Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-19 / 231. szám
Kiadó-hivatal, Pest, barátok tere 7. szám. 231-dik 87. Szerda, október 19. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. BSZF* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. ^|| Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A nyigusztini lipován pap. (Elbeszélés.) László Mihályiéi. (Folytatás.) Jula ezután abba a szobába ment, hol ruhái voltak, s a városiabb formájúakból öltött magára. Midőn készen volt, közönséges falusias ruháját még egyszer kezébe vette, s zokogott. Siratta fiatal éveit s képzelt boldogságát. Ezalatt a pap is megérkezett; ismét a régi rokonszenvvel s szeretettel viseltetett a szépségét viszszanyert Jula iránt, ki bejött a szobába, nem annyira szomorú, mint inkább komoly arccal. A pap beszélt hozzá s bizelgett és udvarolt neki, ahogy csak egy korlátolt fejű lipován paptól kitelik. Az öregek a régi örömben, boldogságban voltak megint. Csak az volt nekik visszatetsző, hogy leányuk nagyon keveset beszél. Pedig tudhatná, mert urias neveltetésben részesült s okos fehér személy. Hanem arra nem gondoltak, hogy Jula most már nem magáért, hanem egyedül az ő kedvükért él, s minthogy ennyire becsüli életét, tehát nőül megy a paphoz. Arról nem tehet, ha égő szivet nem adhat; hiszen másnak volt az szánva, de a sors igy akarta, s hideg hátralevő életét még szülői örömére tölti s ha úgy akarják, a pap neje lesz. Érzi, hogy nem fogja tudni szeretni oly hévvel, mint az elsőt; de annyit tesz, a mennyit — mint nőnek — szent kötelessége, ha valakivel frigyre lép. Többet erőszakolva sem tehet, mert szíve meg van törve, s folyton sajog a mély sebtől. A pap elégedetten távozott haza. Örömében az utcán húszszor is megállott, s mindannyiszor a kékes szőrű reverendával födött mellére ütött; majdnem ugrált, annyira ki akart fejezni, hogy igen jó kedve van. Azt nem mondta, miért, még csak magában sem. Dacára, hogy messzire lakott a leendő após házától, s dacára, hogy nem röpült a szerelem szárnyain, hamar paródiájára ért. A kapu be lévén zárva, zörgetés helyett olyat kiáltott, hogy mire fölnyitották neki a kaput, az éjjeli őrök mind összeszaladtak , s csak akkor szöktek meg egymásután csöndesen, mikor látták, hogy az az éles torok az ő drága papjuk. Gazdasszonyával fényes vacsorát készíttetett, bár már későre járt az idő, s a fiatal német jegyzőt is fölverette álmából és hivatta magához. Mikor ez félálmosan belépett hozzá, nyakába borúlt, össze-vissza csókolta s az asztalhoz vonszolva, eléje tett sültet, italt, mindent, a mi az asztalon volt. A jegyző nagyokat nézett a pap furcsa kedvén, s miután nyelvét kissé megnedvesité, bátor volt a lelkész jókedve után tudakozódni. — Szépen sikerült, jegyző barátom! — mondá a pap. — Mellette ültem, beszélgettem vele, s egyszer csak reverendám mélyéből előkotorásztam karika-gyűrűmet; kiszámított lassú közelítésben ujját kezembe vettem, s ráhúztam a gyűrűt. Mindezt szó nélkül engedte tennem, bizonyos tehát, hogy már az enyém. E piciny szobában együtt fogunk éldegélni kedvünkre. Az ám a leány, Henrik barátom! — Miféle leány ? — kérdő a jegyző. — Az én leendő kis feleségem, a Fisni leánya. Tehát azért van oly jó kedve a falu pásztorának. Jula elfogadta a jegygyűrűt. Az első lépést megtette, a többi egymásután fog következni. A boszú első műve Sámson vélt hűtlenségéért, teljesítve van. Emlékül a pap er éjét meg akarja ülni, azért a menni akaró jegyzőt sem ereszte el, hanem nála kellett maradnia; kártyáztak reggelig. V. A pap az álmatlan éj után már kora reggel az öreg Fisnihez sétált, s együtt mentek a templomba. A kikkel találkoztak útjukban, mind megálltak s utánuk néztek, egyik csodálkozva, a másik irigyelve. „Nagy dologról lehet szó, — gondolták, —■ mert istentisztelet előtt nem igen szokott az utcán sétálni a pap.“ Templom után meg reggelire hízta magához az öreget a lelkész. A barátságos reggeli alatt csupán Juláról folyt a beszéd. Az öreg még nem tudta, hogy a pap már gyűrűt is adott leányának; megörült tehát a hírnek, s e pillanatban csak leánya titkolódzása bántotta kissé, különben jól érezte magát leendő veje mellett. Ez telehizelegte fejét. Beszélt jószágról, sok lóról, szarvasmarhákról, amik mind az övéi. Az öreg ember szeme káprázott ama gazdaságtól, melylyel a pap bir és bírni fog. Hát még a boldogság, mely egész valóját eltöltő arra a gondolatra, hogy papi rokonság fűződik családjához ! Hátra volt még a leány megkérdezése: mit tesz ? elmegy-e a paphoz, miután Vlakóhoz nem mehet ? A pap is kérte, hogy két hét alatt már házas ember szeretne lenni, mert nagy hiányát érzi Évának. El is sietett az öreg azonnal haza, hogy leánya akaratát megtudja. Jula az utcára néző szobában ült