Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-21 / 207. szám

„ Előfizetési fölhívás a FŐVÁROSI LAPOK“ clt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl kü a mellékletben is kiadjuk fölhívá­sa­i­n­k­a­t, miután postautalvány mellett az előfize­tés beküldése csak öt krajcárba, mig levélben legalább is 18 — 20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlö­nyünket a műveit olvasó­ közönség további figyel­mébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érde­kessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi leve­lek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világese­mények (például közelebb a fürdő­élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társas­életét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk vissza­tükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó­ hivatala, mely lapun­kat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképe­ket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi bekül­dését, a­mennyire lehet, postautalványok ál­tal, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Elő­fizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben min­den évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 17 fo­rintjával. 207-dik SZ. Szerda, szeptember 21. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ ímre 7. szám„ Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft —1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Franciaországhoz. Öh meggyalázott hős, nagy Franciaország, Sárral dobálják büszke homlokod’. Szégyentől, dühtől lángol, sápad orcád . . . E foltot tűrni, ah, meddig fogod ? Első valál a nemzetek sorában, Nagy és hatalmas, dicsőség neved; S most itt heversz a gyalázat sorában, Szán jóbarát, ellenség kinevet. „Ne hagyd magad’, erőd’ szedd öss­ze sebten ! “ Lélekzet-fojtva kiáltánk feléd, Féltérdre rogyva vívsz kétségbesetten, A nagy világon egy lélek se véd. Ki fényt hintettél szerte a világba, S széttördeléd népek bilincseit: Egy kar se mozdul éretted, — hiába ! — Nyomorod napján senki sem segít. Hálátlanok ! . . . De semmi! Franciaország Megállni egymagában is elég; Bár félvilágot ellened toborzzák, Csak te magadnak visszaadva légy ! Wörth, Metz, Sedan véres csatapiarcán Bár az ellenség földeden tiport: Nem tégedet győztek le, hős oroszlán, Csak ketrecednek őrét, a bitort! Érzé veszélyét, — érzé, s még se merte Kinyitni rostélyodnak ajtaját, Tágitni orvodét, és védelmedre, Nemes lelkedre bízni félt magát; Nehogy, ha börtönöd megnyílik újra, Egy percig elfeledve a veszélyt, Csak elnyomódra gondolj s a bosszúra, S először őt tépd szét, — a gyáva félt! Jobban félt tőled, mint az ellenségtől! S mint győzni gyönge, halni gyáva volt. Földön megvetve bolyg, ellökve égtől, Fut most, s nevén örökre ég a folt. Te is száz sebből vérzel bár miatta, De többé már nem tartja láncodat. Rázd meg sörényed’, erdők büszke vadja, Erős oroszlán, légy megint magad ! Föl hát csatára, büszke Franciaország, Ne hagyd a szégyen foltját magadon! A viadal hevétől égjen orcád S nyerj diadalt, vagy essél szabadon ! Körül a népek szivszakadva nézik, — Nem ver szivünk, lélekzetü­nk eláll: — A legdicsőbb nép hogy küzd és hogy vérzik. S mi lesz a sorsa: élet vagy halál ? Szász Károly: A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Szilárd pont volt ez, melyre rátámaszkodhatott tévelygő lelke. Cél, melyért az idő folyását kellett várnia. A szerelem lángja kitört ismét szivében, s reményt, megoldandó föladatot tűzött eléje. A hol­nap, vagy a következő hét tehát nem volt beláthat­­lan messzesé­g, mint az eddigiek; volt benne határ, melyet elérni vágyott. Mily jól esett a láthatlan árnyaknak azt mondani: — Ki akadályoz meg engem, hogy boldog legyek ? De eddig is várni emésztő kin volt. Elutazott s több hónapig volt távol. Nem tudta senki, hová ment, s nem tudta senki, hogy meddig marad oda. Majd egy félév telt el, mikor vissza­érkezett. Nagyon megvénült s hajában sok volt az ősz szál. XI. Néhány nap múlva megérkezett az özvegy is, kiről becsületszava mellett állította mindenki, hogy sokkal szebb, mint valaha volt. Tordai Zoltán mindjárt megérkezése után meg­látogatta. A Körös oly sekélyes volt most, hogy lo­von is átgázolhatta, csak néhol ért annak térdéig. A szép özvegy szívesen fogadta, komoly volt, de nem szomorú. Több nyugalom látszott arcán, mint ezelőtt i­s valóban szebb lett. Beszéde alatt gyöngédséggel emlékezett meg férjéről. Tordai Zoltán egy félóráig­­ ült vele szemközt, a­nélkül hogy rá merte volna emelni szemeit, mert akkor látnia kellett volna egy mogorva férfiarcot, mely a falról, aranyos rámából nézett rá. Ettől az arctól irtózott. Azért jött, mert szerelméről akart beszélni, s nem volt bátorsága. Eljött még többször is, de egy belső tiltó szó el­némította, és hallgat­ott. De magában mindig azt gondolta: „Bizonynyal enyém lesz. Ah­ oly szép és jó, hogy érdemes volt a bűnre, melyet elkövettem.