Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-26 / 263. szám
mal löklek tova magamtól. Nem vagyok Madonna, sem fénymázas angyalaitok egyike. Nem egyet kérgettem már a halálba, és megsértettem már minden isteni és földi törvényt! — Szólj, ki vagy tehát ? — Ördög,— viszontá szikrázó szemekkel, — ki e világot egy tág vadászterületnek tekinti, kikacagja istenieket, a halhatatlanságot és a morált; s most te vagy a vad, a kit űzőbe vettem. „Hideg rázkódás futotta át tagjaimat. Eszményképemet láttam magam előtt megtestesülve, s minél ördögibben hangzott a különös asszony gúnyja, annál ellenállhatatlanabbul vont lábaihoz, s midőn az oszlopcsarnokban melléje ültem a kis kerevetre, karomat félig öntudatlanul dereka körül fontam és megrészegültem leheletétől. — Lásd, — suttogó lázasan, — az, a kit most szeretsz, nagyon érzelgő, ábrándos, s a te eszményképed nagy Katalin. Neked oly nőre van szükséged, mint én vagyok, s ki, mint én, előkelő, gazdag, egyedül ötleteinek, szeszélyeinek élhet, kit bár érdekelsz, nem szeret, kiben szikrája sincs a könyörületnek s ki játszani fog kénye-kedve szerint veled, s vámpyrként ajkadon csüng. Szép vagyok, és nem egy férfi ontotta már miattam vérét. Tiéd akarok lenni, de egészen kezembe kell magadat adnod, kövess oda,hol én parancsolok,hol változó szeszélyemben istenné vagy rabszolgámmá tehetlek, és hol oszlophoz kötve, korbácscsal megölhetlek. De ehhez, előre tudom, nincs bátorságod! — És ha volna? — Akkor elragadlak, még pedig ez éjjel ! — Hogyan ? — Szerfölött egyszerűen ! Te követni fogsz engem kocsimban, bekötöm szemeid, békákat rakok kezeidre, s a többi az én dolgom. Nos, el vagy határozva ? „Hallgattam. — Félsz tőlem ? — Nem ! — Akkor jöjj! — és gyorsan fölugrott. — Két darabra törted szivemet, Suleika, — mondám, — az egyik lábaidnál fekszik ! — Nekem nem szived, te kellesz ! — viszonzá türelmetlenül. — Jer, jer ! Oh ! ha egyszer kocsimban vagy, földi hatalom nem ment meg többé ! „És szemei lángoló, könyörtelen gyűlölettel pihentek rajtam. — Ki vagy te, — mondám, vadságától megdöbbenve, — és mit akarsz velem ? — Azt meg fogod tudni, jer ! — Holnap! — nyögöm alig hallhatólag. — Holnap! ? — viszonzá egy sátán kacajával — Én akarom, hogy még ma enyémnek nevezzelek. Holnap talán már Csak játékszer volnál, mely ónta- na, s melyet szétzúznék. Határozz ! „Arcomat kezeimbe rettem és sokáig küzdtem e csábító és egyúttal veszélyes kaland ellen. A távol ködében az imádott fürtös fejét láttam, bánatos arccal felém tekinteni. Oh ! miért nem olyan ő, mint ez itt ? E gondolat égeté agyvelőmet. — Megyek! — mondó a szép ördög, ki már félig kezei között tartott, gúnyos tekintettel. — Követsz, vagy nem ? — Nem! — viszonzom tompán. „Fejem bágyadtan csüggesztem mellemre. Ő sajátságos arccal fordul felém, azután ismét fölkacag, olyformán, hogy egész vérem jéggé fagy, és megvetőleg hátat fordít. Egy pillanat múlva e nő lábai alatt mintegy széttiporva érzem magam, azután rögtön elhatároztam: széttépni e titkot, utána rohantam, át a termen, le a lépcsőkön. Látom, amint kisérőnőjével egy kocsiba ül, a másik pillanatban már én is egy bérkocsiba vetettem magamat, meghagyva, hogy életre-halálra utána hajtson az előttevalónak. Eszeveszetten kergettük egymást, a városból ki a külvárosba, s a külváros legszélső házáig. Itt egyszerre megáll kocsija, lelkem mélyében megrendülök, mert a ház, hol megállott, Anna lakása volt A nők kiugranak a kocsiból, én követem őket... szívem hangos dobogása elfojtja lélegzetemet . .. Fölsietnek a lépcsőkön, az ajtó zárva marad, pár ugrással én is fönn vagyok, és Annát azon pillanatban, midőn bársony álarcát lerántja, karjaim közé zártam. Pajzán nevetésben tör ki, feddeni akar, de újra csak nevet, és örül bohó tréfájának.