Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-16 / 203. szám

Öt nő története Cochinut Viktor regénye. (Folytatás.) Ez időköz volt az, melyben Valentine Civraccal találkozott. Ekkor már Civrac harmincéves volt, de még alig látszott huszonötnek. Még mindig vonzó s csinos külsővel birt ő. Ar­cán nem volt még egyetlen ránc sem; szeme még mindig megtartó tüzét, s nagyon gyakorlott szemnek kellett annak lenni, a­ki e férfi koronkénti tekinteté­ben bizonyos vadságot és szilajságot észrevehetett. Még nagyobb eleganciával öltözködött, s járása és arcának kifejezése bizonyos tekintélyes szint köl­csönzött neki. Civrac varázsereje, mely a nőkre átalában oly titokszerű, delejes befolyással volt, Valentinenél sem téveszte el hatását. Ő valóban megszerette Civracot, és a férfi sze­relmének eszményképe lett. Úgy látszott, mintha Civrac, mióta Valentinét megismerte, erkölcsileg átalakult volna. Ő múltját egészen elfeledte. A kicseréltetés eszméje, mely által ő nevet s vagyont akart rabolni, első neje, kit megfojtott, hogy gazdag lehessen, második neje, kit oly különös és megfoghatlan módon végzett ki, mind csak álomként tűnt már előtte föl. Azt hihette volna az ember, hogy egészen más szellem költözött e bűnös kalandor porhüvelyébe s Civrac új környezetében más természetet öltött. Elfeledte már azelőtt koronkint alkalmatlanko­dott lelkiismeretét is, és nem volt egyéb gondolata, mint az, hogy harmadszor is megházasodjék. Fölkereste Dubreuil Ágostot, s kinyilatkoztatá előtte házasulási szándékát, de alighogy Civrac, Va­lentinét megkérendő, pár szót kockáztatott, a leány­ka atyja félbeszakitá: — Mindamellett is, hogy rám és leányomra nézve csakis hízelgő lenne oly szövetség, mint az öné, uram, én ki sem hallgathatom önt. Leányom Dubosc Károlylyal van eljegyezve, az én barátom­­ és üzlettársammal, kinek én már szavamat adtam, s azt vissza nem vonhatom. Higgye meg ön Civrac úr, hogy nehezemre esik, öntől leányom kezét megta­gadni. Mind e visszautasítás dacára is Civrac nem ha­gyott föl a küzdelemmel. Elmondá, mennyivel bol­dogabb lehet ő vele a leány, de mind nem ért az semmit, Valentine atyja hajthatlan maradt. Ez szörnyű megaláztatás volt e hiú és gonosz­­lelkű emberre. Visszatért Valentinehez, hogy tudtára adja si­kertelen kísérletét. — Mondtam én azt előre! — szólt a leány, nyu­godtságot színlelő hangon , azonban ki szívébe látha­­tandott, nagy levertséget olvashatott volna abból ki. Érezte­­, hogy ez igéző külsejű ifjú hozzáillőbb férj lenne, mint atyjának barátja. Civrac, mielőtt távozott, ama reményét fejezte ki, hogy Valentine kezét előbb-utóbb megnyerendi, s annálfogva ő nem is csügged s nem hagy föl e há­zassági tervvel. Valentine egyedül maradt, s gondolatokba merült. Atyja belépett hozzá. Kérdezősködött gondol­kozása felől, de a leány mit sem akart válaszolni, csak egyre kényezett. — Kedves atyám! — szólt végre, — én nagyon szeretnék neked engedelmeskedni, de megvallom, én szeretem Civracot, és nekem úgy tetszik, hogy nem lennék képes az én jó barátomat, Dubosc Károlyt, annyira szeretni. — De hát mit tegyünk ? — kérdé atyja. — Én szavamat adtam, s a lakodalmi előkészületeket is megtettük már. Károly egészen el van ragadtatva, s egy szavunkkal megsemmisitenők őt! .. . — Figyelj reám atyám! Te jól tudod mennyire szeret minket a mi barátunk. Én fölkeresem őt s be­vallom neki az igazat. Én előre is tudom, mit fog ő nekem válaszolni . . . — Valentine, kegyed szabad! . . . Barátom, te föl vagy oldva szavad alól; barátságunk nem lazul e miatt . . . Én félre akartam lenni, ezentúl legbensőbb barátja, második atyja leszek. Ki így beszélt, valóban Károly volt. Ő nesztele­nül lépett be, míg Valentine szivét atyja előtt meg­­nyitá, és halla a leányka gondolkozásmódját. Civrac mégis csak diadalt aratott. . . Harmad­szor házasodott. Három évig a legnagyobb boldog­ságban élt fiatal nejével. Valentine oly kedves, jó és előzékeny volt iránta. Ő csak mindig azon igyekezett, hogy