Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-18 / 230. szám

A cár kegyence. A. Dueros francia beszélye. (Folytatás.) — Igen, én hiszek, — folytatá, közelebb lépve, — én hiszek a nemes Kioff Alexis gróf szavaiban, és remélem, hogy beváltja ígéretét. — Oh! köszönöm, köszönöm, Alessandra! — ki­­álta föl a gróf, a lány felé közeledve. — Fogadáso­mat, ime, megújítom az én jó Petersem előtt; bármi történjék is, én esküszöm, hogy nem leszesz! Alessandra atyjának keblére veté magát, hogy elrejtse izgatottságát. Alexis lábai elé borult a leánykának. Pillanatnyi csönd állott be. Peters törte azt először meg. — Gróf úr! — szólt. — ön megesküdött előt­tem, isten hallá önnek fogadását. Ha ön azt elfeled­né, nekem eszembe fog jutni! VII.­­ Alexis gróf még nehány napot töltött a fogadó­ban, s midőn elutazott, megigérte, hogy csakhamar ismét visszatér szép jegyeséhez. Alessandra szive repesett az örömtől. Az olvasó azonban nagyon csalódik, ha azt véli, hogy a kielégített becsvágy legcsekélyebb részben­­ osztozott volna az örömben. Nem! Alessandra boldog volt, hogy Alexis gróf őt, a szegény leányt, megszerette. A nemes grófnak gaz­dagsága és rangja őt egyátalában nem vakita el; nem látott e férfiban mást, mint az ő lelkével összhangzó lelket; boldognak érzé magát tökéletesen — és mit törődött ő egyébbel ? Lement a kis kertbe minden reggel. Ott beszélt először Alexissel. A virágok sokkal kedvesebbekké váltak előtte, mióta az ő kedvese azokon szemét le­geltette. Sokkal nagyobb gondot fordított virágaira, mint azelőtt.­­Úgy tetszett, mintha a leányka e virágokkal az eltávozott kedvesről susogott volna. Azonban e boldogság derűs egére olykor egy­­egy felhő vonult föl. Ilyenkor az ifjú leány lelke elbénult s aggál­­­­lyal sóhajtott föl: — Ah! ha nem térne többé vissza! De arca ismét rögtön kiderült, a remény égi mosolya honolt tekintetében, s a gróf arája ezt susogá:ff — Ő fogadást tett, és vissza fog térni! Aztán a boldogság érzetével futott Peters karjai közé, ki őt a falnak támaszkodva szemlélte, s csók­jaival árasztá el. VIII. möhben, sőt úgy tetszett, mintha kerülte volna a gyönyörök zaját, mely minden lépését követte. Nem az egykori vidám, kedélyes lovag volt ő már többé! Azt nem mondhatjuk ugyan felőle el, hogy b0r arcot öltött, de nagyon komolyan viselte magát. Ki őt igy látta, azt vélhette, hogy ő, mint afféle állam­férfi, most is valamely nagy politikai kérdés csomó­ját igyekszik megoldani. Dús házassági szövetségeket ajánlgattak neki, s ő mindeniket visszautasítá. A világ ekkor természetesen, úgy gondolkozott, hogy ama fényes parthie-kat azért utasítja vissza mert a gróf szerelmes, még pedig utazása­ közben lett azzá. Az emberek egyre törték fejüket gyanitgatá­­sokkal ; találgatták nevét és rangját ama boldog fia­tal hölgynek, ki e fényes lepkét lebilincselé a szere­lem láncaival. Váltig faggatták magát Alexist is. Ő azonban csak hallgatott s boszankodott, midőn sejté, hogy szivtitkaiba akarnak behatolni. Az emberek megunták a hasztalan fejtörést, találgatást, és vártak, mig az idő oldja meg a talányt. A grófot azonban komolysága mellett még egy­szerre előítéletesség is szállotta meg. Vájjon mi történhetett vele? A kíváncsiság házába is betolakodott, s a gya­­nitgatások már hangosabban kezdtek nyilatkozni úgy az udvarnál, mint a szalonokban. A gróf tökéletesen élő talánynyá vált. A mi vele történt, azt a következőkben foglal­juk össze. Alessandrától való elválásának első napjaiban az ő szive, szerelmének uralma alatt volt, melyet az újdonság varázsa alatt a legmélyebbnek vélt s arra nem is gondolt, minő következményei lesznek annak, ha ő Alessandrának és atyjának tett fogadását be­váltja. Ő ugyan még igy is, higgadtan meggondolva a dolgot, nőül vette volna a fiatal leányt. Csak attól tartott, hogy a fejedelem nem csak nem helyesli ez egybekelést, de még talán beleegye­zését sem adja, ámbár lelkesül­tségében számított a cár kegyes jóindulatára. (Folyt. köv.) A vadászat. (Egy világfi naplójából.