Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-26 / 263. szám

mal löklek tova magamtól. Nem vagyok Madonna, sem fénymázas angyalaitok egyike. Nem egyet kér­gettem már a halálba, és megsértettem már minden isteni és földi törvényt! — Szólj, ki vagy tehát ? — Ördög,— viszontá szikrázó szemekkel, — ki e világot egy tág vadászterületnek tekinti, ki­­kacagja istenieket, a halhatatlanságot és a morált; s most te vagy a vad, a kit űzőbe vettem. „Hideg rázkódás futotta át tagjaimat. Eszmény­képemet láttam magam előtt megtestesülve, s minél ördögibben hangzott a különös asszony gúnyja, an­nál ellenállhatatlanabbul vont lábaihoz, s midőn az oszlopcsarnokban melléje ültem a kis kerevetre, karomat félig öntudatlanul dereka körül fontam és megrészegültem leheletétől. — Lásd, — suttogó lázasan, — az, a kit most szeretsz, nagyon érzelgő, ábrándos, s a te eszményké­ped nagy Katalin. Neked oly nőre van szükséged, mint én vagyok, s ki, mint én, előkelő, gazdag, egye­dül ötleteinek, szeszélyeinek élhet, kit bár érdekelsz, nem szeret, kiben szikrája sincs a könyörületnek s ki játszani fog kénye-kedve szerint veled, s vámpyr­­ként ajkadon csüng. Szép vagyok, és nem egy férfi ontotta már miattam vérét. Tiéd akarok lenni, de egészen kezembe kell magadat adnod, kövess oda,hol én parancsolok,hol változó szeszélyemben istenné vagy rabszolgámmá tehetlek, és hol oszlophoz kötve, kor­bácscsal megölhetlek. De ehhez, előre tudom, nincs bátorságod! — És ha volna? — Akkor elragadlak, még pedig ez éjjel ! — Hogyan ? — Szerfölött egyszerűen ! Te követni fogsz en­gem kocsimban, bekötöm­ szemeid, békákat rakok kezeidre, s a többi az én dolgom. Nos, el vagy ha­tározva ? „Hallgattam. — Félsz tőlem ? — Nem ! — Akkor jöjj! — és gyorsan fölugrott. — Két darabra törted szivemet, Suleika, — mondám, — az egyik lábaidnál fekszik ! — Nekem nem szived, te kellesz ! — viszonzá türelmetlenül. — Jer, jer ! Oh ! ha egyszer kocsimban vagy, földi hatalom nem ment meg többé ! „És szemei lángoló, könyörtelen gyűlölettel pi­hentek rajtam. — Ki vagy te, — mondám, vadságától megdöb­benve, — és mit akarsz velem ? — Azt meg fogod tudni, jer ! — Holnap! — nyögöm alig hallhatólag. — Holnap! ? — viszonzá egy sátán kacajával — Én akarom, hogy még ma enyémnek nevezzelek. Holnap talán már Csak játékszer volnál, mely ónt­a- na, s melyet szétzúznék. Határozz ! „Arcomat kezeimbe rettem és sokáig küzdtem e csábító és egyúttal veszélyes kaland ellen. A távol ködében az imádott fürtös fejét láttam, bánatos arc­cal felém tekinteni. Oh ! miért nem olyan ő, mint ez itt ? E gondolat égeté agy­velő­met. — Megyek! — mondó a szép ördög, ki már félig kezei között tartott, gúnyos tekintettel. — Kö­vetsz, vagy nem ? — Nem! — viszonzom tompán. „Fejem bágyadtan csüggesztem mellemre. Ő sa­játságos arccal fordul felém, azután ismét fölkacag, olyformán, hogy egész vérem jéggé fagy, és m­egve­­tőleg hátat fordít. Egy pillanat múlva e nő lábai alatt mintegy széttiporva érzem magam, azután rögtön elhatároztam: széttépni e titkot, utána rohantam, át a termen, le a lépcsőkön. Látom, a­mint kisérőnőjével egy kocsiba ül, a másik pillanatban már én is egy bérkocsiba vetettem magamat, meghagyva, hogy életre-halálra utána hajtson az előttevalónak. Esze­veszetten kergettük egymást, a városból ki a kül­városba, s a külváros legszélső házáig. Itt egyszerre megáll kocsija, lelkem mélyében megrendülök, mert a ház, hol megállott, Anna lakása volt A nők ki­­ugranak a kocsiból, én követem őket... szívem han­gos dobogása elfojtja lélegzetemet . .. Fölsietnek a lépcsőkön, az ajtó zárva marad, pár ugrással én is fönn vagyok, és Annát azon pillanatban, midőn bár­sony­ álarcát lerántja, karjaim közé zártam. Pajzán nevetésben tör ki, feddeni akar, de újra csak nevet, és örül bohó tréfájának.