férjének mindenben kedvét lelje. Egy napon Deschamps aranyművest hivatta, hogy értékesítse neki gyémánt­jait. Egy családot akart ez által a nyomortól és gya­lázattól megmenteni. Másnap Valentine meghalt, és Deschamps, kit gyilkosának tartottak, halálra ítéltetett. XIV. Láttuk, hogy nem rettent vissza semmiféle bűn­től s miután már háromszor lett özvegygyé, arról gondolkozott, hogy egy negyedik házasságot kössön. Franciaországban törvényt láttatott Deschamps fölött, ki ártatlan volt. Angliában más vádolta magát helyette bű­nösnek. És e még mindig fiatal ember kereste az alkal­mat, hogy egy családhoz újból becsempészhesse ma­gát ; ez ember, ki három nőt látott maga előtt meg­halni, ismét házasodni óhajtott. Több, mint egy év folyt el utóbbi nejének ki­múlta óta s a közfigyelmet már egészen más tárgyak vették igénybe. Csupán a két barát emlékezett még, mély fáj­dalomba merülve. — Ha leányomat te vetted volna nőül, még most is élne ő, mi hárman oly boldogok volnánk! — szólt Dubreuil. — Ah! Károly, szomorú az én életem, nagyon szomorú! Mi gazdagok, igen gazdagok va­gyunk és én megvallom neked, soha sem voltam szerencsétlenebb, mint most. Az én szegény ked­ves leányom oly hirtelen s oly rendkivüli halálban múlt ki! — Némelyek azt állítják, hogy méreggel múlt volna ki ! — szólt Károly. — Azt nem hiszem ! — válaszolt Dubreuil. — És én bizonyos elégtételt éreztem abban, hogy az arany­műves a törvény szigora elől elmenekült. Én nem tudom, miért, de soha sem hittem őt vétkesnek. De az, a­mi elmémet folytonosan foglalkoztatja, hogy megtudjam leányom halálának okát. Én nem tu­dom magammal elhitetni, hogy ő méreg által halt volna meg. — Töprenkedésednek könnyen véget vethetsz ! szólt Károly. — Miképen? — Párisban egy jeles német orvos van jelen­ben, ki a mérgezések fölismerésénél kitűnő jártassá­got tanúsított, és a ki, ha leányod hulláját fölásatod, meg tudja mondani, méreg által halt-e meg ? — Fölásatni kedves leányom hulláját! Ez ba­jos, és én nehezen tudom magamat rászánni. Még csak nyugodni se hagyjuk e szegény hamvakat ? — De ha te bizonyosságot óhajtasz szerezni. — Igazad van ! Javaslatodat elfogadom, mert nekem úgy tetszik, hogy nem vizsgálták az ügyet erélylyel, és hogy a valódi tettes még nincs fölfedez­ve. Én gyanakodom valakire, de nem merem meg­nevezni. (Folyt, köv.) úti és fürdői rajzok, v. (Gasteinból Zell am See és Lofer-en át Salzburgig.) Az idény egyik legszebb napján vettem búcsút a feledhetlen Gasteintól, hogy ismét Salzburgba tér­jek vissza, honnan még több irányba szándékoztam kirándulni, többi közt a Königsseere és a sokat em­legetett iseidbe. A Klamm szoroson átvergődve, a lendi szálloda előtti vasúton sokáig haboztam, hogy ugyanazon utat válaszszam e, melyen jöttem, hogy még egyszer láthassam a luegi szorost, vagy hogy ne arra a kerülő útra térjek-e, mely a Pinzgau kerületen át, Zell érin­tésével Tirol határán és Bajorországon át visz a tar­tomány fővárosába ? Minthogy Baedeker ez utóbbi­ról nagyon fölületesen emlékezik meg, fuvarosomra bíztam a kérdés eldöntését, s így neki köszönhetem, hogy láttam a föld egyik legszebb, minden általam eddig látottaknál nagyszerűbb pontját. Lendtől balra térve, régi ismerősünk a hullámzó Salzach fenyvesek által benőtt keskeny, mély völ­gyében, hatalmas sziklaormok közt érjük el Taxen­­bach helységet, melytől délnek a gasteini völgygyel párhuzamosan futó s aranybányáiról ismeretes Kau­ris nevű alpesi völgy nyílik. E völgyet is, melynek végében a nassfeldi havasokra támaszkodó 10,300 m ma­­gas Hochwarren emeli a jégbe jégfejét, igen szépnek mondják. Majd ismét Bruck helységhez közeledünk, melytől szintén délnek a világhírű Fusch, a legszebb magas alpesi völgyek egyike tárja föl fagyos keblét. Több, mint 300 gyógyvendég időz itt a nyár folya­mában, hogy élvezze azt a kitűnő hatásáról messze földön ismeretes, jéghideg forrásvizet, mely a St.