“ Rögeszméjévé lett, hogy e nőért el lehet szen­vedni a lélek mardosó kínjait és a kárhozatot. Gyak­ran oly lázas vágy ragadta el, hogy azt mondta: ha Bányai élne, nem rettenne vissza, hogy megölje. Nagy bűnét így akarta párhuzamba hozni nagy ju­talommal, hogy egyiket kizsákmányolja a másikért. Egy lelki megrázkódás is várt rá e napokban. Ismét levelet kapott barátjától, ki szokott gyöngéd­ségével hozta emlékezetbe a genfi időzést, a haldok­ló ezredest, annak szomorú leányát s a nemes ve­­télyt, melylyel e leányról lemondtak; aztán a sors rész tréfáját, mely barátjától elragadta boldogságát. „Emlékszel-e még mindezekre ? Soha sem kér­deztem érzelmeidet, mióta szerelmed mostohám lett. De most megkérdezem: ég-e még szívedben a régi láng ? Nem lehet többé akadály, hogy szeress és boldog légy. Tégy őszinte vallomást, mert úgy tet­szik, te nem vagy többé a régi, őszinte barát.“ Tordai kezéből kihullt a levél, hátrahanyatlott és sírni kezdett. E pillanatban érezte egész bűne nagyságát és súlyát. Vilmost most sem szerette ke­vésbé, mint azelőtt, s mily nyomorult szerepet ren­delt végzete legjobb barátjával szemközt. — Megmentette életemet saját önfeláldozásával a sivatag tengeren. Lemondott a világról, a szerelem és családi öröm minden boldogságáról, csak hogy akadály ne legyen boldogságom előtt. Tudom, hogy miattam tette. És én mivel háláltam meg mindezt ? Nagy és lelketelő küzdelmébe került, hogy megírja barátjának azt, a­mit csakugyan meg is írt: „Szeretem még mindig, s ha a világ fagyos illeme és részvevő szívem gyöngédsége megengedik, hogy a gyász után nyilatkozhassam, meg fogom kérni kezét.“ E levél megírása után mégis úgy érezte, hogy nyugodtabb. Nagy könnyebbségnek tetszett, hogy csak kérdésre adott válaszként tudathatta azt, mit később okvetlen föl kellett volna tárni az előtt, kitől legjobban fél, s kivel szemközt annyira érzi nyomo­­rultságát. Szive vonzotta Helén közelébe, de sok volt a mi visszatartotta. Öntudatának szemrehányásait nem némithatta el, a bűn természete nyíltan és világosan megmagyarázta magát. Keble mindig háborgott, va­lahányszor a kastélyhoz ért, mely most oly csöndes volt. Szorongva, reszkető kézzel nyitott be a nőhöz, ki általa lett özvegy, kit oly rajongón szeretett s kiről tudta, hogy szereti, szeret — egy gyilkost. Nagy tévedése nem becsülethiányból, sem gonosz­ságból nem származott, azért megmaradt érzékeny­sége a becstelen tettek iránt, melyeket mindig meg­vetett. Utálta önmagát és lángolón, tisztán szeretett. Mennyi gyötrelmet szerzett, ha Helén azt mond­ta : „Ön nagyon megváltozott, mi baja­?“ És meny­nyire megdöbbent, midőn a szeretett lé­ny egyszer így szólt: „Valaminek kellett önnel történni.“ Mily megkönnyebbülés lett volna rá nézve, ha leborulhat előtte, bevallhatja, hogy vétkezett, s átöntheti titkát annak lelkébe, kiért vétkezett! E nagy tusák miatt kellett kerülnie, s ha elment hozzá a tomboló kínokkal, nem maradhatott soká közelében. Küzdött, hogy uralkodhassék magán. A hosszas küzdelemben végre elnyomta lelke vádjait, s nyers elhatározással és daccal eltökélte, hogy meg­kéri Helén kezét. Gőggel és boszúsan feddte magát, hogy eddig is késett, és zord erélylyel vetette magát lovára, hogy Helénhez lovagoljon. Egész úton teljes haraggal fordult önmaga el­len, gyöngeséget, lelki törpeséget vetve szemére és kifakadva, hogy oly nagymérvű meghunyászkodás­­nak engedte át magát. Komoran tekintett minden­kire, s egész lényén ingerültség uralkodott. — Minden renden van, hiszen tőlem függ, s én erős vagyok. Helén ma sokkal derültebb volt, mint egyébkor. Tordai mosolyogni igyekezett, mihelyt meglátta. A nő barátságosan nyújtotta felé kezét. — Ritkaság, ha mosolyog. — S én éppen részkor választottam rá az ál­mát, mert e pillanathoz ünnepélyes komolyság való. A bájos özvegy kérdőleg tekintett rá. Tordai Zoltán egy pillanatig küzdött nagy érzéseivel. Ha­lántéka lüktetett, mintha minden percben kilöketnék a koponyából. Szeme megakadt a komor, fenyegető arcképen, s összeborzadt. — Asszonyom, ön tudja, hogy én szeretem. De vájjon úgy találja-e, hogy beszélhetek-e már felőle ? Helén arcát pir ömlesztette el. — Már valaki beszélt nekem erről. — Ki? ki? — Fiam, az ön legjobb barátja. Tordai majd leszédült a székről. Helén két le­velet adott át neki. Egyik az volt, melyet ő irt leg­utóbb Vilmosnak, s melyben bevallotta, hogy Helént még mindig szereti; a másik a fiatal pap levele volt.

Next