Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-18 / 205. szám
205-dik SZ. Vasárnap, szeptember 18 Kiadó-hivatal: Pest, barátok:Sze 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a művelt olvasóközönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdő-élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, a mennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával, esett s elterült ott, mint egy ledőlt szobor. Társa — oh! mert az volt! — fölemelte és vezetni kezdte. Keze jéghideg volt csak homloka égett, az emberi méltóság e büszkeboltozata. Vezetője odasúgta neki: — A csolnakot nem kötöttem ki, hanem szabadon hagytam. Hadd vigye el a víz, mert ilyenkor jó óvatosnak lenni. — Pihenjünk meg, nagyon elfáradtam. Egy fa tövében ültek le. Tordai ekkor mert először körültekinteni. Szemei a túlsó partra estek Egy ponton a teli hold kelt föl, de a fellegeken át nem világíthatott, hanem vörös fényét mégis áttörte a sötét leplen, s e vörös foltban ott látszott a halmon álló kastély, sötéten meredve föl az ég felé kettős fedélzetével. Két ablakából világosság látszott, s e két világos ablak, mintegy pár szem nézett le a viharba. Tordai elfödte arcát, s csöndesen rebegte: „Helén.“ E pillanatban jutott csak eszébe. Ily sohá még soha sem volt száműzve emlékéből, mióta ismeri. Ezután odafordult társához s így szólt: — Nagy okom volt rá. — Tudom, nagyságos uram, hisz oly jó szive van. — Jer, jer, menjünk tovább. Elmentek. Borzasztó vihar dühöngött az éjjel. Tordai ébren hallgatta. IX. Bányai Tivadart egész éjjel várták, s hogy nem jött vissza, nem ütközött meg rajta senki. Gyakran kimaradt éjjelre, s most ez annál valószínűbb volt, mert a nagy vihar is visszatarthatta. Egyébiránt emlékezett rá mindenki, hogy igen roszkedvűn ment el. Azonban reggelre aggodalmas lett a cselédség arca, mert Bányai paripáját megtalálták a parton, egy fához kötve, s közel hozzá kalapját is. Az egész cselédség összefutott, rémüldözött, és nem mert semmit sem szólni a nagyságos asszonynak. Majd lementek a környékre, kérdezősködtek a nagyságos úr után, vagy hosszadalmasan elmondták, hogy az éjjelre nem tért vissza, s lovát lovag nélkül a viz szélén találták. Akadtak, akik látták őt, s ezek mind erősítették, hogy alig tudott a lovon ülni annyira oda volt. Egy csősz látta, midőn a parton megkötötte lovát, ő maga pedig lefeküdt. Nem lehetetlen, hogy mámoros álmában a vizbe bukott és odaveszett. Dél körül Helénnek föltűnt a cselédek zavara titokteljes, ijedt arca. Nem akartak neki válaszolni, s csupán komornájának volt annyi bátorsága, hogy elmondja, mikép a nagyságos úr mégsem tért viszsza. Helént a tegnapi jelenet után ez nem lepte meg mindazáltal kellemetlen hatása volt rá. „Talán valamelyik ismerősénél van?“ Ekkor elmondták neki mind, amit tudtak. A fiatal nő megrendült. „Ne adja az Men, hogy úgy legyen!“ kiáltott, s gyorsan egy kendőt vett nyakába és maga akart férje keresésére indulni. Éppen akkor hozták a holt testét, melyet egy gátnál fogtak ki. Bányai halála nagy hatást tett a környékben, s mert nagy úr volt, a hatóság rögtön elrendelte a vizsgálatot. De nem lehetett egyebet kideríteni, mint hogy az öreg urat ittasan és haragosan látták lovagolni, s aztán lepihenni a fűbe. Az orvosok pe-dig megállapították a tudomány nyomán, hogy a vízbe fúlt. Dél körül már megérkeztek a vidékbeli urak is, csodálkozva és szörnyüködve, s émelygős vigaszokat hozva a szép, gazdag özvegynek. Megérkezett Tordai Zoltán is, sápadtan és kimerülten. Ő nem vigasztalta az özvegyet, félt is vele szólani, s midőn el nem kerülhette, csak annyit mondott : — Meg kell nyugodnia asszonyom ! A balsors csak embereket ér, s bármily váratlan legyen is, önmegadással kell fogadnunk. Engem épp oly mérték■ ben megdöbbentett, mint önt. Kérdezte továbbá, hogy valaki tudósitotta-e már elhúnyt fiát, s mivel erről mindenki megfeledkezett, ő vállalta magára. Amint az asztalhoz ült, hogy néhány sort írjon barátjának, a toll kiesett kezéből. Ő írja meg legjobb barátjának atyja gyászos halálát ?! — Vétkeztem isten ellen, s nincs bátorságom emberek ellen vétkezni? Gyilkoltam, s reszketek megcsalni valakit! „Szegény barátom, soha nem írtam annyira szivem mélyéből, mint most, midőn azt írom : sírj, mert halva van atyád.