmünk sem volt, elragadtatásunk hangos örömfelkiáltásokban tört utat magának. Bruckon túl egy halmon emelkedő nagy várkastély — Liechtenstein hg. Fischhorn nevű kéjlaka — előtt állottunk meg, hogy ezen, emeltebb pontról fussuk át tekintetünkkel az itt már meglehetős kiterjedésű látkört. Nem tudom, mit sajnáljak jobban: azt-e, hogy nem rendelkezhettem e pillanatban fényképészeti eszközök fölött, vagy azt, hogy gyönge tollam nem képes e megható képnek, az európai központi alpesek ez egyik legfenségebb pontjának rám gyakorolt benyomását szavakba önteni. Délről a Fusch nyílásán kikandikáló hófehér Eiskahr, ettől jobbra az előbb említett óriás jégvilág, melynek hóhatárától sötét erdők és világoszöld rétek nyúlnak le ama pontig, hol állunk; keletnek az imént elhagyott és nyűgöt felé továbbkanyargó Salzach völgye, észak felé a Fischhorn kastély parkját nyaldosó,jobbról s balról 6000 magas zöld hegylánc által szegélyzett égszínűi zelli tó s ennek partján a kies fekvésű Zell am See városka bűvöli el lelkünket, míg e szép tavon túl a több négyszögmértföldre kiterjedő 8 -9000' magas „Steinernes Meer,de kopár, valóban óriás sziklatenger zárja el az északi láthatárt. Mennyi változatossága a természeti nagyságoknak és szépségeknek egy pontban mily magasztos ihlet uralma alatt állhatott a teremtő, midőn ilyenséges műnek adott létet. Nem tudtam mit tegyek: abban a jelentékeny terjedelmű víztükörben füröszszem-e szemeimet, melyben oly méltósággal nézegetik a környezet óriásai árnyképeiket, vagy azokon, magasságukkal az ég felhőit megszégyenítő csillogó jég-obeliszkeken csüngjön-e tekintetem ? vagy hogy a Salzach völgye hosszában a felső pinzgaui és tiroli havasok felé vezető úton hagyjam-e tévelyegni pillantásaimat ? vagy hogy ne inkább az észak felé húzódó Saalach-völgy hátterében emelkedő, a tiroli és a bajor havasokkal egybeolvadó alpesek végtelennek látszó szép láncolatát bámuljam-e, mely irányba útam vezetend ? Felséges gondolat volt e három völgy egybeömlési pontjaira építeni e várkastélyt, melynek csupán kitatarozásán állítólag 8 évig dolgoztak, s mely habár csak parányként tűnik is föl a környezet roppant tömegével szemben, mégis rendkívül emeli e bűvös tájkép festői szépségét. Búcsút véve e kastélytól s vele a Salzach völgyétől, a tó partján vezető úton csakhamar elértük Zell-t, melynek egyik barátságos vendéglőjében állapodtunk meg, hogy itt az e kitűnőség által fölfokozott farkaséhségünk csillapításáról gondoskodjunk, mit csak azért említek meg, hogy kiemelhessem az itteni olcsóságot, mely annyira meglepett bennünket, hogy első pillanatban kételkedni kezd- 878