*) Az őszutó, mely a vadászat idénye, beállott. Itt­­ott a magasabb hegyekben már hó szállinkázik, s ró­kát, farkast és medvét a völgyekbe kerget, sőt néhol már emberi tanyák közelébe is. A Kárpátoktól az Al­pokig készítik a hálókat, ássák a farkas vermeket. Harsog a kürt, pöfög a tülök, dörren a fegyver és hangzik a hajtók zsivaja északtól nyugatig a világ minden nyelvén. Sajátságos varázs rejlik a vadászatban. A ter­mészet egyik alkatrésze követeli jogait, és pedig oly erővel, hogy mindenütt látható, minden viszonyok között, minden időkben s a társadalom minden ré­tegében. Nem csak abban áll a vadászat, hogy fegyve­rünkkel lesben állunk, állatot állatra uszítunk s vizs­gáinkkal vagy agarainkkal kóborlunk a mocsárak közt vagy a mezőkön. Vadásznak a világon minde­nütt, és sokan, kiknek nincs vadas­kertjük, irigylésre­­méltóbb vadászati élményekről beszélhetnek, mint a­kik mértföldekre nyúló erdőkben űzhetik a vadat. Vadász e világon az egész világ, Viktor Emá­­nueltől kezdve a serdülő bajuszú kandúrig, Polától a Jóremény fokáig. Nem a táplálék megszerzése, hanem az elejtés, ölés élvezete, a vágy, egy idegen természe­tet kényszeríteni, meghódítani, életét fenyegetni, ez a vadászat sajátképpi démoni motívuma, a természet amaz árnyoldalainak egyike, melyek egyúttal vonza­nak és nyugtalanítanak ; és a vadság és kegyetlenség e vonását sehol sem látjuk oly éles körvonalakban ki­fejlődve, mint a nőknél, kikben az számtalan árnya­latokban csillog és fenyeget. Ki ne ismerné hazánk­ban amaz elhagyott, komor, költészetteljes us'i­lakot Kolomen mellett, melynek úrnője az orosz George Sand ? Gyönyörű, csodálatos Olga! Egész lénye oly élénken áll lelkem előtt, mint kedvesemnek arcképe. Látom, a­mint utószót­ a nyílt lépcsőházban állott, magas, karcsú termetével, mint egy istennő, csodás, márványarcával, nagy, sötét szemeivel, melyek ne­vetnek, ha könyük közeledését érzik. Alexis őszintén ígérte, hogy nem sokára vissza­tér szép jegyeséhez. Ő még maradt volna, de vissza kelle térnie. A székváros felé vette útját, miközben a leg­édesebb érzelemmel telt lelkében a közeljövőre ter­vezgetett. Ajka szünetlenül Alessandra nevét susogta. A bájos pórleány arca folyvást szeme előtt le­begett s mint kedves tünemény kísérte őt útjában, hogy annak unalmait előre tovaűzze. És nem csupán látni vélte ő Alessandrát, még szavát is hallá! Sajátos, álomszerű hang volt ez ! Ő pedig válaszolt arra, s karjait terjeszté ki a kedves látomány felé, mely ekkor isteni mosolylyal foszlott szét, hogy pillanatra eltűnjék az igézet alá került utas elöl. Nehány nappal később Alexis megérkezett Szent­pétervárra. Megérkezésének hire egész mozgalmat idé­zett elé. ’ Azt hitték, meghalt, vagy száműzték az ud­vartól. De midőn látták, hogy ismét visszatért az udvar­hoz s elfoglalta fényes állomását; midőn látták, hogy a fejedelmi kegyben még inkább benn van a fiatal gróf, nem okoskodtak többé távollétének indokai fölött, s a legelőbbkelő családok versenyezve fejez­ték ki örömüket a szép szökevény visszatérte miatt. Nem egy szív kezdett ismét földobogni látására. A gróf érze, hogy nem képes tovább nőtlenségben élni; átlátta, hogy neki mielőbb meg kell házasodnia. Ugyanily véleményben voltak a leányos anyák, kik titkos becsvágyukat látták volna kielégítve az által, ha leányuk a dús és fényes Kioff-családdal került volna rokonsági egybeköttetésbe. Az ünnepélyek egymást érték, és ez ünnepélyek hőse Alexis volt. De a hős nem látszott osztozni az átalános örö-Az őszi szél élesen sípol az eresz alatt, össze­zavarja fürtjeit, és fölborzolja otthonkája prémsze­gélyét. Paripámra ülök, még egyszer lehajol s oda­nyújtja apró, hideg kezét, azután tovaszáguld velem a nemes állat, és fehér kendőjét még sokáig látom lebegni a levegőben. És