“ Két nehéz köny csordult a papírra. — Oh! ha lemoshatná, ami szennyest és becstelent e nehány sor rejt. A levelet így végezte be: „Leghűbb barátod,ki veled szenved.“ A temetésre nagyban készülődtek, s az elfoglalt annyi időt, mennyi alatt Bányai Vilmos megérkezhetett. Negyednapra csakugyan megjött , s a koporsónál együtt állt mostohájával és legjobb barátjával. Mily kínzó, végtelen hosszú volt a temetés, melyet Tordai Zoltánnak végig kellett szemlélni. Nem látott ott semmit. Minden érzéke bénult volt. De könnyebben elviselte volna a lélek gyötrelmeit, ha nem kellett volna minduntalan erőt és szilárdságot merítenie, hogy elpalástolja a kínszenvedések borzasztó fájdalmát. (Folyt, köv.) Közeleg már . .. Közeleg már, közeleg a pillanat... Viszonlátom az én kedves fiamat, Szinte látom , hogy jön be a szobába, Kicsiny karja, piciny karja kitárva. Bizony, bizony e pillanat édes lesz, Oh! mi forrón szorítom majd szivemhez. Betakarom, elfedem őt karomba, Mint virágát elfödi a fa lombja. Azután majd a térdemre ültetem, Ő meg mesél, beszél nekem szüntelen, Gyermekbeszéd !... bizony semmi nincs azon Mégis olyan áhítattal hallgatom ! Már az igaz, hogy azt tudni nem lehet: Mért szeretünk egy ilyen kis gyermeket ? ! Oly esetlen minden szava és tette. Mégis ... mégis majd meghalunk érette. Tóth Kálmán: A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Valamelyik faluban esti imára harangoztak. A tiszta, csengő szózat áthatott a szél üvöltésén és az erdő zúgásán. A parasztember egyik kezével levette kalapját, s hirtelen keresztet vetett. — Csak imádkozzál! Ő pedig lehúzta mélyen szemére a kalapot, nehogy kiragadja a szél, s belevigye ebbe az irtózatos vízbe. — Midőn a tíz évet kitöltötted a tömlőében, volt-e nyugtod ? Nem jelent meg előtted semmi ? — Gyakran láttam omló vérében. Még most is sokszor látom. Ne beszéljünk erről uram! — Még mindig látod ? ! Mélyen, fájdalmasan fölsóhajtott. — Vigyázzon uram, partnál vagyunk. Én majd kiugrom a csolnakból és kiemelem. Tordai azonban előbb kiugrott. A földön arcára Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. Öt nő története. Cochinat Viktor regénye. (Folytatás.) Mitsem tudtak felőle határozottan és bizonyossággal s e dramatikus élet különböző phasisai folytonosan homályban rejlettek, de mégis ösztönszeríileg sejték, hogy e finom külső, e mosolygó arc se ragyogó szem alatt, melyet a nők oly szépnek találnak, valami bűn rejlik. „Csábító külső alá rejteznek a csalók !“ mondák átalában, és Solla úr osztva ez átalános nézetet, teljességgel nem akart tudni semmit leányának Civraccal való egybekelése felöl. De dacára annak, hogy Solla asszonyság ezúttal nem emelt szót leánya kívánsága teljesítése végett, Civrac elég időt nyert, mig a szülők haboztak, a leányban oly forró szenvedélyt ébreszteni, mikép ez határozottan kijelenté, hogy ő férjhez akar menni e fiatal emberhez s inkább zárdába vonul, semhogy valaha másnak a neje legyen, mint éppen a Civracé. Végre a sok sírás, dac, könyörgés, kesergés után győzött az atyai szeretet Solla úr makacssága fölött, s beleegyezett Amália akaratába, s így az egybekelés napját is meghatározták. Civrac házassága Amelievel a párisi körökben beszéd tárgya lett, és sokat foglalkoztak e szövetség körülményeivel a nagyvilági szalonokban. Egy estély alkalmával, melyet egyik gazdag bankár rendezett, szintén tüzetes beszédtárgggyá vált e házasság, hol jelen volt a többi közt a fiatal Lurbin gróf, ugyanaz, kivel Solla úr veje egykor oly furcsa játékot űzött; ott volt még esetleg Dubreuil Ágost és Dubosc Károly, e két elválhatlan jóbarát, kik még inkább összetartanak, mióta Valentine elhalta fölött kesergettek.