­­Wolfgang nevű kis gy­ógytelepen fakad, hogy erő­sítse idegeit az itteni — amaz óriás jégvilágról len­gő — jég jótékony befolyásánál, mely az eget érin­t hullának újból kiásatása. Ez volt Civrac Martin Jakabnak története, ki­ről oly sokféle adatok keringtek, Jeni látszó bástyaként veszi körül a gyöngélkedők e vonzó asylumát. Innen vezet az örök hóval födött hegytetőn át a legszebb és legnagyszerűbb út Heili­­genblutba, a mesés szépségű Gross-Grockner tövébe, mely út azonban, Fuschból kiindulva, jó 12 órai má­szást igényel. Gazdálkodni lévén kénytelen időmmel, végtelen nagy sajnálatomra nem térhettem be Fusch­­ba, s meg kellett elégednem annyival, mennyit az országútról a völgy nyílásán át láthattam részletei­ből. E miatti szomorúságom azonban nem sokáig tartott, mert a mint útunk irányában fölpillantok, elragadó szép jelenség hozta keblemet sebesebb hul­lámzásba ; egy tökéletes cukorsüveghez hasonló gle­­tscher, ékkövekkel behintve lenni látszó csillogó kúp­ja bukkant ki hirtelen a sziklaormok mögül s ezen túl tovább haladtunkban a jéghegyeknek az útra kikönyökölő s hosszú láncolatot képező egész tábo­rával — a Gross Glöckner csoportjával — állottunk szemben, mely impozánt kép déltől egész alkonya­tig híven kisért bennünket utunkban. Minthogy ily, nagyszerűsége által egész lényünket megrázkódtató látvány élvezhetéséről előleg sejtelmünk sem volt, elragadtatásunk hangos örömfelkiáltásokban tört utat magának. Bruckon túl egy halmon emelkedő nagy várkastély — Liechtenstein hg. Fischhorn nevű kéj­­laka — előtt állottunk meg, hogy ezen, emeltebb pontról fussuk át tekintetünkkel az itt már megle­hetős kiterjedésű látkört. Nem tudom, mit sajnáljak jobban: azt-e, hogy nem rendelkezhettem e pillanat­ban fényképészeti eszközök fölött, vagy azt, hogy gyönge tollam nem képes e megható képnek, az európai központi alpesek ez egyik legfenségebb pont­jának rám gyakorolt benyomását szavakba önteni. Délről a Fusch nyílásán kikandikáló hófehér Eis­­kahr, ettől jobbra az előbb említett óriás jégvilág, melynek hóhatárától sötét erdők és világoszöld ré­tek nyúlnak le ama pontig, hol állunk; keletnek az imént elhagyott és nyűgöt felé továbbkanyargó Salzach völgye, észak felé a Fischhorn kastély park­ját nyaldosó,jobbról s balról 6000­ magas zöld hegy­lánc által szegélyzett égszínűi zelli tó s ennek part­ján a kies fekvésű Zell am See városka bűvöli el lelkünket, míg e szép tavon túl a több négyszögmért­­földre kiterjedő 8 -9000' magas „Steinernes Meer,d­e kopár, valóban óriás sziklatenger zárja el az észa­ki láthatárt. Mennyi változatossága a természeti nagyságoknak és szépségeknek egy pontban­­ mily magasztos ihlet uralma alatt állhatott a teremtő, mi­dőn ily­­enséges műnek adott létet. Nem tudtam mit tegyek: abban a jelentékeny terjedelmű víztükörben füröszszem-e szemeimet, melyben oly méltósággal né­zegetik a környezet óriásai árnyképeiket, vagy azo­kon, magasságukkal az ég felhőit megszégyenítő csil­logó jég-obeliszkeken csüngjön-e tekintetem ? vagy hogy a Salzach völgye hosszában a felső pinzgaui és tiroli havasok felé vezető úton hagyjam-e tévelyegni pillantásaimat ? vagy hogy ne inkább az észak felé húzódó Saalach-völgy hátterében emelkedő, a tiroli és a bajor havasokkal egybeolvadó alpesek végte­lennek látszó szép láncolatát bámuljam-e, mely irányba útam vezetend ? Felséges gondolat volt e há­rom völgy egybeömlési pontjaira építeni e várkas­télyt, melynek csupán kitatarozásán állítólag 8 évig dolgoztak, s mely habár csak parányként tűnik is föl a környezet roppant tömegével szemben, mégis rendkívül emeli e bűvös tájkép festői szépségét. Búcsút véve e kastélytól s vele a Salzach völ­gyétől, a tó partján vezető úton csakhamar elértük Zell-t, melynek egyik barátságos vendéglőjében ál­lapodtunk meg, hogy itt az e kitűnő­ség által fölfo­kozott farkas­éhségünk csillapításáról gondoskod­junk, mit csak azért említek meg, hogy kiemelhes­sem az itteni olcsóságot, mely annyira meglepett bennünket, hogy első pillanatban kételkedni kezd- 878

Next