egyedül. Vlakóról gondolkozott, midőn atyja nagy sietséggel nyitott be. A leány eléje ment atyjának. — Apám! — szólt Jula, — múltkor a papról beszélte, hogy engem el akar venni; kérdezze meg: akar-e még ? ha igen, övé leszek! Az öreg percekig bámult leányára, aztán hozzárohant, átölelte s össze-vissza csókolta. — Mindjárt gondoltam, — mondá az öreg, — hogy az én leányom vagy. Te mindig engedelmeskedtél. A falu legjobb és legszebb leánya vagy. Jó, szófogadó gyermek. Az isten is megáld, tartson meg sokáig ! A leány megcsókolta atyját s áldás helyett azt gondolta, hogy megveri az isten. — Szaladok, leányom, elhívom a papot! — kiáltá az öreg, tárva-nyitva hagyva minden ajtót. Rövid idő alatt ott termett a pappal. A lelkipásztor elfeledő beléptekor kalapját is levenni, így ment Julához, megsimogatá arcát, s meg is csókolta. Jula engedett magával bármit tenni, szomorú nem volt, de azért vig sem. Olyan közönyösnek tekintette az egész dolgot, pedig körülte csupa örömtől sugárzó arcot láthatott. Még mindig Vlakón gondolkozott, mintha nem hinné azt, amit saját szemeivel tapasztalt. Az öregek elgondolkoztak ezalatt a szokásos megkérés napjáról. A pap sürgetésére Julának megkérését ma délutánra határozták. Elsietett tehát a pap, hogy embereket szerezzen magának; összeszedte hamar őket: a német jegyzőt, a kántort és tanítót. Magához hívta őket ebédre, hogy aztán tőle induljanak tisztük teljesítésére. Meg is jelent a hármas küldöttség délután, s ünnepélyesen megkérték az öreg Fisnitől és nejétől leányuk kezét. Mindez oly gyorsan ment végbe, hogy a falubeliek még semmit nem tudtak papjuk házasságáról. Csak este szivárgott ki némi hír a kántor házából, s terjedt el másnap a nép közt. Ki volt most boldogabb ember, mint Fisni ? Róla beszélt minden ember. A leány boldogságáról egészen megfeledkeztek. „Az megemlékezés nélkül is egészen boldog !“ mondták volna, ha valaki előhozza. Vlakó Sámson pedig bújában, hogy feledje boldogtalanságát, még aznap, amint meghallotta a hírt, apja öcscséhez ment a másik faluba. Az esküvőt vasárnapi napon tartotta a pap, oly pompával, minőt a nyigusztini lakosok még nem láttak. A menet a menyasszony házából indult meg; az első négyesfogatú kocsiban az újdonatúj kék reverendába öltözött pap foglalt helyet, oldala mellett Jula, liliomfehér menyasszonyi ruhában, baja virágokkal és télizölddel fölcicomázva; kezére maga a pap vett fehér keztyűt, melyben tányérnyi virágcsokrot tartott. Arca fehér volt, mint ruhája, és föltűnően bús ; szemei csillogás helyett bágyadtak, keble hullámzott, szóval félénk volt egész kinézése. Nem igy a vőlegény!0 nevető arccal ült arája mellett, mint ki egy óra múlva már földi mennyországát megkezdi. Egész alakja erőltetés nélküli friss kedvet és csapongó büszkeséget árult el. A boldogok legboldogabbjának tartotta magát. Az új házaspár után egyfogatú fehérlovas kocsiban az öreg Fisni és felesége ültek; a fogat és ló a pap ígért ajándéka. Fisniné is kezében tarta az ezüstös imakönyvet, s rajta volt az ajándék-nagykendő is. Szavát tartotta tehát a lelkipásztor. Ezek után a meghívottak hosszú sora ment, mind ünnepiesen. Midőn már az esküvőnek vége volt, az illető pap, ki végezte a szertartást, rövid beszédet tartott az új párnak, azaz elkezdte, de nem végezhette be, mert a vőlegény egyre integetett, hogy hagyja félbe, neki nem való ez ő pap, ugyanazt maga is jól és szépen el tudná papolni. Föl is hagyott a lelkész az oktatással, hanem e helyett az öreg Fisni állott elő, s minthogy honn elfeledte áldását adni a párra, itt, a templomban adta rájuk. A templomból ismét sorban mentek részint a pap-vőlegényhez, részint az öreg Fisnihez, enni-inni és mulatni napfölkeltéig. S ezzel vége volt a híres lakodalomnak, melyről egész hónapokon beszélt a falu apraja és nagyja. Csak hogy már papot is láthatták falusokbelivel összekelni, van legalább egy büszkeségük, saját vérükből való, a pap felesége. Jula boldogságát feledték számba venni. (Folyt. köv.) A cár kegyence. A.. Ducros francia beszélje. (Folytatás.) Midőn Alessandra közelében volt, minden nehézséget eloszlatott szeme elől a remény forró óhajtása közben nem gondolt ő egyébre, mint e házasságra, mely előtte a legtermészetesebb lépésnek látszott. De midőn elhagyta Alessandrát s nem láthatta a szép leányka bájos arcát, az igézet varázsa lassan kint oszlani kezdett, a hatály a tárgygyal együtt tűnt el. Majd egész hidegen fontolgatta a helyzetet, a melybe bonyolódott, és aggódni kezdett . . . Aggódott szerelme miatt. Egy ízben már a fejedelem lábai elé akart borulni s bevallani előtte e viszonyát, de attól félt, hogy ez által magára haragitja ő felségét. Később ismét föltette magában, hogy őszinte vallomását nem halasztja tovább, de a napok múl.