“ — Jószót kacagtam, mert — vágott közbe Kossow asszony — be kellett vallanom, hogy min­den rendkívüli kisértés dacára kiállta a próbát. De egy pillanatig mégis ingadozott. Elkábitam, s már­­már egy ismeretlen karjaiba dőlni láttam, így ez este bizalmatlanságot hintett közénk, mely napról­­napra nőtt, s végre nagyobb lett, mint szerelmünk. — És mi szándéka volt kegyednek vele ? — kérdem a végsőig fölizgatott kíváncsisággal. — Mi­hez kezdett volna, ha követi önt ? — A legapróbb részletig gondoskodva volt min­­­­denről ! — válaszoló mosolyogva. — A tábornokné, gróf Mersdiek neje, ugyanaz, ki az időben hiába ve­tette ki hálóját a fürdőben Julian után, az egyedüli­­ barátnőim közül,ki nem hagyott el egészen.Ő rendez­­t­­e be számomra nyári­ lakát, mely magányosan, távol az országúttól, a park közepén feküdt. Az élvekben kifáradt nagyvilági nőnek szórakozást szerzett e kis tréfa. Ő írta nekem a levelet, övé volt a fogat, övé a kilencágú koronás zsebkendő, és ő követett vörös dominóban a bálba. Idegen, soha nem látott szobák és öltözet okvetlen kellett, hogy tévútra vezesse Juliánt, s hogy bizalmat keltsen benne. Mihelyest el­hagyja magát általam kábittatni s kezeit megkötözve kocsimba száll, teljes hatalmamban van. A grófné egy megbízott öreg szolgája hajtotta a lovakat, egy másik pedig, mint az inquisitió néma szolgája, a nyá­ri­ lakban lesett intéseimre. Itt pazar fényű terem várt bennünket, egy való­ságos­ ázsiai despota nőhöz illő oszlopos nyughelylyel. E teremben hullott volna le Julian szemeiről a kö­telék, és én fekete bársony ruhában, a grófnénak egy valóságos fejedelmi mobolylyal szegélyzett felöl­tőjével vállaimon, fejemet fekete fátyollal elfödve, álcával arcomon, állottam volna előtte. Csak midőn szerelemittasan, eszmélet nélkül keb­lemen pihen, rántottam volna le mennyországából- Ekkor lépett volna be a grófné is hermelin-szegélyű vörös köpenyében, bársony álcával, a hű szolga által követve.Parancsomra Juliánt egy perc alatt legyőzik, s irgalom nélkül a mennyezetes ágy erős oszlopához kötötték volna. — És aztán ? . . . Kossony asszony ez emlékekre még most is ösz­­szerázkódott, s igy valóban valami borzasztó, nem emberi fénylett szemeiben. Orrlyukai reszkettek, ökleit összeszok­ta, mintha korbácsot tartana azokban. — Kegyed megkorbácsolta volna őt ? — Még pedig vérig! — kiáltá. — Igaz, hogy nekem valószínűleg csak pár ütéshez lett volna erőm, s aztán elájulok, de ott volt a hidegvérű, erős csontú tábornokné, ki egy visszautasított nő egész boszújá­­val átvette volna a fenyítést. Azt hiszem, szétmar­­cangoltuk volna, mint. . . . — És aztán ? — Aztán szívesen megbocsátottam volna neki. — És Julian ? — Higgye el, — válaszolt Kossow asszony. — Julian ekkor az őrülésig szeretett volna. E farsangi kaland így is újból egész az elragadtatásig fokozta fantáziáját és irántami érzelmeit. Izgult hangulata csakis akkor hagyott alább, midőn tavaszszal Elizát anyja visszahívta magához, s a válás­a még előtte mindig drága lánykától, csakugyan teljesedésbe ment. (Folyt. köv.) A h­ajléknélkü­li nők m­enháza Ber­linben. E napokban a Molnár Aladár közoktatási osz­tálytanácsos „Szeretetházai“-nak üdvös tervét olvas­ván, önkénytelenül eszembe jutott a Berlinben pár év előtt létrejött „hajléknélküli nők menháza“ is. Eszembe jutott aztán az is, hogy Pest szépítésére huszonnégy milliót vettek föl, s hogy e huszonnégy millióból árnyas lombú boulevardok, gyönyörű palo­ták fognak támadni, melyeknek szemlélése majd ezer meg ezer embert gyönyörködtet. Ki is gondolna arra, hogy mire e boulevardok fái illatosak lesznek, s a gyönyörű paloták fölemelik a porból büszke homlokukat: legalább száz percenttel több éhező, nyomorult, isten- és embertől elhagyott alak fog Pest utcáin ténferegni, kiket a szép boulevardok lege korántsem gyógyit meg, s kik a paloták küszöbénél bátran meghalhatnak ! ? Korunkat — igaz — elnevezték a humanizmus korának, de mi köze az államnak a proletáriátussal ? A proletáriátust nem lehet megjavítani. Hasztalan fáradság ! Építtessünk dohos, egésségtelen börtönöket számukra javító menházak helyett! A proletáriátus úgyis csak azért létezik, hogy a métely, mely lelké­hez van tapadva, a társadalom bélpoklosává tegye, kit nem fölkarolni, hanem megvetni kell! Ezer szerencse, hogy míg az állam tétlenül pi­hen, egyesek lelkesültsége és áldozatkészsége más szempontból fogja