“ — Jószót kacagtam, mert — vágott közbe Kossow asszony — be kellett vallanom, hogy minden rendkívüli kisértés dacára kiállta a próbát. De egy pillanatig mégis ingadozott. Elkábitam, s mármár egy ismeretlen karjaiba dőlni láttam, így ez este bizalmatlanságot hintett közénk, mely naprólnapra nőtt, s végre nagyobb lett, mint szerelmünk. — És mi szándéka volt kegyednek vele ? — kérdem a végsőig fölizgatott kíváncsisággal. — Mihez kezdett volna, ha követi önt ? — A legapróbb részletig gondoskodva volt mindenről ! — válaszoló mosolyogva. — A tábornokné, gróf Mersdiek neje, ugyanaz, ki az időben hiába vetette ki hálóját a fürdőben Julian után, az egyedüli barátnőim közül,ki nem hagyott el egészen.Ő rendezte be számomra nyári lakát, mely magányosan, távol az országúttól, a park közepén feküdt. Az élvekben kifáradt nagyvilági nőnek szórakozást szerzett e kis tréfa. Ő írta nekem a levelet, övé volt a fogat, övé a kilencágú koronás zsebkendő, és ő követett vörös dominóban a bálba. Idegen, soha nem látott szobák és öltözet okvetlen kellett, hogy tévútra vezesse Juliánt, s hogy bizalmat keltsen benne. Mihelyest elhagyja magát általam kábittatni s kezeit megkötözve kocsimba száll, teljes hatalmamban van. A grófné egy megbízott öreg szolgája hajtotta a lovakat, egy másik pedig, mint az inquisitió néma szolgája, a nyári lakban lesett intéseimre. Itt pazar fényű terem várt bennünket, egy valóságos ázsiai despota nőhöz illő oszlopos nyughelylyel. E teremben hullott volna le Julian szemeiről a kötelék, és én fekete bársony ruhában, a grófnénak egy valóságos fejedelmi mobolylyal szegélyzett felöltőjével vállaimon, fejemet fekete fátyollal elfödve, álcával arcomon, állottam volna előtte. Csak midőn szerelemittasan, eszmélet nélkül keblemen pihen, rántottam volna le mennyországából- Ekkor lépett volna be a grófné is hermelin-szegélyű vörös köpenyében, bársony álcával, a hű szolga által követve.Parancsomra Juliánt egy perc alatt legyőzik, s irgalom nélkül a mennyezetes ágy erős oszlopához kötötték volna. — És aztán ? . . . Kossony asszony ez emlékekre még most is öszszerázkódott, s igy valóban valami borzasztó, nem emberi fénylett szemeiben. Orrlyukai reszkettek, ökleit összeszokta, mintha korbácsot tartana azokban. — Kegyed megkorbácsolta volna őt ? — Még pedig vérig! — kiáltá. — Igaz, hogy nekem valószínűleg csak pár ütéshez lett volna erőm, s aztán elájulok, de ott volt a hidegvérű, erős csontú tábornokné, ki egy visszautasított nő egész boszújával átvette volna a fenyítést. Azt hiszem, szétmarcangoltuk volna, mint. . . . — És aztán ? — Aztán szívesen megbocsátottam volna neki. — És Julian ? — Higgye el, — válaszolt Kossow asszony. — Julian ekkor az őrülésig szeretett volna. E farsangi kaland így is újból egész az elragadtatásig fokozta fantáziáját és irántami érzelmeit. Izgult hangulata csakis akkor hagyott alább, midőn tavaszszal Elizát anyja visszahívta magához, s a válása még előtte mindig drága lánykától, csakugyan teljesedésbe ment. (Folyt. köv.) A hajléknélküli nők menháza Berlinben. E napokban a Molnár Aladár közoktatási osztálytanácsos „Szeretetházai“-nak üdvös tervét olvasván, önkénytelenül eszembe jutott a Berlinben pár év előtt létrejött „hajléknélküli nők menháza“ is. Eszembe jutott aztán az is, hogy Pest szépítésére huszonnégy milliót vettek föl, s hogy e huszonnégy millióból árnyas lombú boulevardok, gyönyörű paloták fognak támadni, melyeknek szemlélése majd ezer meg ezer embert gyönyörködtet. Ki is gondolna arra, hogy mire e boulevardok fái illatosak lesznek, s a gyönyörű paloták fölemelik a porból büszke homlokukat: legalább száz percenttel több éhező, nyomorult, isten- és embertől elhagyott alak fog Pest utcáin ténferegni, kiket a szép boulevardok lege korántsem gyógyit meg, s kik a paloták küszöbénél bátran meghalhatnak ! ? Korunkat — igaz — elnevezték a humanizmus korának, de mi köze az államnak a proletáriátussal ? A proletáriátust nem lehet megjavítani. Hasztalan fáradság ! Építtessünk dohos, egésségtelen börtönöket számukra javító menházak helyett! A proletáriátus úgyis csak azért létezik, hogy a métely, mely lelkéhez van tapadva, a társadalom bélpoklosává tegye, kit nem fölkarolni, hanem megvetni kell! Ezer szerencse, hogy míg az állam tétlenül pihen, egyesek lelkesültsége és áldozatkészsége más szempontból