ismét látom a szép asszonyt beteg szivével, gyöngéd, lángoló lelkével, büszkén ülve a nyereg­ben, úrlovarok és vadászoktól környezve, a­mint űzi, hajtja gyilkos, vidám szemekkel a nyulat és a rókát; és hallom félig nyílt ajka nevetését, ha agarai a ha­lálos félelemben reszkető szegény állatot fölhajítják a levegőbe. És azon szenvedélyek, melyek a társadalmat aláássák, a játék a tőzsdén, a zöld­ asztalnál, a sakk­táblán folytatott ártatlan küzdelmek, a dominózás, a házias becsületes mariage-a a vén kisasszonyoknak, más valami-e, mint a vadászat élvezete ? Ki ne ismerné azon irgalmat nem ismerő üzére­ket, kik kiválóan a nőnemből toborozzák össze ma­gukat, kik a nyelvágyon kívül még mások megsem­misítésére is törnek, kik sajátságos élvezetet talál­nak, ha áldozatjukat, mint a vadászok, bekeríthetik, kétségbeejthetik, s kegyelmet es főleg lábaik előtt láthatják ? Ismerek egy blazirt delnőt, ki lázas élvezettel hallgatta a hírt, hogy az igazság büntető keze elől egy gyilkos nagykiterjedésű vadaskertjébe mene­kült. Még azon pillanatban megparancsolta emberei­nek, hogy üldözésére induljanak; maga is lóra ült és nem nyugodott addig, mig a szerencsétlen reszketve, hátrakötött kezekkel lábai előtt nem feküdt. Sőt be­hajtásit a városba, hogy jelen legyen kivégez­tetésén, mert hiszen az elitélt az ő vadászati zsák­mánya. E különös passió gyakran igen komikus formák­ban nyilatkozik, így van nekem három gyönyörű macskám, melyeknek anyja valamelyik éjjeli sze­relmi excursió alkalmával megöletett, s melyeket a család, talált gyermekek módjára, tejjel fölnevelt. El lehet gondolni, hogy a példás nevelés következtében igen ritka macskaműveltségre tettek szert, a szobá­ból soha sem távoztak, az egérről pedig azt sem tudták, mi fán terem , de időről-időre föltámadt bennük a va­dászat ördöge, s ilyenkor mennyei türelemmel lestek egy-egy dongóra, melyet ha megkaparitniok sikerült, mint valami delicatessel, irigylendő élvezettel köl­töttek el. A nők sajátképei vadaskertjük a szerelem, és mi valljuk meg őszintén: többé vagy kevésbé, mind az ő vadjaik vagyunk. Legtöbbnyire csak tőrbe ejtés a cél, vagy hogy láncot rakjanak kezeinkre, de nem ritkán komoly a vadászat és azzal végződik, hogy a zaklatott és gyöt­­rött vad vadásznője lábainál leheli ki lelkét. Ki ne találkozott volna életében ily nőkkel, kik nem érik be a hódolattal, szenvedélylyel,kik véres áldozatot kö­vetelnek, vadjukat hosszú kegyetlenséggel ölik meg, vagy mint a zergét, meredélyes sziklaoromra űzik, honnét az kétségbeesetten bukik alá , vagy végre áldozatjaikat, mint gladiátorokat a cirkusban, szem­beállítják egymással, s ha — mint a vesztaszűzek — döntő szóval bírnak az élet és halál kérdésében, min­dig ez utóbbira adják szavazatjukat. Halál, öngyil­kosság, párbaj jelöli útjukat, vérrel vannak be­fecskendezve tetőtől-talpig, és mégis nevetve sétál­nak odébb, mintha viráglevelen járnának. Fokozza a vadászat ingerét a­­ veszély. Azon élvezet, melyet egy jó vadász érez, ha a védtelen foglyokat leszedi a levegőből, korántsem hasonlít­ható össze egy medvevadászattal, melynek már komoly háttere is lehet. — Saját veszélyeztetésünk fokozza a vadászat ingerét ! — mondá nekem évek előtt egy kacér szép asszony. Épp egy férfival ismerkedett meg, ki, mint ő, hideg vérmérsékkel bírt, s kinek szivét az élet már kissé megkeményítette, s kinek szépsége, impozáns jelleme s ragyogó szellemi tehetsége oly hatással voltak reá, hogy elhatározta hálójába keríteni. Isteni színjáték volt e kettőt látni, kik már az első pillanattól kezdve lázas érdekeltséggel csüngtek egymáson, s kik közül mindenik igyekezett kicsalni a másikat biztos rejtekéből, hogy megsebezhesse, legyőzhesse. — Kinevetem, ha belémszeret! — mondá a szép asszony. — És pedig nem kerüli el. És a férfi ? — Főbe lövöm magam, ha beleszeretek, s pe- *) Sacher Masoch egyik legújabb művéből. 1028 —

Next