föl a dolgot. Egyesek lelkesült emberszeretetének és áldozatkészségének köszöni lételét az a menház is, melyről itt — mint korszerű intézetről — pár szóval meg akarok emlékezni. A berlini „Asyl für obdachlose Frauen und Mädchen“ a Vilmos- és Dorottya-utcák szögletén fekszik. Kiszabott fölvételi órái esti 6—10 óra közt tartanak, de azért később, még reggel felé is bebo­­csátják a nőket. Nem kérdezősködnek sem neve, sem egyéb viszonyai után. Ha jön egy í­z: a házfel­ügyelő rögtön a konyhába vezeti, hol cipőit, fölösle­ges ruháit és egyéb tárgyait (ha ugyan vannak) le kell tennie; kap róluk egy jegyet, melynek száma éji fekhelyének számával ugyanegyr,­s letett cipői he­lyébe kap egy pár fapapucsot. Mindez részben a tisztaság végett történik, másrészt pedig a végett, nehogy éjen át egyik személy a másikat meglopja, mit ugyan nem tesznek föl előre a szálló vendégek­ről, de mégis megtörténhetnek. A konyhát egyszersmind irodának is használ­ják. A fölvételi órák ideje alatt egy egyleti tag jegy­zi föl a bebocsátott nők számát, s e jegyzék a ház­­felügyelő aláírásával ellátva, másnap az egyleti el­nökhöz küldetik. A hálóteremben negyven ágy, ugyanannyi szék és asztal van , három vaskályhát fűtenek s gázzal világítanak. Könnyelmű nők nem igen látogatják az inté­zetet, mert ezek amúgy is ritkán maradnak fedél nél­kül, de azért őket sem utasítják vissza. Csak a­kik rendetlenségeket csinálnak vagy a házszabályoknak nem akarnak engedelmeskedni, azokat távolítják el az intézetből, s e végett a legközelebbi őrállomás minden órában küld egy Schutzmannt körültekintés végett az intézetbe. A házszabályok az alvóterem falán függnek, s rövid szavakban adják tudtára a vendégeknek jo­gaikat és kötelességeiket. Mihelyt kilenc óra elmúlt, kötelesek lepihenni, addig pedig társaloghatnak egy­mással, s kézi­ munkákat végezhetnek. A­ki ruháit akarja megigazítani, annak a házfelügyelő neje tű­vel és cérnával is szolgál. A teremben egész éjen gáz ég, s ivóvízzel telt korsók és poharak kellő meny­­nyiségben állnak az asztalokon. E teremből egy kisebb terembe lehet nyitni, melyben már csak 16 ágy van, kis gyermekek szá­mára berendezve. Ezután egy még kisebb terem következik, négy puha ágygyal, betegek számára. A betegen érkezők, vagy az intézetben megbe­tegedett nők, természetesen, a lehető leggyorsabban szállíttatnak el a „Charité“ vagy a „Lazarethe“ nevű kórházba. Még az ittas n­ők is fölvétetnek (ha csak túl­ságosan nem garázdálkodnak), s a betegek szobájá­ban helyeztetnek el. Reggel hat órakor van a fölkelés ideje. A ven­dégek részletenként a menház negyedik termébe, az öltöző­szobába mennek, hol mosdóvíz, szappan, fésű, kefe, tükör, kendő stb. várja őket. De az intézet nem csupán éji szállást ad ven­dégeinek, még meleg reggelit is ad hozzá. A felöl­­­tözés után minden személy kap egy pohár kávét s egy szelet kenyeret. Nyolc óra felé mindenkinek el kell hagynia a menházat, miután jegyét s a kölcsön kapott papucsokat visszaadta s ruháit átvette. Egy hóban ötször — egymásután, vagy külön —­ jöhet ugyanaz a személy az intézetbe, de többször nem. A házfelügyelőnek azért jó emlékezetben kell tarta­nia vendégeinek arcát. A városi Schutzmannoknak meg van hagyva, hogy ha éjjel oly nőkkel találkoznak, kiknek nincs szállásuk, rögtön utasítsák vagy vezessék őket ez in­tézetbe. Megesett már az is, hogy haragos apák leányaikat, dúló-fúló férjek nejeiket keresték ez in­tézet falai között, de a házfelügyelő egyszerűen ki­jelentette nekik, hogy e menház az ide menekültek számára valódi menház, s míg azok itt vannak, nyu­galmukat semmiféle hatalom nem háborgathatja. Hány gyámoltalan és elhagyott nő becsületét, tán sok esetben életét is menti meg egy ilyen intézet! És én meg vagyok róla győződve, hogy míg a nő­kérdés megoldva nincs, míg visszatetsző családi ka­tasztrófák, nyomor, ínség, előre nem látott véletlen a modern világ színpadján oly nagy mérvben szere­pelnek, mint jelenleg : ily­­enházak létesítése mindig szükséges lesz egy oly fővárosban, mely a kor szemei előtt valóban „szépülni“ akar. Endrődi Sándor: 1107

Next