fogja föl a dolgot. Egyesek lelkesült emberszeretetének és áldozatkészségének köszöni lételét az a menház is, melyről itt — mint korszerű intézetről — pár szóval meg akarok emlékezni. A berlini „Asyl für obdachlose Frauen und Mädchen“ a Vilmos- és Dorottya-utcák szögletén fekszik. Kiszabott fölvételi órái esti 6—10 óra közt tartanak, de azért később, még reggel felé is bebocsátják a nőket. Nem kérdezősködnek sem neve, sem egyéb viszonyai után. Ha jön egy íz: a házfelügyelő rögtön a konyhába vezeti, hol cipőit, fölösleges ruháit és egyéb tárgyait (ha ugyan vannak) le kell tennie; kap róluk egy jegyet, melynek száma éji fekhelyének számával ugyanegyr,s letett cipői helyébe kap egy pár fapapucsot. Mindez részben a tisztaság végett történik, másrészt pedig a végett, nehogy éjen át egyik személy a másikat meglopja, mit ugyan nem tesznek föl előre a szálló vendégekről, de mégis megtörténhetnek. A konyhát egyszersmind irodának is használják. A fölvételi órák ideje alatt egy egyleti tag jegyzi föl a bebocsátott nők számát, s e jegyzék a házfelügyelő aláírásával ellátva, másnap az egyleti elnökhöz küldetik. A hálóteremben negyven ágy, ugyanannyi szék és asztal van , három vaskályhát fűtenek s gázzal világítanak. Könnyelmű nők nem igen látogatják az intézetet, mert ezek amúgy is ritkán maradnak fedél nélkül, de azért őket sem utasítják vissza. Csak akik rendetlenségeket csinálnak vagy a házszabályoknak nem akarnak engedelmeskedni, azokat távolítják el az intézetből, s e végett a legközelebbi őrállomás minden órában küld egy Schutzmannt körültekintés végett az intézetbe. A házszabályok az alvóterem falán függnek, s rövid szavakban adják tudtára a vendégeknek jogaikat és kötelességeiket. Mihelyt kilenc óra elmúlt, kötelesek lepihenni, addig pedig társaloghatnak egymással, s kézi munkákat végezhetnek. Aki ruháit akarja megigazítani, annak a házfelügyelő neje tűvel és cérnával is szolgál. A teremben egész éjen gáz ég, s ivóvízzel telt korsók és poharak kellő menynyiségben állnak az asztalokon. E teremből egy kisebb terembe lehet nyitni, melyben már csak 16 ágy van, kis gyermekek számára berendezve. Ezután egy még kisebb terem következik, négy puha ágygyal, betegek számára. A betegen érkezők, vagy az intézetben megbetegedett nők, természetesen, a lehető leggyorsabban szállíttatnak el a „Charité“ vagy a „Lazarethe“ nevű kórházba. Még az ittas nők is fölvétetnek (ha csak túlságosan nem garázdálkodnak), s a betegek szobájában helyeztetnek el. Reggel hat órakor van a fölkelés ideje. A vendégek részletenként a menház negyedik termébe, az öltözőszobába mennek, hol mosdóvíz, szappan, fésű, kefe, tükör, kendő stb. várja őket. De az intézet nem csupán éji szállást ad vendégeinek, még meleg reggelit is ad hozzá. A felöltözés után minden személy kap egy pohár kávét s egy szelet kenyeret. Nyolc óra felé mindenkinek el kell hagynia a menházat, miután jegyét s a kölcsön kapott papucsokat visszaadta s ruháit átvette. Egy hóban ötször — egymásután, vagy külön — jöhet ugyanaz a személy az intézetbe, de többször nem. A házfelügyelőnek azért jó emlékezetben kell tartania vendégeinek arcát. A városi Schutzmannoknak meg van hagyva, hogy ha éjjel oly nőkkel találkoznak, kiknek nincs szállásuk, rögtön utasítsák vagy vezessék őket ez intézetbe. Megesett már az is, hogy haragos apák leányaikat, dúló-fúló férjek nejeiket keresték ez intézet falai között, de a házfelügyelő egyszerűen kijelentette nekik, hogy e menház az ide menekültek számára valódi menház, s míg azok itt vannak, nyugalmukat semmiféle hatalom nem háborgathatja. Hány gyámoltalan és elhagyott nő becsületét, tán sok esetben életét is menti meg egy ilyen intézet! És én meg vagyok róla győződve, hogy míg a nőkérdés megoldva nincs, míg visszatetsző családi katasztrófák, nyomor, ínség, előre nem látott véletlen a modern világ színpadján oly nagy mérvben szerepelnek, mint jelenleg : ilyenházak létesítése mindig szükséges lesz egy oly fővárosban, mely a kor szemei előtt valóban „szépülni“ akar. Endrődi Sándor: 1107